2014. augusztus 10., vasárnap

Ebben a bejegyzésben leírom azt, hogy miért nem írok Fischer Ernőről.










           Fischer Ernő 1994-ben betöltötte a nyolcvanadik életévét, és annak rendje és módja szerint Szegeden és Losoncon megrendezte a születésnapi kiállításait, majd tovább folytatta mindennapi munkáit. Ekkor tart az utolsó alkotói korszak félidejénél, amikor még tele van tervel, a felnagyítandó, illetve nagyobb méretben megfestésre szánt képek tekintetében. De tanít még a Budapesti Pedagógus Képzőművész Stúdióban, és a Budaörsi Műhelyben is. 1995. nyarán a Soproni Művésztelepet vezeti, és ott jut arra az elhatározásra, hogy eljött az ideje - nyolcvanegy éves korában - a munkatempót csökkenteni, és bizonyos feladatokról lemondani. Az őszi félévet még vállalja a Stúdióban, de az év végén befejezi itt a tanítást, és ezt követően már csak a Budaörsi Műhelyben korrigál, a legközelebb álló tanítványainak. Egészségi állapota a korához képest ekkor még nagyon jónak mondható, de a Stúdió körül kialakult privatizációs problémákkal, annak jogi és gazdasági feladataival már nem kívánt foglalkozni. Gyors és előkészítetlen elhatározás volt ez, de az adott helyzetben érthető és elfogadható megoldás. A szeptemberi évnyitón ezt az elhatározását hivatalosan is bejelentette, és ekkor határoztam el, hogy egy előadás sorozattal köszönöm meg a közösség nevében, a több mint másfél évtizedes ottani tevékenységét. Természetesen az Ő munkásságát állítva a középpontba, de sajátos aspektust választva úgy, hogy a Stúdióban felvetődő alkotói problémákhoz is kapcsolódjanak a vetítések.  



              Addig is számtalan vetítést és előadást tartottam már szakmai közönségnek, és rendszeresen segédkeztem Tanár úr előadásainak előkészítésében, de ez volt a második alkalom, hogy írott szöveggel is készültem. Nem erősségem az írás, és mivel 1989-ben, amikor felajánlottam a Mesternek, hogy szívesen segédkeznék a munkásságát bemutató monográfia előkészítésében - amire Ő már nem vállalkozott - akkor eldöntöttem, hogy különösebb erőfeszítést nem teszek ezen a területen a képességeim tovább fejlesztésére. Így a felkészületlenségem ellenére is hozzáfogtam az íráshoz. Szükségesnek éreztem ezt azért, mert addig - és sajnos azóta is - Szuromi Pál 1989-ben megjelent kismonográfiáján kívül, Fischer Ernőről csak újságcikkek és folyóiratok rövid írásai és katalógus szövegek foglalkoztak az életművel. De azért egy kivétel van - amely éppen ennek az előadás sorozatnak köszönheti a megszületését - Fischer Ernő - Szuromi Pál szerzőségével, a Nemzeti Tankönyvkiadónál 1997-ben, ugyanezzel a címmel megjelent könyve. Persze monográfiának ez sem mondható - mert nem is ez volt a célja - hanem amolyan rövidebb tanulmány gyűjteménynek felel meg. Szuromi Pál által írt, A látványtól a lírai absztrakcióig című írása, részben a korábban megjelent kismonográfia szövegét veszi át, és kiegészíti az azóta eltelt időszakban készült munkák elemzésével. Fischer Ernő, Az utánzástól a szimbolikus formaképzésig című, és A "KÉP" mint komplex modell alcímmel ellátott szövege, képelméleti fejtegetéseket tartalmaz, tehát az életmű egészéről nem is kíván szólni. Ugyancsak Tanár úr által megfogalmazott  képelemzések - talán a könyv legjobb része - csupán öt mű bemutatására vállalkozik. Utószó helyett címmel, és Fischer Ernő festőművész művészetfilozófiájának néhány csomópontja, Vázlatos jegyzet 17 lépésben alcímmel, befejezésként még szerepel a könyvben Sipos Endre tanítvány írása is. Mellesleg én is szerepelek az impresszumban, Gerencsér Gábor címlap tervező és Rosa István mellett, mint fotós.
                    A könyv kiadásához szükséges pályázati anyagot, a fent említett előadásokhoz készített szöveg képezte, amely annak idején csupán mint elméleti bevezető szolgált egy-egy vetítéshez. Tehát ennek az írásnak így önálló szerepet sosem szántam, mert a felolvasást követően a képek vetítésekor, a definíciószerűen összesűrített megfogalmazásokat, kötetlen előadás formájában tovább magyaráztam és értelmeztem. Most, lassan húsz év elteltével is úgy ítélem meg, hogy a leírtak tartalma nagy vonalakban ma is vállalható, de a formai és stilisztikai része, hagy kívánnivalókat. Persze ezekkel a blog bejegyzésekkel most ugyan abba a csapdába estem, mert az íráskészségemet azóta sem fejlesztettem, és mégis, jobb híján megint ehhez az eszközhöz kényszerültem. Mivel tíz éve működik már a Fischer Ernő Alapítvány, de érdeklődés, ambíció és anyagi források hiányában az életmű kutatása és feldolgozása a centenáriumi évben sem kezdődött meg, ezért úgy érzem nincs mire várni. Le kell írni azt -akármilyen formában is - ami egy későbbi munka alapja lehet. 1995-ben hasonló helyzetben voltunk, azzal a különbséggel, hogy akkor D. Kovács Júlia -a Nemzeti Tankönyvkiadó akkori szerkesztője - meghallgatva az előadásaimat - felvetette a könyv kiadásának lehetőségét. De mivel az anyagi forrás megszerzéséhez pályázni kellett, így lett ennek a bejegyzésnek a végén bemutatásra kerülő huszonöt oldalas szöveg, a pályázat alapja. Az alábbiakban Tanár úr által megfogalmazott kiegészítő kérelem vázlata olvasható.



                  Ennek a levélvázlatnak kapcsán, egy látszólagos kitérővel bemutatom Fischer Ernő fogalmazási módszerét, amely bizonyos személyiségbeli beállítottságokra is utal. Mert nem csak a szövegírással kapcsolatos sajátossága ez, hanem a gondolkodására és a képi alkotó munkájára is jellemző. Lassan érő, megfontoltan előre haladó, mondhatnánk, hogy kissé neurotikus alkat volt, aki a végtelenségig finomította, formálta és érlelte azt a dolgot, ami foglalkoztatta. Eredhetett ez abból, hogy alacsony sorsú, hatgyermekes munkás családból származott, és így vált első generációs értelmiségivé, de nagyrészt közre játszott ebben érzékeny idegrendszere és művészi alkata is. Mint az eddigi bejegyzésekben leírtakból is láthattuk, képeit is számtalanszor átfestette és újra festette, nehezen döntött sarkalatos kérdésekben, és sokszor hagyta magát a külső körülményektől sodortatni. Hogy miért pont most mondom el mindezt, az azért történik, mert ennek a könyvnek a megszületése, pontosan reprezentálja ezt a helyzetet.
                  De egyenlőre maradva a szöveg megformálásának módszerénél, az volt a gyakorlat, hogy Tanár úr először kézírással megfogalmazott valamit, majd vagy a felesége, Ági néni, vagy a menye, Ildi, vagy az unokája - ez esetben Fischer Tamás, az újonnan kapott számítógépén - vagy én legépeltük, majd Ő újra javította, esetleg újra átírta, és csak így adta ki a kezéből, illetve használta fel a célnak megfelelően. Van Fischer Ernőnek egy előadása a remekműről - amit fontos írásnak tartott - és aminek az előkészítésében én vettem részt, ezért  az eddig leírtakhoz illusztráció képen, ebből bemutatok egy lappárt.


             
                    És, hogy miért csak látszólagos kitérő az ilyen részletkérdések bemutatása, azt még pár példával alátámasztom. Az utolsó alkotói korszakot tárgyaló bejegyzésemben már egyszer bemutattam Tanár úr könyvolvasási és jegyzetelési szokását. Az újra idézett lappár, Martin Heidegger, A műalkotás eredete című művéből származik.




                Az ugyancsak korábban bemutatott rajzi vázlatok sorozata is ezt az alkotói módszert példázza.
                 



                                         Az alapok készítése, és az ebből kibontott mű keletkezése is ide vezethető vissza.



               
                     De az átfestett képek is ezt az alkotói módszert és személyiségbeli beállítottságot példázzák.




