Új sorozatba kezdek, melyben megpróbálom rekonstruálni a legjelentősebb Fischer kiállításokat. Sokat gondolkodtam azon, miképp mutassam be az összes általam dokumentált képet lehetőleg úgy, hogy a legkülönbözőbb minőségű művek valamilyen módon egységet képezzenek.Több szempontból is módosul az egyes alkotások minőségi színvonala, mert van olyan, hogy nagyon rangos képekről is csak elöregedett, rossz diáim vannak, illetve gyenge művekről meg jó digitális felvétellel rendelkezem. Tehát ahhoz, hogy viszonylag reális képet alkothassunk a tényleges művekről, és azok esztétikai értékéről, egységes technikai feltételekkel készített dokumentációra lenne szükségünk. Ilyennel pedig nem rendelkezünk és azt hiszem, hogy még optimális lehetőségek között sem megvalósítható feladat, mert a sokszori átfestésekkel módosított képek, már csak ilyen régi felvételekkel rekonstruálhatók. Fischer Ernő életművében pedig ezek a módosulások épp a legjelentősebb alkotások esetében gyakoriak. Ennek szemléltetésére egy kép elemzéssel kezdem, és majd ezután térek rá a kiállítás dokumentálására. Azt hiszem a kiválasztott mű ma is állja az idők próbáját és rávilágít az indokaimra, hogy miért ragaszkodom az átfestések bemutatásához.
Szuromi Pál kismonográfiáját elemezve nem véletlen, hogy olyan szőrszálhasogatóan akadékoskodtam a pontos cím, méret, és a datálások figyelembevételéért. A 130 x 180 cm-es nagy Prága kép átalakulásait ott már bemutattam, és most itt megmutatom a Mitológiai jelenet (95 x 160 cm) színeváltozásait, hogy lássuk a lényegi tartalmi különbségeket. Az alább látható képen bal oldalon Vénusz barlangja címmel látható az a kép, ami 1973-ban a Műcsarnokban ki volt állítva. Jobb oldalon a véglegesen befejezett mű, ahogy ma is megszemlélhetjük. Azt hiszem a több mint negyven éves elszíneződött, rossz dia ellenére is megállapítható, hogy itt két különböző műről van szó. Míg a korai változaton csak egy fekvő alak (Vénusz) van, addig a későbbin a bokrok és fák helyén, már négy figura látható. A bal oldali ülő alak a későbbi jellegzetes Angyali üdvözletek Mária figuráját idézi, és a másik két alak is itt inkább a szentekhez hasonlítható. Ezáltal a profánabb görög mitológia felől a keresztény szimbolika felé tolódik a tartalmi jelentés. A cím is jelzi ezt az elmozdulást, annak ellenére, hogy a Mitológiai jelenet általános megfogalmazása nem mondja ki, hogy a kép tartalma melyik mitológiához köthető.
De közben volt ennek a képnek egy közbülső változata is, amely 1984-ben a budapesti Vigadó galériában ki lett állítva, és a katalógusban így szerepelt, ahogy az alábbi fekete-fehér fotón láthatjuk.
A mű tartalmi átalakulása tulajdonképpen itt történt meg, mert a kép egész tematikája megváltozott, amihez képest a későbbi változások csak esztétikai finomításokat, további cizellálást jelentett. Ha itt is belebonyolódunk egy kicsit a részletek megfigyelésébe, akkor láthatjuk, hogy az összkép lényegi változása nélkül az alsó és felső zónában milyen módosulások történtek. Felülről eltűntek a "rózsalugast" jelképező geometrikus elemek, ami enyhítette a kép statikusabb szerkezetét, és ezáltal a festői hatás jobban érvényesül. Tanár úr ezt úgy indokolta , hogy további tíz évre volt szüksége arra a szemléletbeli váltásra, amely lehetővé tette számára a szabadabb komponálást, az organikus vonalak és a tört színek jobb érvényre juttatása érdekében.
A lenti részletek következnek.
Fischer Ernő az alsó részen és kis mértékben a középsőben is, úgy oldotta fel a kép merevebb szerkezeti elemeit, hogy apró virág motívumokkal gazdagította a statikusabb elemeket. De itt azt is megfigyelhetjük, hogy az indulásnál - a Vénusz barlangja 1973-as változatnál - szintén lágyabb és organikusabb volt az előtér. Ezek a festői hatások nem olyan látványosan alakítják át a kép tematikáját, mint ahogy 1984-ben a figurák gyarapodásával történt, de az igazi esztétikai minőséget az utolsó változatnál éri el a mű. Az érzelemgazdag, romantikus első megfogalmazást követi egy tematikájában és képi komponálásban is átgondoltabb, kissé merevebb változat, majd a befejezésnél megszabadul a mű minden feleslegtől, és éteri tisztaságával szellemivé válik. Ilyenkor szokta volt mondani Fischer Ernő, hogy a kép befejezi önmagát. Csupán húsz, huszonöt évre volt szüksége ehhez az önmagát befejező képi eszmélkedéshez. Nekem pedig több mint negyven évre, hogy újra vállalni tudjam ezt a kissé patetikus megfogalmazást, amit 1967-ben az első Fischer képek láttán, fiatal koromban éreztem.
Már a blog bejegyzések elején jeleztem, hogy Fischer Ernő esetében elégé rendhagyó életművel állunk szemben, ezért túl könnyű útnak tűnik és nagy melléfogásokra ad lehetőséget az, ha felszínesen át akarunk futni rajta. Időt kell szánni rá, és érdemes alaposabban is megismerni, mert ezáltal olyan elméleti kérdésekre is választ kapunk, amilyeneket a rutinos művészettörténeti könyvek fel sem tesznek. Például amit eddig is többször feszegettünk már: hány mű lehet egy kép, mikor van befejezve a mű, mi egy mű lényege, miképp változik a kép tartalma, és folytathatnánk tovább hasonló kérdésekkel.
Itt térek vissza az írásom elején felvetett interpretációs problémákhoz. Hogyan és miképpen lehet igazi értékének megfelelően szemléletessé tenni egy lappangó, jóformán csak fotókban hozzáférhető anyagot? Fix válaszom nekem sincs erre a kérdésre, de megpróbáltam pár lehetőséget végig gondolni, és arra az elhatározásra jutottam, hogy először a legjelentősebb kiállítások felidézésével kezdem. Mégiscsak ezek által lett a művész az, aki. De itt fontos az a tényező is, hogy ezeket a képeket maga az alkotó szánta a közönség elé tárni, és nem utólagos szempontok szerint lett összeválogatva. A későbbiek folyamán úgy is elkerülhetetlen lesz, hogy a teljes anyag feltárásánál bizonyos szubjektív értékítéletek alapján egyes művek jobban előtérbe kerülnek, más alkotások pedig hátrább sorolódnak.
A megint hosszúra sikerült bevezető után nézzük először a kiállítás katalógusát. Érdemes egy pár szóban kitérni a formai megjelenésére is, mert a mai nyomtatvány és elektronikus képdömping idejében, nehezen elképzelhető, hogy jelentős intézmények, rangos eseményeket ilyen silány nyomdai termékekkel dokumentáltak. Mivel akkor is, és most is a kiállítás efemer műfaj, ezért a tárlat bezárása után csak ez a dokumentáció marad belőle.
A katalógus:
A második és a negyedik oldalt felnagyítva mutatom be, hogy olvasható legyen a szöveg. A rövid életrajzi felsorolásból látható, hogy a késői indulás ellenére, ez már a nyolcadik önálló kiállítása Fischer Ernőnek. A Műcsarnok három szélső termében, közös bemutatkozás volt ez Radó Károly szobrászművésszel, és a katalógus is közös volt, amit úgy oldottak meg, hogy a közepénél ért véget az egyik alkotó bemutatása, majd megfordítva a kiadványt, a végétől kezdődött a másiké. Fura megoldás ez mai szemmel. De örüljünk, hogy ez is van! A Műcsarnok mellékszárnyába szorulás ellenére, sok alkotás került a falakra és a paravánokkal tagolt termekbe, igaz viszonylag kisméretű művekből. A nyolcvankét kép felvázolta a későbbi kibontakozás összes irányát, és jelen volt minden lényegesnek tudott előzmény is. Örültünk ennek az akkori összegzésnek, és Tanár úr is elégedett volt vele. Nézzük először ebből a szempontból a ma még rekonstruálható összképet.
Szuromi Pál kismonográfiáját elemezve nem véletlen, hogy olyan szőrszálhasogatóan akadékoskodtam a pontos cím, méret, és a datálások figyelembevételéért. A 130 x 180 cm-es nagy Prága kép átalakulásait ott már bemutattam, és most itt megmutatom a Mitológiai jelenet (95 x 160 cm) színeváltozásait, hogy lássuk a lényegi tartalmi különbségeket. Az alább látható képen bal oldalon Vénusz barlangja címmel látható az a kép, ami 1973-ban a Műcsarnokban ki volt állítva. Jobb oldalon a véglegesen befejezett mű, ahogy ma is megszemlélhetjük. Azt hiszem a több mint negyven éves elszíneződött, rossz dia ellenére is megállapítható, hogy itt két különböző műről van szó. Míg a korai változaton csak egy fekvő alak (Vénusz) van, addig a későbbin a bokrok és fák helyén, már négy figura látható. A bal oldali ülő alak a későbbi jellegzetes Angyali üdvözletek Mária figuráját idézi, és a másik két alak is itt inkább a szentekhez hasonlítható. Ezáltal a profánabb görög mitológia felől a keresztény szimbolika felé tolódik a tartalmi jelentés. A cím is jelzi ezt az elmozdulást, annak ellenére, hogy a Mitológiai jelenet általános megfogalmazása nem mondja ki, hogy a kép tartalma melyik mitológiához köthető.
De közben volt ennek a képnek egy közbülső változata is, amely 1984-ben a budapesti Vigadó galériában ki lett állítva, és a katalógusban így szerepelt, ahogy az alábbi fekete-fehér fotón láthatjuk.
A mű tartalmi átalakulása tulajdonképpen itt történt meg, mert a kép egész tematikája megváltozott, amihez képest a későbbi változások csak esztétikai finomításokat, további cizellálást jelentett. Ha itt is belebonyolódunk egy kicsit a részletek megfigyelésébe, akkor láthatjuk, hogy az összkép lényegi változása nélkül az alsó és felső zónában milyen módosulások történtek. Felülről eltűntek a "rózsalugast" jelképező geometrikus elemek, ami enyhítette a kép statikusabb szerkezetét, és ezáltal a festői hatás jobban érvényesül. Tanár úr ezt úgy indokolta , hogy további tíz évre volt szüksége arra a szemléletbeli váltásra, amely lehetővé tette számára a szabadabb komponálást, az organikus vonalak és a tört színek jobb érvényre juttatása érdekében.
A lenti részletek következnek.
Fischer Ernő az alsó részen és kis mértékben a középsőben is, úgy oldotta fel a kép merevebb szerkezeti elemeit, hogy apró virág motívumokkal gazdagította a statikusabb elemeket. De itt azt is megfigyelhetjük, hogy az indulásnál - a Vénusz barlangja 1973-as változatnál - szintén lágyabb és organikusabb volt az előtér. Ezek a festői hatások nem olyan látványosan alakítják át a kép tematikáját, mint ahogy 1984-ben a figurák gyarapodásával történt, de az igazi esztétikai minőséget az utolsó változatnál éri el a mű. Az érzelemgazdag, romantikus első megfogalmazást követi egy tematikájában és képi komponálásban is átgondoltabb, kissé merevebb változat, majd a befejezésnél megszabadul a mű minden feleslegtől, és éteri tisztaságával szellemivé válik. Ilyenkor szokta volt mondani Fischer Ernő, hogy a kép befejezi önmagát. Csupán húsz, huszonöt évre volt szüksége ehhez az önmagát befejező képi eszmélkedéshez. Nekem pedig több mint negyven évre, hogy újra vállalni tudjam ezt a kissé patetikus megfogalmazást, amit 1967-ben az első Fischer képek láttán, fiatal koromban éreztem.
Itt térek vissza az írásom elején felvetett interpretációs problémákhoz. Hogyan és miképpen lehet igazi értékének megfelelően szemléletessé tenni egy lappangó, jóformán csak fotókban hozzáférhető anyagot? Fix válaszom nekem sincs erre a kérdésre, de megpróbáltam pár lehetőséget végig gondolni, és arra az elhatározásra jutottam, hogy először a legjelentősebb kiállítások felidézésével kezdem. Mégiscsak ezek által lett a művész az, aki. De itt fontos az a tényező is, hogy ezeket a képeket maga az alkotó szánta a közönség elé tárni, és nem utólagos szempontok szerint lett összeválogatva. A későbbiek folyamán úgy is elkerülhetetlen lesz, hogy a teljes anyag feltárásánál bizonyos szubjektív értékítéletek alapján egyes művek jobban előtérbe kerülnek, más alkotások pedig hátrább sorolódnak.
A megint hosszúra sikerült bevezető után nézzük először a kiállítás katalógusát. Érdemes egy pár szóban kitérni a formai megjelenésére is, mert a mai nyomtatvány és elektronikus képdömping idejében, nehezen elképzelhető, hogy jelentős intézmények, rangos eseményeket ilyen silány nyomdai termékekkel dokumentáltak. Mivel akkor is, és most is a kiállítás efemer műfaj, ezért a tárlat bezárása után csak ez a dokumentáció marad belőle.
A katalógus:
A második és a negyedik oldalt felnagyítva mutatom be, hogy olvasható legyen a szöveg. A rövid életrajzi felsorolásból látható, hogy a késői indulás ellenére, ez már a nyolcadik önálló kiállítása Fischer Ernőnek. A Műcsarnok három szélső termében, közös bemutatkozás volt ez Radó Károly szobrászművésszel, és a katalógus is közös volt, amit úgy oldottak meg, hogy a közepénél ért véget az egyik alkotó bemutatása, majd megfordítva a kiadványt, a végétől kezdődött a másiké. Fura megoldás ez mai szemmel. De örüljünk, hogy ez is van! A Műcsarnok mellékszárnyába szorulás ellenére, sok alkotás került a falakra és a paravánokkal tagolt termekbe, igaz viszonylag kisméretű művekből. A nyolcvankét kép felvázolta a későbbi kibontakozás összes irányát, és jelen volt minden lényegesnek tudott előzmény is. Örültünk ennek az akkori összegzésnek, és Tanár úr is elégedett volt vele. Nézzük először ebből a szempontból a ma még rekonstruálható összképet.
Radó Károly munkáit most nem mutatom be, de egyszer majd kitérek erre is, mert érdemes összehasonlítani a két életművet.
Most pedig a rendelkezésemre álló diák, fényképek és reprodukciók alapján bemutatom a kiállítás anyagát. Címek és méretek tekintetében én sem vállalok garanciát, bár nagyrészt azonosíthatók a művek, de a sorozatoknál - főleg a tizennégy darab katedrálisnál - nem vagyok biztos a sorszámozásokat illetően. De itt egyenlőre nem is ez a lényeg, hanem elsősorban az esztétikai megítélés lehetőségének elősegítése, az összkép bemutatása. A majdani oevre katalógus összeállítói törhetik majd a fejüket, de még talán nekik is segítség lehet ez az előzetes rendezés. Azt azért merem vállalni, hogy az itt bemutatott ötvenhét mű, biztos ott volt a kiállításon. Tíz-tizenötöt képet tudnék még hozzátenni, amik bizonytalanok, de valószínűsíthetők, hogy ott voltak, mivel azonban ezzel sem lenne teljes az anyag, ezért ezt is kihagyom. Tehát a nyolcvankét alkotásból itt ötvenhét látható, azt hiszem negyven év távlatából ez jó arány.
1. Prága I. olaj, 130 x 180 cm
31. Prága II. olaj, 70 x 100 cm, Magyar Nemzeti Galéria tulajdona.
45. Prága III. vegyes technika, 32 x 25 cm. (helyesen 25 x 32 cm).
2. Achilles és Hektor olaj, 118 x 163 cm.
3. Vénusz barlangja, olaj, 95 x 160 cm.
67. Fekvő Vénusz tájjal, vegyes technika, 23 x 30 cm.
4. Dunakanyar, olaj, 70 x 100 cm.
5. Corpus, olaj, 70 x 90 cm. (helyesen 90 x 70 cm.)
13. Cirkusz I. olaj, 70 x 100 cm.
14. Mária és Erzsébet, olaj 70 x 100 cm. (helyesen 100 x 70 cm.).
17. Vitorlás hajók, olaj, 70 x 90 cm.
46. Körhinta I. vegyes technika, 25,5 x 35,5 cm.(!?)
72. Körhinta II. vegyes technika, 20 x 29 cm.
18. Hegyek, olaj, 54 x 99 cm.
20. Aranyerdő, olaj, 70 x 100 cm.
22. Virágcsendélet I., olaj, 70 x 100 cm. (helyesen 100 x 70 cm.).
28. Velence, olaj 70 x 100 cm
29. Fekete menyasszony, vegyes technika, 54 x 98 cm. (helyesen 98 x 54 cm.).
30. Arlekin, vegyes technika, 80 x 117 cm. (helyesen 117 x 80 cm.).
32. Vitorlások, olaj, 70 x 100 cm. Magyar Nemzeti Galéria tulajdona.
33. Lovasok, olaj, magántulajdon
60. Virágcsendélet V., vegyes technika, 23,5 x 30,5 cm. (helyesen 30,5 x 23,5 cm.).
49. Műterem, vegyes technika, 25,5 x 31 cm.
57. Háromkirályok, vegyes technika, 22 x 30 cm (!?)
58. Bohóc, vegyes technika, 23 x 28 cm. (helyesen 28 x 23 cm.).
59.Barokk muzsika, vegyes technika, 23 x 30,5 cm. (helyesen 30,5 x 23 cm.).
