2017. szeptember 29., péntek

Losonczy István - Bejáratlan terek









Losonczy István – Bejáratlan terek






Egy nagyméretű, 120×320 cm-es képet jöttünk megnézni.
Egy kép, ami azonnal ismerősként hat. A Balaton, éppen most – nyárutó vagy kora ősz fényei. Azonnal beazonosítjuk, elég egy pillantás a vízparti platánsorra és a házakra, s otthon vagyunk a tájképben. (Boglár, tudjuk a helyet pontosan beazonosítani egy korábbi, kisebb változat címe alapján.) De ha nem úgy nézzük a képet, mint az utazó a tájat, akkor is ismerősnek tetszik. Seaurat Grande Jatte szigete valószínű azonnal felidéződik, ott is a vízparti fasor vezeti a néző tekintetét az alakok szoborparkján át, ott is színegyüttállások rendje alakítja az összhangot. A téma rokonítja tehát a 19. sz. végének festészetével, hogy itt is napfény által bontott színek, visszaverődések, tükröződések és vetett árnyékok adnak alkalmat a festői bravúrra.
Ám ez a kép egy ismeretlen ismerős, amelynek esztétikai rendje nagyon is kortársi. Nem „alla prima”, a konkrét látvány véletlenszerűsége által diktált alkotásról van itt szó, hanem a művészi kompozíció logikája határozza meg a mű egyensúlyrendszerét. A Losonczy képek aszketikus pontossága, sőt szigora, szemben áll a tájfestészet lírájával, e téma – szemmel láthatóan – festői törvényeket hordozó mivolta okán érdekes számára. Ami azt is jelenti, hogy azokhoz a mai festői gyakorlatokhoz sincs e képnek köze, amelyek segédeszközként egy fotografikus fázist is használnak a mű elkészítéséhez. A kép belső logikáját figyelve húzza Losonczy a legfeszesebbre a síkmértani szerkezetet. Nemcsak a villasor geometrikus alakzatai, hanem az egész képszerkezet architektúrája korlátozza a természeti elemek szabadságát.
Középre helyezett horizont, világosan osztott elő-, közép- és háttér, iránypontos perspektíva, a keret viszonylatában értelmezhető vonalak rendje tagolja a képfelszínt és vezet azon túlra, a nézőig. Sőt, a barokk, amelyhez Losonczynak esszenciális köze van, e képen is érvényesül, amennyiben a képszerkezet magát a nézőt is a jelenet terébe vonja, hiszen ha akarom, csak egy kis mozdulat, s kezem a platán kérgét érintheti. E következetes és feszes szerkezet ellenpontozza a természet véletlen ornamentikáját, platánok kérgét, lombkoronát – hogy újra állítsa, az egyensúly a rend. Az elvont szerkezetből kibomló tájkép maga a kivívott rend, mert semmi nem realista ezen a képen, úgy követ, figyel, hogy közben csakis a festészet érdekli; valódi natura naturans.
A színek e képen nem oldják a formát, fontos a rajzos elem, a határozott kontúrvonalak éppoly hangsúlyosak, mint a tömeget kitöltő részletek. Struktúra, körvonal és színszerkezetek teremtik meg az egész kép egységét. Szín és fény párviadala e képen, mint nyárutóhoz illik, párbeszéddé szelídül, hogy minden jelen lehessen. Különböző színeljárásokkal, hol valőr, hol tónusértékek, hol intenzitásbeli változatok különbségein keresztül éri el a modulálást, visszatartott mozdulatokkal viszi fel a vászonra, elképzelhetetlen türelemmel, a teljes sorok rendjéből kibomló kvázi-esetlegességet. Az előtér platánjainak színei mind egyenként vannak behangolva, tiszta tónusokból húzott vonások foltozzák a fák bőrét egyedire, a látás haptikus érzetét oly intenzíven híva elő, hogy – ahogy már mondtam – bőrünk szinte összeér. Baudelaire mondta Delacroix-ról: „A kolorista művészete bizonyos mértékig a matematikához és a zenéhez tartozik.” Ez a festmény egyszerre mutatja a természet színeit és a színek természetét, pontosabban a képpé alakított szín természetét. A kép természeti hatását nem az ábrázolás tárgya adja, bár a képen megjelenő színek sehol nem vesztik el a természeti tárgyakhoz kötődő valóságukat, mégis kevésbé annak esetlegességéhez, sokkal inkább a színkompozíció törvényeihez igazodnak. Ám éppen ezáltal tapasztalja, látja meg a néző a színek természeti működését. Az összefüggések hajszálpontos ábrázolásában a festő valódi „matematikus”, pictor doctus, többet mutat, mint nélküle meglátni képesek lennénk.
A tájkép nagy varázsa mindig is az volt, hogy abban önkéntelenül is önmagát, sorsának metaforáját szemléli a néző. Finom absztrakciójában, méreteiben is elegáns voltában titokzatos ez a kép, egyszerre igazolás és cáfolat.
Tudjuk, lassan készült el ez a mű is, és hogy a Losonczy számára oly szenvedélyes viszonyt a festéshez itt, e képnek formálódó terében végletes egzisztenciális viszonnyá formálta nem az élet, hanem a halál. A mű lezárásának imperatívusza összeolvadt a talpon maradás lerázhatatlan kötelességével. Merre induljon, merre indulhat most hát az ember – e kép terében? Az ábrázolás által megszabott utak konfigurációja eldönthetetlenségében egyszerre nyugtalanító és felemelő. Mert ami a tárgyi világban a szemlélődés, a megnyugvás helye, a tóparti pad, a kép szerkezetben nekem, a nézőnek, elérhetetlen. Mégis monumentális a nyugalom, sehol véletlenszerű mozgás. Az egyetlen figura semmilyen módon nem tartozik e tájba, kimódolt balett pózban, félmosollyal a száján néz rám, kivitelezésének realizmusa tovább erősíti a kép fikcionalitását. Groteszk alak, aki mintha csak arra várna, hogy tekintetétől űzve ellépjek a fától, amely most összeköt minket, s e kilépéssel zuhanni kezdjek, befelé. De megállít a kép rendje, ami a fasor szűkülő perspektívájától a víztükör határolta fényes horizontig vezet át. Szimmetrikusan elhelyezett lehetőségek ezek, amelyek közül így itt egyik sem tud kizárólagosságot szerezni, ezek bejáratlan terek. A kivitelezésben ott izzó szenvedély végül az önfegyelem példájává lesz, így állítva képileg az egyetlen lehetséges utat, a méltósággal megőrzést. Nagy képet jöttünk megnézni.
Galéria megtekintése





















































































































































2015. aug. 27.


Bejáratlan terek - Losonczy István kiállítása


Kiállító művész: Losonczy István
Kiállítás címe: Bejáratlan terek
Megnyitó: 2015.09.10. csütörtök 19:00
Megnyitja: Gálosi Adrienne, esztéta
Megtekinthető: 2015.09.11. - 2015.09.25
Több, mint egy év kihagyás után, október vége felé kezdtem hozzá az utolsó, extrém munkaidejű menetnek, a tó felőli négy fatörzs megfestésének. Hetente két napra lejártam Pécsre tanítani, de egyébként minden lehetséges időmben dolgoztam, s nagyjából, ahogy terveztem, május végére lettem kész velük. Festés közben igyekeztem mindig a közvetlenül előttem álló feladatokra koncentrálni és bármennyire is kívántam néha, az öt hónap alatt sem ezen a képen, sem másikon, semmi másba nem fogtam bele. Ahogy a mintázat lépésről lépésre, mindig lentről felfelé haladva, fénylő kígyóbőrként lassan felfeszült az évekkel korábban híg aláfestéssel vázlatolt törzsekre és ágakra, a folytatással kapcsolatos elképzeléseim is egyre világosabban körvonalazódtak. Ősszel, elsősorban még csak a következő résztávon gondolkoztam festés közben, mert az nyilvánvaló volt, hogy a második fa fontos összekötő kapocs lesz a már elkészült előtér nagy kiterjedésű, egymástól karakteresen különböző mintázatai és az egyre csökkenő méretarány miatt egyre egyszerűbb alakzatokból felépített távolabbiak között. A gondosan kikevert színsorokat alumínium tubusokba töltöttem, ezért aztán fél óra alatt, friss olajfestékből bármikor, újra és újra, fel tudtam építeni az egész, összetett, mégis áttekinthető színrendszert a palettán - amelyről persze előtte lekapargattam az előző heti maradékot. Többször is eszembe jutott akkoriban, hogy beteget jelentek a munkahelyemen és festek tovább, de mivel a nyolc év alatt iskolaidőben még egyszer sem voltam beteg, inkább meggyőztem magam arról, hogy - mivel minden egyéb változatlan - a rendszeres heti megszakítások akár élettelibbé is tehetik az alakuló mintázatot. Mire télre fordult az idő, belefoghattam a második fatörzs festésének előkészítésébe. Pontosan ugyanazt a három (arany-ezüst, sötét-világos) színsort kevertem ki és tubusoltam be újra, csak ezúttal eltérő alapanyagokból dolgoztam: az első törzs sűrű kadmiumvörös keverőszíneit áttetsző rózsákkal és lazúros bordókkal helyettesítettem úgy, hogy ugyanolyanok legyenek, de mégis legyen köztük valamilyen, alig észrevehető különbség. Azért volt erre szükség, mert már a két bal oldali fát is különböző palettával és technikával festettem évekkel korábban, egyrészt, hogy érzékeltessem a távolságot, másrészt hogy a közeli fák minél inkább önálló egyéniségek lehessenek úgy, hogy ezen a festményen legalábbis, valamiképpen mégis nyilvánvalóan összetartozzanak. Szerencsém volt, mert addig még soha, egyszer sem fordult elő, ami abban az államvizsga időszakban: talán a tavaszi diplomázás megnövekedett vonzereje miatt (végig büfé és közvetlen utána nagy kiállítás az M21 Galériában) egyetlen opponensi, vagy konzulensi véleményt sem kellett írnom. Karácsonyt leszámítva, így több mint két hónapig megszakítás nélkül dolgozhattam és a tavaszi szemeszter kezdetére el is készültem a második fával, amelynek összenőtt, szabályos lyukat formáló ágát a gyerekkoromból, Római-partról importáltam a képbe. Az alsó karját a valóságban, a parkoló autók miatt még a nyolcvanas években levágták, de a lyuk, amivel tizenkét évesen az első és utolsó búcsúlevelem fogalmazása közben is szemeztem az ablakunkból, ma is látható. Az utolsó két fa végül, valóságos rémálom közepette készült. Az összeszűkült határok közt formálódó puzzle-t testvérem, Máté kurta kemoterápiája és kegyetlen, húsvéti haláltusája közepette is építgettem. Hétfőn este, hat nap után először, és mint másnap hajnalban kiderült, utoljára, váratlanul rám nyitotta a tekintetét. Három héttel azelőtt, több mint fél év után járt a műtermemben, győzött a pingpongban és láttam, hogy ő is látja, hogy a panorámát időközben elárasztotta a fény, hogy már szinte önmagát építi a kép és jó eséllyel nem marad félbe, valamilyen konceptuálisan szublimált állapotba rendeződve, hanem most már végig fog haladni, lehet lezárása az ügynek. A nagy áttörést, a fémkerítés üveggé alakulását ő már nem láthatta, de azt biztosan, hogy az építészeti elemek színes-szürkéinek viszonylag kis rizikófaktorú korrekciójával, kis szerencsével és odafigyeléssel kiegyensúlyozhatóak lesznek a fényviszonyok és talán a három kicsi árva gyerekének is a szemébe tudok nézni majd.

A vége szinte magától értetődő volt, mint a snookerben lehet egy century break záróakkordja, mikor a játékosnak nem marad más dolga, mint a színes golyókat szép sorban elpakolni. 
Losonczy István