              Ezután a kis kitérő után most már  visszatérve a mű megírásának bonyodalmaihoz, és a személyiség jegyek meghatározó szerepéhez, valamint a külső körülmények leírásához, elmondhatjuk azt, hogy elég rögös út vezetett a könyv elkészültéig. Az első akadályon túljutva azzal, hogy az előadássorozatom elméleti alapjául szolgáló referencia anyaggal, Fischer Ernő elnyerte a könyv kiadásához szükséges anyagi fedezetet, megkezdődhetett az előkészületi munka. A pályázati leírásban szerzőnek Sipos Endre, Lajta Gábor - az utóbbi tudta nélkül - és én voltam megjelölve. Hármunk közül Lajta Gáboré volt a legnagyobb szakmai elismertség, majd Sipos Endréé, és végül következtem én, aki a pályázati szöveg megírásán  túl, semmiféle referenciával és presztízzsel nem rendelkeztem. Tehát az én szerepem a munka elkészítésén túl nem terjedt tovább, és a két szerzőtárs is csak azért lett kijelölve, hogy szakmailag legitimálják az adott helyzetet. Mert mégiscsak, hogy néz ki az, hogy egy outsider szerző írjon a Nemzeti Tankönyvkiadónak könyvet. Tanár úr először úgy gondolta, hogy a művészkörökben és a pedagógia területén ismert két név között, harmadikként nem tűnik ki az én beavatatlanságom, és szakmai  kívül állóságom. De ahogy egyre jobban konkretizálódott a helyzet, és elkészítették a könyvről szóló szerződést, amiben a megjelenés időpontja is rögzítve volt, élessé vált a helyzet. Itt egyre nagyobbra nőttek a vágyak, és így a mi szerzőségünk is megkérdőjeleződött. Fischer Ernő még rangosabb szakmai tekintéllyel rendelkező művészettörténészre szerette volna bízni a munkát, és ezért új szerző kerestetett. Nyolc-tíz komoly szakembert keresett meg személyesen , vagy telefonon felkérve a munka elvállalására, de meglepő módon egyikük sem vállalta. Itt nem szeretném név szerint is megemlíteni őket, de a legkülönfélébb területről gyűjtötte össze a névsort, és a legkülönfélébb okokra hivatkozva mondták vissza a felkérést. Ez több szempontból is elgondolkodtató helyzetet teremtett. A személyes sértettségemre nem térek ki, de az meglepett, hogy senki sem látott az életműben annyi fantáziát és értéket, amiért érdemes lett volna felvállalni a feladatot. És ezt még ma sem értem, annak ellenére, hogy a centenáriumi év keretében, nap mint nap szembesülök ezzel az életművet elutasító, vagy jobb esetben csak közömbös hozzáállással.
                Mivel a határidő szorított, az én tanácsomra és rábeszélésemre az adott helyzet megoldásaként, megint Szuromi Pál hűséges tanítványára esett a választás, aki az én segítségemmel végül elvállata a munkát. Tanár úr persze már benne sem bízott, hogy a fentebb olvasható beadványban megfogalmazott, kissé patetikus - talán nem is késsé, hanem nagyon is - patetikus elvárásoknak, megfelel majd. Ezért maga vállalkozott szerzőtársnak, és A "KÉP" mint komplex modell címmel elkészítette a könyvben is megjelent tanulmányát. Minthogy Palinak megígértem, hogy a szerkesztő munkában segítek neki, a két írást ismeretében, tanácsoltam még Fischer Ernőnek a Képelemzések rész megírását is. Ekkor már letudva a munka nehezét, felszabadulva a szorító nyomás alól, hogy a könyvből esetleg nem lesz semmi, nagy kedvvel írta meg az öt képelemzést. Végül Sipos Endre is jelentkezett egy Utószó helyett című fejezettel, ami szintén belekerült a könyvbe. A képanyag összeállítását én vállaltam a saját meglevő diáimból, és Rosa István által rendelkezésre bocsátott felvételekből. Így állt össze az az "öszvér" könyv, amely műfajilag nehezen meghatározható, de az biztos, hogy nem monográfia -főleg nem nagy monográfia, amire Tanár úr vágyott - és nem is tankönyv jellegű írás, ami a kiadónak a kívánsága volt. Persze a szegényes Fischer irodalomban így is fontos kiadvány, mert Szuromi Pál kismonográfiájából, és ebből a könyvből lehet még ma is a legtöbbet megtudni az életműről. Ha a kitűzött célok nem is teljesültek, a hatvannyolc színes kép  - akármilyen minőségűek is - a legteljesebb illusztrált publikus anyag az életmű iránt érdeklődők számára.
                     
 
              

              A könyv még meg sem jelent, de a mi sorsunk már eldőlt. A sosem volt Mester és Tanítvány viszony, ezzel a könyv üggyel végérvényesen megszakadt. Tanár úr életének utolsó öt-hat évében egyre jobban távolodtunk egymástól, annak ellenére, hogy sok tekintetben együtt dolgoztunk. Részemről ez csak egy fokozatos passzivitást jelentett, de az egymást tisztelő és szerető emberi kapcsolat élete végéig, sohasem szakadt meg közöttünk. Persze a Mester és Tanítvány viszonynak problematikussága nem itt kezdődött, hanem 1989-ben, amikor tulajdonképpen elkezdtük az alkotó munkában a szorosabb együttműködést. Én akkor is megfogalmaztam és leírtam egy hat oldalas szöveget, amelyben deklaráltam ezt a köztünk kialakult új helyzetet - és 1989. novemberében, T.Horváth Éva lakásában tartott összejövetelünkön, Tanár úr és az érintettek jelenlétében - felolvastam, majd megvitattuk a további teendőket. Bár magam tekintetében mindig grafomán voltam, de Fischer Ernővel kapcsolatban ez volt tulajdonképpen az első leírt szövegem. A második pedig az eddig elemzett és a bejegyzés végén bemutatott iromány. Egyik sem hozott szerencsét az életemben, és egyenlőre ki tudja, hogy ez a harmadik próbálkozásom a blog bejegyzésekben, milyen következményekkel jár majd. Minden esetre szándékom szerint az újabb írás megkezdése előtt - mint az előzőeknél is - azt hiszem körültekintően jártam el, de ez még nem garancia semmire. Mert ugyanis Ars poétikámhoz  tartozik az a Hans Georg Gadamer idézet, - amit a 2007-ben megjelent katalógusom végén is feltüntetek - hogy "... a kérdés nem az, hogy mit teszünk, és mit kellene tennünk, hanem az, hogy akarásunk és tevékenységünkön túl, megértsük azt, hogy mi történik velünk."
          A fentebb szóba hozott 1989-ben megfogalmazott írás részletesebb  bemutatását és a szöveget  egy következő bejegyzésbe szánom, de annyit most megelőlegezek, hogy az én nyílt megfogalmazásomat a Mester és Tanítvány viszonyra vonatkozóan, Fischer Ernő akkor visszautasította, és az "időre" bízta. Szó szerint azt mondta, - ami azóta kitörölhetetlenül beégett a szívembe - "hogy ki-kinek a Mestere és ki-kinek a Tanítvány, azt az idő dönti el".
                    Akkor már huszonöt év hol szorosabb, hol lazább kapcsolat kötött össze bennünket, és azóta pontosan újabb huszonöt év telt el, ami még mindig összeköt, de ez a kerek ötven év sem volt elég az időből, hogy legitimálja a kapcsolatunkat. Valószínűleg az én életem végéig is megmarad ez a függő viszony, és tényleg csak az idő fogja eldönteni, hogy mi a kezdetektől fogva összetartoztunk, és akkor az időn kívül újra találkozhatunk.
          

Ezen a linken, az issuu-ban lapozható formában is megtalálható az eddig tárgyalt, általam 1995-ben leírt szöveg, de itt laponként JPG formátumban is olvashatóvá teszem.





























































Alább még a bejegyzésekkel folytatódik a szöveg!






















2 megjegyzés:

  1. Bő háromnegyed év után újra olvasva a szöveget, ma is elfogadhatónak tartom a viszonylag tárgyilagos - már amennyiben ilyen esetben lehet - megfogalmazást. De amint a most készülő írásom is mutatja, a téma még messze nincs kimerítve. Most - 2015. március 26-án - a saját kiállításom kapcsán az úgynevezett "Bővített kiadásban" felvetődő problémák még azt jelzik, hogy a Fischer életmű mélyebb megértéséhez, szervesen hozzátartozik ez az epizód is. Ezért érdemes a két írást összevetni, és a leírtak egymásra vonatkozó részeit összehasonlítani, még akkor is, ha többször találhatók benne párhuzamos megfogalmazások is.
    De ezzel az írással megkezdem azt a hiánypótló munkát is, amit sajnos egy év alatt, a több mint ötven bejegyzéssel sem tudtam elérni, hogy egy kivételtől eltekintve (Lajta Gábor) szakszerű hozzászólásokra és kiegészítésekre inspiráljak embereket. Ezzel még inkább rendhagyónak fog számítani ez a szavakba foglalt önelemzés, mert így nem csak a Karinthy gondolata valósul meg benne, hogy nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek, hanem tovább bonyolódik a helyzet azzal, hogy magam leszek a magammal beszélgető társa is. De még mindig hiszek benne, hogy csak így érdemes, és bízok abban is, hogy előbb vagy utóbb (vagy soha!?) értő fülekre és értelmes hozzászólásokra találok a Fischer életművel kapcsolatban.

    VálaszTörlés
  2. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés