2014. április 28., hétfő

Absztrakció vagy figurális ábrázolás? Fischer Ernő (1914-2002) festőművész korai munkái.




     Több probléma áthidalásaként választottam az absztrakció vagy a figurális ábrázolás, illetve tágabb értelmezésben az absztrakció vagy realizmus címet ennek a bejegyzésnek. Egyrészt azért, és talán ez a legfontosabb, hogy ténylegesen jelentkezik ez a kettősség az egész életműben, de különösen a korai és késői periódusban. A másik pedig az, hogy a korai korszakról sok esetben csak nagyon rossz minőségű diák, vagy fényképek maradtak fenn, amelyeknek az egyenkénti bemutatása csak a kutatóknak lenne érdekes, és a szélesebb érdeklődő közönség számára érdektelen. Viszont nekem az eredeti szándékom az, hogy ebben a blogban Fischer Ernő műveinek a lehető legteljesebb anyagát gyűjtsem össze, és tárjam a nyilvánosság elé. Ezért választottam azt a megoldást, hogy egy elméleti kérdés köré csoportosítva, egymás mellé téve, sorozatként értelmezve mutatom be a leggyengébb felvételeket is. Sok érdekes összefüggést lehet feltárni így, és ezzel indokolhatóvá válik az elöregedett diák bemutatása is. 
      
     A korai alkotói korszakot időrendileg már többször meghatároztam, de most újra kitérek rá, mert ez esetben némi pontosításra is szükség van. Nagy vonalakban az első periódust a kezdetektől, a hatvanas évek végéig vettem, így a tanulás éveit is beleszámítottam. Most viszont csak a tanulmányok befejezése utáni évektől, a hatvanas évek végéig terjedő időszakot vizsgálom, tehát a tényleges alkotói pálya első két évtizedét.
        Mint ismeretes az életrajzból, Fischer Ernőnek az ötvenes évek főleg hivatalnoki feladatokkal telik el, és igazi alkotói lendületet csak 1959-től kap, amikor is lekerül Szegedre, a főiskolára tanítani. Ezért ez az első évtized nem is kapna olyan jelentőséget, ha nem az ismert történelmi időszak volna, amikor a szocialista realizmus legkeményebb éveit szenvedi el a magyar művésztársadalom. Mindenki nagy választás elé kerül, vagy kiszolgálja a rendszer elvárásait, vagy visszavonul a közélettől. Tanár úr érdekesen vészelte át ezt az időszakot, mert paradox módon itt a legaktívabb a közéleti tevékenysége úgy, hogy olyan feladatokat old meg, amelyeket ma is vállalni lehet. Közismert, hogy a Népművészeti Intézet képzőművészeti osztály vezetője, és ekkor szervezi meg az országos és a budapesti képzőművészeti munkásszakköröket, a Tokaji Művésztelepet és elindítja a Képzőművészeti Kiskönyvtárat. Emellett művek alkotására alig marad ideje, így nem kényszerül olyan képek festésére, amelyeket sok kortársa sokszor megélhetési gondok miatt kénytelen felvállalni, vagy épp elkötelezett hívévé válik a rendszernek és nagy lelkesedéssel készíti a szocreál műveket.
       A nyári hónapokban a Tokaji Művésztelepen dolgozik ő is, de ott főleg rajzok, vázlatok, és akvarellek készülnek. Otthon, hétvégenként készít nagyobb méretű gouache és olaj képeket, és ezekkel rendszeresen részt vesz a közös országos képzőművészeti kiállításokon. Ezek a művek realista szemléletű, posztimpresszionista, vagy posztnagybányai stílushoz hasonlíthatók, akár figurális képekről, csendéletekről, vagy tájképekről van szó. Az absztrakt próbálkozásokkal az ötvenes években nem lehetett közszereplésre vállalkozni, ezért természetesnek tekinthetjük, hogy a szakmai körökben a reális ábrázolású képeivel mutatkozik meg. De ezzel párhuzamosan Fischer Ernőt már pályája kezdetétől foglalkoztatja a teljes absztrakció is, és készít is ilyen képeket. De mielőtt ezeket bemutatnám, nézzük meg a kiállításra szánt és kiállított műveket.


