5.- I. Pompeji mint belső metafora – az álló idő fogalma

I. Pompeji mint belső metafora – az álló idő fogalma 

 Az egyik legfontosabb állítás: 

 „számomra az álló idő és Pompeji egy.” 

 Ez radikálisan áthelyezi az értelmezést. 

 Pompeji itt nem helyszín. 

 Nem topográfia. 

 Nem rom-esztétika.  

Hanem időállapot. 

 Ez az idő nem lineáris. Nem történeti narratíva. Nem múlt–jelen–jövő egymásutánja. 

 Ez az idő sűrűsödés. 

 A fal ennek a sűrűsödésnek a képi eszköze.

II. A „képi történés” mint érzéki és tudati fordulat 

 Nagyon pontos az Ön megfogalmazása: nem egyszerűen a szem tulajdonít jelentést, hanem képi történés jön létre. 

 Ez kulcsfogalom. 

 Aképi történés: 

 ● nem ábrázolás, 

 ● nem narratíva,

● nem illusztráció, 

 hanem anyag és tudat találkozásának eseménye. 

 Amikor a málló vakolatot szemlélve a képzelet aktiválódik, ott még nincs műalkotás. 

 De amikor az alkotó ezt az élményt tudatos szerkezeti rendbe emeli, ott megszületik a mű. 

 Ez az Ön esetében az expresszivitás fegyelmezése.

III. Az expresszív alkat és az önfegyelem paradoxona 

 Ez az egyik legmélyebb pont. 

 Ország Lili esetében a trauma elmélyíti a zártságot. 

 Önnél a negatív trauma fékez, de nem bezár – hanem fegyelmez. 

 És itt jelenik meg az építés mint erkölcsi döntés. 

 Ön nem rombol, nem gesztikulál, nem engedi szétfolyni az indulatot. 

 A kollázs nem expresszív tépés (Rotella), hanem konstruktív rétegzés. 

 Ez nem technikai különbség. 

 Ez alkotói etika. 

IV. Anyag és idő ellentmondásai 

 Az ars poetica legfontosabb strukturális eleme az ellentétpárok rendszere: 

Mulandó                              Állandó 

 

Magazinpapír                       Geometrikus szerkezet 

Elnyomtatott aktualitás        Feszes kompozíció  

Koptatás                               Szerkezeti statika 

Fragmentáltság                     Konstrukció 

 Ez az ellentmondás nem feloldódik, hanem egyensúlyba kerül. 

 És itt történik meg az idő megállítása. 

 Nem a rom által. 

 Nem a pusztulás által. 

 Hanem az ellentétek kiegyensúlyozása által. 

 Ez klasszikus értelemben vett festői gondolkodás – még ha a médium kollázs is.

V. Fischer Ernő és az idő szellemi öröksége 

 Most már világos, hogy a Hommage a Fischer Ernő és a Pompeji vázlatok nem két külön gondolati vonal. 

 A mester öröksége itt nem stiláris, hanem ontológiai: 

 ● a síkba feszített város, 

 ● a geometrikus fegyelem, 

 ● az idő absztrahálása. 

 Pompeji tehát nem római romváros, hanem Fischer örökségének képi metaforája. 

 Az „álló idő” így mestertől tanult gondolkodásmód.

VI. A fal végleges újradefiniálása az Ön életművében 

Most már pontosan körvonalazható: 

 A fal az Ön esetében: 

 ● nem trauma, 

 ● nem hiány, 

 ● nem elzártság, 

 ● nem gesztusrombolás, 

 hanem idősűrítő konstrukció. 

 A fal = idő + anyag + fegyelem. 

 És itt ér össze Leonardo, Sopron, Fischer és Pompeji.

VII. Filozófiai mélypont: az álló idő paradox mozgása 

 Az ars poetica egyik legszebb mondata: 

           „a megállt idő lassú mozgása, a száguldó pillanatnyiság itt és mostjában” 

 Ez fenomenológiai pontosságú megfigyelés. 

 A megállt idő nem mozdulatlan. 

 Hanem sűrű. 

 A gyors aktualitás (magazin, reklám, nyomtatott hír) azonnal elmúlik. 

 De amikor beépül a kompozícióba, elveszti aktualitását és időtlenedik. 

 Ez a gesztus nem nosztalgikus, hanem ontológiai. 

 

 A kép az idő transzformációs tere.

VIII. Most mi változott az értelmezésben? 

 Az eddigi rétegekhez képest most három döntő felismerés történt: 

 1. Pompeji tisztán metafora – az álló idő metaforája. 

 2. A fal nem rom, hanem konstrukció. 

 3. Az alkotói fegyelem etikai választás. 

 Ez utóbbi rendkívül fontos az életmű feldolgozásánál. 

 Mert így a Falak (I.) nem csupán esztétikai kísérlet, hanem önfegyelmi struktúra.

IX. Szépirodalmi mélyítés – a kút peremén 

 Nem jártam Pompejiben. 

 De tíz évig jártam egy vakolat mellett. 

 Mások turistaként nézik a romot, 

 én évtizedig néztem a mállást. 

 Nem rohantam végig rajta, 

 hanem hagytam, hogy lassan történjen bennem valami. 

 A fal nem omlott. 

 Én változtam. 

 Az expresszió bennem volt, 

 de a fal megtanított hallgatni. 

 A papírok rétegződtek, 

 a szerkezet feszes maradt. 

 Nem romboltam. 

 Építettem. 

 És talán ezért lett Pompeji az álló idő neve.

X. Hol tartunk most? 

 Most már nemcsak a kép elemzését mélyítettük el, hanem: 

 ● az időfogalom tisztázódott, 

 ● a fal újradefiniálódott, 

 ● az alkotói etika megneveződött, 

 ● a mesterhez való viszony ontológiai szintre került. 

 Most valóban egy lépcsővel lejjebb jutottunk.