Otthon lenni - T. Horváth Éva kiállítása a Fugában

Horváth Zoltán videója a kiállítás megnyitójáról

Kemény Zoltán megnyitó szövege

 

 

 

Emlékeztető egy két évvel ezelőtti bejegyzésre

A Fischer Ernő Alapítvány újabb évfordulók előtt

 

Nyílt levél a Fischer Ernő Alapítványnak.

 

             Fischer Ernő munkásságával kapcsolatban 2022-ben és 2024-ben újabb évfordulók közelednek, amelyek újabb kihívásokat jelenthetnek a szellemi hagyatékot gondozó Fischer Ernő Alapítvány számára. Tanár úr halálának huszadik évfordulója lesz 2022-ben, és 2024-ben ezt követi születésének száztizedik évfordulója. Az tény, hogy ezek nem olyan kitüntetett dátumok, mint a centenáriumi év volt 2014-ben, de ha 2012-ben a halálának tizedik évfordulóján, és tavaly 2019-ben a születésének százötödik évfordulóján két rangos eseménnyel is megemlékeztünk, akkor érdemes lenne ezt a hagyományt folytatni. Annál is inkább, mivel a tizenhét éve működő Alapítványnak egyik legnagyobb érdeme, hogy ezeket a kisebb nagyobb jeles napokat eddig, egy-egy kiállítással és egyéb rendezvényekkel, következetesen mindig megünnepelte. Persze ennyi idő eltelte után lehetnénk ennél igényesebbek is, és nem csak az ilyen jellegű feladatokra kellene koncentrálnunk, hanem az életmű feldolgozásával kapcsolatban a hétköznapibb feladatokat is folyamatossá lehetne tenni. Azért írom mind ezt feltételes módban, mert abból a sajátos helyzetből nézem ma már az Alapítvány működését, hogy egyszerre kint is vagyok belőle, és egyszerre benne is vagyok. De mivel a fent látható nyitóképpel és az azóta megosztott tartalommal január óta jeleztem, és most is jelzem, a továbbiakban még szélesebb körre szeretném kiterjeszteni a blogom tevékenységét.

Teljes egészében átlátom az Alapítvány munkáját, és elismerve eredményeit, a hiányosságokat is látom. Mivel a kuratórium tagjai közül, jelenleg Szigyártó Gyöngyi újra megkezdett munkáját a honlap "felélesztése" érdekében is ide számítva, rajta és rajtam kívül senki sem foglalkozik a Tanár úr munkásságának feldolgozásával és kutatásával, ezért arra az álláspontra jutottam, hogy ehhez a feladathoz az Alapítványon kívül is keresek az ügy iránt elkötelezett segítő társakat. Mert szerintem a fent említett események megrendezése mellett, a szellemi hagyaték másik legfontosabb feladatának azt tartanám fontosnak, hogy ne hagyjuk elveszni azokat az információkat, amelyek még ma megszerezhetők lennének. Sajnos, az elmúlt években több olyan pályatársát veszítettük el Tanár úrnak, akik sok lényeges ismerettel szolgálhattak volna, az amúgy is nem kellőképpen dokumentált, és feltárt életművel kapcsolatban. Gondolok itt elsősorban Ury Ibolya művészettörténészre és Szuromi Pál művészeti íróra, de más kollégákra is, akik visszaemlékezéseikkel lényeges adalékokkal gazdagíthatták volna az életművel kapcsolatos tudásunkat.

             De mielőtt részletesen kifejteném a jövőbeni elképzeléseimet, sorra veszem azokat a lényeges eredményeket, amit az Alapítvány eddig elért, és megpróbálom levonni ezek tanulságait. Először a legutolsó eseményekre térek ki, amelyek az elmúlt fél éven belül történtek, mert ezek jól rávilágítanak arra a problémára, amely mind eddig az alapítványi munkát jellemezte. 

