2020. május 29., péntek

Lipódi Jankának hét könyv helyett egy tucat, azaz tizenkettő - Bővített kiadás

Rövid bevezető a történethez. Mint ahogy az alább olvasható  bejegyzések elején kiderül, hogy erre a játékra unokám, Lipódi Janka kért fel, ezért a "Bővített kiadást" is neki ajánlom. Nem kötelező olvasmányként, ahogy azt az iskolában szokták rákényszeríteni a gyerekekre, hanem szabad választás alapján válogasson belőle. Mikor, melyiket, vagy egyiket sem, ezt rábízom. Tehát nem kérem fel az olvasásra, mivel egyetemista és köztudott, hogy azoknak nincs idejük végig olvasni egy könyvet, mert annyi kötelező feladatot kapnak, hogy ki sem látszanak belőle. Nyári olvasmánynak sem ajánlom, akkor pihenje ki az évközi fáradalmait. Hát akkor mégis, mikor vegye elő egyiket vagy a másikat? Amikor eljön az ideje! Mert egyszer mindennek eljön az ideje, vagy sosem. Ha az utóbbi sorsra jutnak az itt sorba állított kötetek, és nála nem jön el egyik olvasásának sem az ideje, akkor lesz más helyette. Minden esetre nekem jó játék volt, mert néha még ma is kellenek a kötelező házi feladatok, hogy kibillentsenek a megszokott kerékvágásból, és hogy ne kényelmesedjek el. Köszönöm a játék lehetőségét. 







"Janka Lipódi meghívására (amit nagyon szépen köszönök!) én is csatlakozom a kihíváshoz, melynek keretein belül 7 napon keresztül 7 olyan könyv borítóját osztom majd meg, amelyeket szeretek és/vagy fontosnak tartok. Kihívottam: András László Alföldi 😁" Idáig idéztem a meghívást, amelynek általában nem szoktam eleget tenni, mert nehezen tudok beleilleszkedni a facebook-on szokásos keretek közé. Egy-egy témáról sokkal több mondanivalóm szokott lenni, mint amit itt elvárnak. De mivel most az egyetemista unokám kért fel erre a "játékra", nem tudom kikerülni a meghívást. Megpróbálom rövidre fogni a mondanivalómat, bár azt hiszem már most is túlléptem az illő keretet. Talán egy nagypapának megbocsátható, főleg ha nem az első vagy a második világháborús emlékeit meséli el, mint annak idején a mi nemzedékünk esetében történt. Most azt kell csupán megmagyaráznom, hogy miért így mutatom be az elsőnek feltett könyvemet. Nekem fontos és meghatározó alapmű ez, tehát mindenképpen ezzel szerettem volna kezdeni, de a "bugyija" - mi így szoktuk nevezni a könyv külső borítóját - sehol. Nem csoda, több mint harminc évvel ezelőtt jelent meg, de egyébként én már az első olvasáskor leszoktam szedni róla. Így viszont valószínűleg nagyon kevesen ismernek rá, mert általában nem a könnyen szórakoztató irodalomhoz tartozik. De nem csak ez indokolja, hogy ilyen enigmatikusan mutatom be az elsőnek választott könyvemet, hanem az is, hogy rákényszerítsem a facebook használóit, az olvasásra is. Bár én festő és képzőművész vagyok, és rengeteg képet osztok meg az interneten, de azért néha koncentráltan, odafigyelően még olvasni is szoktam a szövegeket, és nem csak informálódni róla. Mivel a könyv címe a leírt okok miatt nem derül ki azonnal az első rápillantásra, talán lesznek páran, akik alább görgetik a szöveget és elolvasva, keresik a megfejtést. Írás közben is hallom unokáim szavát "Papa, rövidebben, a lényeget..." Hát itt a lényeg! Aki nem ismeri fel a könyvet, és mégis meg akarja tudni a címét, az holnap is nézze meg ezt a hét napon át tartó sorozatomat - mivel a sorozatokat, legalább is a TV-ben, sokan kedvelik - látni fogja azt is. Ezennel padig felkérem T. Horváth Évát, hogy Ő is vegyen részt ebben a játékban, és neveljük együtt az unokáinkat.










