Nem kezdhetem ezt a bejgyzést úgy bevezetni, hogy sosem jártam
Velencében, mint a Pompeji vázlatok sorozatomnál szoktam volt mondani, ahol
ténylegesen sosem jártam, mivel Velencében száz lépést azért mégiscsak
megtettem. Méghozzá talán a leg exponáltabb helyen, a Szent Mark téren.
1995-ben, a Budapesti Történeti Múzeum egy szakmai kirándulásáról Firenzéből hazafele
jövet, programon kívül bementünk Velence városon kívüli parkolójába, és onnan
Vaporettóval végig utaztuk a Grand Canal-ét. Nem volt sok időnk, ezért megvolt
váltva a jegyünk visszafelé is, de mivel a szabály az szabály Velencében
is, a végállomáson a Szent Mark téren ki kellet szálljunk a hajóból, és kimenve
a KIJÁRATON, el kellett gyalogoljunk a száz lépésre levő BEJÁRATHOZ, ahol újra beszállhattunk
ugyanabba a visszafelé induló Vaporettóba. Aztán újra végig utaztuk a nagy
fordított S-alakú főutcát, a Grand Canal-ét. Ennyi jutott nekem Velencéből,
amely mégiscsak több a semminél.
Pompeji nem volt témája mesterem Fischer Ernő festészetének,
szemben Velencével, amely végig kíséri az egész életművét. Így a "száz
lépéses" személyes élményen túl, az ő képei, Turner reprodukciói, és
képeslapok inspiráltak a Velence sorozat megfestésére. Tehát itt még a látvány
lényeges meghatározó volt a képek elkészítése során, szemben Pompejivel, ahol
személyesen sosem jártam, de Ország Lili festészete által, százszor és talán
ezerszer is végisétáltam képei segítségével a múlt labirintusait. Jó
tíz-tizenöt évvel később, a 2010-es évek környékén, ez az időutazás már
elszakadva a látványtól, csak metafora és a metonímiaként inspirált a
képek létrehozásakor.
Az itt bemutatott Velence sorozat ma is
félbehagyott, befejezetlen kísérlet volt, Fischer Ernő festészetének technikai
elsajátításához, amit persze, ha egyszerűsítjük és nem szépítjük a
dolgot, lehet epigonizmusnak is nevezni. Viszont, ha számításba vesszük az
eltelt 30-35 évet, és az azóta készült munkákat, akkor kis utánajárással és
jóindulattal, más végkövetkeztetésre is juthatunk. Ezzel szemben az itt csak
meg említett, 2005 és 2015 között készült Pompeji vázlatok sorozat, amelyet
2012-ben és 2013-ban öt kiállításon is bemutattam, befejezett és lezárt, tovább
lepésre inspiráló egység.
Mint alább látható, félbehagyottan és
befejzetlenül 18 képet a Velence sorozatból, párosítva a Napkocsi töredékek
nyolc képével, 2004-ben nyilvánosan is kiállítottam. 2015-ben a Budaörsi Városi
Könyvtár Galériában, Hommage á Fischer Ernő címmel rendezett kiállításomról
szóló, eddig kiadatlan úgynevezett Bővített kiadás című összefoglaló blog bejegyzésben
így írok erről:
"2004.11.09., Alföldi László
kiállítása az Országos Mezőgazdasági Könyvtár Galériájában
A kiállítást megnyitotta Lőrincz Ferenc (MKE Mezőgazdasági Szervezetének
elnöke), és közreműködött (ének) Kostas Topolidisz.
Ez a kiállítás nem tartozott bele az eddig tárgyalt
Ugyanaz és más kiállítás sorozatba, hanem rendhagyó módon részben visszatekintés
kívánt leni az úgynevezett Fischer korszakra, amellett valamennyi új kép is
látható volt. De ezek sem kapcsolódtak az előzményekhez. Lőrincz Ferenc
invitálására vállaltam el a kiállítást, és jó alkalomnak tekintettem, hogy a
tíz-tizenöt évvel korábban készült, addig közönség előtt még nem szerepelt
Velence sorozatomat előszedjem, és kis kiigazítással, de lényegi változtatás
nélkül bemutassam. Visszalépés volt ez azon az úton, amin fél évtizede jártam,
és addig már koncepciózusan nyolc kiállítást rendeztem. Talán kilehetett volna
hagyni, de ha már létrejött, akkor ma is vállalni kell, és szembesülni
vele.
A
Velence témával részben úgy voltam, mint később a Pompeji témával, hogy addig
még sosem jártam ott, és úgy festettem őket. Ezért ezek nem is Velencéről
szólnak, hanem elsősorban Tanár úr Velence képeiről, amelyek a hatvanas évektől
nagy hatással voltak rám. Először 1967-ben az Építők Műszaki Klubjában (ma
FUGA, Budapesti Építészeti Központ)) rendezett Fischer kiállításon találkoztam
ilyen jellegű művekkel, és később is nagy figyelemmel kísértem ebben a témában
történt kisebb-nagyobb formai változásokat, és tartalmi átalakulásokat. A
nyolcvanas évek második felében és a kilencvenes évek egy részében gyakran
előszedtem ezt a témát, és az íróka technikai használatának elsajátításánál
nagy rutinnal "gyártottam" ezeket a képeket. Tanár úr sosem
tekintette befejezetteknek, mindig biztatott, hogy kis ecsettel dolgozzak
tovább rajtuk, és színben tegyem differenciáltabbá, illetve törjem meg a rajzi
érték rácsszerű szerkezetét, hogy festőibbé váljon. Valahogy ez a része nem
nagyon érdekelt, és így maradtak félkészen."
Az
alább látható képek részben ma is ebben az állapotban megvannak, de nagyrészük
már csak fotó dokumentációként létezik, mivel sokat megsemmisítettem, vagy
azóta átalakítottam.
Alföldi László: Velence, 50 x 70 cm, papír, és olaj, 1980-as évek
vége.
A továbbiakban nem közlök címet és egyéb adatokat sem, de annyit
még hozzá teszek, hogy méretében az egész sorozat ugyan ebben a méretben, 50 x
70 cm, készült, technikában változó, de alapjában ugyancsak papír és olaj,
kibővítve kollázzsal és sokszor pszeudókollázzsá átalakítva, illetve van benn
több papírnyomat is.
Lőrincz
Ferenc megnyitó szövege
2004.11.09., Alföldi László kiállítása az Országos Mezőgazdasági Könyvtár
Galériájában
Velence Alföldi László szemével
Kedves Vendégeink, mélyen tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Kedves barátaim, kollégáim!
Amikor 2003-ban Csengery Béla művész
úrral először szót váltottam nálunk megrendezendő kiállításáról, nem gondoltam
volna, hogy egy később szerencsésen kiteljesedő sorozat első állomását tervezem.
Akkor alig tudtam valamit a Budapesti Pedagógus Képzőművész Stúdióról, Fischer
Ernő tanár úrról és pedagógiai munkásságáról, az irányítása alatt kialakult
„Öten” elnevezésű alkotócsoportról, és persze azokról a művészekről, akik Béla
mellett ebbe a körbe tartoztak. Ma pedig nagy örömömre már harmadik alkalommal
nyithatom meg ebben a körben az „Öten” egyik tagjának tárlatát. A tavaszi
Csengery-kiállítást Kölűs Judit piktúrái követték a múlt hónapban, most pedig
Alföldi László és képei mutatkoznak be nekünk. Három kiállítás, három művész,
három egyéniség. Három sajátos életút, annak bizonyítására: a tehetség
megtalálja a kifejezés lehetőségét, módját, függetlenül attól, hogy a pályát az
élet, a sors, miként kényszeríti keretek közé. Csengery Béláé, aki évtizedekig
elismert, de a képzőművészettől igencsak távol álló polgári foglalkozást
gyakorolt, mielőtt a festészetet állította tevékenységének középpontjába. Kölűs
Judité, akit fájdalmasan korai halála gátolt meg abban, hogy magas szakmai
minőségű életművét kiteljesítse, az alkotások számát tekintve is közelíthesse
saját és közönsége igényeihez. És most Alföldi Lászlóé, aki szerintem a csoport
lelke volt, a mindig mindent megismerni vágyó, kísérletező hajlamú festő,
akinél mind a maga, mind pályatársai művészetét reálisabban látni és értékelni
tudó személyt ebben a műfajban még nem sikerült megismernem. Tóth Menyhért az
éppen száz éve született, és majdnem negyedszázada halott, posztumusz
Kossuthdíjas festő egyszer egy beszélgetésben így nyilatkozott valamelyik művésztársáról:
„Azt mondja a mi- nap az egyik ifjabb kolléga – nem is rossz festő, sőt
tehetséges –, hogy az ő végső célja az önmegvalósítás. Hát ez csakugyan több a
látható dolgok megörökítésénél. S ha úgy érti, mint mondja is, hogy a legtöbbet
adja abból, amire képes – hát ez igen. Ez kötelessége önmaga iránt. De aztán?
Hogy mit kezd vele? Hát tekintse eszköznek, ne célnak azt, amire képes. Ne érje
be azzal, hogy az ablak tiszta! Nyissa ki! A párkány, az lehet küszöb is!” Ez a
képletes fogalmazás, szerintem, szólhatna Alföldi Lászlóról is. Szólhatna, mint
olyan művészről, akinek a számára a művészet nem egyenlő a mesterségbeli
tudással. Olyan művészről, aki kinyitotta a maga ablakát és a párkányt küszöbbé
változtatta. Tette ezt azzal, hogy ki tudott lépni a maga látó- és érdekköréből
a szélesebb viszonylatokba, az egyediből az általánosba. Tette ezt azért, mert
megvan a szándéka, a képessége, a képzelőereje és a lelkiereje ehhez. Hogy
miért? Mert életének sorsfordulatai, nyugodtan fogalmazhatunk úgy is, hogy
megrendítő élményei, az azok tóthmenyhérti szóhasználattal élve küszöbein való
átlépés és az azokból következő katarzis alkalmassá teszik őt a tágabb
összefüggések felismerésére és azok megjelenítésére. Alföldi László igen
hasonló álláspontot képvisel, amikor azt mondja, hogy a festő általában az
élmények megosztását tekinti feladatának és lehetőségének a pálya első
szakaszában, aztán ha megvan hozzá a tehetsége és a képessége, el kell jutnia a
problémamegoldási szakaszba, ami könnyen beláthatóan egy magasabb nívó,
magasabb szellemi tevékenység. Személy szerint úgy vélem Alföldi László már
eljutott ebbe a szakaszba. Engedjék meg, hadd szóljak néhány szót arról, hogyan
kanyargott életútja idáig. Talán közhelyszerűen hat, mégis igaz, hogy már az
általános iskola felső tagozatától kezdve módszeresen készült a festői pályára.
Ebben nyilvánvaló szerepet játszhatott a szabó foglalkozású, de kedvtelésből
festegető édesapa példája. Első szakmai leckéit Aradi Jenőtől, a magyar
rajzpedagógia kiemelkedő alakjától kapta. Rajzmetodikai tudását a Buda- pesti
Pedagógus Képzőművész Stúdióban alapozta meg. Már felvételt nyert a Török Pál
utcai képzőművészeti szakközépiskolába, amikor édesapja váratlanul meghalt, és
ez a családi tragédia egy időre más irányt szabott életútjának. A
képzőművészeti helyett végül mezőgazdasági szakmunkásképző iskolába iratkozott
be, ott szerzett képesítést dísznövénytermesztő és kertépítő tagozaton. Ezt
követően felsőfokú képzésben is az agrárium területén vett részt, diplomáját a
keszthelyi Mezőgazdasági Felsőfokú Technikumban kapta, növényvédelmi szakon.
Így nem is csoda, hogy első munkahelye a Sasad Tsz lett. A képzőművészethez
való visszatérést a Fischer Ernővel való találkozás jelentette, professzionális
felkészültségét a mesterrel való hosszú együttműködés alapozta meg. Néhai
felesége, Kölűs Judit 1994-es halálát követően azonban kettejük között szakmai
konfliktusok keletkeztek és ez azzal a pozitív hatással járt, hogy bár az
együttműködés Fischer Ernővel fennmaradt annak haláláig, Alföldi Lászlóban
egyre erősebb elhatározás érlelődött az önerőből történő megmutatkozásra.
Számos csoportos kiállítást követően első önálló megmérettetése egy „Budaőrsi
Anzix” címmel megrendezett fotókiállítás volt 2000-ben. Azóta több tárlatát
láthatta a közönség, „Ugyanaz és más” című kiállítás-sorozata például már a
hatodik részénél tart. Megjelent a budapesti Francia Intézetben, az óbudai
Hricsovinyi galériában és legutóbb „Eredeti eredet” alcímmel szeptemberben az
újlipótvárosi Klub-Galériában. A mostani anyag 26 képből áll. Ezek
csoportosítása igen egyszerű, hiszen két sorozat tagjairól van szó. Az egyik a
Velence (18 festménnyel), a másik a Napkocsi töredékek (8 műalkotás). Velencét,
mint témát nem kell különösebben bemutatni, biztosan sokan jártak ott közülünk
személyesen is, de útikönyvekből, fényképekről vagy éppen festményekről
valószínűleg mindenki ismeri a város védőszentjéről, Szent Márkról elnevezett
teret és székesegyházat, a dózsepalotát, a híres harangtornyot, a Campanilet,
meg a Sóhajok hídját (a Ponte dei Sospiri-t). Mindenki tudja, hogy Velencéhez
köthető a világhírű művészek közül a zeneszerző Vivaldi, a festő Tintoretto,
Veronese, Tiziano, a szobrász Canova. Alföldi László Velencéi (melyekből
elmondása szerint több mint 80 lap van munka alatt, ezek közül 25 tekinthető
késznek) annyiban feltétlenül különböznek a más festők Velencéitől, hogy
közvetlen látványélmény nem áll mögöttük. A sorozatot már megálmodta,
megtervezte, és lényegében megvalósította, mire eljutott a városba 1994-ben,
Firenzéből hazafelé tartva és szinte percekre csak, de belekóstolhatott az
ottani levegőbe. Képeinek megszületésében, így valószínűleg nagyobb szerepet
játszottak Fischer Ernő hasonló tárgyú alkotásai, mint a város látványa. Ez
persze Alföldi Lászlónál nem igazi probléma, mivel vallja, hogy a
képzőművészetben a XX. század második felétől kezdve az esztétikai oldal
helyett a hermeneutikai (értelmező, magyarázó) oldal került előtérbe, nekünk
nézőknek az a feladatunk, hogy az ő értelmezését, magyarázatát gondoljuk át és
integráljuk saját véleményünkkel. Összetettebb lecke áll előttünk a Napkocsi
töredékek értelmi és érzelmi feldolgozásakor. A napkocsi (vagy más
fordításokban napszekér) mintegy négyezer éves szimbólum, első felbukkanása
mezopotámiai bronzlelethez köthető, mely i.e. 2000 körül keletkezhetett.
Mezopotámia történelem előtti korában a művészet, ha nem csupán díszítő
jelleggel készült, mindig szimbolikus értelmet hordozott. Vonatkozik ez az
edényeken, a falfestményeken látható jelenetekre és a terrakotta, vagy kőszobrocskákra
egyaránt. A szimbolikus motívumokat alkalmazták templomok és berendezési
tárgyak díszítésére is. Magam a mezopotámiai leletet nem láttam, de ismerem az
ún. Trundholmi napszekeret, mely Dániában, a koppenhágai Nemzeti Múzeumban
található. Ez az i.e. 1500–1800-ban készült kis szobor, mely egy lovat ábrázol,
aranybe- vonatú napkorongot húzva az ég felett. A ló, a kerék és főleg a nap,
mint az emberiség kultúrfejlődése során majd mindenütt megjele- nő metaforák,
művészt és nézőt egyaránt tovább gondolkodásra késztetnek. Alföldi László a Nap
és a Föld relációjában Ikarosz repülésére asszociált, egyben izgalmas feladatot
tűzött maga elé olyan értelemben is, vajon a szembetűnően szokatlan képméretet
miként tudja fel- és kihasználni. A megoldásban segítségére volt az alkalmazott
vegyes technika. Az alapként szolgáló papírnyomatra került kollázs, a helyenként
Fischer Ernős írókázás, majd szükség esetén az újabb kollázs-kiegészítések
tartalmas, egyben tetszetős eredményt hoztak. (Zárójelben megjegyezve Alföldi
kísérletező alkatához igen jól illik a kollázs, talán nem véletlen, hogy
munkásságának erről az eleméről diplomamunkát írnak és szakkönyv fejezete is
szól róla.) Alföldi képein szerintem az élményoldal és a racionalitás nincs
kettéválasztva – éppen, hogy igen jól kiegészítik egymást. Ugyanakkor tág
lehetőséget biztosít nézőjének ahhoz, hogy a képek megtekintése során ható
élményt a saját gondolataival egészítse ki. Talán részben erre vezethető
vissza, hogy a kiállítás képeinek nincs is önálló címük, csak a sorozat
elnevezése és az azon belüli készítési sorszám különbözteti meg őket. Ne
keressenek tehát fogódzókat, inkább engedjék szabadra fantáziájukat, idézzék
fel személyes élményeiket, utazzanak együtt a festővel. Johann Wolfgang Goethe
a következőképpen fogalmazott. Háromféle olvasó van: az egyik ítélkezés nélkül
élvez, a harmadik élvezet nélkül ítélkezik. A középső élvezve ítélkezik és
ítélkezve élvez, ő voltaképpen újjáteremti a műalkotást. Eszerint a mi
rezonanciánk mindenképpen szükséges a műalkotás megteremtéséhez, sőt Panofsky
szerint egyenesen a nézői átélés révén születik meg a műalkotás. Minden tárgy,
akár a természet, akár emberkéz alkotása, átélhető esztétikailag, az kizárólag
személyes döntésünk, hogy vállalkozunk-e erre az átélésre, vagy sem. A művészi
szándéknak közreműködő társra van szüksége, a műalkotás igényli a szemlélő
vizuális iskolázottságát, szellemi-kulturális képzettségét, amely előhívhatja a
legkülönbözőbb gondolattársításokat. Most, amikor megnyitom Alföldi László
kiállítását, arra kérem Önöket, tárják ki szívüket és szellemiségüket ezek
előtt a képek előtt, mert megérdemlik, hogy közreműködő társaik legyünk.
A megnyitót Lőrincz Ferenc, az MKE Mezőgazdasági
Szervezetének elnöke tartotta