Kezdem részben az általam is rendezett kiállítással, és mindjárt önkritikával. Az Angyalföldi József Attila Művelődési Központ, Mácsay termében rendezett Fischer Ernő grafikai kiállítás ötlete és részben a felvállalt kivitelezése is Sinkó Istvántól származott, és én csak másodlagos szerepet vállaltam ebben. Eredetileg a kiállításra szánt anyag előkészítése, paszpartuzása, keretezése lett volna az én feladatom, de István váratlan műtétje miatt, maga a rendezés is rám maradt. Ebből következőleg a tervezett kapcsolódó rendezvények is elmaradtak. A több mint két hónapig nyitva tartó kiállításra a megnyitón kívül, nem volt rászervezve közönség, sem a diákoknak iskolai tárlatvezetés formájában, vagy Tanár úr itt eltöltött huszonöt éves munkásságáról szóló előadással, vagy a nagyon is aktuálissá váló régi rajz szakkörösök találkozója. És ugyan így, tőlünk független, sajnálatos egyéb okok miatt, az Új Művészetben Váraljai Anna megnyitó szövege is csak a kiállítás bezárása után látott napvilágot. Tehát ennek figyelemfelkeltő szerepe a látogatottság szempontjából nem érvényesülhetett.

Az alábbi linkre kattintva megnézhető a blog bejegyzésem, amely a teljes kiállítás bővített anyagát bemutatja, és olvasható benne Váraljai Anna megnyitószövege, amely az Új Művészet 2020-as január-február összevont számában jelent meg.

https://andraslaszloalfoldi.blogspot.com/2020/02/fischer-erno-1914-2002-angyalfoldi.html

A nemsokkal ezután ugyancsak Sinkó István által, a Ferencvárosi Pince Galériában rendezett Mester és Tanítvány kiállítás esetében is ugyanezek hiányosságok elmondhatók. Sőt, itt még a megint csak tőlünk független - de ez esetben pozitív - lehetőségekkel sem éltünk megfelelően. Ugyanis, a helyi TV készített egy tizenöt perces riport műsort a kiállítás megnyitóról, amelynek további sorsával az én ismereteim szerint nem foglalkozott senki. Így nem is tudtuk megosztani és  eljuttatni annak a célzott közönségnek, akik esetleg jobban aktivizálhatók lettek volna a kiállítás látogatására, mint a kerületi lakósok. Én magam is csak most, a karantén idején láttam hozzá, hogy felkutassam az interneten ezt az anyagot, hogy legalább utólagos dokumentációként megőrizhessük.

Az alábbi linken elérhető és megnézhető a film.

https://www.youtube.com/watch?v=rIi1Qu3tcck

Mint fentebb írtam, ennek a két eseménynek a sikeressége mellett sem tudtuk a benne rejlő teljes tartalmat kimeríteni, mert a kezdeti lendület után, kiengedtük a kezünkből a további lehetőségeket. És ez szinte az összes kiállítás és egyéb esemény esetében is nagyjából így valósult meg. Azt érzem a legnagyobb problémának, hogy csak alkalmanként veszünk nagy lendületeket, de a folyamatosság megteremtésére és fenntartására nem fordítunk kellő hangsúlyt. Ebből a szempontból visszatekintve az Alapítvány működésére, nézzünk meg pár további esetet, hogy alkalmanként mit mulasztottunk el, illetve esetenként miként lehetett volna továbblépni és továbbgondolni a már megkezdett munkát. Mind ezt azért teszem, hogy levonva a tanulságokat, a továbbiakban csak olyan feladatokat vállaljunk, amelyeket végig tudunk vinni, és az abból eredő következményekkel is tudunk élni. 

 

- 2005-ben Az Aulich Art Galériában, Kiscsinál Melinda által rendezett nagyszabású kiállítás, szinte az egyik legjobb alkalom lehetett volna, hogy az általam is ismeretlen helyekről összeszedett lappangó műveket adatokkal és fényképekkel legalább dokumentáljuk, és a művek további elérhetőségének lehetőségét megpróbáljuk biztosítani. Itt én is hibás voltam, mert ennek a kiállításnak a rendezésére nem hívtak meg, még segéd rendezőként, vagy tanácsadóként sem, és mi tagadás, ez egy kicsit sértett is. Elsősorban a család irányította ezt az eseményt, és ha jól emlékszem, Szigyártó Gyöngyi segédletével. Én csupán egy darab meghívót kaptam postán, mint valami külsős látogató, míg nem telefonálva Fischer Pétert kértem, hogy legalább adjanak még pár darabot a meghívókból, hogy a "Fáklyásoknak" (Budapesti Pedagógus Képzőművészeti Stúdió) tudjak adni. Erre ígéretet kaptam, és két nappal a kiállítás megnyitása előtt, Kiscsinál Melindától, a kiállítás kurátorától az Aulich Galériában személyesen átvehettem még tíz darab meghívót. Ilyen időtávlatból, már nem a személyes sértettség miatt említem ezt az eseményt ezzel a részletességgel, hanem azért, hogy az ebből eredő  további bonyodalmakat és következményeket elmesélhessem, mivel nagyon tanulságos történet.      

 

Mikor bementem a galériába a meghívókért, már a kiállítást rendezték, és mindjárt az első teremben találkoztam Kiscsinál Melindával. Éppen azzal voltak elfoglalva, hogy a bejárattal szembe, a fő helyre melyik képet tegyék. Köszöntem, bemutatkoztam és mondtam, hogy Fischer Péterrel történt megbeszélés szerint, jöttem a tíz meghívóért. Melinda kis türelmet kért, míg a kollégákkal eldöntik, hogy melyik kép kerül az említett helyre. Természetesen türelemmel vártam, és kértem, hogy addig körülnézhessek a szétrakott képek között. Itt már értek meglepetések, mert mint fentebb már említettem, olyan művek kerültek a szemem elé, amelyeket egyáltalán nem is ismertem, vagy csak diákról láttam addig. Melinda, miután eldöntötték, hogy a bejárattal szembe Fischer Ernő Honfoglalás című képét teszik, oda adta a meghívókat, és ezzel látszólag elintézettnek tekintettük az dolgot. Míg nem, kifelé menve, megkérdeztem, hogy tényleg komolyan gondolják-e, hogy az lesz a kiállításlátogatókat fogadó első kép, amellyel a néző találkozik? Azt a választ kaptam, hogy igen. Emlékeim szerint, tőlem szűk baráti körben megszokott módon, de ismeretlen helyen nem nagyon használt kifejezéssel élve illettem a képet, amelyet most enyhébben fogalmazok meg, és azt mondtam, hogy az egy rossz kép, nem oda illő. Ez megdöbbentette Kiscsinál Melindát, és megkérdezte, hogy milyen alapon mondom ilyen egyértelműen a lesújtó véleményemet? Beszédbe elegyedve, elmondtam kapcsolatomat Tanár úrral, és a kép keletkezésének történetét, amely kezdte oldani az indulatos véleményem által kiváltott feszültséget, és tovább beszélgetve most már én kérdeztem. De mielőtt megtudnánk, hogy mit kérdeztem, ide teszem a Honfoglalás című kép keletkezés történetének elérhetőségét, hogy ne csak Kiscsinál Melinda tudja, hogy miért tartom az életmű szempontjából elhibázottnak, rosszul megoldott alkotásnak ezt a képet.

https://andraslaszloalfoldi.blogspot.com/2014/02/fischer-erno-honfoglalas-cimu-kepenek.html


Kérdeztem, hogy honnan tudta összeszedni az ott látható anyagot, és milyen ismeretei voltak előtte Fischer Ernőről? Kiderült, hogy valamikor Tomonyák Gitta tanítványa volt, aki viszont Fischer tanítvány volt Szegeden. Gitta szerette Tanár urat, és ma is szereti munkásságát, valamint sokat tett azért, hogy a tanítványai körében, megszerettesse másokkal is. Nem akarok előre szaladni a bejegyzés végén felvázolásra kerülő jövőbeni elképzeléseimhez,  de már itt megemlítem Balogh Tibor festőművész nevét, aki szintén Gitta közvetítésével szerette meg Fischer Ernő képeit, és akit szeretnék majd megnyerni az életmű szellemi továbbgondolására is.