62. Varázsló, vegyes technika, 24 x 30,5 cm.
68. Középkori szentek, vegyes technika, 19 x 34 cm. (34 x 19 cm.).
69. Királyi pár, vegyes technika, 26 x 40 cm. (helyesen 40 x 26 cm.).
80. Attila, 30 x 40 cm. (helyesen 40 x 30 cm.) Magyar Nemzeti Galéria tulajdona, (ott ma, Dózsa címen van jegyezve)
42. Ornamentális építkezés, vegyes technika, 27 x 41 cm (helyesen 41 x 27 cm.).
34. Madonna, olaj, 47 x 72 cm.
23. Virágcsendélet II., olaj, 50 x 70 cm, (helyesen 70 x 50 cm.).
12. Angyali üdvözlet, vegyes technika, 50 x 70 cm (helyesen 70 x 50 cm.).
73. Európa-Ázsia, vegyes technika, 23 x 31 cm.
64. Katedrális IX., vegyes technika, 18 x 34 cm. (helyesen 34 x 18 cm.).
71. Katedrális vízió, vegyes technika, 26 x 36 cm (helyesen 36 x 26 cm).
76. katedrális XIII., vegyes technika, 32,5 x 18 cm.
9. Katedrális III., vegyes technika, 50 x 70 cm. (helyesen 70 x 50 cm.).
8. Katedrális II., vegyes technika, 50 x 70 cm. (helyesen 70 x 50 cm.).
26. Katedrális V., vegyes technika, 70 x 100 cm (helyesen 100 x 70 cm.).
7. Katedrális I., olaj, 70 x 100 cm. (helyesen 100 x 70 cm.).
11. Katedrális IV., vegyes technika, 45 x 66 cm (helyesen 66 x 45 cm.).
27. Katedrális VI., olaj, 70 x 100 cm. (helyesen 100 x 70 cm.).
65. katedrális X., vegyes technika, 18,5 x 33,5 cm. (33,5 x 18,5 cm.)
70. Katedrális XI. vegyes technika, 27,5 x 37 cm. (37 x 27,5 cm.).
81. Katedrális XIV., 25 x 36 cm (helyesen 36 x 25 cm.). Magyar Nemzeti galéria tulajdona (!?).
40. Katedrális VII., vegyes technika, 19 x 48,5 cm. (helyesen 48,5 x 19 cm.).
75. Katedrális XII. olaj, 25,5 x 36 cm (helyesen 36 x 25 ,5 cm.).
6. Acheusee, olaj, 70 x 90 cm.
74. Gálya, vegyes technika, 31 x 39 cm.
36. Katedrális ikonokkal, vegyes technika, 21 x 34,5 cm.
82. Hommage a Klee, 31 x 41 cm.
66. Lovas, vegyes technika, 27 x 34 cm
79. Táncosnő 20 x 29 cm.
Befejezésül bemutatok még három fekete-fehér képet a kiállításról
Balról haladva a következő képek láthatók. Katedrális V., Vénusz barlangja, Corpus, Flóra, és a Fekete menyasszony nagyméretű változata.
Itt jobbról haladok: Hegyek, majd az Achilles és Hektor, sajnos az utolsó kettőt én sem tudom azonosítani.
Balról haladva: Prága II. (Magyar Nemzeti Galéria tulajdona), a mellette levőt nem tudom, a paravánon Katedrális, Műtere és megint Katedrális. A hátérben levőt sem ismerem fel.
Az elején azt mondtam, hogy próbáljuk meg pozitívan szemlélni az anyagot, mert Tanár úr is, és akkor mi is örültünk ennek a kiállításnak, és nagy élmény volt mindannyiunknak. Mai szemmel nézve ezeket a fényképeket, kissé elbizonytalanodok, hogy akkor minek is örültünk mi mindannyian? De az emlékek ettől függetlenül, ma is szépek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése