2014. augusztus 28., csütörtök

V. Újságcikkek és folyóiratokban megjelent írások Fischer Ernő munkásságáról.







Fischer Ernő: Márványtöredék, 83 x 62 cm., vegyes technika, 1992.




     Az egyetlen dokumentum amit ebben a bejegyzésben be fogok mutatni, megemlíti a fent látható nyitó képet is, a Márványtöredéket. Ezzel a képpel kapcsolatban először elszeretnék oszlatni egy félreértést, ami a mű ténylegességét illeti. Ugyan is ilyen kép nincs, csak volt. Azaz ma már csak ilyen formában ismerjük, tehát akkor mégis van?
        És mielőtt rávilágítanék e rejtélyesnek tűnő költői kérdésre megemlítem, hogy miért tértem ki többször is az előző bejegyzésekben a befejezettség és a befejezetlenség kérdésére, egy-egy művel kapcsolatban. Fischer Ernő alkotói módszeréből következett, hogy sokszor átfestette egyes képeit, vagy hosszú évekig dolgozott rajtuk, és közben különböző állapotokban kiállította, és így bemutatta a nyilvánosság előtt is. Azzal nem számolt, illetve nem törődött vele, hogy ennek a mű tekintetében milyen következményei lesznek. Mert ebből származik a még bonyolultabb kérdés, hogy egy kép hány mű, vagy fordítva, egy mű hány kép? Az itt felvetődő kérdések jogosságának bizonyítására, legjobb példa a szóban forgó kép. Ezért röviden leírom keletkezésének történetét.


Balra: Fischer Ernő, Őszi ablak, 100 x 70 cm., olaj, 1990. Jobbra: Fischer Ernő, Márványtöredék, vegyes technika, 83 x 62 cm,1992.

         Kezdjük onnan, hogy ezt a művet mindenki az 1997-ben a Nemzeti Tankönyvkiadónál megjelent, Az utánzástól a szimbolikus formaképzésig című könyvből ismeri, mivel Szuromi Pál: A látványtól a lírai absztrakcióig című tanulmányában említi meg először, és a könyv 1.számú illusztrációjaként látható maga a mű is. A mű leírása így szerepel: 1. Márványtöredék (1992, vegyes technika, 83 x 62 cm). Amint majd látni fogjuk a bemutatásra kerülő cikkben fel van tüntetve, hogy a hódmezővásárhelyi kiállítás 1991. XII. 8-án nyílott, tehát ennek a képnek 1991-ben már létezni kellett. Ebben a formájában létezett is, ahogy most ismerjük az illusztráció alapján, csak ez egy munka alatt levő műről készült dia, amely mű már a kiállításra sem ebben az állapotában került. A kiállítás 1992.január 15-én zárt és ezután Tanár úr tovább festette a képet, és emlékezetem szerint lényegesen átalakítva lett befejezve. Az év tavaszán Budapesten a Tavaszi Fesztivál ideje alatt a Csontváry Teremben egy csoportos tárlaton újra ki lett állítva, és akkor valaki mindjárt meg is vásárolta. Sajnos erről a végleges, befejezett műről semmiféle fotó dokumentáció nincs a birtokunkban, és mivel a mű tulajdonosa ismeretlen, ezért ma az eredeti állapotra csak emlékezni tudunk. 
               Mivel Szuromi Pál az 1992-ben írt képelemzése után több írásában is visszatér erre a képre, kettős életűvé vált ez a mű. Egyrészt ma már van egy "irodalma" a félig kész alkotásnak, másrészt van egy valóságos állapota a befejezett műnek, amit nem ismerünk, de emlékezetünk szerint lényegesen eltér a korábbiaktól. Itt visszatérhetünk az elején feltett kérdéshez, akkor van, vagy nincs, vagy hány formában létezik ez a kép? Ahhoz, hogy ki tudjunk keveredni ebből a körkörösen visszatérő problémából, ketté kell választanunk a mű fizikai és szellemi létét. Természetesen a mű fizikai valóságában is magán viseli a keletkezésének történetét, csak kérdés, hogy ez szellemileg hogy érzékelhető. De kérdés az is, hogy a mű szellemi tartalma, a hozzá kötődött interpretációk, műelemzések és értelmezések, különböző megjelenési formák sokaságában, a ráépült  mítoszokkal, miként viszonyul a fizikailag látható műhöz. Itt derül ki az, hogy a mű az nem csupán "dolog" - ahogy Heidegger  mondja - hanem egyszerre fizikai és metafizikai valóság. Innen pedig eljutunk arra a pontra, hogy feltehetjük azt a kérdést is Derrida nyomán, hogy akkor ki a mű szerzője? De ezt  most nem válaszoljuk meg, de majd visszatérünk rá az alább közölt írás után.


1. dokumentum: Szuromi Pál írása az 1991-ben megnyílt, Fischer Ernő hódmezővásárhelyi kiállításáról. Megjelent az Új Művészetben, 1992-ben.







Fischer Ernő és Szuromi Pál, 1992-ben a hódmezővásárhelyi kiállítás megnyitóján, a Márványtöredék című kép előtt.


                 Ennek az írásnak számomra azért van jelentősége, mert az igaz, hogy gyér a Fischer Ernő munkásságával foglalkozó szakirodalom, de ebben Szuromi Pál volt az első, aki észrevett valamiféle változást a kilencvenes évek fordulóján, az életmű előző szakaszaihoz képest. És az is dicséretére válik a szerzőnek, hogy nem hosszú évek múlva, utólag állapította meg, hanem azonnal észrevette az első nyilvános bemutatkozáson. Nézzünk meg pár kiragadott részletet a szövegből, hogy lássuk mire gondolok.
            "Mintha most élné át második fiatalságát. Tele van hittel, elképzelésekkel, közben feltűnően termékeny is." - "... művei jelentős hányadát a legutóbbi években készült munkák tették ki." - "... az előbbi arckép variációk egyféle elmélyülési, felfrissülési szándékot tükröztek." - "Mindezzel valami furcsa összhangot kapott a vásárhelyi bemutató." - "A Temető kompozíciója nem is annyira jelképes kereszteket, hanem sokkal inkább az elnyelő és életet adó sötét földtömegeket hangsúlyozza, a Márványtöredékben pedig újra csak egy sértetlen érzékiségű lírai expresszionista jelenik meg előttünk."
                 Tehát általános megújulásról van szó, de konkrétan hat képre is utalás történik. Ugyanis az említett arckép variációk azok nem mások, mint a négy félalakos Pantokrátor, és amelyeknek a keletkezés történetét már leírtam a "Mi a befejezett és mi a befejezetlen? Fischer Ernő: Pantokrátor I-IV. című (2014.06.25.) bejegyzésben. A másik két mű a Temető és a Márványtöredék. Mivel az utóbbiról nincsenek a kész műről fotóim, ezért a Temető mellett, bemutatom még az ugyanebben az időben, és hasonló módszerrel készült Rend és káosz című kép alapjait.  




Bal oldalt látható a befejezett kép, Fischer Ernő: Temető, 83 x 62 cm., vegyes technika, 1991. Jobb oldalon az általam készített alap, amely inspirálta Tanár urat a tovább festésre.



A fenti két kép felső felének részlete.

               És itt térhetünk vissza a Derrida-i kérdéshez, hogy ki tulajdonképpen a mű szerzője? Mielőtt belemennénk a részletekbe, mindjárt kijelenthetjük, hogy hagyományos értelemben természetesen Fischer Ernő. Egy pillanatig sem kérdőjeleződik meg a személyéhez köthető szellemi teljesítmény. De akkor miért tesszük fel még is a kérdést? Mert Derrida túllép a hagyományos szerzői értelmezésen, és tágabb körben próbálja meghatározni a művek alkotóját. Az individuális teljesítményen, és a személyes kézjegyen túl, az alkotás részének tekinti  azt a szellemi környezetet is - mondhatnánk kontextust - amelyben a mű született, és amelyben újra értelmezve, mindig újjászületik. Tanár úr ismerte Derrida írásait, és a szerzőségre vonatkozó nézeteit. Amikor elkezdtünk közösen dolgozni, ezek a kérdések is felmerültek, és közöttünk nem adódtak ebből problémák. Most sem azért hozakodok elő ezekkel az elemzésekkel, hogy bármit is megkérdőjelezzek a hagyományos műszemlélet alapján, hanem éppen Fischer Ernő munkásságának mélyebb megértését szeretném ezzel elősegíteni. Szeretném feltárni azt a szellemi hátteret, amiben ezek a művek készültek. Mert minden alkotásnak be kell ágyazódnia valahová, hogy értelmezhető legyen, egyik sem lóg a levegőben, függetlenül mindentől. És az eddigi Fischer recenzióknak ez az egyik legnagyobb hiányossága, hogy csak nagyon általános módon térnek ki a szellemi párhuzamokra, és nem vizsgálják meg azt a közeget, amiben a művek ténylegesen születtek.
                De mielőtt tovább boncolgatnánk ezt a kérdést, nézzük meg még egyszer a fenti képet és a kinagyított részleteket. Az egész kép tekintetében is jól látható, hogy az alap a befejezett művön is másodlagos jelentésként  jelen van. Az elsődleges jelentés uralja igaz a teljes képfelületet, de a széleknél több helyen azért előtérbe kerül az alap üzenete is. Ez jól látható a felnagyított részleteknél. És ezt emeli ki Szuromi Pál is amikor azt írja, hogy "A Temető kompozíciója nem is annyira a jelképes kereszteket, hanem sokkal inkább az elnyelő és életet adó sötét földtömegeket hangsúlyozza,..."


     
Fischer Ernő: Rend és káosz, 80 x 56 cm., vegyes technika, 1992.


              Baloldalon látható a befejezett mű, jobboldalon pedig az általam készített alap. Ami azt hiszem itt már túllendül csupán az inspirációs funkcióból, mivel Tanár úr élni hagyja az általam letett kalligrafikus, jelszerű rajziságot, és csupán egy  lazúrral fedi be a teljes képfelületet, amit néhány színes kollázzsal felerősít.



Kinagyított felső rész.



Kinagyított középső rész.




Kinagyított alsó rész.


     

Szignó.

                 Mivel itt a szerzőség kérdését is felvetettük, ezért  egy gondolat erejéig térjünk ki a képaláírásokra is. E tekintetben volt némi ellentmondás tanár úr festői gyakorlata és pedagógiai nézete között. Ugyanis minket arra tanított, hogy ráérünk még, nem szükséges a képeket aláírni, míg Ő sokszor már az alkotás kezdetén szignót helyezett el a kép felületén, mivel a  kompozícióban képalkotó szerepet szánt neki. Egyébként az ikonfestészetre jellemző visszahúzódó, személytelen alkotásmód volt az ideája, ahol ténylegesen is hiányoztak a szerzők kézjegyei. Mi magunk pedig annyira hozzászoktunk ehhez a magatartáshoz, és egy időben a kollektív alkotáshoz, hogy a mai napig nem írjuk alá műveinket. 






Fischer Ernő: Kódexlap, 83 x 62 cm., vegyes technika, 1992.


     Ha megnézzük még egyszer egymás mellett a Temető és a Rend és káosz című képet, és minden további kommentár nélkül hozzávesszük a Kódexlap című alkotást, amely szintén szerepelt a hódmezővásárhelyi kiállításon, és mellette az általam készített alapot, akkor jól láthatjuk azt a változást, amit Szuromi Pál az írásában megemlít. De kitér erre Nátyi Róbert is, a Fischer Ernő Alapítvány által  2012-ben kiadott katalógusban, ahol így összegzi az utolsó alkotói periódus jellegzetességeit: 
              "Ha megnézzük Fischer Ernő érett kori festményeit,szembetűnő a képek tudatos, mérlegelt, gazdag, kifinomult rétegzettsége. Látható, és, ha vesszük a fáradságot, a festő szándékai szerint is jól nyomon követhető, hogyan épül föl a kép. Festményeinek van egy szilárd alapot jelentő,stabil szerkezete, amely egy hallatlan finom, bonyolult alapszövet, ami maga is több egymásra festett rétegből épül fel, ennek háttér gyanánt szolgáló "teréből" sejlenek fel a formák. Ez a mozdulatlan rendszer lesz tehát a kép fundamentuma. Ez a színvilágában mindig redukált, a téri viszonylatok illúzióját mindig száműző mező nyugalmával előkészíti a képi drámát, hiszen a mozgás, az erő, a dinamika majd a felső rétegben bontakozik ki, még erősebb feszültséget kölcsönözve a képnek. Ezt az áthatolhatatlannak tűnő, helyenként meglepő dekoratív részletekkel is gazdagított alapstruktúrát, a felső rétegben egy villanással, mozgással telített rajzos, kalligrafikus, több esetben szinte gesztusszerűen csorgatott felület írja felül, melynek organikus formái, kunkorai, görbületei alól kilátszik az alap. Tehát a vonal a képépítkezésben elválasztó és egyben összekötő funkciót kap. A modelláló, formáknak életet adó vonalak mellett, az aktivitást jelentő, imaginárius vonalak egészítik ki ezt a felső réteget. Ez az érzékeny, kalligrafikus érhálózat egyrészt leplezi a képet, de mégis mintha egy leheletfinom , látszólag könnyen elszakítható függöny mögé látnánk. Ami mégiscsak annak fedi föl belső tartalmát, aki az értelme és beleérző képessége által hatol át rajta.

              Fontos ez az egymásnak feszülő kettősség, hisz a tömör, masszív alapstruktúra elkészítésénél a mester két lábbal a földön állt, hogy az örök forma drámáját érzékeltesse. A felületet ennek ellenére hihetetlen érzékenységgel, könnyedséggel, artisztikusan kezelte. Így éri el az alkotó festői eszközökkel, hogy képének szinte kimeríthetetlen belső gazdagságot kölcsönözzön."


            Ez a hosszabb idézet húsz évvel későbbi írásból való, mint a fent bemutatott cikk, és olyan művészettörténész tollából származik, aki Szuromi Pál mellett talán eddig a legbehatóbban tanulmányozta Fischer Ernő munkásságát. Nátyi Róbert nem volt tanítványa Tanár úrnak, sőt nem is ismerte, Ő a fiatalabb generációhoz tartozik, de nagyjából ugyanarra a megállapításra jut az utolsó alkotói korszak jellemzésében, mint Szuromi Pál. Számára 2012-ben már sokkal nagyobb képanyag állt rendelkezésre és egy lezárt életmű, ezért is van jelentősége a hasonló megítélésnek, mert ez is azt igazolja, hogy Szuromi Pál jó érzékkel ismerte fel 1992-ben a változásokat. Ezért befejezésül bemutatok még két művet, amit az Új Művészetben közölt írás is megemlít, hogy lásuk a változásnak mind a két irányát, illetve a Katedrális esetében a középső korszakban meglévő előzményt.




Fischer Ernő: Angyali üdvözlet, 115 x 143 cm., olaj, 1992.


               Idézzük vissza mit ír Szuromi Pál az Angyali üdvözleről: " A figurális munkák mindamellett azt is elárulják: az alkotó dekoratív, kalligrafikus festészete alkalmanként az iparművészet határmezsgyéjére kerül. Némelyik műve üvegbe vagy mozaikba kívánkozik (pl. Angyali üdvözlet). Ugyanakkor ez a rajzos, ornamentális kifejezési mód menet közben némileg elapasztotta a művész vitálisabb festőiségét."
                 Az előző bejegyzésekben részletesebben is kitértem rá, ezért itt most csak ismételten megemlítem, hogy ennek az Angyali üdvözletnek az alapját T.Horváth Éva készítette, és a nagyméretű Golgota után ez volt a második munka, amit Tanár úr az Ő alapjára készített. Sajnos itt a kiindulási felületből a befejezett művön semmi sem maradt meg, minden négyzet centiméter át lett festve, és még dia felvétel sem készült róla, hogy ezáltal visszaidézhető lenne. De itt most a mi számunkra elég a befejezett mű látványa, mert összehasonlítva az előző alkotásokkal, látszik a különbség a két megközelítés között. Nem mintha  Éva alapja nem lett volna elég drámai és expresszív ahhoz, hogy ott is érdemes lett volna talán bizonyos felületeket meghagyva, kontrasztba helyezni ezzel a cizellált felületmegmunkálással, és az oldotta volna a kissé lemerevedett formákat. Azt hiszem ez a túldolgozottság mindkét mű esetében az együtt munkálkodás kezdő lépéseinek tudható be, mert később az 1997-ben készült Archaikus mozgás című képnél - aminek az alapját szintén Éva készítette - már nyoma sincs ennek a merevségnek. Az ezt megelőzően bemutatott képek esetében, aminek én készítettem az alapját, talán azért volt nagyobb szerencséjük, mert kisebb méretűek, és papír alapúak voltak, sorozatban, ami nagyobb felszabadultságot adott, illetve az indulásnál nem voltak prekoncepciók, hanem azzá váltak, amire az előkészített felületek predesztinálva voltak. A félalakos Pantokrátor képek is ezt a feltevést igazolják, mivel ott is tíz vagy tizenöt darabot készítettem egyszerre hasonló méretben, és ugyancsak papíron. Az általam később előkészített 180 x 130 cm-es nagy Angyali üdvözlet hasonló sorsra jutott, mint az itt bemutatott sárga Angyali üdvözlet, azzal a különbséggel, hogy ott a fröcskölt felülettel igazodtam az akkor már Tanár úr által kedvelt  pontozó technikához.



     Fischer Ernő: Katedrális, 70 x 29 cm., vegyes technika, 1984.


           Az itt bemutatott Katedrális című kép, ezt megelőzően más kiállításokon Faltöredék-ként szerepelt, és ismereteim szerin itt kapta ezt a megnevezést. Ez azért lényeges, mert ha felidézzük a több tucat katedrálist ábrázoló képét Fischer Ernőnek, akkor ehhez hasonlót, egyet sem találunk. Ennek ellenére elfogadhatónak tűnik ez a megnevezés is, mert a későbbi művek ténylegesen is efelé az oldottabb megoldás felé közelítettek. Viszont itt számunkra csak azt példázza most, hogy a középső alkotói korszakban ugyanúgy megvoltak azok a formai előzmények, amelyek a későbbiekben kibontakoztak. És befejezésül itt is idézzük újra, hogy mit ír erről Szuromi Pál: "A katedrális című képet minden esetre az architektonikus témák egyik legérettebb darabjának tartom. Látszólag csak egy impresszionista oldottságú épülettel szembesülünk, valójában azonban másról, többről van szó: a nyitottság és a zártság, az állandóság és a pillanatnyiság relativisztikus létélményét sugározza e szuggesztív műalkotás."




Képmelléklet a kiállításról.



















  

A kiállításról hazafelé a Fischer családdal és a Budaörsi Műhely néhány tagjával. 


             












2014. augusztus 22., péntek

IV. Újságcikkek és folyóiratokban megjelent írások Fischer Ernő munkásságáról.


Fischer Ernő: Angyali üdvözlet,  toll rajz, tus, 13 x 18 cm., hatvanas évek.


                

                   Ez év márciusában A kép keletkezése I-IV. címmel négy bejegyzésben  foglalkoztam már Fischer Ernő grafikai anyagával, és akkor több mint kétszáz rajzot és vázlatot bemutattam abból az öt-hatszázból, amit évtizedek alatt gyűjtöttem össze. Ezért itt is csak hivatkozom az előzményekre, és ajánlom megnézni azokat is, a bemutatott cikkek jobb megértése érdekében.   



1.dokumentum:  A Fáklya Klubban, 1991. február 12-én nyíló Fischer Ernő grafikai kiállításának plakátja.





2. dokumentum: 1991.február 11- én megjelent Kurír című napilap, Bayer Ilona cikkével.





