2017. december 22., péntek

Műhelymunkák - Műhelynapló XII. Hozzászólás a többszörös képhez. Erdei Jánosnak ajánlva.


  Az ablakból nézve, kétszáz év története.



                     A Műhelymunkák - Műhelynapló sorozatot eredetileg arra szántam, hogy saját alkotásaim keletkezéstörténetét, alakulását, kiállítását és kiállítás utáni történetét dokumentáljam, azaz magam számára archiváljam. Az első tíz bejegyzés ennek szellemében született, és csak az előző, tizenegyediknél tértem el ettől a gyakorlattól, illetve a mostani is ebbe rendhagyó kategóriába tartozik. Persze azon is gondolkodom, hogy lehet talán a továbbiakban nem rendhagyónak tekinteni, hanem alkalom ad tán kibővíteni a kereteit ebbe az irányba is. Az indokolhatja ezt az elhatározásomat, hogy ilyenkor, mint a mostani helyzetem, amikor nem fogtam még újabb konkrét program megvalósításához, a mellékutakon való bolyongás is, lényegében hozzá tartozik az alkotás folyamatához. Ez az év elég sűrű volt szakmai szempontból, mert a két kiállítás - Éváé és az enyém - nagyrészt lekötötte a figyelmemet, és nem sok időm volt tágabb értelemben kitekinteni a világra. Az év hátralevő két hetét, és talán a következő év első hetét még az anyaggyűjtésre szánom, amelyben megpróbálom utolérni magamat, az elmaradt mulasztásaim pótlásával. Egyik ilyen adósságom Erdei János által írt tanulmányának reflexiója, amelyet megtisztelő módon nekem ajánlott.
                             Az írás címe is már a saját problémáim közepébe talál. "Párhuzamok, mint (képzőművészeti) hagyomány alapjai, és párhuzamtípusok: előkép és utánzat." De nem csak közvetlenül a magam alkotói gyakorlatában fontos téma ez, hanem közvetett módon az itt található több mint száz blog bejegyzés, nagyrészt erről szól. Igaz, mesterem Fischer Ernő születésnek századik évfordulója alkalmából kezdtem hozzá az írásához, de 2014 után sem hagytam abba, mivel az ott felvetődő kérdések szép lassan már a mi gondjainkká is váltak. Mi módon lehet komolyan venni az alkotó munka kimenetelét, ha nem menedzseli magát az ember; meddig kell és érdemes várni a külső elismerésekre; mi módon lehet értelmes válaszokat adni a kor kihívásaira; mit lehet tenni annak érdekében, hogy az érvényben levő művészettörténeti kánon közelébe kerüljön egy életmű; milyen szerepe van még ma a képzőművészeti hagyománynak az alkotói gyakorlatban; meddig előkép egy idea, és mikor válik pejoratív értelemben utánzattá, pontosabban itt utánzássá? Sorolhatnám tovább az általánosságokban megfogalmazódó kérdéseket, de most inkább megpróbálok analitikusan a  konkrét, gyakorlati megoldásokkal, válaszokat keresni.

                               Látszólag tőlem távol álló képsor összerakásával kezdem, mivel a fent említett tanulmány szerzője - Erdei János - konkrétan meghatározta ezt a képösszeállítást, amely meglátása szerint a "Szerelemsorsot - A szerelem sorsát" jelenti, szimbolizálja.
Adva van Fra Filippo Lippi Madonnája, Leonárdo Mona Lisája, és Hajdú Mónika konkrét képe (fotója), illetve összefoglaló táblaként Tiziano remeke, az Égi és földi szerelem. Később kiegészült, külső borító ként Dürer Ádám és Évájával. Most nézzük meg az alábbi képen, hogy miként is néz ki ez együtt.


 
       1.

