Annyit már megtudtunk, hogy az ötvenes években Fischer
Ernőnek a hivatali munkája mellett alig maradt ideje a művészi munkára, de a
főiskolai évek alatt se változott lényegesen a helyzet. Szegedre utazásával a
hét első felét ott töltötte és a pedagógusi munkáját végezte, majd a hét
második felében Budapesten volt, de idejének nagyrészében itt is tanított. Így
nem csoda, hogy Széll Jenő az ötvenes években úgy ítéli meg, hogy "egy jó második kategóriába tartozó festőművész"
volt. A nyári Tokaji Művésztelepen Ő volt a vezető, de az ott alkotó kortárs
festőtársai előrébb tartottak a művészi fejlődésben. Maga Fischer Ernő a
visszaemlékezéseiben azt mondta, hogy művészi tekintetben későn érő típusú személyiség
volt, amit rendhagyó életútja is indokolt. Lényegében a háború, a Felvidék
ide-oda csatolása és a vasutas pálya közbeiktatása, tíz évet elvett alkotói
életútjából, annak ellenére, hogy a kezdő lépéseket korának megfelelő időben
megtette. Egyszerre volt életkorát tekintve tíz évvel idősebb a festő kollégák
között, és az alkotói pályán pedig tíz évvel fiatalabb a korosztályánál, azaz
hátrébb tartott a művészi fejlődésben hozzájuk képest.
Ezt a paradox helyzetet, csak hatvanéves kora után, a
nyugdíjba vonulását követően tudta ledolgozni az által, hogy jó egészségi
állapotának köszönhetően, adódott számára még harminc aktív alkotói év. Ez az
időszak két különböző alkotói periódust foglal magában. Egyrészt, hatvanéves
korától hetvenöt éves koráig, ez az időszak még a középső alkotói korszakának
második fele. 1989-ben, a Csontváry Teremben volt a hetvenötödik életévének
betöltése alkalmából egy kiállítása, amely egyben fordulópontot jelentett az
alkotói pályán. Lezárása és összegzése volt ez Fischer Ernő legaktívabb festői
korszakának, annak ellenére, hogy nem retrospektív jellegű kiállítás volt ez,
hanem teljesen új anyaggal jelentkezett, az utóbbi egy-két évben készült
művekkel. Az életmű végleges lezárásától visszatekintve jól látható módon
elkülönül az ezt követő tizenhárom évben készített művek karaktere. Adódott ez
abból a tényből, hogy ettől az időszaktól segédkeztem, illetve segédkeztünk a
Budaörsi Műhely néhány tagjával, az egyes alkotásainak elkészítésében.
Természetesen ekkor is készültek olyan munkák, amelyeknél nélkülözte a mi
közreműködésünket, de ezek voltak kisebb mennyiségben. Mind ez úgy történt,
amit már több blog bejegyzésben részletesen leírtam, hogy a hetvenötödik évét
ünneplő kiállításon megkért, hogy pár régebbi alkotását szeretné még nagy
méretben megfesteni, és ebben kérte segítségemet. Előszőr főleg technikai
előkészítés volt a feladatom, a hagyományos műhelymunkáknak megfelelően a blind
ráma elkészítése, a vászon felfeszítése, alapozás - ekkor még nem alap
készítés! - majd az utómunkálatok, a lakkozás és keret készítés és keretezés.
De mivel már ezt megelőzően a nyolcvanas évek második felében, - akkor még a
Budapesti Pedagógus Képzőművész Stúdióban végzett tanítása mellett -
hétvégeken, szombaton vagy vasárnap kijött Budaörsre és egy szűkebb közösségnek
szabad, kötetlen előadásokat tartott, miközben én diavetítéssel demonstráltam ezeket.
Ez részben az Ő munkásságának bemutatását és újra értelmezését jelentette,
amolyan életmű feldolgozást, a saját visszaemlékezése alapján. Másrészt a
magyar és egyetemes festészet és művészettörténet klasszikus és kortárs
anyagának a bemutatását és megvitatását, saját alkotói szempontjaink szerint.
Erről, akkor és egészen haláláig több száz órás hanganyag készült. Én
készítettem a beszélgetésekhez a diákat, amely nem csak a technikai
kivitelezését jelentette, a reprodukciók elkészítését, hanem azok kiválasztását
és tematikai és tartalmi csoportosítását is. Ezzel több év alatt létrejött
közöttünk egy olyan szellemi párbeszéd, hogy fél szavakból értettük egymást,
hogy mit és milyen irányba folytassuk - Tanár úr szavaival szólva - az
"eszmélkedést". Főleg kettőnk párbeszéde volt ez, amint utólag
megítélem, a harminc-harmincöt ével ezelőtt készült hangfelvételek
visszahallgatása alapján. Persze kiegészítve és befolyásolva a többi résztvevő
hozzászólásaival. Mindenesetre valószínűleg az is közrejátszott abban, hogy
engem kért meg Fischer Ernő a segédkezésre, mivel én voltam a társaságban a
legrégebbi tanítványa, aki 1966-tól végig kísértem azokban a rajzszakkörökben
ahol tanított. Angyalföldön először még az emeleten, aztán az alagsor labirintusának
több termében, és később már Moholy Nagy László szabadiskolának nevezett
formációban, majd a Fáklya Klubban, a Budapesti Pedagógus Képzőművész Stúdióban,
szintén az alagsori műhelytől a második emeleti rajzteremig. Innen vezetett az
egyenes út a Vinkli Körön és az Öten elnevezésű alkotói csoporton át a Budaörsi
Műhelyig, amely tartott egészen addig, amíg el nem távozott az élők sorából.
A Budaörsi Műhely is több csoportra oszlott.
A társaság magját képező, és általam csak "ortodox Fischeristáknak"
nevezett, de hivatalosan a kiállítások alkalmával az "Öten Alkotó
Csoport" (Bíró Judit (1956-1992), Kölűs Judit (1950-1994), T. Horváth Éva,
Csengery Béla és Alföldi László) nevet viselő szűkebb kör létezett először,
majd ehhez csatlakozott egy viszonylag állandó összetételű társaság.
Alkalmanként viszont ez is kibővült meghívott vendégekkel. Tehát egy sokszínű
"gyülekezet" volt ez, maradva a szakrális kifejezésnél. A mai
meglátásom szerint összeségében lehetne őket "Fischer-hívőknek" is
nevezni. Az idetartozásnak lényegében az volt a feltétele, hogy aki kijött
Budaörsre, az elfogadta Fischer Ernő szellemi irányítását, és beleillet Tanár
úr elképzelésébe, a tanítványi státuszt illetően. Az más kérdés, hogy ezek
közül ki lett tanítványa és milyen módon, amit majd később részletezek. Minden
esetre, ez nem azonos, illetve csak részben az, a fentiekben felsorolt és
részletezett, hivatalosan létező intézményesült formában működő rajzszakkörök
tagjaival. Azért érzem szükségét ilyen szétszálazó módon leírni azt, hogy
milyen felállásban tanított abban az időben Fischer Ernő, mert mint látható,
többszörös átfedések és párhuzamok vannak a személyi összetételt illetően.
Egyértelműen csak 1995-ben, a Fáklya Klubban hivatalosan befejezett tanításának
megszűnésével vált a Budaörsi Műhely az egyetlen olyan hellyé és
"intézménnyé", ahol még tanított. De itt nem csak tanított, hanem
mint írtam, 1989-től bizonyos alkotói együttműködés is kialakult mester és
tanítványok között. Később kezdtem olyan feladatokat is kapni Tanár úrtól, hogy
konkrétan egy-egy művének ne csak a technikai előkészítését végezzem el, hanem
alkotó módon készítsek olyan alapokat, amelyek most már nem hagyományosan
jelentenek alapozást, hanem alapként a készülendő mű első rétegét képezzék.
Ekkor alkalmanként bevontam a munkába egyes tanítvány társamat is, elsősorban
T. Horváth Évát, Csengery Bélát és egy alkalommal Nagy Imre Gyulát. Lehet azt
mondani, hogy az eszmei irányító továbbra is én voltam, de ekkor már nekem is
voltak "alkalmazottaim" és segítő társaim, Tanár úr munkájának
segítésére. Az "Öten alkotó csoportból" ekkor már Bíró Jutkának és
Kölűs Juditnak az egészségi állapota megromlott, ezért tevőlegesen ilyen módon
már nem vettek részt a közös munkában. Ők 1992-ben, illetve 1994-ben már
távoztak az élők sorából. Tehát lényegében a szűk másfél évtizedet hármunkkal,
T. Horváth Évával, Csengery Bélával és velem dolgozott együtt Fischer Ernő.
Természetesen a szellemi együtt munkálkodás továbbra is szélesebb körű maradt,
és alkalmanként befolyásoló tényezőkké is váltak, egy-egy készülő alkotás
sorsát illetően, de manuálisan nem vettek részt a munkában.