Unokám, Janka Lipódi meghívására tegnap belementem a "játékba", és elfogadtam a felkérését, hogy egy héten át mindennap mutassak be egy általam kedvelt könyv borítóját. Rendhagyó módon, ma ugyan azt a könyvet mutatom be mint tegnap, de ez mégis más. "Ugyanaz és más" ! Elég paradoxnak hangzik ez így első hallásra, de aki esetleg ismeri Emmanuel Lévinas, Teljesség és végtelen című művét, annak ismerős lehet ez megfogalmazás. Hosszú lenne itt kifejteni azt a filozófiai megközelítést, hogy mi mindent rejt magában ez az egyszerűnek tűnő szókapcsolat, ezért most csak a magam szemszögéből adok rövid magyarázatot. Tegnap borító nélkül mutattam be ugyan ezt, amelynek a külső borítója rég elkallódott, és az én példányom volt. Ezért nem lehetett megtudni a könyv címét, mivel a vászonborítón csak egy nagyon egyszerű, de nagyon szép emblematikus rajz volt látható. Ez mesterem, Fischer Ernő (1914-2002) festőművész könyve, amelynek a borítóját is élete végéig megőrizte, és halála után így örököltem. Ezért jelenleg két példányom van belőle. Ez egyrészt azért jó, mert most betudom mutatni a kérésnek megfelelően is, és ebből a címe is látható. Másrészt pedig, sokkal fontosabb az, hogy felhívjam a figyelmet az újra olvasásra. 1984-ben jelent meg ez a könyv, és akkor nagy izgalommal olvastuk végig mesteremmel és tanárommal, majd beszélgetéseinkben sokszor visszatértünk rá. Néha előszedtük, belenéztünk, idéztünk belőle részleteket, de volt mikor fejezetenként megint elolvastunk egy-egy részt, majd azt alaposabban újra átgondoltuk. Ma, amikor az életművének feldolgozásával is foglalkozom, jóformán csak az Ő példányát használom. A lapszélekre írt jegyzetei, aláhúzásai, kiemelései, megjegyzései sokszor fontosabbnak tűnnek, mint az eredeti szöveg. Persze Gadamerrel együtt olvasva, majd negyven év távlatában, az az igazi unikum. Befejezésül, hogy valami bölcsesség félét is mondjak, ebből a könyvből idézek: "...a kérdés nem az, hogy mit teszünk, és mit kellene tennünk, hanem az, hogy akarásunk és tevékenységünkön túl, megértsük, mi történik velünk." Felkérem másik unokámat, Luca Lipódi-t, hogy Ő is szálljon be a "játékba", és ezen a héten játszunk együtt.













Ez a harmadik nap, hogy Janka Lipódi unokám felkérésére elvállaltam, hogy hét napon keresztül felteszek egy-egy olyan könyvet, amelyet szeretek vagy fontosnak tartok. De már most úgy néz ki, hogy túlléptem a keretet. Három nap telt el, és én már négy könyvnél tartok. Pedig nem! A látszat csal. Ha valaki veszi a fáradságot, és az idővonalamon visszanézi az előző két posztomat, akkor annak világossá válik, hogy itt nincs csalás és ámítás. De még a megadott keret túllépéséről sem. Ha utána számolunk, akkor kiderül, hogy itt nem arról a ritka esetről van szó, amikor "kétszer kettő néha öt", hanem épp a fordítottja, itt a végeredmény csak kettő. Nem magyarázom tovább ennek a matematikai képletnek a megfejtését, rábízom az értelmezőkre, hogy fejtsék meg a rejtélyt. De annyi segítséget még adok, hogy leírom azt, hogy kerül ide két könyv, amikor a felkérésben naponta csak egy könyvborítóról volt szó. Sajnos megint az a helyzet, mint ami először adódott. Könyvem van, méghozzá jól agyon olvasottként, de borítója az nincs. Ezért a baloldalon látható borító, amit egy antikváriumi hirdetésből tettem ide, az csak tájékoztató jellegű. A jobb oldalon levő könyv az enyém, amelyben több mint hétszáz oldalon az a tartalom van kifejtve, amelyet a mellette levő borítón látható címből kiolvashatunk. Tehát a könyv és a borító, együtt az, ami. Ezzel csak arra szeretném emlékeztetni a fiatalabb generációt, hogy az információn túl, mélyebb tartalmak is vannak. Hogy is mondja József Attila? "... fecseg a felszín, hallgat a mély." De hogy ne hallgasson a mély, alkalmanként merüljenek alá, pontosabban bele, és néha-néha olvassuk végig a könyveket. Ui. Ma már nem tudom tovább dobni a labdát, mert az aktívan olvasó családtagjain elfogytak, azokat már felkértem. Bár a lányom harminc éve hivatásos könyvtáros, de a munka és a négy gyerek mellett nem sok ideje jut olvasásra. Másnak meg nem szeretnék házi feladatot adni, hogy végül, ha nem írják meg, akkor egyest kelljen adnom.