    

                                                                   Ágnes, gouache, 49 x 45 cm, 1956.



                                         1956-ban a műcsarnoki kiállításon aknaszilánkoktól  megroncsolódott.    











                                                   Feleségem, 50 x 60 cm, olaj, ötvenes évek második fele.



                                                        Valószínűleg az előző képpel egy időben készült


                                      Tokaji dombok, akvarell, 22 x 31 cm, az ötvenes évek első felében készült.



                                       Tokaji domb, 22 x 31 cm, gouache, az ötvenes évek első felében készült.


 Virág csendéletek, mérete ismeretlen, akvarell, vegyes technika és kollázs, 1950 és 1960 között 
készülhetett





                                        Szunyogh néni lánya, gouache, 48 x 33 cm, 1947. A jobb oldali vázlat.



                                            Önarcképek, 40 x 40 cm, gouache és akvarell, 1948. és 1952.



                                Önarcképek, gouache, 35 x 21 cm, 35 x 28 cm, az ötvenes évek második fele és a jobb oldali kép az ötvenes évek elejéről való.


                                         Önarcképek az ötvenes évekből. Pasztellel később átdolgozva.


                                                                  Önarcképek az ötvenes évekből.


                                                                        Lovasok, az ötvenes évek végéről


                                         Csendéletek az ötvenes évek második feléből, a hatvanas évek elejéről.




                                                                  Csendéletek az ötvenes évek elejéről



                                               Csendéletek az ötvenes évekből és az utolsó 1962-ből.


                                               
                                                   Csendéletek, monotípia, egyenként 35 x50 cm, 1962.


   

                                                       Csendélet, monotípia 35 x 50 cm, 1962.


           A viszonylag realista szemléletű és különböző stílusokhoz hasonlítható módon megoldott képek után az utolsó Csendélet, amely 1962-ben készült, már sokkal merészebben átírt, és az elvonatkoztatásnak egy olyan fokára jut el, amely a későbbi művekre is jellemző lesz. Itt még felismerhetők a tárgyak, jól körülhatárolható a három üveg formája, de a kép vizuális lényegét már a mű absztrakt zeneisége adja. A síkra feszített háttér, a sötét  és világos foltok ritmusa, a képet átszövő vonalháló rendező szerepe, és az egész kép szerkezeti egysége, sokkal lényegibben van már jelen, mint a reális tárgyak ábrázolásának pontos leképzése. Ez a jól megvalósított egyensúly az absztrakt és a reális között, oly módon, hogy mindig az elvontabb általános szimbolikus érték kerül előtérbe, a továbbiakban meghatározó lesz Fischer Ernő műveiben. 
           Ahhoz persze, hogy egyensúlyt tudjunk létrehozni, ismerni kell a szélsőségeket is, tudnunk kell, hogy mit, mivel állítunk szembe. Ezért a tárgyi ábrázolás mellett, jártasságot kell szerezni a teljes absztrakcióban is. Méghozzá oly módon, hogy nem csak a felismerhetőségnek a minimumáig redukáljuk a tárgyat, hanem elszakadva a tárgytól, csupán a rajzi és festői eszköztár lehetőségével teremtünk új képet. Tanár urat ezért az ötvenes évek elejétől, a fent bemutatott reálisabb megközelítésű művek mellett, - ha nem is kiállítási céllal - rendszeresen foglalkoztatta a teljes absztrakció is. Ezekből az alkotásokból következik néhány, amelyek közül egyesek eddig még sohasem lettek kiállítva és bemutatva, de Fischer Ernő szellemi fejlődéséhez és ezért az életmű mélyebb megértéséhez is nélkülözhetetlenek.  



                                                           Absztrakt kép, 70 x 50 cm, gouache, 1952.




                                             Absztrakt kompozíció, rajz és vegyes technika, 10 x 13 cm, 1954.




                                                        Absztrakt kép (üvegablak), 70 x 50 cm, gouache, 1954.



                                                   
                                                          Vázlatok, rajz, toll, tus és tinta, 10 13 cm, 1954.



                                                Absztrakt kompozíció, 10 x 15 cm, lavírozott tus rajz, 1960.



                              Absztrakt vázlatok, egyenként kb. 5 x 5-7 cm, golyós toll rajz és vegyes technika, 1962.




                                       Absztrakt kalligráfia, tus, toll és ecset, egyenként kb. 10 x 15-18 cm, 1963.




                                                Absztrakt kompozíció, vegyes technika, 20 x 20 cm, 1967.


                                    Absztrakt vázlatok, vegyes technika, egyenként 20 x 20 cm, 1967.


                    Látható, hogy az utolsó képsor esetében átléptük azt az időhatárt, aminek a vizsgálatát célul tűztük ki, mert ezek a színes rajzok már a hatvanas évek második feléből valók. Ennek ellenére még tovább lépünk az időben, mert az itt vázolt alkotói megközelítés, formaképzési sajátosság a továbbiakban mindvégig érvénybe marad. Mint ismeretes Fischer Ernőnek 1962-ben volt az első önálló kiállítása, így az ötvenes évek útkereső időszaka ekkor lezárult, és ezzel lényegében kialakult az az alkotói szemlélet, ami innentől kezdve mindig a reális és az elvont határán billeg. Tehát ki van tűzve a két szélső pont, ami a reális, a tárgyi, a figurális és az ettől elvonatkoztatott absztrakt között feszül. 

   

              Önarckép, 35 x 25 cm, olaj, 1969., és Absztrakt kompozíció, 35 x 29 cm, vegyes technika, 1968.




             Mint látható, majdnem egy időben, párhuzamosan alkot figurális és teljesen absztrakt műveket, de az érett középső korszak felé haladva, egyre inkább dominál a kettő szintéziséből létrejövő szimbolikus forma. Szuromi Pál lírai absztraktként írja le Tanár úr jellegzetes festői stílusát, Ury Ibolya pedig 1984-ben, a Művészet áprilisi számában megjelent cikkében a következőképpen írja körül ezt a sajátosan fischeri formaképzést.
            "Ha kategorizálni akarnánk Fischer Ernő festői stílusát, nehezen találnánk rá műfaji meghatározására. Kifejezésmódját tekintve talán a "finoman elvont figuralitás" áll hozzá a legközelebb. Ezt a kifejezési formát lassan, fokozatosan építette ki magának, ösztönösen és metodikusan. "
             A szövegben idéző jel közé tett " finoman elvont figuralitás" megfogalmazás, itt némi magyarázatra szorul, illetve kérdéseket vet fel. Ha a "finoman" jelzőt kihagyjuk a jellemzésből, akkor marad az "elvont" és a "figuralitás" látszólag egymásnak ellentmondó meghatározás. Persze tudjuk, hogy az absztrakció elvonatkoztatást jelent, amit didaktikus módon úgy érünk el, hogy fokozatosan redukáljuk az ábrázolandó figurát a lényegi vonásaira, de mindig megtartva  a tárgyi felismerhetőséget. Tehát ahogy Tanár úr fogalmazta, a tárgytól megyünk az absztrakció felé, majd az absztrakció felől elindulunk újra a tárgy irányába. De itt nincs fokozatos átmenet, mert mint a fenti példák is mutatják, minőségi átfordulásnak kell bekövetkeznie. A reálisnak, és a teljesen absztraktnak a szintézisét szükségszerű egyesíteni ahhoz, hogy szemléletbeli változás történjék. Az átfordulást Kandinszkijtől örököltük, amikor a huszadik század első évtizedében szó szerint feje tetejére állította az első absztrakt művét, és így átfordítva szemlélve a képet, elveszítette annak tárgyi vonatkozásait. Klee viszont felépítette azt a módszert, ahogyan ebből a felfordított világból, új világot lehet létrehozni. Az alkotás kezdeti szakaszában sokszor eltekintett a reális ábrázolásától és a vizuális alapelemekből rakta össze az eddig még sosem látott új formát, ami csak ez után keresett és kapott magának fogalmi meghatározást. Fischer Ernő ezt az utat követte, ahogy Ury Ibolya írja, részben "ösztönösen és metodikusan". Az ösztönösség a középső alkotói korszakban érvényesül, és ekkor jönnek létre a legjobb alkotások, majd az utolsó időszakban az alapból való indulás által kapja meg ez a módszer a metodológiai kifejtését. Itt már sok esetben megint didaktikussá válik a formaképzés, és így sok hasonlóság áll fenn az itt elemzett kezdeti periódussal. A szélsőséges megfogalmazások gyakoribbá válnak, hol az erőltetett figurativitás miatt, hol az üresbe futó absztraktság által. De még az jó egyensúlyt sem sikerül mindig megtalálni, mert hol ide, hol oda billen el a kép, ami  sok esetben tartalmi túlterheltséghez vezet.



                                 Három táncoló figura, 50 x 70 cm, vegyes technika, 2002. (Az erőltetett figuralitás)




       Organikus formarendszer szürkében, 50 x 70 cm, vegyes technika, 1994. ( Az üresbe futó absztrakció).




                             A festészet alapkérdése, 35 x 50 cm, vegyes technika, 1989.(A tartalmi túlterheltség)

        Bár ez a kép annak idején, nekünk közvetlen tanítványoknak készült, ezért talán tapintatlanság elárulni, hogy magunk között csak "Didaktikus  tanmesének" neveztük. Amiért mégis felfedtem ezt az illetlen megnevezést, az annak köszönhető, hogy később ez nem csak nekünk szóló "tanmese" lett, hanem a szegedi egyetemnek ajándékozva, sokkal szélesebb tanítványi körre is ki lett terjesztve, okulás céljából. Természetesen itt mindhárom műre vonatkozóan a minőségi értékelés és a rosszindulatúnak tűnő utóbbi megnevezés is csupán a középső korszakban készült "remekművek" viszonylatában érvényes. Önmagukban mindegyiknek megvan a maga értéke, felvállalható komoly szándékkal készült művek, de az előző periódushoz viszonyítva mégis csak gyengébb alkotások. Nézzük meg ezeket is, és ki-ki vonja le a következtetést, illetve annak tanultságait.




                               Mitológiai jelenet, 94 x 159 cm, olaj, 1984. (A figurák és a háttér egységes megoldása).




          Alföld, 41 x 59 cm, vegyes technika, 1985. (Az absztrakció és a formatartalom egységes megoldása).



     Körhinta, 49 x 68 cm, vegyes technika, 1976. (Az ábrázolás és az elvonatkoztatás egységes megoldása).




            Azt hiszem, így egymásmellé téve a középső és az utolsó korszakból vett három-három képet, jól látható az a különbség, amit fentebb vázoltam. És hogy még jobban érthető legyen az, amit ezzel az elemzéssel kiemeltem, Nátyi Róbert művészettörténész megfogalmazását idézem a 2012-ben kiadott Fischer katalógus tanulmányából.
              " Fischer festészetében a figura, az emberi alak nem a szó hétköznapi értelmében érdekes, tehát nem mint megoldandó festői probléma jelenik meg a vásznon. Még ha a mitológiából vagy a keresztény ikonográfiából kölcsönözte is képének témáját, akkor sem fontos számára az emberi szereplőnek az eredeti történetben betöltött helye. A festő kerül mindenféle zsánerszerűséget és irodalmiságot, de alakjainak a kép terében létezése a fontos. Viszonyuk, helyzetük demonstrálása a kép fizikális síkjában és szellemi erőterében. Szereplőinek szoborszerű, kariatidákra emlékeztető tartása, statikussága a bizánci ikonok hieratikus formálásmódját hívja elő emlékezetünkben. Ezek a figurák a szó szoros értelmében szakrálisak. És ez az érzés bennünk alapvetően nem annak köszönhető, hogy alakjait jórészt művészettörténeti idézetként azonosítjuk. Fragmentum voltuk, töredékességük a lezáratlanság, befejezetlenség érzését kelti bennünk. Akárha Aquinói Tamásnak a Summa Theologiae-ben megfogalmazott fizikai testekről vallott gondolatai: "spiritualis sub metaphoris corporalium" (spirituális dolgok testi metaforái) elevenednének meg Fischer Ernő vásznain."
                 Azt hiszem, hogy Szuromi Pál lírai absztrakciójából, Ury Ibolya finoman elvont figuralitásából és Nátyi Róbert spirituális dolgok testi metaforáiból most már összerakhatjuk a Tanár úrra jellemző formaképzést anélkül is, hogy más általánosabb stíluskategóriákba gyömöszölnénk. És hogy mind ehhez, épp az alkotói korszak kezdete kapcsán jutottunk el, annak köszönhető, hogy Fischer Ernő kedvenc filozófusát szabadon idézve, az eredetben már benne foglaltatik a vég is.