             Folytatva a történetet, Melinda látva, hogy milyen módon vagyok tájékozott az életművel kapcsolatban, megkért, hogy együtt tekintsük át a kirakott anyagot, és kérte egy-két esetben a tanácsomat. Az első és legfontosabb, valamint ehhez a történethez kapcsolódó az volt, amit mondani tudtam, hogy ne a Honfoglalás című képpel kezdjék a kiállítást, mert az egy rossz indítás és felütés a kiállítás elején. Ezt megfogadva el is került onnan ez a kép, és jobb híján, végül a hasonlóan nem éppen a legjobban sikerült, ma a szolnoki múzeumban levő Nagy Prága II. című Fischer kép került a helyére. Végül egy szép, és szakmailag is rangos kiállítás lett Kiscsinál Melinda rendezése, amely, mint már többször is kifejtettem, a mai napig kiemelkedő helyet foglal el az életmű bemutatása szempontjából. Olyan szempontból is a mai napig egyedülálló, Tanár úr halála után rendezett tíz posztumusz kiállítás között, hogy igazán ez reprezentálja Fischer Ernő szellemét és szemléletét, a kiállítás rendezéssel kapcsolatban. Ugyanis az volt a véleménye, hogy egy kiállításnak mindig kell valami újat tartalmaznia, és újat mondania. Mert nem volt híve annak, hogy újra és újra bemutassa azokat a képeket, amelyek a korábbi kiállításain már szerepeltek. Mindig törekedett arra, hogy minél több új alkotást tudjon egy-egy kiállításán felvonultatni. Ez, persze nem jelentette azt, hogy kis számban nem szerepeltek volna az előző tárlatokon már látott, úgynevezett tartó képek, vagy alap művek.  Azt tartotta fontosnak, hogy mindig a legújabb alkotások domináljanak, és azok határozzák meg a bemutató szellemi összképét, és a korábbi alkotások csak mint a folyamatosság jelzéseként legyenek jelen. Ezt a kiállítási ideát, egy lezárt életmű esetében nehéz megvalósítani, de megszüntetve megőrző módon nem lehetetlen megközelíteni. Elsősorban úgy, ahogy azt az Aulich Art Galériában láttuk, hogy minél több lappangó és régen látott, vagy eddig még nyilvánosan sosem látott képet vonultatunk fel, és ezzel hozzuk működésbe az ismert alkotásokat. Ez a nehezebb út, ezt csak Melinda oldotta meg az elmúlt tizennyolc évben. A másik lehetőség, amely Losoncon valósult meg a centenáriumi kiállításon. Szigyártó Gyöngyi kitartó, következetes, és szívós munkájával, sikerült  összeszedni az évtizedek óta a múzeumok raktárában porosodó, és így a nagyközönség elől elzárt műveket, amely a sokszor látott Fischer képek mellett, egészen új megvilágítást jelentett az életmű tekintetében. Ezzel nem akarom alábecsülni a megemlékező kiállítások fontosságát és szükségszerűségét, ahol újra és újra előszedjük a kéznél levő képeket, és letudjuk az adott eseményt, de azt be kell lássuk, hogy Tanár úr esetében, a mérce mindig magasabban volt. Az sem biztos, hogy ha sorra vesszük az életében megvalósult több mint negyven kiállítást, akkor ott is nem akadna egy-pár kompromisszumokra épült bemutató, de a cél mindig más volt. Ebből következően 2022-re, vagy 2024-re, igyekezzünk újra magasra tenni a mércét, még ha az erőnkből és szűkös anyagi lehetőségeinkből egy-egy közepesre sikerült bemutató lesz is belőle.

Mielőtt lezárnám ezt a témát, azt még meg kell magyaráznom, hogy miért írtam az elején, hogy itt én is hibás voltam, és milyen módon hat ki a mai napig az akkori viselkedésem. Mert az illetlen módon tett megjegyzésem, ha valamilyen szinten a beszélgetés előrehaladtával oldotta is Kiscsinál Melinda és köztem a kialakult feszültséget, a kiállításmegnyitón és az azt követő többszöri kiállítás látogatás és fényképezés alkalmával sem tudtunk közelebb kerülni egymáshoz. Így maradhatott el, az a valószínűsíthető termékeny együtt munkálkodás, amit közösen tehettünk volna a későbbiekben, a Fischer életmű feldolgozásáért. De még itt sincs igazán vége a történetnek, mert majd tíz évvel később, 2014-ben a centenáriumi évben visszaemlékezve erre a kiállításra és az itt elmondottakra, valamint Melindára, neki ajánlva írtam egy blog bejegyzést "Jakuchu kakasai és Fischer Ernő kakasa címmel". Mert időközben megtudtam Fischer Pétertől, hogy Jakuchu kakasa című kép megérdemelten Kiscsinál Melinda tulajdonába került. Ezt követően, ha nem is személyesen, az internet segítségével, a Facebook-on újra megkerestem, de azon kívül, hogy sokszor megnézi a Tanár úrról feltett anyagot, nem tartjuk a kapcsolatot. Pedig, bizonyára még ma is sok hasznos információt tudhatnánk meg tőle, a lappangó Fischer képek hollétéről, valamint az Aulich Art Galériának adományozott képekről, illetve az ott készült videókról is.

 

Az alábbi linkre kattintva, megnézhető és olvasható a "Jakuchu kakasai és Fischer Ernő kakasa" című blogbejegyzésem.    

 

 https://andraslaszloalfoldi.blogspot.com/2014/06/jakuchu-kakasai-es-fischer-erno-kakasa.html

- A 2009-ben rendezett nagy sikerű grafikai kiállítás és konferencia esetében is az a probléma, hogy teljes terjedelmében írásos formában nem dokumentáltuk az eseményt. Nagyon fontos, hogy a képi rögzítése megvan, de sajnos ennek a népszerűsítése és nyilvánosságra hozatala a mai napig nem történt meg. Az Alapítvány honlapján lehet, hogy részletek láthatók lennének belőle, de az én tapasztalatom szerint az ott feltüntetett linkek alapján nem nyithatók meg. De mielőtt a honlap problémáira és a videó felvételeken rögzített anyagokra térnék ki, maradok egyenlőre csak az írott anyagnál. És most megint visszatérek a bevezetőben említett két tavalyi esemény közül az angyalföldön rendezett grafikai kiállítás tovább gondolásának lehetőségére. Azt már felsoroltam, hogy a kiállítás nyitva tartásának több mint két hónapja alatt mit hagytunk ki, de most megpróbálok rávilágítani arra, hogy ez esetben milyen lehetőségeket látok a továbbiakban, az említett folyamatosság fenntartásának megvalósítása érdekében. Mert a szándékom nem az, hogy öncélúan kritizáljak és háborogjak - még ha első olvasatra úgy is tűnhet - hanem keresem azokat az utakat, hogy miként lehet a helyben járásból kibillenteni magunkat, és megújító ötletek valóra váltásával, minőségi előrelépéssel, tovább haladni az alapítványi munkában. Vagy ha az alapítvány kurátorai úgy érzik, hogy a maguk részéről mindent megtettek és nem tudnak erre több időt és energiát fordítani, akkor lehessen keresni olyanokat, akik esetleg erre tudnak vállalkozni. De az is könnyen előfordulhat, hogy ilyenekre nem akadunk, és akkor nyugodtan tudomásul vehetjük, hogy ennyire voltunk képesek, és megelégedve örülhetünk az eddig elért, és így sem elhanyagolható eredményeknek.
Konkrétan mire is gondolok az említett kiállítás szellemi életben tartásával kapcsolatban, azt most röviden felvázolom. Ha akarjuk, ha nem, úgy kell nézni a most kiállított anyagot, hogy az szerves folytatása volt a tíz évvel korábbi bemutatónak, egy, illetve két témára fókuszált kamara jellegű válogatásként. Mint a korábbi helyszín, ez is nagyon illett az adott helyhez, mivel Fischer Ernő alapította azt a szakkört még 1953-ban, amelyben huszonöt évig ott tanított. Tehát itt is főleg a pedagógiai munkásságát reprezentálta a bemutatott anyag, méghozzá elég sajátos módon, amely megérdemelné a részletesebb metodikai kifejtést. Én annak idején, vázlatosan a kiállítás egy-egy egységét magyarázó szövegekben már felvetettem ezt, de azóta magam se jártam a végére. Ezért is örültem annak, hogy nem nekem, hanem a kuratórium elnökének, Sinkó Istvánnak az ötlete volt a kiállítás megrendezése, és a felvállalt feladat elvégzése. Figyelembe véve a közbejött sajnálatos egészségi problémákat, akkor a már felsorolt hiányosságokat leszámítva, megoldottuk a feladatot, csak éppen most sem merítettük ki, mint 2009-ben. Váraljai Anna személyében sikerült egy jó meglátású, az anyagra érzékenyen reagáló kiállítás megnyitót találni. Ez sokat segített és új hangot jelentett, az ismert Fischer életművet méltatók mellett. Sőt, nagyon lényeges pontot is érintett a cseh vonal megemlítésével, mivel eddig ezzel még senki sem foglalkozott. Arra is csak részben panaszkodhatunk és hivatkozhatunk, hogy a kiállítás bezárása után jelent meg az írás, mert így azért messze túlmutató lett az adott alkalmon való egyszeri személyes felolvasásnál. Akkor persze, ha venné valaki a fáradságot, és "házi feladatként"  reflektálna rá írásban, még akkor is, ha jelenleg nem kerülne publikálásra, de megőrződne az alapítvány archívumában, és így további beszélgetés tárgya maradhatna. Ezzel megkezdődhetne egy belső diskurzus, amely idővel kinőné az önkéntesen vállalt szorgalmi feladat jellegét, és más hozzászólásokkal kiegészítve lényegesen gazdagíthatná és mélyíthetné az életmű szellemi hagyatékát. De nem szeretném itt személyre szólóan kiosztani a házi feladatokat, ezért maradva a probléma általános felvetésénél, felteszem azt a kérdést, hogy mi a feladata az egyetemnek, az alapismeretek átadásán túl, ha nem az, hogy elmélyítse és motiválja hallgatóit a választott szak irányába? Költői kérdésnek tűnhet a mai bürokratikus oktatási rendszerben, de nem az. Ha az ötvenes évek végén és a hatvanas években lehetett úgy tanítani Szegeden, ahogy Fischer Ernő tette, akkor ma is megoldható lenne. Hogy csak egy példát említsek Tanár úr által motivált hallgatók közül, Alexander Tolnayt, aki 1962 és 1965 között ott tanult, és később nemzetközi karriert futott be. De az itthon maradottakkal és házon belüliekkel, azaz a szegediekkel folytathatnám a sort Tandi Lajossal, Szuromi Pállal (1942-2014) és Sinkó Istvánnal. De nagyjából ugyan ebből a korosztályból a pestiek közül említhetném Lajta Gábort, Véssey Gábort és Sipos Endrét is. Ők mind Fischer Ernő "köpönyege alól bújtak ki", és így, valamilyen módon érintettek lettek nem csak a pedagógiai, hanem a festészeti munkái által is.   
Már tíz évvel ezelőtti szegedi kiállításon is feszegettem ezt a kérdést, hogy miért nem lehet a diákok figyelmét célzottabban, egy-egy kutatási terület felé irányítani? Elvégre rajz-és művészettörténet tanszékről és szakról van szó, nem úgy mint régen, hogy a rajz mellé a földrajz és a matek tartozott. A végzett hallgatók nagy része bizonyára a pedagógiai nagyiparban fog megöregedni, de egy-egy kiemelkedő tanuló miért ne válhatna, akár másod diplomával, akár anélkül művészettörténésszé és kutatóvá.? Mint ahogy arra is van példa, hogy a végén nem a rajzot fogja tanítani valaki, hanem festőként folytatja a pályáját, ha megfelelő indíttatást kap. Azért merem ezt teljesen kívülállóként újra megemlíteni, mert igaz nem a szegedi egyetemen tapasztaltam, hanem az egri főiskolán, amikor Kovács László (1944-2006) Munkácsy-díjas festőművész, 2000 és 2006 között tanszékvezető volt, hogy miként folyt ott az oktatás. Gondoljunk csak bele, hogy onnan indult Dr. Szeifert Judit művészettörténész és Király Gábor festőművész is. A tanári karban pedig a már az említett Kovács László mellett, Földi Péter, és Bukta Imre tanított. Nem hiszem, hogy e tekintetben Szegeden rosszabb lenne a helyzet, és ha lenne kellő szándék, akkor egy-két érdeklődőbb tanítványt, nem lehetne Tanár úr életműve felé fordítani.
Azért feszegetem ezt a kérdést ilyen hosszan, mert a jó szándékot és az időnkénti nekibuzdulást és lendületet senkitől sem vitatom el, mert ezek már hoztak szép eredményeket az alapítványi munkában, de ebben az írásban vezérfonalként felvetett folyamatosságot, mégiscsak hiányolom. Továbbra is a témánál maradva, és megértve Szigyártó Gyöngyi elképzelését és szándékát, ma már azt is sajnálom, hogy az Utánzástól a szimbolikus formaképzésig című könyv megmaradt példányait, minden feltétel és viszont elvárás nélkül juttatta a tanszékre. Milyen érdekes adalék lehetne az életmű szempontjából, ha a mai legfiatalabb generáció szemszögéből dokumentálva lenne, hogy miként látják Fischer Ernő életművét, az ajándékba kapott könyv alapján. Lehetett volna feltételhez kötni a könyv szétosztását úgy, hogy mindenkitől az elolvasás után egy A/4-es terjedelmű írásos visszajelzést kért volna az alapítvány. Mondom ezt azért is, mert 2014-ben, a centenáriumi évben egy hasonló jellegű próbálkozásom teljesen sikertelen volt, igaz akkor semmit sem tudtam viszonzásként felajánlani, mert akkor ezeket a kiadványokat még pénzért árultuk. A kérésem az volt, ötven általam ismert és Tanár úrhoz kötődő tanítványhoz, hogy írjanak egy rövid visszaemlékezést, ezzel is színesítve a centenáriumi év szellemi hozadékát. Mondanom se kell, összesen három választ kaptam. Talán, ha mind ezt egy ajándék könyv fejében kérem, akkor esetleg eredményesebb lett volna a próbálkozásom. Bár, annak a három személynek talán már nem sokat jelentett volna ez az ajándék, akik válaszként írtak Fischer Ernőről, mivel már olvasták a könyvet. Név szerint: Szigyártó Gyöngyi, T. Horváth Éva és Berkes András. Mellékletként újra olvasható a felkérő levél, amelynek a felét postán, másik felét email-ban küldtem.
Az oktatás és pedagógia témáját lezárandóan felhívom a figyelmet még Sipos Endre könyvére, amely ide tartozik, és összeköthetőnek tűnik Fischer Ernő, eddig még meg nem írt módszertanával, és mindkettő továbbgondolásával. Címe: A festészeti műelemzés alapkérdései - A vertikális műelemzés módszertana.