Albertini Béla (1940-2020) fotótörténész emlékére

Épp harminc évvel ezelőtt ismertem, ismertük meg Albertini Bélát, aki akkor a Zsámbéki Tanítóképző Főiskola igazgatóhelyettese, és a Kápolna tárlatok szervezője volt. Neki köszönhetjük, hogy helyet és kiállítási lehetőséget adott a főiskolán, az akkor alakuló, induló, mára pedig már ismerté vált Budaörsi Műhelynek. Tulajdonképpen itt még nagyon bizonytalanul és szerényen Vinkli Körnek neveztük a Budapesti Pedagógus Képzőművész Stúdión belül alakult kis csoportunkat, az úgynevezett "ortodox Fischeristákat". Erről már több blog bejegyzésben írtam részletesebben, ezért most csak röviden teszek említést arról, hogy Fischer Ernő az akkori Stúdió vezetője,  nem szívesen vette, hogy "házon belül", a Fáklya Klub kiállítótermében, leszakadva a közösségtől, a Vinkli Kör önálló kiállítást rendezzen. Ez érthető volt, mert ezzel nyílttá vált, hogy mi a Stúdió közösségén belül, elkötelezettebben kötődünk Tanár úrhoz és munkásságához. Gyakorlatilag, a Pedagógus Körtől függetlenül, 1989-ben kezdünk Budaörsön az én műtermemben felnagyított alapokat készíteni Fischer Ernő utolsó alkotói korszakában készült műveihez. Közben pedig, 1995-ig, amíg Tanár úr vezette a kört, továbbra is bejártunk esténként rajzolni a Stúdióba. Ezt a kettős kötődésünket oldotta meg 1990-ben a Zsámbéki kiállításunk. 

Albertini Béla segítségével egy nagyszabású nyári programot sikerült létrehoznunk, ahol a kiállítás megnyitón a Budaörsi Pro Musica kórus több mint egy órás hangversenyt adott Sapszon Ferenc Liszt-díjas, Kiváló Művész vezényletével, és Fischer Ernő tartotta a kiállítás megnyitó beszédet. A helyi közönség és a főiskolások is nagy érdeklődéssel fogadták a rendezvényt, és Pestről is majd száz  vendéget fogadtunk. Ezt követően Albertini Bélával további együttműködést terveztünk a zsámbéki kápolna tárlatokat illetően, de a főiskolán a rendszerváltás körül kialakult vezetőváltások zűrzavarában, ebből csak egy tárlat valósult meg. Még ugyanebben az évben, 1990. novemberében T. Horváth Évának rendeztünk önálló kiállítást, és a következő csoportos bemutatkozásunkat már Budaörsi Műhely névvel 1992-ben az Angyalföldi József Attila Művelődési házban tartottuk. 

Ezzel a visszaemlékezéssel búcsúzunk a nyolcvan éves korában, az elmúlt napokban elhunyt Albertini Bélától, akinek sokat köszönhetünk, hogy segített és bátorított a Budaörsi Műhely első, és amolyan fél legális Vinkli Körös bemutatkozásunk létrejöttében, és csak nagyon csonkán megvalósult további együttműködésünkben. 

Nyugodjon Békében. Tisztelettel a Budaörsi Műhely (Bíró Judit (1956-1992), Kölűs Judit (1950-1994), T.Horváth Éva, Csengery Béla és Alföldi László).

Képek és dokumentumok a két említett kiállításról

A kiállítást és hangversenyt köszönti Albertini Béla 

Fischer Ernő a kiállítás megnyitó szövegét olvassa.

A stencilezett katalógus borítóján látható Korpusz ( Alföldi László munkája)

A katalógusban leírtak harminc év távlatából nekem remény veszettnek tűnnek, mert akkor mi a rendszerváltás reményében nem a jelenleg Magyarországon  államilag és politikailag kisajátított és megvalósult keresztény szellemiségre gondoltunk. 

Stencilezett Meghívó ( Kölűs Judit munkájával)

Szárnyas oltár, T. Horváth Éva munkája

Ikon, Bíró Judit (1956-1992) munkája

Fehér ikon, Kölűs Judit (1950-1994) munkája.

Angyali üdvözlet, Csengery Béla munkája.

T. Horváth Éva és Csengery Béla közös munkája.

Golgota, Alföldi László munkája.

Zsámbéki romtemplom, Nagy Imre Gyula munkája.

T. Horváth Éva kiállításának dokumentumai:

T. Horváth Éva kiállítás megnyitóján Wittek Béla gitározik, középen Albertini Béla (1940-2020) , jobb szélen Fischer Ernő (1914-2002).

A Budaörsi Műhely néhány tagja és a valamikori "Öten" Alkotó Csoport még élő tagjai közül hárman (T. Horváth Éva, Csengery Béla és Alföldi László), valamint középen Fischer Ernő (1914-2002). A fénykép a kilencvenes évek közepén készült.

2015. június 3-án létrehoztam a Budaörsi Műhely csoportot a facebook-on, és a Budaörsi Műhely blogot. A csoportnak és a blognak a célja, hogy a Fischer Centenárium 2014. csoporttól, és az Alföldi László András néven működő Fischer Ernő életművét nyilvánossá tevő két portáltól függetlenül mutassam be a Budaörsi Műhely alkotásait. Szükségessé vált ez azért, mert a továbbiakban  először T.Horváth Éva életművét, majd a műhely többi tagjának munkásságát Fischer Ernő életművétől elkülönítetten kívánom bemutatni. 

Őselembe zárva - tárlat összTŰZ alatt

https://online.anyflip.com/ymkwt/ntrv/mobile/index.html?fbclid=IwAR2G7l01pTehweNw0yLXeb-03W7Jwbvm0hd17pbg_JEHLPn_2n87aB-wczs

Az alábbi szöveg A.Gergely András írása, az Artézi Galériában rendezett online kiállításról, amely megjelent a "periszkóp" című Közéleti-elméleti szemlében. Az alábbi linkre kattintva ugyanez olvasható, de ott a képek nem láthatók. Ezért itt a fenti kép alatt levő linkre kattintva, lapozható formában a katalógus is megtekinthető.

https://sites.google.com/view/peri-mikro-szkp/jelz%C3%A9sek/%C5%91selembe-z%C3%A1rva-t%C3%A1rlat-%C3%B6sszt%C5%B1z-alatt

Őselembe zárva tárlat

összTŰZ alatt

   A cím kettős tagolásában is invitáló serkentés rejlik, lévén szó ezúttal egy kiállításról, melyet a budapesti Artézi Galéria rendezett TŰZ címen, tizenegy alkotó (három-három válogatott) munkájából. Az „esemény” is már csak online volt „megnyitható”, s abban is több szerepe maradt a weboldali kalandozásnak, mint a taktilis vagy közvetlen vizuális találkozásnak. Így hát nem oktalan a várakozás, hogy látvány-éhes művészetkedvelők ha közvetlen közelből nem is, a keresők képzelőerejétől hajtva mégis ráakadnak. S ha teszik ezt (sajnos nem messzebbi időpontban, mint e hó végéig), együtt találnak a hívószó melegére összetalálkozó közléseket, műnemeket és korszakokat, korosztályokat és közlésvilágokat, vagyis az értelmező elbeszélés kicsit hűtöttebb változatait. Ebben pedig közvetlenül is segít a katalógus, melyet a

tárlat anyagából szerkesztett a tervező Németh Géza és a kiállítás kurátora, S. Nagy Katalin művészettörténész.

A TŰZ kiállítás katalógusában a kiállítást szóban megnyitó Izsák Éva jelzi szövegének nyomtatott változatában is az elemi erők eszközlétre szántságának ősi historikumát, a „tűz szeretetével”, az „örök rejtelem és jóleső melegség” Gárdonyi Géza Tűz című írásának felhangoló kezdetével, a folytatja ekképpen:

„A tűz az egyetlen olyan Erő, amelyet az ember önmaga is képes előállítani. A tűz feletti uralom megszerzése volt az első nagy emberi beavatkozás a természetbe. Ez indíthatta el a földművelés, majd az ipar fejlődését is.

És ahogy a tűz az ember közelébe került, megszülettek az első csodálatos mítoszok, gyönyörű költemények arról a hősről – minden népnek megvolt a magáé –, aki megszerezte számukra e nélkülözhetetlen elemet. Rejtelme minden időben hatott az emberek gondolkodására. Föld, víz és levegő mellett alapelemként tisztelték. Szép példája ennek Egyiptom Főnixmadara is, aki elégeti magát, majd hamvaiból feltámadva az öröklét jelképévé válik”.

A katalógus nyitó oldalán Izsák Éva szavaira mintegy kontraszt, kiterjesztés és pazar továbbgondolás S. Nagy Katalin asszociatív és eligazító húsz vázlatsora, melyek oldalpár-tükörben épp a lehetőség, a realitás, a praktikus valóság és a történeti megjelenítés komplexitását tagolják bele szimbolikus előfordulások rétegeibe, mégpedig úgy, hogy az őselemek fizikai mibenlététől a szimbolikus szférák messzi tartományaiig idézik meg a TŰZ mibenlétét, fogalmát, értékét, jelképét, lelkiségét.

Egy katalógust „elbeszélni”, színek és formák jelentés-egészét más műfajú értelmezési körbe szuszakolni éppoly illetlenség, mint szélfuvalom lengette kicsiny csengettyűket vastag ecsetvonásokkal megörökíteni. (Lehet persze, csak éppen lelkét, értelmét, esélyeit veszti…) Ám a címbeli invitáció mégiscsak kell egy plakátszövegnél többet mondjon, s akkor már hadd szóljon csilingelőbben, avagy éppen pattogósan, mint maga a TŰZ, amikor lelkesebb kedvében van. E pattogáshoz csak szelíd értelmezési összhatás S. Nagy Katalin kultúratörténeti „válogatása” a kontextusok lehetőségeiről, ha nem is direkten a kiállított művekről. „Elméleti”, inkább asszociatív vázlata a felfogás-, teremtés- és értelmezésmódok sokaságával teszi reménytelenné, hogy „elbeszéljük” a tüzet, s az őselem-mivoltában felmagasztosuló, jelképiségében a civilizációk és kultúrák szimbolikus éltető erővé váló természetrajzát is úgy adja meg, hogy abban a jó és rossz arculata a mitológiáktól a születésig, a megtermékenyítéstől a feltámadásig, a kínai megtisztulás-jelképtől a perzsa zoroasztrikus lélekfényig, a görög és római családi miliőtől a buddhizmus-beli megvilágosodáig, az ószövetségi isteni kinyilatkoztatás tűzoszlopáig, megannyi alvilági szenvedés örök kínjáig mintegy mindent átölelő alakzatban mutatkozik gyakorta a tűz legeltérőbb megjelenésmódja. S akkor még az emberi dinamika, a kreatív és szabad elme, az erotika és szexualitás, a népszokásokban a tavaszi téltemető tűzgyújtás gesztusáról, a Dél misztikumát hordozó, Mars bolygóját idéző vörösbarnás-bíbor-rózsaszín tónustömeg intenzitását, a tengernyi terjedés határolt végtelenségét, a felfelé törő éles-hegyes-piramisformák moderálhatatlan háromszögeit vagy a romboló erő perzselő terjengését nem is idéztük fel – pedig ezeket is lajstromba veszi. S ahogy a kultúraelmélet a tűzről mint fényről, melegről, ételről, fertőtlenítésről, tartósításról, szimbolikus világok találkozási pontjáról beszél, az mintegy lehetőséget ad számunkra is a „megfejtést” legyártani a

jelenségről, változatairól, értelmezéséről. De kell-e ez, kell-e több, mint az ember számára legfontosabb/létfontos tünemény saját természetének megismerhető világa?

