Az alábbi kép a Facebook-on megjelent híradás a Módszerteni Füzetek 1. bemutatásáról.
Számomra az interneten való megjelenés ugyan olyan feladat és ebből adódóan problémai is, mint egy kiállítás rendezés. Adódik ez abból, hogy évtizedek alatt két-háromszáz között van azoknak a kiállításoknak a száma, amelyeket rendeztem, de legtöbb esetben pozíciómból adódóan csak technikai kivitelező - úgynevezett képakasztó - voltam. Ennek ellenére egy-egy elejtett hozzászólásommal, sok esetben kiállítási segédrendezőnek léptem elő, mert amikor megakadt a hivatásos rendezéssel megbízott szakember, kurátor, vagy maga az alkotó, akkor a meglátásaimmal és hozzászólásaimmal tovább tudtam billenteni a munkát. Azért tartom fontosnak ezt a feladatot, mert szervesen hozzá tartozik egy alkotás sorsához, és értékének felmutatásához. Sokat lehet egy mű létrangján emelni, ha jól van elrendezve, jó helyre kerül, olyan képek összefüggésében látható, amelyek segítik az érvényesülését. Persze ugyan így sokat lehet a rossz rendezéssel rontani is. Ezért felelősség teljes munka ez az alkotás szempontjából, a látszólagos másodlagossága ellenére. De én még ideszámítom a képkeretezőt és a paszpartu készítőt is, mert az ő munkájuk sem elhanyagolható tényező. A megmutatkozás fontos része a műalkotásnak, legyen az bárhol. Múzeumban, kiállítótérben, könyvben nyomtatott reprodukcióként vagy képernyőn az interneten, minden esetben ugyanazok az örökké ismétlődő problémák vetődnek fel. Az adott helyhez, viszonyokhoz, lehetőségekhez igazodni kell, és annak megfelelően elhelyezni a művet. Aki ezt nem veszi figyelembe, az valami lényegeset nem ért a műalkotásból - legyen az profán vagy szakrális -, mert mindegyik alkotás heideggeri értelemben egy önálló világ, vagy azzá akar válni, amelyet el kell helyeznünk a mi világunkban úgy, hogy szimbiózisba kerüljenek egymással. Bármennyire furcsának tűnik, elvont értelemben ez ugyan úgy igaz és érvényes kritérium a barlangrajzoktól, a halotti kultuszon és a szakrális képek templomban való elhelyezésén át, egészen Marcel Duchamp posztamensre állított piszoárjáig, és azon is túl a képernyőn való megjelenésig. Ebből következően itt most ez utóbbi szempontjából próbálom újra olvasni és értelmezni mesterem, Fischer Ernő festőművész és pedagógus intelmeit, amelyet A "KÉP" mint komplex modell című írásában megfogalmaz. De itt nem csak a leírt szöveget értelmezem újra, amelynek megszületésében részben segítője voltam, hanem azt a kiállításrendezői gyakorlatokat is, amelyeket vele együtt végeztem. Évtizedeken át, a hetvenes évektől kezdve az angyalföldi rajzszakőrben majd, a nyolcvanas években a kilencvenes évek közepéig a Budapesti Képzőművész Stúdióban részese és segítője voltam minden kiállításrendezői feladatának. De az életművét bemutató több mint negyven önálló kiállításának körülbelül a felében aktívan részt vettem, a fent leírt módon, segédrendezői és technikai kivitelezőként. Halálát követően az azóta megvalósult több mint tíz kiállításának a jelentős részét, most már nem segédrendezőként, hanem "főrendezőként" és kurátorként is én rendeztem. Olyan neves művészettörténészek és kurátorok mellett dolgoztam, akiknek szakmai elismertsége nem vitatható, és akik közül kiemelem a számomra legfontosabbat, Ury Ibolyát, a valamikori műcsarnoki kiállítások egyik főrendezőjét, akivel sok Fischer kiállítást együtt készítettünk. Köztudott, hogy Ury Ibolya Bálint Endrének és Ország Lilinek is több kiállítását rendezte, de sajnos ezekben én nem vettem részt. Viszont a sors furcsasága és talán nem is véletlenszerű következménye, hogy az utóbbi években több csoportos tárlat megrendezésében volt módom S. Nagy Katalin művészettörténésszel - az Ország Lili monográfia írójával, aki mellesleg feleségem T. Horváth Éváról is írt könyvet - együtt dolgozni. Ezt a hosszúnak tűnő bevezetőt és bemutatkozást szükségesnek tartottam előszóként leírni, hogy látható legyen az az aspektus és pozíció, amelyből most újra próbálom értelmezni elsősorban Fischer Ernő írásának újra olvasása alapján az interneten felvetődő "többszörös kép" problémáját, amely elsősorban Erdei János munkásságában kezd önálló szakmai kifejezéssé válni és meghonosodni.
Hosszú idézettel kezdem a probléma boncolgatását, Fischer Ernő A "KÉP" mint komplex modell című írásának első bekezdésével. Ebből mindjárt felmentést és igazolást kapok arra vonatkozóan, hogy miért taglaltam bevezetőként ilyen részletesen a kiállításrendezési és kivitelezési gyakorlatomat. A leírtakból is kitűnhet, hogy nagy tapasztalatom van e téren, és egy olyan sajátos aspektusból, ahol a technikai kivitelezéstől az önálló rendezésig mindent kipróbáltam és a hozzá kötődő szakirodalmat is tanulmányoztam. Fischer Ernő 83 évesen, hatvan évnyi tapasztalattal a háta mögött, a következőket írja:
"Egy kiállítás képanyagát
rendeztem. A rendezés szükségszerűvé tette a képek állandó térbeli mozgatását,
helyváltoztatását, hogy a többi kiállítandó képpel, alkotásokkal állandó
viszonylatok, szituációk jöjjenek létre. Ezek a szinte villanásszerű helyzet-
és viszonyváltozások, a kapcsolódások és távolodások éles kontrasztokat
teremtettek, lehetőséget adva arra, hogy a "KÉP" olyan arculatát
ismerjem meg, amit a mű speciálisan csak ebben a sajátos helyzetben és körülmények
között, a rendezésnek ebben a stádiumában tár fel. Mert ezek az ütközések,
kontraszthelyzetek nemcsak a "KÉP" esztétikai, külső, hanem belső
tartalmi világát is felmutatták. Valami lényeges dolog tárult fel így előttem,
a "KÉP" fogalmának igazi lényege, egzisztenciája, metafizikai
arculata. Mert ezek az érintkezési pontok a "KÉP" egzisztenciális
létét, kimeríthetetlen belső gazdagságát tárták fel. A műalkotások így
együttesen pedig a képi jelenség szinte minden változatosságát, a lényegeset és
a lényegtelent is reprezentálják, felmutatva a mimézistől az absztrakcióig, az
allegóriától, a szimbólumon át a metaforáig. Mindezt szinte egy kaleidoszkóp,
prizma vetületén át éltem meg, a képi világ létét és létezését. Láthatóvá téve
a rendszert a rendszertelenségben. Így meghaladva a mindennaposságot, az
aktualitást, átélhetővé téve a különöst és a potencialitást is; fogalmi síkra
le nem fordítható létük metafizikáját, transzcendenciáját. A mögöttes világot a
képi létformák villantották föl, tisztán elkülöníthető, átélhető formákban. A
képek szellemi dimenziójukban tágultak ki, bővültek igazi
"totalitássá", "világszerűséggé".
A kép fogalma a maga sokrétű jelentőségével, sejtelmes titokzatosságával került így gondolkodásom előterébe. Akaratlanul is tanúja, átélője voltam a képek szimbolikus játékának is. Föltéve a magam számára is szükségszerűen a nagy kérdést, hogy mi a "KÉP"? Mi a mű igazából? Mert ez a kérdés az - a kép fogalmának, lényegének keresése -, amely szorosan kapcsolódik és végigkíséri egész festői, pedagógiai pályám, s egyben eszmélkedésem, fejlődésem megértésének kulcsa is."
Részemről nem akar ez az írás műfajilag hitelesíthető, szakszerű könyvrecenzió lenni, vagy valamiféle szokásos könyvajánló és olvasásra buzdító agitáció, vagy még inkább kikapcsolódást és szórakozást ígérő olvasmánnyá válni, mert ennél kiszámíthatatlanabb feladatra vállalkozom. Olyan rendhagyó formában gondolkodni a leírtakról, ahol nem a műfaji előzmények és követelmények szabják meg az irányt, és hogy mit írjak, hanem maga a dolog, az írás és a hozzá fűződő gyakorlati tapasztalatból eredő gondolatok.
Az elmúlt huszonöt év alatt a szóban forgó szöveg sokszori újraolvasása juttatott erre az elhatározásra, mert eddig mindig csak érezve és beszélgetések folyamán szóban adtam hangot annak a meglátásomnak, hogy itt ebben a "KÉP"-ről való megfogalmazásban, valami nincs egészen rendben. Mert engem önmagában csak ennek a szövegnek az értelmezéséből nem nagyon győznének meg Tanár úr teoretikus beállítottságáról és a klasszikus értelemben vett filozofikus és főleg filozófusi voltáról. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy mind ez nincs benne az írásban, csupán annyit állítok, hogy egzakt módon nincs kellőképpen kifejtve. Abból a szempontból előnyösebb és más helyzetben vagyok ennek megítélése tekintetében mit az átlagolvasó, vagy akár a szakember is, aki nem ismeri kellő mélységében az életművet, és nem ismerte személyesen Fischer Ernőt. Mert húsz évvel halála után időszerűnek látnám egy kritikusabb hozzáállást és az életmű kritikai feldolgozását. Mert mindkettő csapdákat rejt magában. Kezdjük az utóbbival. Akik ismerték Tanár urat - velem együtt - azok elfogultak, és sok esetben fenntartás nélkül elfogadnak olyan dolgokat, amit érdemes lenne távolságtartóbban is szemlélni és szemügyre venni. Akik pedig személyesen nem ismerték, azoknak megvan az az előnyük, hogy eredendően adott számukra ez a távolság, de hiányzik Fischer Ernő személyiségéből valamikor sugárzó "aurának" a tapasztalata, amely esetenként és bizonyos kérdésekben legalább olyan meggyőző tudott lenni, mint a legalaposabban alátámasztott és kifejtett teória. Persze több esetben tévedéseit is ez igazolta.
Visszatérve a fentebb idézett szöveghez, láthatjuk, hogy jó írói vénával megfogalmazott, nagyszerű felütéssel kezdi mondandóját, és szinte a következő hozzákapcsolódó rövidebb idézettel kiegészítve, már láthatjuk az egész írás lényegét. Ami nem más, mint a gyakorlat és a teória együtthatója. Amikor az egyik - a gyakorlat - igazolja a másikat, és a másik - a teória - értelmezi az elsőt. Művész és pedagógus esetében ez nélkülözhetetlen. Gondoljunk csak bele, hogy a gyakorlatban hányan festenek úgy, hogy maguk sem tudják és sok esetben nem is akarják értelmezni a műveket. Vagy a másik oldalon hányan tanítanak úgy, hogy ismerve a tananyagot és az ezt alátámasztó teóriát, nagyon okos dogokat mondanak, de a dologhoz nincs sok közük, vagy sok esetben semmi sem. Ezért van talán az a közhelyszerű monás, hogy aki tudja, az csinálja, aki félig tudja az tanítja, és aki nem tudja az könyvet ír belőle. Tanár úr mindhármat gyakorolta, de az elsővel kezdte, az az csinálta, festett és szembesült saját alkotásaival. Aztán tanította és értelmezte az alkotásokat, majd végül megpróbált könyvet is írni belőle. Míg az első kettő, a festés és a tanítás egész életét végigkísérte, ezért ezeket a legmagasabb szinten művelte, és az ő szóhasználatát alkalmazva értelmezte a remekműveket, és maga is törekedett ennek megvalósítására az alkotásaiban. Érdekes módon az ő esetében a gyakorlati megvalósulásban az írás viszont nem terjedt túl a hivatalból szükséges szövegeknél, és az alkalomhoz illő számtalan megnyitó beszéd megfogalmazásán. Az általam ismert dokumentumokban egyetlent hasonló mélységű, terjedelmű és átfogó módon végiggondolt írást sem találtam. Talán az általa fontosnak tartott, és ontológiai kérdéseket is érintő, "Remekműről" szóló előadása hasonló megközelítésű, és írásos módon rögzített. Sinkó István képzőművész és művészeti író, a Fischer Ernő Alapítvány Kuratóriumának elnöke, valamikori tanítványának a megfogalmazása találó, hogy Tanár úr műfaja a peripatetikus és a platoni kérdve kifejtő, kötetlen élő előadás volt, amit ritkán fogalmazott meg írott formában. Nem véletlen, hogy itt is egy kiállítás képeit rendezve, önmagának teszi fel a kérdést, amit az idézet folytatásában többször, több formában megfogalmazva ismétlően hangsúlyoz. Leegyszerűsítve az a kérdés számára, hogy tulajdonképpen mi is a kép valójában. Folytatva az idézetet, így zárja a bekezdést:
"A kép fogalma a maga sokrétű jelentőségével, sejtelmes titokzatosságával került így gondolkodásom előterébe. Akaratlanul is tanúja, átélője voltam a képek szimbolikus játékának is. Föltéve a magam számára is szükségszerűen a nagy kérdést, hogy mi a "KÉP"? Mi a mű igazából? Mert ez a kérdés az - a kép fogalmának, lényegének keresése -, amely szorosan kapcsolódik és végigkíséri egész festői, pedagógiai pályám, s egyben eszmélkedésem, fejlődésem megértésének kulcsa is."
Itt elhangzik a szimbolikus szó is, amely megint sokszor, sokféleképpen tér majd vissza a szövegben, de kérdés, hogy a könyv címében szereplő "szimbolikus formaképzésre" kapunk-e majd egyértelműen megfogalmazott választ. Ezt a kérdést azért teszem fel, mert a címben szereplő "KÉP" is ebben a tipográfiai formában problematikus, még akkor is, ha az idézőjel sejteti, a sajátos, egyedi értelmezését. Most csak a formai oldalát emelem ki, és a jelentését később próbálom majd értelmezni, mivel itt az idézetben a kiállításrendezésre való hivatkozás a megjelenésre fókuszál. Én meg kimondottan az interneten, a képernyőn való kép megjelenése szempontjából próbálom megérteni mindenféle kép másságát és azonosságát. Előrehaladva Fischer Ernő szövegét olvasva, majd lassan kiderül, hogy miért. A "KÉP" szó megjelenési formája mellett maradva még a hagyományos képhordozónál, a könyvnél, ebből a szempontból érdemes még összehasonlítani az első kiadásban, és a mostani kiadásban a szöveg tördelését. Azzal, hogy a könyvben képekkel illusztrált felületen, hagyományos módon egybe vannak írva a bekezdések, addig a módszertani füzetben nagyobb térköz kihagyásával, tagolttá válik a szöveg. Ez a látszólag jelentéktelen másság, részben tartalmi másságot is jelent. Óhatatlanul gondolategységekké tagolja az értelmezést is. A további 4-5 bekezdés pontosan ezt a megjelenés módjából fakadó relativitást veti fel, és újabb és újabb kérdéseket tesz fel a fogalom értelmezése felől. A hatodik bekezdést idézem, mert itt kapjuk az első részleges feleletet arra vonatkozólag, hogy milyen képről is van itt szó:
"A kérdésnek e vázlatos, általános jellegű megközelítése után nézzük most közelebbről, hogy mi a "KÉP" az előzőekben felvetett gondolatok tükrében. Hasznosnak, célszerűnek mutatkozik, ha a képet, az alkotást, mint" üzenetet" fogjuk fel. Itt nem arról az üzenetről szólok, amit ez a fogalom sok mű esetében a felületén hordoz, a szavakba foglalható témákról, a leolvasható történésekről, az elbeszélésekről. De ezekben a művekben is rejtve, ki nem mondva sok esetben történik utalás a szimbólumokra."
Tehát a "képet, az alkotást, mint üzenetet fogjuk fel." Itt a kép általános fogalma kikerül az idézőjel közé tett, nagybetűs KÉP sajátos értelmezést sugalló formájából, és leszűkül az alkotásra, amelyet mint üzenetet fogunk fel. Ez pedig egyértelművé teszi, hogy a "mű"-ről, a műalkotásról van szó, és a továbbiakban az lesz az értelmezés tárgya.
Itt megállok a szöveggel kapcsolatos további problémák felvetésével, és akkor folytatom csak írásomat, ha lesz a Módszertani Füzetek 1. kötetének kritikai viszhangja. Nem akarok elébe menni a hivatalos recenzióknak, ha lesz egyáltalán ilyen, mert mint fentebb már említettem, én sajátos helyzetben vagyok más értelmezőkkel szemben, mert félig-meddig részese voltam az írás keletkezésének. Pár blog bejegyzésemben említettem és érintettem bizonyos kérdéseket Az utánzástól a szimbolikus formaképzésig című könyv megjelenésével kapcsolatban, de teljes terjedelmében nem tettem még nyílvánossá. Annak idején és később sem, nem szerettem volna befolyásolni a könyv sorsát, olyan részletek feltárásával, amelyek elterelték volna a figyelmet az eredeti tartalomról. De mivel több mint huszonöt év elteltével az én ismereteim szerint senki sem foglalkozott szakszerűen a szöveg elemzéséve, lassan itt az ideje, hogy bizonyos dolgok megkérdőjelezésével, életre keltsük az írás szellemi tartalmát. Annál is inkább, mivel az újra kiadás javítás és változtatás nélkül jelent meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése