Zsubori Ervin:
Pizzeria dell’arte – T. Horváth Éva dobozuniverzuma
A pizzásdoboz a
négyzetes forma egyik archetípusa. A gasztrogeometria alapköve, amelyből az az
út van kikövezve, amelyen a pizzába oltott ízkomplexum eljut a végső
fogyasztóhoz: hozzánk. A pizzásdoboz értelme tehát a szolgálat, ugyanakkor nem
tudjuk nem észrevenni, hogy amit felszolgál, jelesül a pizza, kör alakú…
Olyannyira az, hogy okkal említhetjük a körforma esszenciális reprezentánsai
között. Mondjuk ki: a pizza a kör maga.
A pizzásdoboz így
voltaképpen egy ellentmondás – a tartalom és forma paradoxona. Annak látványos
felmutatása, hogy bizonyos esetekben a kör alakú tartalomhoz a négyzet a
tökéletes forma. És innentől tulajdonképpen szabad kezet kaptunk: bármi
megtörténhet.
T. Horváth Éva képzőművészként
nem azon filozofál, van-e a fenti paradoxonnak megoldása. Őt ebben a
szituációban a kör egyáltalán nem érdekli – vagy legfeljebb csak addig, amíg
éhét csillapítja néhány cikkelyével –, ő kimondottan a négyzetre utazik. Vagyis
a dobozra. És rögtön a lényegét ragadja meg; azt, hogy itt egy hordozóról beszélünk.
Valamiről, amit alapesetben a pizzafutár hordoz. Igen ám, de mi legyen a
hordozóval, ha már kiettük belőle a pizzát? – teszi fel a kérdést T. Horváth
Éva, akiben alkatilag fel sem merül, hogy egy ilyen tökéletes forma a kukában
végezze. És a válasza egy újabb paradoxont hoz be a képletbe: a doboz ezután is
hordozzon, de ne belül, hanem kívül. Azaz ne magában, hanem magán, ne
védelmezőként, hanem megtartó alakzatként. És ezzel meg is érkeztünk a Pizzeria
dell’arte kockás abroszokkal terített, tágas termeibe.
T. Horváth Éva artisztikus
éttermének újrapapírra nyomtatott étlapján tehát nem pizzák, hanem
pizzásdobozok szerepelnek. A Pizzeria dell’arte attól különleges, hogy itt
minden egyes felszolgált tétel valóban valódi műalkotás, minden fogás egyedi,
és bármiből lehet feltét. Értsd: bármiből.
Az alap itt nem paradicsomos vagy tejfölös, hanem neccharisnyás,
gézes, reklámújságos vagy kifliszacskós, az öntetek közül pedig az ínyencek
választhatnak krumpliszsákos vagy vöröshagymaszatyros verziót is. És hát a
feltétek! Azok között valóban minden elképzelhető, a tejeskupaktól a
teafilteren és a ragasztószalagon át a ruhacímkéig, sőt, igen, a válltömésig.
És ne feledkezzünk meg a banánhéjról sem, amely több specialitásban is
felbukkan, méghozzá a maga mumifikálódott valójában. Mindez jólesően
megfűszerezve fűrészporral, bőven meglocsolva festékkel, teleírva titkos
szavakká összeálló betűmorzsákkal, felvonalazva kiismerhetetlen hálózatokkal.
És mehet is a vendég elé…
Mint a felsorolásokból is
látszik, a Pizzeria dell’arte stílusából nem hiányzik a humor, a groteszk derű
és a felszabadult alkotásvágy, a szabadság intenzív megélése. A recept azonban
ennél jóval összetettebb. T. Horváth Éva ugyanis nemcsak a pizzásdobozokat
menti meg az enyészettől azzal a művészi gesztussal, hogy mintegy élettel (s
nem mellesleg: étellel) alapozott, sorssal bíró vászonnak tekinti őket, hanem
az összes rávalót is. Ezek többsége ugyanis szintén rövid úton a szemetesben
kötne ki, pusztulásra lenne ítélve.
És itt jön be a történetbe a harmadik paradoxon. T. Horváth Éva
ihletett munkájának köszönhetően a használhatatlanná lett használati tárgyak új
értelmet kapnak, az értéktelenből értékes lesz, a tucatáruk egyedivé
nemesednek, a penészedés megáll, a hulladékból központi képalkotó elem válik.
Azaz megtörténik a csoda, amit maga az alkotó – ahogyan az S. Nagy Katalin róla
készült monográfiájában olvasható – így fogalmaz meg: „A nemtelen anyagok
felragyogtatása a valamivé válás során. Az esendőség, csúnyaság mégis
szépségéről szeretnék valamit elmondani.”
A látszólag könnyű kézzel
felszórt alapanyagokból nem káosz lesz ugyanis, hanem harmónia. A Pizzeria
dell’arte asztalai körül maradva így mondhatnánk: egyéni íz. Amelyhez jó újból
és újból visszatérni, mert ismerős lesz ugyan, de tudjuk előre, hogy sosem lesz
ugyanaz.
Amint pedig törzsvendégekké váltunk ebben a dobozokra épített
magánuniverzumban, egyfelől kiélesedhet a szemünk a részletekre, másfelől egyre
inkább összeáll a kép. Felfedezhetjük például, hogy a falakon szemlélhető menüválasztékból
helyenként markáns arcok, figurák, fejek rajzolódnak ki. Szakasztott a Commedia
dell’arte klasszikus karakterei. A stabil alapokra, magabiztos mesterségbeli
tudásra építő, de az előadásokat rögtönzéssel felpörgető és egyedivé nemesítő
„hivatásosok színházából” egy sor szereplő visszaköszönhet T. Horváth Éva
dobozairól, ha egy kicsit odafigyelünk rájuk.
A zsugori és öntelt
kereskedő, Pantalone – fél szeme behunyva, fogsora kivillan – haragosan bámul,
mert rájött, hogy ismét lóvá tették. A szájhős Capitano és a tudálékos Dottore
ugyanazon a dobozon kvaterkáznak, az elcsábítható fehérnépet mustrálva. A
gyámoltalan, de vidám parasztlegény, Arlecchino barna szőrcsuhában, bordó
nadrágban somolyog a színpadon. A mindenre kapható, agyafúrt Brighella
kutyaképű maszk mögé bújt, a kedves és okos szolgálólány, Colombina – telt,
vörös ajkakkal – aligha kérne tőle randevút.
Ami pedig a sorsűzött
szerelmespárt illeti, a modoros és nevetséges Aurelio – aki nyilván toszkánai
tájszólással szólalna meg, ha tudna – zöld fejfedőben feszít. Áhítottja, a szép
fiatal lány, vagy épp az érzelmes, könnyelmű asszony pedig bezsongja az egész
teret, ott van szinte mindenütt: a neve Margherita…
Elhangzott
2023. május 27-én a 24. Arnolfini (Négyzet) Fesztiválon, T. Horváth Éva
Pizzeria dell’arte című kiállításának megnyitójaként | Koncepció, válogatás,
installálás: T. Horváth Éva és Alföldi László | A tárlaton 42 művészi
pizzásdoboz került a falakra, 7 tablón elrendezve | Riportfotók: Kovács Zoltán
.jpg)
.JPG)