A választ persze én sem tudom. S amit nem tudok, arról nem is lehet, nem is illik elmélkedni. De egy rövid kitérő talán elfér itt…, valamiképpen a TŰZ körül megülve ez is része a teljességnek – ha már úgyis éppen erre kanyarodtunk…

A tűz-szimbólum akár főszereplő itt, akár a lét feltétele, akár a megsemmisülés vagy a keletkezés jelképtárában elsődleges forrás, a művészettörténet, a néprajz, a história, a mitológiák tele vannak változataival, szimbolikus uralmi jegyeivel, szellemi örökségével, így lényegében végtelen a direkt és az áttételes-utalásos fölidézhetőségének kínálatával. A hetvenes évek magyar, s az ötvenes évek német esztétikája, sőt irodalom-, esztétika-, művészetszociológia-kutatása is elismerő tekintéllyel számolt Hauser Arnold esetében, aki így ír a rétegzettebb és mélyebb megértés e tartományáról: „A művészet – hogy tárgyunknál maradjunk – kezdetben a mágia eszköze; és a mágia a primitív vadászhorda létfenntartásának biztosítására hivatott. Majd az animisztikus kultikus szertartások mozgatójává lesz: a jó és a rossz szellemeket kell befolyásolnia a közösség érdekében. Fokozatosan válik a művészet a mindenható istenek és földi helytartóik dicsőítésének formájává…” fogalmazza meg A művészettörténet filozófiája című kötetében (7-8. old.). S nem mert netán mindmáig meghatározónak tekintenénk, vagy mert nem született volna esztétikai rendszer másfél tucat is azóta, hanem mert átfogó képe szinte kézre jön e tematikus kiállítás anyaga esetében, figyelemre érdemesek Hauser benyomásai, melyek a műalkotások (és maga a művészeti tevékenység) mindegyre komplexebb értelmezését tekintik vezérelvként a szociológiai és rokon típusú megismeréshez, avagy meghagyják számunkra az alapkérdést: lehet-e, érdemes-e a mítoszok és mitikus hősök, idolok, jelképes alakok „reális” létéhez kapcsolni azt a tüneményt, melynek értelmezési horizontját a kiállítás kurátora, S. Nagy az emberiség historikumának egyik leglényegesebb elemeként mutat meg: a TŰZ nem csupán a négy őselem egyike, de isteni és démoni, teremtő és romboló, jó és rossz oka vagy eredője, következménye vagy velejárója is. Talán ezért oly izgalmas a párhuzam Hauser és S. Nagy képiség-idézési eljárásában, mert azt az elementáris kettősséget invokálják, melynek egynémely gyökerei a néprajz bűvkörében erednek, másik ágával a viselkedéstörténet, a szakrális tudományok, a szokásjog, az ünnepek, az európai kultúra klasszikus jelképtára mentén szinte néven nevezhetők a jelenségek.

S ezzel S. Nagy sem, Hauser Arnold sincs egymagában. A hazai és erdélyi népi kultúrakutatás, a legendák, balladák, évfordulós ünnepek, az esküvők, a temetések, a szakrális néprajz megannyi jelensége mind és mind kapcsolatban állnak a létmódok és viselkedési normák, örömök és félelmek, vágyakozások és álmok tűzvilágaival, s azokkal a közösségi szertartásokkal, örömünnepekkel és jelképekkel, melyeket a tűzzel foglalkozó francia pszichoanalitikus, Gaston Bachelard, húsz évvel Hauser kötetének megjelenése előtt (1938-ban) már úgy fogalmazott meg, mint a megidézésben rejlő fizikai teljesedés esélyét. Aki Embert mond – mondja Ő – elsőbb elképzeli, majd csak jóval utána válik az fizikai valósággá számára. Ezért aztán a tűz pszichoanalitikus képzeteiben mindig a létezés mélyén ott rejlő csillanás, szikra, villódzó ragyogás az, mely sokkalta előbb kap nevet, mint hangot, és összemérhetetlenül zúzós konfliktusban áll ezért a mennyei villámlás a pokoli katlantűzzel, melynek képiségét és fenyegető mivoltát bárki átéli, aki képes a képzetet a fizikai megjelenéstől elválasztani. Bachelard mint pszichoanalitikai

alapozás (a tűz fizikai mibenléte és képzeleti jellemzői), Mircea Eliade sorai a vallási hiedelmek és eszmék történetéből, a görög és a római istenvilág körében megmaradt Hesztia és Vesta családi összetartást szimbolizáló archetípusairól, J. G. Frazer Aranyág-jában a tűz jelentéstára és a tűz-szertartások szimbolikus készletei, Johan Goudsblom Tűz és civilizáció című könyvében az emberáldozatot magyarázó részek, Ipolyi Arnold néprajzi gyűjtései között a tűztisztelet lényegeként az istenség egyik kiváló jelképéül szolgáló jelenségek, Lükő Gábor hasonlóan gazdag gyűjtött anyaga, a sámánkutatások végtelen sok változata… – még mindig csupán szerény szemezgetés a tűzzel összefüggő hagyományokról. Ahogyan tehát Izsák Éva mint geográfus (kinek a földi és fizikai valóságról tengernyi fotója is akad), Hauser mint aki a filozófiája révén a jó és rossz (mindenhatóként is leírható, mágikusként is megnevezhető) világairól körvonalaz mintegy „fizikailag” megfoghatóvá váló szociológiai képzetet, és S. Nagy Katalin az ábrázolástörténet százával rendelkezésre álló készletéből kiragadott szimbolikus interpretációjával… – talán mindannyian azt sugallják: a magunk nyelvén, ám a közösség hangján beszéljük el az Ember élményét, (Bachelard: l'homme « imagine d'abord et voit ensuite » ), s mindazt, ami az értelemadással még visszahat a látás, a fogalmiság, a realitás komplex mivoltára. Tánczos Vilmos egy hatalmas fejezetet szentel Szimbolikus formák a folklórban című kötetében a tűznek is, mivel „Az ember tűzből van, mondja Szent Márton, mert lényege ugyanaz, mint a tűzé: felemészti a lényegét hordozó anyagiságot, és egyesül a forrásával. A tűz tehát maga az élet, minden élő embernek van belső tüze. »Akárki is volt ő, de fény, de hő volt. / Mindenki tudta és hirdette: ő volt« – írja Kosztolányi Dezső a Halotti beszéd című versében. Mivel az ember lényege a belső tűz, ezért ez a jelképiség a szív szimbolizmusával kontaminálódik. A nyelv is kifejezi a tűz-szimbólum életre vonatkozó jelentését: a ’tűzről pattant’ leányt vagy menyecskét felfokozott aktivitás jellemzi, ami lehet szexuális természetű is, a ’hamvába holt’ öregember életereje ellenben fogytán van, belső tüze kialudt, legföljebb a hamu alatt szunnyad még benne az élet tüze. Az égésnek – amint ezt előbb már láttuk – intellektuális tartalma is van, ugyanis a tűz az elégés, a belső önemésztés árán tisztít és világosít. A belső égés, az élet elégetése ezért lehet a másokért áldozatot vállaló értelmiségi magatartás szimbóluma (pl. Krisztus „égő szövétnek”, a romantikus vátesz költő ’lángoszlop’, amit követni kell stb.). Ez a hőstípus jelenik meg Móricz Zsigmond A fáklya című regényében, amelynek már a címe is erre a szimbolizmusra utal. Mivel a tűz az élet lényegével azonos, természetes, hogy a szimbolikus világlátásban maga is megszemélyesül. Erre utal a ’kialszik a tűz’ kifejezés is, hiszen az rejlik benne, hogy valamikor ’ébren volt, szinte tudatos életet élt, amíg égett’. A nyelvjárásokban (például a székelyben és a csángóban), valamint a régi magyar nyelvben (például Károli Gáspár bibliafordításában) általánosan elterjedt ’eleven szén’ és ’holt szén’ ugyancsak arra utalnak, hogy a tűz élhet és meghalhat…” (Tánczos is kiemelt szereppel jellemzi Gaston Bachelard értelmezési rendszerét, melyet ezer örömmel idéznék, de félreérthetővé válna, ha mindenekelőtt a pszichoanalitikus, jungiánus felfogásra fókuszálnék, ahogyan Tánczos sem teszi, de emelkedett sorokat idéz a szerzőtől).

Bachelard (vagy még akár több tucatnyian, akik a tűz szimbolikájában életművük javát élték át, kutatták, értelmezték, elemezték, magyarázták, stb.) megidézi a fizikai lét abszolútumát is a poétikai lét párhuzamával, a realitást az álommal társítva, s ezzel is jelzi, amit a TŰZ-katalógus tisztán sugall: a leghitelesebben, mert emberien és kreatívan mesélnek ezek a képek is a saját parázsló, lávaként ömlő, perzselésben

felszabaduló, szürkévé hamvadásban kihűlő világainkról, s elsősorban is az alkotókéról persze.

Ámde itt a pont, ahol már-már messzire kerültünk attól, hogy az egyszeri textust a mindenkori kontextus függvényében értsük meg, mert hiszen a TŰZ nyelvén a pisla gyertyalángtól az ausztrál erdőtüzekig még ezernyi változat okozhat meglepetést…, viszont valamiképpen mégiscsak az Embertől függ mindezeknek komplexebb átlátása. S ahogy a tizenegy alkotó nevet ad közlésének, címet illeszt műve alá, úgy válik egyenként és összességében is egyre sokterűbbé maga a tűz is. A „tűzrevetett képzelőerő” (Alföldi László), a „hamvadás” (Gábos József) , a „világégés” (Húber András), a „tűzben didergés” (Lieber Erzsébet), az „ég az utca” (Molnár Iscsu István), a „tűz-füst-korom” triumvirátusa (Mózes Katalin), a „forróság”, a „Hádész birodalma” (Németh Géza), az „izzásban” (T. Horváth Éva) is éppúgy elsődleges TŰZ-ekvivalensek, mint a dacosan ellenpárjával kontrasztba helyezett „lokalizáció” (Zsubori Ervinnél), vagy a dalmáciai Murter kihülő naplementébe öltöztetet térbelisége (Géczi Jánosnál). A TŰZ textualitása nyilvánvalóan elsődleges elem szinte mindenkinél (láva-erő, vöröses rengés, tűzkarika-motívum, forróságba izzott árny, mint Láng Eszternél), de gyakoribb talán az ellenoldali asszociáció: tűzfényű folyó, lángterű mozgás, szikrányi moccanás, fókuszált fénypászma, hamvadó újságszélek, füstbe senyvedt falak…, az égő testiségen túli álommásolatok.

Képek és tüzek, mintha egy bábeli szimbólumtár anyagából megőrzött univerzumot idéznének. Teszik ezt alkotói egyediségben, saját stílusban, szuverén eszköztárral. A TŰZ azonban, ami összefogja, jelentés-térbe olvasztja, érzelmi és hangulati másságok érzékletes tónusaiban élni hagyja vagy élteti is, átfesti motívumaikat, drámáikat, vágyképeiket, félelmeiket, életakarásukat, sugárzó atmoszféráikat. De élőben, közvetlenül már csak egy ideig: a kiállítás még június 30-ig látható. Azután (s közben is akár) a TŰZ katalógusa marad a nem porladó őselem, aminek égető címlapja és izzó hátlapja is az emberforma létbevetettségét, az álommásolatok szimbolikus töredezettségét hevíti közös élményünkké.

A.Gergely András

Néhány hivatkozott szakirodalmi forrás:

Andrási Dorottya 2012 A termékenységistennők: Tellus és Ceres, valamint Vesta szerepe a római családi és közösségi életben. Iustum Aequum Salutare, VIII./2:43-48. On-line: ias.jak.ppke.hu › hir › ias

Bachelard, Gaston 1988 Fragments d'une Poétique du Feu. (préf. Suzanne Bachelard). Paris, Presses Universitaires de France.

Bachelard, Gaston 1938 La Psychanalyse du feu. Paris, P.U.F.

Bontemps, Vincent 2016 Le feu bachelardien. http://www.fabriquedesens.net/Le-feu-bachelardien-par-Vincent

Diószegi Vilmos 1962 Kéziratos gyűjtése a Néprajzi Múzeum Adattárában. Hiedelmek. Ipoly-tölgyes (EA 7070. 1–35.), Letkés (EA 7071. 1–19.), Perőcsény (EA 7072. 1–33.)

Eliade, Mircea 1987 Szent és profán (A vallás lényegéről). Budapest, Magvető.

Erdélyi Zsuzsanna 1976 Hegyet hágék, lőtőt lépek. Archaikus népi imádságok. Budapest.

Fraenkel, Ernest 1955 La psychanalyse au service de la science de la littérature. Cahiers de l'Association internationale des études françaises, vol. 7, no 1:23-49. https://www.persee.fr/doc/caief_0571-5865_1955_num_7_1_2064

Goudsblom, Johan 2002 Tűz és civilizáció. Budapest, Osiris.

Frazer, James G. 1993 Aranyág. Budapest, Századvég.

Manga János 1937 A tűz szerepe mitológiánkban. Magyar Írás 6. 508-512.

Pócs Éva 1980 Népi hitvilág. Népi vallásosság. (Címszó) Magyar Néprajzi Lexikon III., Budapest 728-730., 731-733.

Pócs Éva 1982 Tűz (Címszó). Magyar Néprajzi Lexikon V., Budapest, 384-385.

Tánczos Vilmos 2007 Szimbolikus formák a folklórban. Kairosz, Budapest, 495 oldal

Tánczos Vilmos (év nélkül) Élet-, termékenység- és szerelemjelképek. https://docplayer.hu/3599112-16-elet-termekenyseg-es-szerelemjelkepek.html

Yousfi, Louisa 2012 La psychanalyse du feu, 1938. On-line: https://www.scienceshumaines.com/la-psychanalyse-du-feu-1938_fr_29574.html

Lipódi Jankának hét könyv helyett egy tucat, azaz tizenkettő - Bővített kiadás

Rövid bevezető a történethez. Mint ahogy az alább olvasható  bejegyzések elején kiderül, hogy erre a játékra unokám, Lipódi Janka kért fel, ezért a "Bővített kiadást" is neki ajánlom. Nem kötelező olvasmányként, ahogy azt az iskolában szokták rákényszeríteni a gyerekekre, hanem szabad választás alapján válogasson belőle. Mikor, melyiket, vagy egyiket sem, ezt rábízom. Tehát nem kérem fel az olvasásra, mivel egyetemista és köztudott, hogy azoknak nincs idejük végig olvasni egy könyvet, mert annyi kötelező feladatot kapnak, hogy ki sem látszanak belőle. Nyári olvasmánynak sem ajánlom, akkor pihenje ki az évközi fáradalmait. Hát akkor mégis, mikor vegye elő egyiket vagy a másikat? Amikor eljön az ideje! Mert egyszer mindennek eljön az ideje, vagy sosem. Ha az utóbbi sorsra jutnak az itt sorba állított kötetek, és nála nem jön el egyik olvasásának sem az ideje, akkor lesz más helyette. Minden esetre nekem jó játék volt, mert néha még ma is kellenek a kötelező házi feladat, hogy kibillentse a megszokott kerékvágásból az embert, hogy ne kényelmesedjen el. Köszönöm a játék lehetőségét. 

"Janka Lipódi meghívására (amit nagyon szépen köszönök!) én is csatlakozom a kihíváshoz, melynek keretein belül 7 napon keresztül 7 olyan könyv borítóját osztom majd meg, amelyeket szeretek és/vagy fontosnak tartok. Kihívottam: András László Alföldi 😁" Idáig idéztem a meghívást, amelynek általában nem szoktam eleget tenni, mert nehezen tudok beleilleszkedni a facebook-on szokásos keretek közé. Egy-egy témáról sokkal több mondanivalóm szokott lenni, mint amit itt elvárnak. De mivel most az egyetemista unokám kért fel erre a "játékra", nem tudom kikerülni a meghívást. Megpróbálom rövidre fogni a mondanivalómat, bár azt hiszem már most is túlléptem az illő keretet. Talán egy nagypapának megbocsátható, főleg ha nem az első vagy a második világháborús emlékeit meséli el, mint annak idején a mi nemzedékünknek. Most azt kell csupán megmagyaráznom, hogy miért így mutatom be az elsőnek feltett könyvemet. Nekem fontos és meghatározó alapmű ez, tehát mindenképpen ezzel szerettem volna kezdeni, de a "bugyija" - mi így szoktuk nevezni a könyv külső borítóját - sehol. Nem csoda, több mint harminc évvel ezelőtt jelent meg, de egyébként én már az első olvasáskor leszoktam szedni róla. Így viszont valószínűleg nagyon kevesen ismernek rá, mert általában nem a könnyen szórakoztató irodalomhoz tartozik. De nem csak ez indokolja, hogy ilyen enigmatikusan mutatom be az elsőnek választott könyvemet, hanem az is, hogy rákényszerítsem a facebook használóit, az olvasásra is. Bár én festő és képzőművész vagyok, és rengeteg képet osztok meg az interneten, de azért néha koncentráltan, odafigyelően még olvasni is szoktam a szövegeket, és nem csak informálódni róla. Mivel a könyv címe a leírt okok miatt nem derül ki azonnal az első rápillantásra, talán lesznek páran, akik alább görgetik a szöveget és elolvasva, keresik a megfejtést. Írás közben is hallom unokáim szavát "Papa, rövidebben a lényeget..." Hát itt a lényeg! Aki nem ismeri fel a könyvet, és mégis meg akarja tudni a címét, az holnap is nézze meg ezt a hét napon át tartó sorozatomat - mivel a sorozatokat, legalább is a TV-ben, sokan kedvelik - látni fogja azt is. Ezennel padig felkérem T. Horváth Évát, hogy Ő is vegyen részt ebben a játékban, és neveljük együtt az unokáinkat.

Unokám, Janka Lipódi meghívására tegnap belementem a "játékba", és elfogadtam a felkérését, hogy egy héten át mindennap mutassak be egy általam kedvelt könyv borítóját. Rendhagyó módon, ma ugyan azt a könyvet mutatom be mint tegnap, de ez mégis más. "Ugyanaz és más" ! Elég paradoxnak hangzik ez így első hallásra, de aki esetleg ismeri Emmanuel Lévinas, Teljesség és végtelen című művét, annak ismerős lehet ez megfogalmazás. Hosszú lenne itt kifejteni azt a filozófiai megközelítést, hogy mi mindent rejt magában ez az egyszerűnek tűnő szókapcsolat, ezért most csak a magam szemszögéből adok rövid magyarázatot. Tegnap borító nélkül mutattam be ugyan ezt, amelynek a külső borítója rég elkallódott, és az én példányom volt. Ezért nem lehetett megtudni a könyv címét, mivel a vászonborítón csak egy nagyon egyszerű, de nagyon szép emblematikus rajz volt látható. Ez mesterem, Fischer Ernő (1914-2002) festőművész könyve, amelynek a borítóját is élete végéig megőrizte, és halála után így örököltem. Ezért jelenleg két példányom van belőle. Ez egyrészt azért jó, mert most betudom mutatni a kérésnek megfelelően is, és ebből a címe is látható. Másrészt pedig, sokkal fontosabb az, hogy felhívjam a figyelmet az újra olvasásra. 1984-ben jelent meg ez a könyv, és akkor nagy izgalommal olvastuk végig mesteremmel és tanárommal, majd beszélgetéseinkben sokszor visszatértünk rá. Néha előszedtük, belenéztünk, idéztünk belőle részleteket, de volt mikor fejezetenként megint elolvastunk egy-egy részt, majd azt alaposabban újra átgondoltuk. Ma, amikor az életművének feldolgozásával is foglalkozom, jóformán csak az Ő példányát használom. A lapszélekre írt jegyzetei, aláhúzásai, kiemelései, megjegyzései sokszor fontosabbnak tűnnek, mint az eredeti szöveg. Persze Gadamerrel együtt olvasva, majd negyven év távlatában, az az igazi unikum. Befejezésül, hogy valami bölcsesség félét is mondjak, ebből a könyvből idézek: "...a kérdés nem az, hogy mit teszünk, és mit kellene tennünk, hanem az, hogy akarásunk és tevékenységünkön túl, megértsük, mi történik velünk." Felkérem másik unokámat, Luca Lipódi-t, hogy Ő is szálljon be a "játékba", és ezen a héten játszunk együtt.

Ez a harmadik nap, hogy Janka Lipódi unokám felkérésére elvállaltam, hogy hét napon keresztül felteszek egy-egy olyan könyvet, amelyet szeretek vagy fontosnak tartok. De már most úgy néz ki, hogy túlléptem a keretet. Három nap telt el, és én már négy könyvnél tartok. Pedig nem! A látszat csal. Ha valaki veszi a fáradságot, és az idővonalamon visszanézi az előző két posztomat, akkor annak világossá válik, hogy itt nincs csalás és ámítás. De még a megadott keret túllépéséről sem. Ha utána számolunk, akkor kiderül, hogy itt nem arról a ritka esetről van szó, amikor "kétszer kettő néha öt", hanem épp a fordítottja, itt a végeredmény csak kettő. Nem magyarázom tovább ennek a matematikai képletnek a megfejtését, rábízom az értelmezőkre, hogy fejtsék meg a rejtélyt. De annyi segítséget még adok, hogy leírom azt, hogy kerül ide két könyv, amikor a felkérésben naponta csak egy könyvborítóról volt szó. Sajnos megint az a helyzet, mint ami először adódott. Könyvem van, méghozzá jól agyon olvasottként, de borítója az nincs. Ezért a baloldalon látható borító, amit egy antikváriumi hirdetésből tettem ide, az csak tájékoztató jellegű. A jobb oldalon levő könyv az enyém, amelyben több mint hétszáz oldalon az a tartalom van kifejtve, amelyet a mellette levő borítón látható címből kiolvashatunk. Tehát a könyv és a borító, együtt az, ami. Ezzel csak arra szeretném emlékeztetni a fiatalabb generációt, hogy az információn túl, mélyebb tartalmak is vannak. Hogy is mondja József Attila? "... fecseg a felszín, hallgat a mély." De hogy ne hallgasson a mély, alkalmanként merüljenek alá, pontosabban bele, és néha-néha olvassuk végig a könyveket. Ui. Ma már nem tudom tovább dobni a labdát, mert az aktívan olvasó családtagjain elfogytak, azokat már felkértem. Bár a lányom harminc éve hivatásos könyvtáros, de a munka és a négy gyerek mellett nem sok ideje jut olvasásra. Másnak meg nem szeretnék házi feladatot adni, hogy végül, ha nem írják meg, akkor egyest kelljen adnom.

Negyedik nap Janka Lipódi unokám felkérésére megint rendhagyó módon, nem egy, hanem két könyvet mutatok be. Ezzel még mindig nem létem túl a megadott keretet, mert eddig az elmúlt három napban, ha több könyvborító és könyv is volt látható, az lényegében csak két könyvet jelentett. Hogy miképp adódott ez, az visszanézve az idővonalamat, kiderülhet. Persze ehhez, megint kell venni azt a fáradságot, hogy egy pillantásnál több időt szánjunk az információ megszerzéséhez. Erre pedig, ebben a karanténes álló időben is ritkán vagyunk hajlandók, hát még a normál hétköznapokban. Ennek ellenére én kitartok a magam tempójánál, és ráérősen továbbra is arra van időm, amire szánom. Mivel most erre szántam, ezért tovább magyarázgatom a matematikai képletemet, hogy a posztolt hat könyv, miképpen négy. Eddig egy Gadamer és Heidegger könyvet mutattam be - amelyek alapvető filozófiai művek - amit most folytatok még egy Heidegger kötettel, de Beltinggel át váltok már a művészettörténetre. Ha jól összeszámoljuk, négy könyvnél és három szerzőnél tartok a negyedik nap. Tehát eddig nem léptem túl a keretet, csupán a felkérés szerinti határokat feszegetem. De az ismert bőbeszédűségemből következően előre jelzem, hogy azért afelé haladok, hogy holnap már átlépem majd a megadott határokat. Persze csak a számszerűség tekintetében, tartalmában talán nem. Mert egy könyv, mindig egy könyvtárból kerül elő, és az is nagyon meghatározó, hogy mi, mi mellett foglal helyet, és miért, miképpen kerül elő. Nem vagyok irodalmár, és talán még átlag olvasó sem, hanem elsősorban festő és képzőművész, ezért most csak a munkámat meghatározó szakirodalmat mutatom be. Ez nem jelenti azt, hogy a szépirodalom nincs jelen az életemben. Évának minden délután, amikor rajzol, én vagyok a "hangos könyv", és felolvasást tartok a "szórakoztató" irodalomból. Most fejeztük be a Svejket, előtte meg a Don Quijote újraolvasásait. A mai irodalomból a legutóbbi két Nádas könyvet, a Párhuzamos történetek és a Világló részleteket nem sorolnám ide, mert egyáltalán nem voltak "szórakoztatók", és még pihentetők sem.

Összességében most lépem túl a megadott keretet, amit Janka Lipódi unokám felkérésére eddig próbáltam betartani. Bár tegnap már előre jeleztem, hogy ez nem fog menni, és előbb-utóbb átlépem a demarkációs vonalat. Most ez megtörtént, mivel az ötödik nap lévén, itt csupán az ötödik könyvnek lenne helye, de a Foucault-val együtt már a hatodiknál tartok. Azért számolgatom ilyen akkurátusan naponta a bemutatott könyvek számát, mert hozzá vagyok szokva az otthoni figyelmeztetésekhez, hogy ha valamibe bele kezdek, akkor jön a felszólítás, Papa! csak röviden. De, hogy lehet röviden szólni több mint fél évszázados olvasásélményről, életünket meghatározó, vagy legalább is befolyásoló irodalomról, miközben több ezer könyv borítja a szobáink falát. Ezért én ezt a "játékot" a magam igénye szerint úgy alakítanám át, hogy hét napon át, nem egy-egy könyvre fókuszálnék, hanem egy könyvtárra. Mutasd be könyvtáradat, megmondom ki vagy. Ha egy ismeretlen lakásba belépek, óhatatlanul diszkréten rápillantok a könyvekre, és tudom kinél és hol vagyok. Azt hiszem ezzel nem csak én vagyok így. Nem kell azért megijedni, józan önmérsékletnél maradok,és nem szeretnék teljesen a játékrontó szerepében feltűnni, ezért az elkövetkező két napban, csak egy-két könyvel lesz több, mint a kiszabott keret. Ezzel is túllógok majd rajta, de csak egy picit, ehhez meg hozzá vagyok szokva, és remélem az unokám is elnéző lesz a mindent megérteni akaró és mindent túlmagyarázó nagypapának. Ui. Abban meg úgy látszik nem tévedtem, hogy nem dobálgattam a labdát szanaszét, és eddig csak a gimnazista unokámat, Luca Lipódit és feleségemet, T.Horváth Évát kértem fel házi feladat írására, de amint látom, Ők sem sietnek megírni a leckét. Ezért most sem kérek fel mást, hogy folytassa ezt a "játékot" , csupán figyelmeztetem az eddig megkérteket, hogy lassan szedjék össze magukat, és ha játszani akarnak, akkor vasárnapig kapcsolódjanak be a játékba.

Most tartok a hatodik napnál, unokám Janka Lipódi felkérésének teljesítésében, miszerint osszak meg hét napon át, egy-egy általam kedvelt, vagy fontosnak tartott könyv borítóját. Akik követték eddig a „játékot”, azok láthatták, hogy mindjárt az első nap technikai problémába ütköztem, mert annak a kötetnek, amelyet rongyosra olvastam már, harminc éve nincs külső borítója. Így, „pucéran” volt látható. Ebből viszont nem derült ki sem a címe, sem a szerzője, mert a vászon kötést csak egy szép, emblematikus rajz díszítette. Ezért, másnap újra ugyan azt posztoltam, de az mégsem volt ugyan az. Mesteremtől és tanáromtól, Fischer Ernőtől (1914-2002) örökölt kötet, már felöltöztetve borítóval együtt lett bemutatva. Ennek az ismétlésnek az indokát akkor leírtam, vissza lehet lapozni az idővonalamon, és ott újra olvasható. Aki veszi a fáradságot és lapoz, annak jutalom is jár, mégpedig annak a felismerésnek öröme, hogy itt egy előre eltervezett koreográfia szerint haladok, a könyvek bemutatásának sorrendjében. Hogy ez az „Ugyanaz és más” tovább értelmezhető legyen, az holnap folytatódik, és látható lesz az egyik bemutatott kötetből. Annyit elárulok, hogy a szerző nevét, az első bejegyzésben is megemlítettem. Aki ebből előre kitalálja a szerzőt vagy a könyv címét, annak még egy fél jó pont jár. Az előző posztoknál levezett matematikai képleteimet a bemutatott könyvek számát illetően, most már nem feszegetem. Inkább át tértek a tartalomra, azaz a mennyiségről a minőségre. E tekintetben viszont ugyancsak sokat tudnék mesélni a most bemutatott két kötettel kapcsolatban, de hogy a mennyiség és a minőség egyensúlya fennmaradjon ebben a bejegyzésben is, a könyvek tartalmának részletezésétől most eltekintek. Olvassuk el a könyveket, lehetőleg a végéig, és alkalmanként , ha jó volt, akkor olvassuk újra. Biztos nem fogunk csalódni benne, ha közben mi is gyarapodtunk, nem mennyiségben hanem szellemi minőségben.

Lipódi Jankának - Ha jól számolom, most tartok a hetedik napnál, amikor unokám felkérésére naponta bemutattam egy-egy általam kedvelt és fontosnak tartott könyvet. Az Úr ilyenkor már pihent, mert elvégezte a dolgát, megteremtette a világot és minket utunkra engedett. Most tekintsünk vissza és nézzük meg, hogy hova jutottunk. No nem a végtelen úton, és nem is a teljességben, amire a bal oldalon látható Lévinás könyv címe utal, csupán csak ebben a „játékban”. Elindultunk a hermeneuitikától és megérkeztünk a grammatológiához. Ahogy minden útnak egyszer vége szakad, akkor is ha az a végtelembe tart, így a mienk is itt befejeződött. Ezzel a felkérés is beteljesült, és talán teljessé is vált. Mert a Gadamertől Derridáig vezető ösvény, visszakanyarodott önmagához, a nyelvhez, a nyelv problémájához, és ezzel a kör bezárult. Útközben Heideggerel és Foucaul-val találkozva, ők is arra figyelmeztetnek, hogy a nyelvünkbe vagyunk zárva. De mit üzenek akkor a művészettörténészek, Belting, Florenszkij, Fischer és Szuromi, a képekkel kapcsolatban? Vagy még inkább mit mond, vagy mond-e egyáltalán valamit a képpel a festő, a képzőművész, a fotós, azaz a képalkotó művész? Talán igen. A nyelv és a kép elválaszthatatlan egymástól. A kettő együtt adja a világunkat, amelyben élünk, és otthon vagyunk. A nyelv rászorul a képre és a kép a nyelvre, hogy értelmes egészet alkosson. A nyelvnek is van képe - gondoljunk csak a képzelőerőre - és a képnek is nyelve, mivel minden kép egyben jel is. Lehet ezt külön-külön szemlélni, de nem érdemes, mert akkor csak illúzió a „Teljesség és a végtelen” felé tartó út, amit mint kiderült, sosem érünk el, de legalább reményt ad az élethez, ha a másik szemébe nézünk. Ha megszólalunk, akkor meg eligazít a grammatika, hogy értsük egymást. Ezzel összeér és megoldódik a rejtély. A kezdetektől végig jelenlévő és a tegnapi bejegyzésben találós kérdésként szereplő „Ugyanaz és más” is. Festő és képzőművész lévén a képről talán tudok egyet-mást, de bevallom a grammatika és az írás, mindig gyenge pontom volt. Annál is inkább csodálkozom, hogy a lányom könyvtáros lett, és az ő lánya, az én unokám most magyar-német szakos az egyetemen. Igencsak messze estek az almák a fájuktól. Mivel az utóbb említettől kaptam a felkérést és kihívást erre a játékra, ezért nemcsak a fentebb vázolt nyelv és kép kapcsolata végett került a sorozat lezárásaként a grammatológia, hanem Janka miatt is. Az általa bemutatott hét könyv utolsó darabja, legnagyobb meglepetésemre a Magyar grammatika. Az én életemben ennek ismerete és gyakorlása, önkínzásnak tűnő feladat volt az általános iskolától a mai napig. Mondanivalóm mindig akadt, ebből adódik bőbeszédűségem, de azt, hogy ezt a magam igényei szerint le is írjam, az nehezen ment. Nagypapához illő módon, hogy megtanuljak hallgatni, most a felkérésre mégis írni kezdtem. Ui. Az általam felkérteknek üzenem, hogy én a kérésnek megfelelően tovább dobtam a labdát, de úgy látszik Ők nem kapták el. Pedig, ahogy az elsőnek bemutatott Gadamer könyv, első lapján található mottóban olvasható, ez még könnyű játék lett volna, amely felkészíthet a nehezebbre is. Idézem: „Amíg azt kapod el, amit magad dobtál / ügyes vagy, s így csak is nyerni lehet, / s csak ha majd megfogod azt a ládát, / melyet egy örök játszótársnő vetett / épp a kezed közé, pontosan / kimért röppályán, mely kerek egység / Isten hídjában; felível, zuhan: / akkor lesz a fogni-tudás képesség - / nem a tiéd, egy világé. „ (R. M. Rilke – Marton László fordítása)

Műhelymunkák - Műhelynapló XXV. - Három királyok

Ez egyenlőre csak az anyag gyűjtése, és a sorozat képeinek bemutatása, a párhuzamok keresése folyamatban van.