Negyedik nap Janka Lipódi unokám felkérésére megint rendhagyó módon, nem egy, hanem két könyvet mutatok be. Ezzel még mindig nem létem túl a megadott keretet, mert eddig az elmúlt három napban, ha több könyvborító és könyv is volt látható, az lényegében csak két könyvet jelentett. Hogy miképp adódott ez, az visszanézve az idővonalamat, kiderülhet. Persze ehhez, megint kell venni azt a fáradságot, hogy egy pillantásnál több időt szánjunk az információ megszerzéséhez. Erre pedig, ebben a karanténes álló időben is ritkán vagyunk hajlandók, hát még a normál hétköznapokban. Ennek ellenére én kitartok a magam tempójánál, és ráérősen továbbra is arra van időm, amire szánom. Mivel most erre szántam, ezért tovább magyarázgatom a matematikai képletemet, hogy a posztolt hat könyv, miképpen négy. Eddig egy Gadamer és Heidegger könyvet mutattam be - amelyek alapvető filozófiai művek - amit most folytatok még egy Heidegger kötettel, de Beltinggel át váltok már a művészettörténetre. Ha jól összeszámoljuk, négy könyvnél és három szerzőnél tartok a negyedik nap. Tehát eddig nem léptem túl a keretet, csupán a felkérés szerinti határokat feszegetem. De az ismert bőbeszédűségemből következően előre jelzem, hogy azért afelé haladok, hogy holnap már átlépem majd a megadott határokat. Persze csak a számszerűség tekintetében, tartalmában talán nem. Mert egy könyv, mindig egy könyvtárból kerül elő, és az is nagyon meghatározó, hogy mi, mi mellett foglal helyet, és miért, miképpen kerül elő. Nem vagyok irodalmár, és talán még átlag olvasó sem, hanem elsősorban festő és képzőművész, ezért most csak a munkámat meghatározó szakirodalmat mutatom be. Ez nem jelenti azt, hogy a szépirodalom nincs jelen az életemben. Évának minden délután, amikor rajzol, én vagyok a "hangos könyv", és felolvasást tartok a "szórakoztató" irodalomból. Most fejeztük be a Svejket, előtte meg a Don Quijote újraolvasásait. A mai irodalomból a legutóbbi két Nádas könyvet, a Párhuzamos történetek és a Világló részleteket nem sorolnám ide, mert egyáltalán nem voltak "szórakoztatók", és még pihentetők sem.













Összességében most lépem túl a megadott keretet, amit Janka Lipódi unokám felkérésére eddig próbáltam betartani. Bár tegnap már előre jeleztem, hogy ez nem fog menni, és előbb-utóbb átlépem a demarkációs vonalat. Most ez megtörtént, mivel az ötödik nap lévén, itt csupán az ötödik könyvnek lenne helye, de a Foucault-val együtt már a hatodiknál tartok. Azért számolgatom ilyen akkurátusan naponta a bemutatott könyvek számát, mert hozzá vagyok szokva az otthoni figyelmeztetésekhez, hogy ha valamibe bele kezdek, akkor jön a felszólítás, Papa! csak röviden. De, hogy lehet röviden szólni több mint fél évszázados olvasásélményről, életünket meghatározó, vagy legalább is befolyásoló irodalomról, miközben több ezer könyv borítja a szobáink falát. Ezért én ezt a "játékot" a magam igénye szerint úgy alakítanám át, hogy hét napon át, nem egy-egy könyvre fókuszálnék, hanem egy könyvtárra. Mutasd be könyvtáradat, megmondom ki vagy. Ha egy ismeretlen lakásba belépek, óhatatlanul diszkréten rápillantok a könyvekre, és tudom kinél és hol vagyok. Azt hiszem ezzel nem csak én vagyok így. Nem kell azért megijedni, józan önmérsékletnél maradok,és nem szeretnék teljesen a játékrontó szerepében feltűnni, ezért az elkövetkező két napban, csak egy-két könyvel lesz több, mint a kiszabott keret. Ezzel is túllógok majd rajta, de csak egy picit, ehhez meg hozzá vagyok szokva, és remélem az unokám is elnéző lesz a mindent megérteni akaró és mindent túlmagyarázó nagypapának. Ui. Abban meg úgy látszik nem tévedtem, hogy nem dobálgattam a labdát szanaszét, és eddig csak a gimnazista unokámat, Luca Lipódit és feleségemet, T.Horváth Évát kértem fel házi feladat írására, de amint látom, Ők sem sietnek megírni a leckét. Ezért most sem kérek fel mást, hogy folytassa ezt a "játékot" , csupán figyelmeztetem az eddig megkérteket, hogy lassan szedjék össze magukat, és ha játszani akarnak, akkor vasárnapig kapcsolódjanak be a játékba.









Most tartok a hatodik napnál, unokám Janka Lipódi felkérésének teljesítésében, miszerint osszak meg hét napon át, egy-egy általam kedvelt, vagy fontosnak tartott könyv borítóját. Akik követték eddig a „játékot”, azok láthatták, hogy mindjárt az első nap technikai problémába ütköztem, mert annak a kötetnek, amelyet rongyosra olvastam már, harminc éve nincs külső borítója. Így, „pucéran” volt látható. Ebből viszont nem derült ki sem a címe, sem a szerzője, mert a vászon kötést csak egy szép, emblematikus rajz díszítette. Ezért, másnap újra ugyan azt posztoltam, de az mégsem volt ugyan az. Mesteremtől és tanáromtól, Fischer Ernőtől (1914-2002) örökölt kötet, már felöltöztetve borítóval együtt lett bemutatva. Ennek az ismétlésnek az indokát akkor leírtam, vissza lehet lapozni az idővonalamon, és ott újra olvasható. Aki veszi a fáradságot és lapoz, annak jutalom is jár, mégpedig annak a felismerésnek öröme, hogy itt egy előre eltervezett koreográfia szerint haladok, a könyvek bemutatásának sorrendjében. Hogy ez az „Ugyanaz és más” tovább értelmezhető legyen, az holnap folytatódik, és látható lesz az egyik bemutatott kötetből. Annyit elárulok, hogy a szerző nevét, az első bejegyzésben is megemlítettem. Aki ebből előre kitalálja a szerzőt vagy a könyv címét, annak még egy fél jó pont jár. Az előző posztoknál levezett matematikai képleteimet a bemutatott könyvek számát illetően, most már nem feszegetem. Inkább át tértek a tartalomra, azaz a mennyiségről a minőségre. E tekintetben viszont ugyancsak sokat tudnék mesélni a most bemutatott két kötettel kapcsolatban, de hogy a mennyiség és a minőség egyensúlya fennmaradjon ebben a bejegyzésben is, a könyvek tartalmának részletezésétől most eltekintek. Olvassuk el a könyveket, lehetőleg a végéig, és alkalmanként , ha jó volt, akkor olvassuk újra. Biztos nem fogunk csalódni benne, ha közben mi is gyarapodtunk, nem mennyiségben hanem szellemi minőségben.









Lipódi Jankának - Ha jól számolom, most tartok a hetedik napnál, amikor unokám felkérésére naponta bemutattam egy-egy általam kedvelt és fontosnak tartott könyvet. Az Úr ilyenkor már pihent, mert elvégezte a dolgát, megteremtette a világot és minket utunkra engedett. Most tekintsünk vissza és nézzük meg, hogy hova jutottunk. No nem a végtelen úton, és nem is a teljességben, amire a bal oldalon látható Lévinás könyv címe utal, csupán csak ebben a „játékban”. Elindultunk a hermeneuitikától és megérkeztünk a grammatológiához. Ahogy minden útnak egyszer vége szakad, akkor is ha az a végtelembe tart, így a mienk is itt befejeződött. Ezzel a felkérés is beteljesült, és talán teljessé is vált. Mert a Gadamertől Derridáig vezető ösvény, visszakanyarodott önmagához, a nyelvhez, a nyelv problémájához, és ezzel a kör bezárult. Útközben Heideggerel és Foucaul-val találkozva, ők is arra figyelmeztetnek, hogy a nyelvünkbe vagyunk zárva. De mit üzenek akkor a művészettörténészek, Belting, Florenszkij, Fischer és Szuromi, a képekkel kapcsolatban? Vagy még inkább mit mond, vagy mond-e egyáltalán valamit a képpel a festő, a képzőművész, a fotós, azaz a képalkotó művész? Talán igen. A nyelv és a kép elválaszthatatlan egymástól. A kettő együtt adja a világunkat, amelyben élünk, és otthon vagyunk. A nyelv rászorul a képre és a kép a nyelvre, hogy értelmes egészet alkosson. A nyelvnek is van képe - gondoljunk csak a képzelőerőre - és a képnek is nyelve, mivel minden kép egyben jel is. Lehet ezt külön-külön szemlélni, de nem érdemes, mert akkor csak illúzió a „Teljesség és a végtelen” felé tartó út, amit mint kiderült, sosem érünk el, de legalább reményt ad az élethez, ha a másik szemébe nézünk. Ha megszólalunk, akkor meg eligazít a grammatika, hogy értsük egymást. Ezzel összeér és megoldódik a rejtély. A kezdetektől végig jelenlévő és a tegnapi bejegyzésben találós kérdésként szereplő „Ugyanaz és más” is. Festő és képzőművész lévén a képről talán tudok egyet-mást, de bevallom a grammatika és az írás, mindig gyenge pontom volt. Annál is inkább csodálkozom, hogy a lányom könyvtáros lett, és az ő lánya, az én unokám most magyar-német szakos az egyetemen. Igencsak messze estek az almák a fájuktól. Mivel az utóbb említettől kaptam a felkérést és kihívást erre a játékra, ezért nemcsak a fentebb vázolt nyelv és kép kapcsolata végett került a sorozat lezárásaként a grammatológia, hanem Janka miatt is. Az általa bemutatott hét könyv utolsó darabja, legnagyobb meglepetésemre a Magyar grammatika. Az én életemben ennek ismerete és gyakorlása, önkínzásnak tűnő feladat volt az általános iskolától a mai napig. Mondanivalóm mindig akadt, ebből adódik bőbeszédűségem, de azt, hogy ezt a magam igényei szerint le is írjam, az nehezen ment. Nagypapához illő módon, hogy megtanuljak hallgatni, most a felkérésre mégis írni kezdtem. Ui. Az általam felkérteknek üzenem, hogy én a kérésnek megfelelően tovább dobtam a labdát, de úgy látszik Ők nem kapták el. Pedig, ahogy az elsőnek bemutatott Gadamer könyv, első lapján található mottóban olvasható, ez még könnyű játék lett volna, amely felkészíthet a nehezebbre is. Idézem: „Amíg azt kapod el, amit magad dobtál / ügyes vagy, s így csak is nyerni lehet, / s csak ha majd megfogod azt a ládát, / melyet egy örök játszótársnő vetett / épp a kezed közé, pontosan / kimért röppályán, mely kerek egység / Isten hídjában; felível, zuhan: / akkor lesz a fogni-tudás képesség - / nem a tiéd, egy világé. „ (R. M. Rilke – Marton László fordítása)










2020. május 16., szombat

Műhelymunkák - Műhelynapló XXV. - Három királyok



Ez egyenlőre csak az anyag gyűjtése, és a sorozat képeinek bemutatása, a párhuzamok keresése folyamatban van. 




















































































































































































































































































































































Műhelymunkák - Műhelynapló XXII. - Tájkép és városkép


Anyaggyűjtés (II.)

 Fischer Ernő (1914-2002) festőművész életműve és saját alkotásaim által, a tájkép és a városkép ábrázolások jelentősége a képépítésben