                                                                         Márvány szarkofág, 70 x 60 cm, olaj, 1985.               




                                                                       Pantokrator szentekkel, 60 x 80 cm, olaj, 1990.


  
              Befejezésként vessünk egy pillantást azokra az alkotókra és műveikre, akik ebben az időszakban körül vették Fischer Ernőt, és így óhatatlanul is hatottak egymás munkáira. A Tokaji Művésztelepről külön bejegyzésben kell megemlékezni, ezért most itt nem közlök képeket, csak felsorolom azokat a művészeket, akikkel 1953-tól Tokajon a nyarakat töltötte: Xantusz Gyula, Tamás Ervin, Farkas György, Zilahy György és Tenkács Tibor. A Szegedi Pedagógiai Főiskola Rajztanszék tanáraiból állt az a másik közösség, akikkel Fischer Ernő az ötvenes évek végétől együtt dolgozott. Évente rendeztek közös kiállításokat a tanszéken és alkalmanként katalógusokat is megjelentettek. Ezekből próbálom rekonstruálni azt a szellemi légkőrt, amit a művekből kilehet olvasni. Ezért a rendelkezésemre álló négy füzetből, mindenkitől bemutatok egy-egy alkotást.



                                                                                1960.


                                Fischer Ernő: Csendélet, 60 x 80 cm, olaj. Buday Lajos: Traktor, 47 x 62 cm, olaj.
                                Vinkler László: Épül a megyeháza, olaj. Major Jenő: Otthon, 70 x 80 cm, olaj, 1959.



                                                                                 1962.

   Fischer Ernő: Éjszakai kikötő, 20 x 30 cm, gouache. Buday Lajos: Moszkvai Metró, 33 x 39 cm,gouache.
   Vinkler László: Vadvirágok, 30 x 42 cm, tus. Major Jenő: Utasok, 38 x 44 cm, tempera.



                                                                                  1963.

       Fischer Ernő: Prága, 25 36 cm, vegyes technika, 1962. Budai Lajos: Fejőleány, 80 x 100 cm, olaj.
       Major Jenő: Velencei úti képek II.30 x 40 cm, akvarell. Vinkler László: Birsalmák, 50 x 70 cm, zománc


                                                                            1965.


                                                                 Szathmáry Gyöngyi: Tanulmány rajz.

Fischer Ernő: Vitorlások, 25 x 35 cm, vegyes technika. Fischer Ernő: Velence, 66 x 95 cm, olaj.
Szabó Miklós: Pihenő csónakok, 35 x 49 cm, akvarell. Cs.Pataj Mihály:Tengeri vitorlások, 60 x 70 cm, olaj


                   Vinkler László: A húsra várók, 70 x 100 cm, tus. Buday Lajos: Firenze, 55 x 65 cm, olaj 1963.

           A bemutatott kiadványokban több mint nyolcvan alkotás található, ezért az itt látható tizenöt kép csak szűk keresztmetszetét adja annak, de így is megállapítható, hogy nem éppen a "Bauhaus-eszme" fellegvárában vagyunk. Hagyományos akadémiai stílusú törekvések, kis szocreál beütéssel és több esetben elbizonytalanodott világnézettel. Fischer Ernő munkáiban viszont már itt is felfedezhető egy szemléletváltás kezdete, ami kilépést jelent a provinciális műkedvelői körökben szokásos elvárások kiszolgálásából, mivel művei már ekkor, egy tágabb horizont irányába mutatnak.