                 Kezdjük mi is ott, és tegyük fel magunknak is a címben szereplő kérdést: Festő vagy filozófus? Nem akarok különféle filozófiatörténeti definíciókba bonyolódni, maradok én is a hétköznapi értelmezés keretei között, és még így sem osztozom a cikk írójának megállapításával, hogy Festő és filozófus. Tanár úr nem volt filozófus, Ő festő és pedagógus volt hivatását tekintve. Az más kérdés, hogy filozófikus gondolkodású festő és pedagógus, ami mind a két területen ritka jelenség. Az is tény persze, hogy filozófiai művek olvasásában is élen járt a kollégáihoz képest, de sohasem írt filozófiai értekezéseket vagy tanulmányokat, mindig csak az érdekelte a filozófiából, amit össze tudott kötni a szűkebb tevékenységi körével. De így volt Ő a tudományok összes egyéb területével is, mert ugyan úgy jártas volt az atomfizikában, mint a pszichológiában, vagy a  természettudományokban, és mégsem mondjuk, hogy tudós is volt, mert mindig megmaradt a művészet határai között. Azt hiszem ezzel a megállapításommal nem kisebbítem gondolkodói nagyságát, hanem éppen a megfelelő helyre próbálom tenni, hogy ne érhessék olyan vádak más szakmák részéről, hogy valamiben is kontár volt. Saját hivatásának éppen azért tudott a magaslatán lenni, mert sohasem tévesztette össze a határokat, és amit csinált, azt mindig igyekezett széles látókörűen a teljes tudásával tenni.  
              Nem akarok mindenbe belekötni, de szükségesnek érzem a harmadik bekezdésnél levő mondatot korrigálni, mert kétszeres tévedést látok benne. Így hangzik az idézet: " - Hiába voltam tehetségtelenebb másoknál a főiskolán, mégsem éreztem elegendő talentumot magamban, hogy azonnal festő legyek." Így a mondatnak semmi értelme nincs. Valószínűleg a szerző tehetségesebb-et akart írni, és ezzel csupán elírásról lenne szó, de tényszerűségében ez sem igaz. Fischer Ernő mindig hangoztatta, hogy nem volt kimagasló rajzi tehetsége sem a gimnáziumban, sem a főiskolán, sőt a későn éréséből adódóan mindig irigyelte azokat, akik gyorsabban haladtak a festői pályán, mint Ő. De ez az álláspontja még pályakezdő első két évtizedében is megvolt, és csak ötven éves kora körül kezdett megerősödi  az önbizalma a képességeit illetően. Tanár úr valószínűleg épp az ellenkezőjét akarta mondani, mint amit a mondat sugall, hogy tehetségtelenebb volta ellenére, idővel beérte pályatársait, és sok tekintetben el is hagyta őket. Én csak ezt tudom elképzelni róla, mivel ahányszor érintettük ezt a kérdést, nekünk mindig így fejtette ki. De a cikk vége felé leírt mondatból is értelemszerűen ez következik: " - közel a 75-höz - kezdi úgy érezni, tud valamit a festészetről. Most indulhatna igazán a pályám."
               Befejezésül a cikk végén ránk vonatkozóan is van három elismerő mondat, miszerint: "Hogy lelkes és tehetséges tanítványai kiállítást szerveznek neki. Előszedték a legeldugottabb helyről is vázlatait, rajzait. Nem gondolta volna, hogy összejön belőlük egy tárlatra való."




Fischer Ernő: Szent Márton és Szent Ferenc a Krisztina körúti műterem ajtaján.



3. dokumentum: Esti Hirlap, 1991. február 16. ugyancsak a Fáklya Klub-ban rendezett Fischer Ernő grafikai kiállításáról szóló cikk, (-fás) aláírással.




                     Ennél a cikknél emeljük ki a kiállítás megnyitásán közreműködőeket is. Mint a fenti plakáton is látható, a kiállítást Tamás Ervin nyitotta meg - Tanár úr régi barátja - és ami ott nincs feltüntetve, itt még meg kell említeni, hogy Ury Ibolya rendezte az én segédletemmel. Közre működött még a Budaörsi Pro Musica kórus, Sapszon Ferenc karnagy vezényletével. Az előző évi  Kép és zene című zsámbéki kiállításunkat is velük együtt csináltuk, és ezt követően is több közös rendezvényünk volt. Adódott ez abból, hogy feleségem Kölűs Judit (1950-1994.) a kórusnak alapító és aktív tagja volt haláláig, de egyben a Budaörsi Műhelyben Fischer tanítványként is, mint festő dolgozott. 



4.dokumentum: Hirlap, 1991.február 28., még mindig a Fáklya Klub-ban rendezett Fischer Ernő grafikai kiállításáról, szerzője Farkas András.





5.dokumentum. Hevesi Szemlében 1990-ben megjelent cikk, Farkas András tollából, Fischer Ernő egri kiállításáról.




                 Itt egymás mellé tettem az 1990-es és az 1991-es cikkeket a szerző azonossága miatt.


6. dokumentum: Ismeretlen napilapból,  az 1991-es Fáklya klub-ban megrendezett Fischer Ernő grafikai kiállításáról. Itt írás nem szerepelt, csak ez a híradás a bemutatóról.





7. dokumentum: Pesti műsor 1991. A hét művésze című kiállítás sorozat meghirdetése.




             
                           Szerencsés egybeesés volt 1991-ben a Tavaszi Fesztivál ideje alatt a Fáklya Klub-ban rendezett Fischer Ernő grafikai kiállítás szempontjából, hogy ugyanakkor volt Tanár úrnak a Csontváry Teremben bemutatója a Hét Művészeként. Az más kérdés, hogy nagy együttműködésre nem sikerült jutni az akkori galéria vezetővel, mert ott nem engedte meg plakát formájában felhívni a közönség figyelmét a Fáklyában rendezett kiállításra. Mi viszont propagáltuk a Vörösmarty téren levő tárlatot.



8. dokumentum: A Budaörsi Könyvtár Galériában , 1992-ben bemutatott Fischer grafikák plakátja.




                    Amilyen nehezen szánta rá magát Tanár úr 1991-ben a  Fáklya Klubban rendezett grafikai kiállításra, annak sikkerességét látva hozzájárult, hogy 1992-ben még két helyen bemutassuk az anyagot. Előbb a Budaörsi Városi Könyvtárban, majd az Almássy téri Szabadidő Központban.


9. dokumentum: 1992-ben az Almássy téri Szabadidő Központban rendezett Fischer Ernő grafikai kiállításának meghívója.






10. dokumentum: Sipos Endre megnyitó szövege Fischer Ernő grafikai kiállításához.








                       A kilencvenes évek elején megrendezett három grafikai kiállítást 2009-ben egy negyedik kiállítás is követte Szegeden, amelyet méreténél és tematikájánál fogva az előzőek összefoglalójának is tekinthetünk. Itt több mint kétszáz alkotást volt módom bemutatni, és ezzel az egész életművet átívelő képet lehetett alkotni Fischer Ernő munkásságáról. De e mellett a vázlat és a kész mű viszonyát is végig lehetett kísérni. Mivel tematikailag ide tartozik, ezért mos megszakítom a kronologikus ismertetést, és itt mutatom be annak dokumentumait is. És a fentiekben egyszer már utaltam rá, a teljes képanyag megtalálható "A kép keletkezése I-IV." című, 2014.március 23., 25., 26., és a 27., blog bejegyzésekben.  


11. dokumentum: a 2009-es szegedi kiállítás és konferencia meghívója.









12. dokumentum: Szeged, A város folyóirata címmel havonta megjelenő kiadvány, melynek főszerkesztője Tandi Lajos - Fischer tanítvány - 2009. májusi számában kiemelt helyet biztosított az esemény bemutatására.















           Öt évvel a kiállítás után a szövegeket újraolvasva, és az e témáról írt előző bejegyzéseket egybevetve,  helytállónak tartom ma is a kiállítási koncepciót. Azt viszont  látom, hogy ez a téma sokkal inkább megfelelő formát ölthet könyvben, mint kiállításon. Bár van annak varázsa, ha az eredeti művet láthatjuk, és ez csak kiállítás formájában mutatható be, de itt sokkal inkább a metodikán van a hangsúly, és annak folyamatszerűsége azt hiszem a könyvben jobban követhető. Abban is előnyösebb egy ilyen forma, hogy a képek kicsinyítésével és nagyításával ki lehet emelni a lényeges motívumokat, és háttérbe lehet tartani a megértést segítő, de kvalitásában nem olyan kiemelkedő műveket. Ezzel a szerkesztési lehetőséggel jobban egyneműsíteni lehet az anyagot, és a szöveg tördelésével pedig követni a tartalom logikáját. De mivel erre egyenlőre semmi kilátás nincs, elégedjünk meg az elektronikus kép és szöveg rögzítés lehetőségével, mert a kiállításhoz képest már ez így is közelebb visz az ideális elképzeléshez.
       

Befejezésül bemutatok pár fényképet a kiállítás megnyitójáról.
            












Ezen a linken még több információt találsz a kiállításról.