Nehéz ezt az „alapkészítést” körül írni és elmagyarázni, mert
sok-sok ilyen jellegű lap, amelyeket mi tanítványok készítettünk alkotásaihoz
Tanár úr instrukciói alapján, jelentették azt a konkrét mintát és irányt, hogy
mi az, amire magyarázatai szerint Fischer Ernő az elkészítendő képpel
kapcsolatban gondolt. Ezeket Ő általa korrigálva, javítgatva és különböző
ötleteket és tanácsokat kapva, még mi a saját alkotásainkként készítettünk
magunknak. Amiből aztán vagy lett kép, vagy nem, és ha az utóbbi eset állt
fenn, akkor újra kezdtük az egészet előről. De már ezt sem teljesen előről,
mert a visszatörlés, smirglizés, lemosás, vagy sok esetben visszakaparás
ottmaradt nyomai beépültek és részévé váltak az új alapnak, majd a kész képnek
is. Ez a réteg már valamire utaló laza formákat sejtetett, olyan nagyszámú
esetlegességeket és véletlenszerűségeket tartalmazott, amely egy neutrálisan
egységes artisztikus felületként, inspirálólag hatott a tovább alkotásra. Több
esetben, ha nem boldogultunk egy-egy így újra lappá vált alkotás kezdeménnyel,
nem tudtuk követni a magunk által felvetett képi problémákat, akkor mi ajánlottuk
fel Tanár úrnak a lapot, hogy folytassa, és saját alkotásaként mutassa meg,
hogy mire gondolt, amikor nekünk ötletet és tanácsot adott az ilyen vakvágányra
vagy zsákutcába került saját próbálkozásunkhoz. Ekkor szokta volt mondani, hogy
túl nagy almába haraptunk, és se megrágni, se lenyelni nem tudjuk, mert így nem
tudjuk becsukni a szánkat, azaz befejezni a képet. Ezekből az alapokból készült
művei, sok esetben nem éppen a legsikerültebb alkotásai, mert magukon viselik a
különféle irányba való próbálkozás jeleit és maradványait, és ezért nehezen
váltak egységes szemléletűvé. Az is előfordult, hogy ezek nem lettek az Ő
mércéjével mérve önálló alkotások, hanem amolyan didaktikus illusztrációként
szolgáltak a magyarázataihoz (Művészet alapkérdései (kilencvenes évek második
fele), Ikon 1994., Három kereszt 1998., Papagáj sárga gallyakkal (kilencvenes
évek), kék Angyali üdvözlet (2001.), Ikonosztáz 2000., Tengeri vitorlás I.,
2000., II., III., 1998.).
Nem volt ez az alapkészítés újkeletű alkotói
módszer Fischer Ernő munkásságában az utolsó alkotói korszakban, mert főleg az
indulásánál, a pályája kezdetén, az első alkotói periódusban sok ilyen jellegű
elkezdett és félbehagyott alkotása volt, amit ő maga is csak alapoknak
tekintett, és nem minősítette műveknek. Ezek, se datálva, se aláírva nem
voltak, szemben az általam felsoroltakkal, melyeket az életének utolsó éveiben
készített. Ezért nehéz eldönteni, hogy mi a különbség a korai és a késői
periódusban készült ilyen jellegű művek vagy alapok között. A korábbiak
évtizedekig lappangtak a saját ágyának ágynemű tartójában, mivel beágyazáshoz
az ágyneműt egy tizenkilencedik századbeli szúszékben tartotta. Amikor nem ment
a munka, a középső korszakban is nagy ritkán kivett onnan egy-egy alapot, és
kint a konyha melletti kis spájzban, amely a rendes műterem hiányát is pótolta,
tovább gyaszatolta, kaparta, smirglizte, lemosta, ötletszerűen ráfestett, és
próbálta egyre artisztikusabbá tenni a felületet, amely esetenként tovább
inspirálta az alkotásra. Ez a módszer lett felújítva, kibővített és módszertani
magyarázatokkal ránk ruházva, az utolsó alkotói periódusában.
Az
első alkotás alapját T. Horváth Éva készítette, és lett belőle a Golgota című
kép, amely ma az esztergomi Keresztény Múzeum tulajdonában van. Ennek a
keletkezés történetét egy külön erről a képről szóló blog bejegyzésben már
megírtam. Mivel ekkor még nem tulajdonítottam jelentőséget és nem fordítottam
nagy hangsúlyt a közös munkára, ezért kevés fényképem van ennek a műnek a
keletkezéstörténetéről, és egyáltalán semmilyen felvétellen nem rögzítettem Éva
által még önállóan készített alapot.