                     Az lehet, hogy gondolatilag kifejezi azt, amit János elképzelt, de képileg nem áll össze. Más az amit elképzelünk és más az, amit megtudunk valósítani. Ha abból indulunk ki, hogy egy többszörös képnél elengedhetetlen feltétel az, hogy látványában egységet alkosson, akkor a vizualitásnál érvényben levő szabályokat és törvényszerűségeket nem lehet figyelmen kívül hagyni. Tehát léptékében, arányaiban, textúrájában, faktúrájában, színében, tónusában, foltértékében, vonalvezetésében, kontrasztjában, ritmusában, dramaturgiájában, témájában és tartalmában össze kell hangolni. Ahhoz, hogy meggyőző legyen a több kép egymás mellett, a képi retorikának érvényesülni kell.
A fenti többszörös kép esetében sajnos ez nem valósul meg. Hajdú Mónika konkrét képe (fotója) bár mennyire ötletes, és a maga nemében kifogástalan munka, vizuálisan főleg a léptékváltás miatt nem illeszkedik az egységbe. Más kérdések is felvethetők lennének a megadott témával kapcsolatban, de egyenlőre maradok szigorúan a formai problémánál. Azt hiszem Erdei Jánossal az az alapvető különbség közöttünk, hogy ő a tartalmi, míg én a formai oldalról közelítem meg a többszörös képet. De miután itt képről van szó, ezért itt mindenképpen a képi lehetőségekből kell kiindulni. Attól függően, hogy milyen elő képekkel rendelkezik a szemlélő, és mivel hozza összefüggésbe a látottakat, egy többszörös kép jó formai megoldása, mindig több tartalmi lehetőséget rejt magában. A kép sohasem szűkíthető le egyértelműen megfogalmazható verbális jelentésre. Ez a kép lényege. Formai összeilleszthetőség tekintetében Tiziano több szereplős, egész alakos kompozíciójánál is van egy kis ritmikai döccenő, de szemléletbeli és stílusbeli azonossága miatt, még elfogadható módon kapcsolódik a két félalakos portréhoz. 
A fentebb leírtakból következik, hogy egy többszörös kép összeállításnál nem a tartalom előzetes megfogalmazásával kezdem a munkát, hanem anyag gyűjtéssel. Figyelem az egyes képek vizuális hasonlóságát, és próbálok minél nagyobb merítésből válogatni, hogy megtaláljam a legösszeillőbbeket. Számomra olyan ez, mint egy kiállítás rendezés. Ha én lehetek a kurátor, akkor már a válogatásnál is szelektálok, de ha adott anyagot kell elrendezni - mint a megadott feladatnál - akkor viszont szigorúan ki kell hagyni azt, amit a többség kivet magából. Ezért esik ki Hajdú Mónika képe. Ez persze nem minősíti az egyes képet, csupán arról van szó, hogy az egész felől nézve itt a léptékváltás miatt nincs helye. Más sorozatokban, összeállításokban ettől még főszerepet is kaphat.
                    Most odáig eljutottunk, hogy mi nem illik a képbe. Ezt követi a nehezebb feladat. Mivel megvan adva a téma, és itt mégiscsak a "Szerelemsorsnak - A szerelem sorsának" kéne összeállni, ezért a maradék képből nem látom megoldhatónak a feladatot. Azért nem, mert a hozott anyagból egy sokkal szűkebb idő egységre kivetítve a szerelem szimbolizálását meglehet oldani, de az eredeti szándékból következő mával való összekapcsolást nem. Mielőtt tovább mennénk, nézzük meg ezt a gyakorlatban megvalósítva.


   

2.

Itt beszámítottam már a javasolt külső borítót is, ezért a képek méretének összehangolása már ennek összefüggésében adott. Tehát itt már az öt kép formája, mérete, és így az egésznek a léptéke adott. Ezért Tiziano Égi és földi szerelem című műve az egység megbontása nélkül nem nagyítható tovább. 



       
3.


Viszont ez esetben Dürer Ádám és Évája talán nem is a külső borító szerepét kellene, hogy betöltse.  Így, többes képként, egyben látva erősítené a tartalmat, és közelebb kerülne az eredeti szándékhoz. Persze itt művészettörténetileg visszatérünk a szárnyas oltárokat megelőző korábbi megoldáshoz, a poliptichonhoz, vagy az ikonosztáz szerű elrendezéshez. De ez talán nem is véletlen, mert azt hiszem, hogy a többes kép esetében a szárnyas oltárok, a diptichonok és a triptichonok nagyon leszűkítik az alkotói mozgásteret, ezért sokkal inkább köthetők a poliptichonokhoz és az ikonosztázhoz. 



4.


                   Ha nem akarok kitérni Erdei János által felvetett "Szerelemsors - A szerelem sorsa" gyakorlati megoldása elől, akkor viszont csak úgy tudok továbblépni, ha "társszerzőként", illetve kurátorként beleavatkozom a további anyaggyűjtésbe is. De mielőtt még a magam javaslatával elő állnék, röviden kitérek János által javasolt további elképzeléseinek bemutatására. Illetve, most csak az egyikre, a Toulouse Latrec-re, mert Curbet és Hajdú Mónika képpárosa, elvinné másfelé a témát. Nem zárom ki, hogy érdemes esetleg azt is átgondolni, de én akkor inkább vissza fél gondolkodnék, és Egon Schiele és Agust Rodin (krokik és akvarellek) felől indulnék. Innen is ellehet jutni olyan kevésbé ismert és ikonikus képekhez a skolasztikus középkorba, amelyek az elprofanizálódás és akár a perverziáts esetében is felveszik a versenyt a mai korral. De ha még tovább megyünk visszafelé az időben, talán a pompeji erotikus ábrázolások, a hellén és a görög kultúra, még izgalmasabb terepe ennek a témának. De maradjunk egyenlőre János módosított javaslatának szelídebb, és ide illőbb megoldásánál.



5.


            Formailag sokkal közelebb állunk a megoldáshoz, de a nyakig beöltöztetett női figura mellett már Mona Lisa is magamutogató női személlyé válik ebben az összeállításban, nem mis beszélve Tiziano aktjáról. Tehát véleményem szerint itt visszafelé sül el a tartalom, és egy szigorú erkölcscsősz felől látjuk a múlt profán valóságát. Az megint más kérdés, hogy más képekkel tudnánk esetleg Toulouse Latrec életművéből a másik irányt is képviseltetni, de az itt nem látható. A többszörös képnek pedig nem csak verbálisan felidézhető módon kell utalnia a további kapcsolatokra, hanem egy képben  kell láthatóvá tenni.
    
             Előre bocsátom, hogy a most következő saját kibővített variációkat sem tartom megoldottnak, csupán a képi anyaggyűjtés során felötlő első lehetőségként rögzítettem. Ezzel a magam számára szabtam irányt, hogy tartalmi szempontból merrefelé kutakodjak. Nem mintha  személy szerint ez lenne a "Szerelemsorsának - A szerelemsorsnak" hozzám legközelebb álló válfaja, inkább a korszellem oldaláról próbálom a kérdést megközelíteni. Persze, ha nem úgy van feladva a kérés, mint "házi feladat", talán eszembe se jutott volna ennek a témának képi rögzítése. Viszont ha belefogtam, akkor megpróbálom végig játszani.





6.




 
7.






8.








9.


Mint látható, hiába van meg a tartalmi elképzelés, színben nem illik össze, és így nincs bizonyító ereje a képnek. Ha átváltjuk fekete-fehérre, akkor már közelebb kerülünk a megoldáshoz, de itt azért érdemes még tovább keresgélni a képek között, hogy megtaláljuk a legmeggyőzőbbet. Az biztos, hogy én ide mindenképpen fotót tennék, amennyiben nem bővíthető a képsor. Viszont sokkal könnyebb lenne a megoldás, ha legalább még egy képpel gyarapodna a felső sor. A két első kép és az alsó közötti  idő túl közeli ahhoz, hogy utána a negyedik hozzáillesztésnél, évszázadokat ugorjunk át. Persze túl hosszúra sem lehet nyújtani a sort - legalább is itt a képernyőn - mert nagyon kicsikké válnának akkor az egyes képek. Ezzel is csak rá akartam mutatni arra, hogy a gyakorlati megvalósítás esetében, mennyire más szempontok az irányadók, mint a gondolatilag felvázolt és verbálisan megfogalmazott elképzelés esetében.


           Most anélkül, hogy befejezném ezt a "leckét", tovább keresgélek és töprengek a számomra is elfogadható megoldáson. Ha eredményre jutottam, jelentkezem vele.


           Viszont befejezésként most visszatérek az első többszörös képösszeállításhoz, amely az ablakokat ábrázolja. Itt sokkal kisebb időközt és lényegesen leszűkített feladatot választottam, hogy érzékeltetni tudjam az eddig tárgyalt képsorokból adódó formai nehézségeket. Ezzel egyben láthatóvá is szeretném tenni az én elképzelésemet a többszörös kép lehetőségéről, az abban rejlő vizuális retorika meggyőző erejéről, és a képpé válás számomra elfogadható egységéről. Mert álljon akárhány darabból, részletből, fragmentumból egy kép, az csak akkor kép, ha egyben, egyszerre látható. Nem vitatom, hogy ez túl leszűkített értelmezése a képnek, de az általunk tárgyalt képzőművészeti hagyományban mindvégig erről beszélünk. A diptichon, triptichon, poliptichon, az ikonosztáz és az oltárkép mind ilyen. Ebbe nem tartoznak bele az épületeket díszítő mozaikok, faliképek, freskók, hacsak nem részleteire szedjük szét őket. Itt a műbefogadás egészen másképpen történik, mint az egy nézőpontú képek esetében. 

              De most nézzük meg még egyszer a blog bejegyzést indító összeállítást. Az általatok is ismert olasz didaktikus blogból szedtem össze kb. 140-150 képet az ablak témából, amely ugyancsak nagyjából kétszáz évet foglal magában, mint Fra Filippó Lippi születésétől, Tiziano haláláig terjedő időszak. Ebből a kép mennyiségből válogattam ki ezt az ötöt azután, hogy előtte több kettes-hármas összeállítást is készítettem. Mivel a Műhelymunkák - Műhelynapló sorozatban írom ezt a szöveget, ezért talán megengedhető, hogy ilyen részletességgel felvázolom a munkamenet folyamatát is. Mert ez sem elhanyagolható tényező. Ugyan úgy meghatározó egy alkotás születésénél, mint az anyag és az eszköz, amiből és amivel készül.






 10.

                 Itt olyan összeállítást látunk, amely képi megjelenésében teszi láthatóvá, hogy az adott témán belül a formai megoldások különbségei miként olvadnak egységbe. Ez a közös nevező úgy oldja fel a különbségek és az azonosságok ellentmondását, hogy felhívja a figyelmünket az állandóság és a változás egybetartozására, együtt hatására. De, mielőtt megpróbálnám az általános tanulságokat levonni, bemutatok pár rész összeállítást is. 






11.



 12.



13.



 14.





15.

                  A részlet összeállítások felhívták a figyelmemet, hogy még jobban érdemes leszűkíteni a témát. Tartalmilag hiába érdekes a huszadik század képzőművészetét felforgató Marcel Duchamp mellé tenni egy vagy két tipikus zsánerképet, vagy Banskyt,  a graffiti fenegyerekét összehozni Bernáth Auréllal, ha a formai koherenciát nem sikerül megteremteni. Nem akarom túlbonyolítani ezt a magyarázkodást, ezért ezt egy másik alkalomra hagyom, de itt óhatatlanul érdemes lenne a szimbólum és az allegória felől is megközelíteni a többszörös képek esetét.






16.


                 Visszatérve az ötös kép összeállításhoz, nézhetjük ezt a képegyüttest úgy is, mint a vázlat és a mű együttesét. Számomra egyszerre tesz eleget mind a két kritériumnak, ha elfogadjuk azt a summás megfogalmazást, hogy "... a vázlat az azonosságok különbsége, a mű pedig a különbségek azonossága." Minden egyes kép egyenként ugyanannak a témának egy másik lehetőségét mutatja meg, és egyben látva pedig összeáll egy művé, ahol a részletek különbségei ellenére egy egészet és egységet alkot. Számomra nem más ez, mint a lassan két évtizede nyúzott "Ugyanaz és más" probléma halmaz, amelyet több oldalról igyekszem mindig körbejárni. A húsz önálló kiállításomból több mint a fele nagy vonalakban erről szólt, és most is visszatértem ehhez. Mielőtt újabb alkotói periódusba kezdek, kapóra jött Erdei János által felvetett "Szerelemsort" ábrázoló képösszeállítás. Ennek ürügyén a magam számára is megpróbáltam összegezni a többszörös képpel kapcsolatos elvárásaimat. Sok kérdést lehetne még érinteni, de most egyenlőre nem bonyolítom tovább a dolgot, ha szükséges korrigálni valamit, vagy érthetőbben kifejteni, akkor visszatérek.



 

 17.



 

 18.




 

 19..


Az alábbi képek másképpen, de ugyanarról szólnak, mint amit fent leírtam. Hogy milyen eredménnyel, azt majd a sorozat befejezése után meglátjuk.


 

20.


21.



             A bejegyzés közzététele előtt jelezve Erdei Jánosnak az írás elkészültét, mindjárt  észrevett egy hibát, amit az általa megadott képsor címében követtem el. Ennek kijavítása közben, tett egy sajnálkozó megjegyzést Hajdú Mónika képének kimaradása miatt, amiből mélyebben megértettem az eredeti szándékát. Arányában képileg nagyon nehezen összehozható, de külső borítóként azt hiszem összefoglalja az eredeti szándékát. Főleg ha Ádám és Évát is mellé helyezzük. Minden esetre ennek összefüggésében még egyszer átgondolom az egészet.




22.

Ez mint külső borító.


23.

Alatta a hármas kép.



24.



25.

Azt hiszem ez áll legközelebb az eredeti elképzeléshez.



2017. december 16., szombat

Műhelymunkák - Műhelynapló XI. - Linearitás vagy mátrix?



Lieber Erzsébet It's snow again. I love it című képsorozatának egyik kiemelkedő darabja



               Erdei Jánossal, és Erik Luxszal az elmúlt hetekben a többszörös kép problémáiról beszélgetve több érdekes megállapításra jutottunk, amelynek egyik kiinduló pontja Lieber Erzsébet It's snow again. I love it. című képsorozata is témája volt. Mivel a facebook-on folytatott beszélgetés nagyon szerteágazó és több helyen, különböző bejegyzésekben van felvetve, ezért összefoglaló módon megpróbálok itt hozzászólni az eddig elhangzottakhoz. 

                    Először röviden idézem és ide másolom azt az egyik hozzászólásomat, amely számomra 
továbbgondolandóvá tette a sorozat és a többeskép kérdését.


Mátrixba rendezve a képeket csak huszonnyolc fért el, mivel még egy sor megnyitásával nagyon kicsik lennének. De a sorozat utolsó képének kihagyása szerintem nem jelent tartalmi változást. Abban sem vagyok biztost, hogy a bemozdulásos életlenség ott szándékos-e, vagy csupán véletlen. 




Így, egyszerre látva a sorozatot láthatjuk, hogy az általam feltett kérdések magukban foglalják azt a problémát, amit a lineáris szemlélet magában rejt. Egyenként látva és "olvasva" a képeket a sorozatban jellé válnak, és elsősorban a tartalmi narratívát juttatják érvényre. Ha kiállításon láthatnánk ugyanezt, akkor is más mutatnának. Egy térben szinte megkívánnák, hogy részegységekre bontsuk az egészet, és kisebb csoportokba rendezve, mutassuk be. Ezzel nem veszítené el az eredeti célját és szándékát, hogy egy képi történést meséljen el, de kiegyensúlyozottabbá válna a tartalmi és formai egysége.
Most még anélkül, hogy többszörös képnek nevezném a bemutatott egységeket, nézzük meg az eredeti sorrendben, illetve az ötödik és hetedik egységben minimális változtatással az egészet.





I.










II.










III.













IV.














V.












VI.












VII.



Egyben látva az alábbi módon egységesíteném. Ez is egy elrendezési lehetőség, a képek egyediségének megváltoztatása nélkül. De a kiállítóhelység méretétől, alaprajzától függően még számtalan lehetőség elképzelhető. Lehet maradni a lineáris sorban való elrendezésnél, és akkor maradunk legközelebb az alkotó eredeti elképzelésénél. De ha mátrixban rakjuk fel,  akkor már közelítünk a formai megoldás kihangsúlyozása felé. Minden esetben és minden olvasatban módosul a képek egyedi jelentése.








Figyelembe véve és tiszteletben tartva az alkotó, Lieber Erzsébet eredeti szándékát, ezt követően megpróbáltam a többszörös kép felé elmozdulni a sorozatot. Az alább következő képeknél már kreatívabb módon, de a képek egyediségét figyelembe véve és azokat nem változtatva, kisebb-nagyobb módosításokkal próbáltam elmozdulni a többszörös képösszeállítások felé. Itt csupán sorrend változtatást, elforgatást, tükörfordítást és párosítást alkalmaztam.




























































Ezt követően következnek a tényleges többszörös képösszeállítások, ahol már képkivágásokat módosítottam és méretet is változtattam. Ezzel sérül az egyedi műalkotás, és új képalkotó elemmé válik. Itt vetődik fel számomra, a többszörös kép és a digitális kollázs megnevezés alkalmazása.







































































 
















Eddig egymástól elválasztva mutattam be a képösszeállításokat, de hogy a kérdést még kiélezettebben vessem fel, összevontan is láthatóvá teszem a fenti két utolsó megoldást.

























Befejezésül vissza térek a címben kérdésként megfogalmazott problémához, hogy linearitás vagy mátrix? Mind ezt persze most a virtuális megjelenítés médium által adott lehetősége felől kérdezem. Mit látunk és mit láthatunk a képernyőn? Miként változnak a képnézési szokásaink az adott keretek között? Mert ha jól értelmeztem az eddig folytatott beszélgetéseket a többszörös kép tekintetében, akkor számomra most ez az aktuálisan megválaszolandó feladat.



















Ezt a bejegyzést azért tettem a Műhelymunkák - Műhelynapló sorozatomba, mert igaz most Lieber Erzsébet munkáit analizáltam - mivel ebből indultunk ki - de megtehettem volna a saját munkáimmal kapcsolatban is. Legközelebb érdemes mind ezt átgondolni nem csak a homogén, egy alkotótól származó képsorozatok esetében, hanem különböző összetételekben is. Sőt, elsősorban Erdei János által felvetett "Párhuzamok, mint (képzőművészeti) hagyomány alapjai, és párhuzamtípusok: előkép és utánzat" szempontjából is. Ezzel még adósa vagyok neki, mivel volt olyan kedves és ezt az írását nekem ajánlotta. De ha nem tartja nagy szemtelenségnek Erzsébet a sorozatának itt végrehajtott élve boncolását, akkor ezt a bejegyzést nagy tisztelettel, a munkái elismerésének jeléül, neki ajánlom.