2014. június 25., szerda

Mi a befejezett és mi a befejezetlen? Fischer Ernő: Pantokrátor I-IV.





                     Érdekes módon a félalakos Pantokrátor 1991-ig nem jelenik meg Fischer Ernő festészetében. Vajon mi lehet ennek az oka? Arra már kitértem az előző bejegyzésekben, hogy a hatvanas években főleg a görög mitológiából vett témák kerültek előtérbe, és csak a hetvenes évek elejétől láthatunk a keresztény témához kötődő képeket. Az 1973-ban megrendezett műcsarnoki kiállításon a több mint nyolcvan bemutatott mű közül  még csak néhány érintette ezt területet. Konkrétan csak egy Angyal és egy Angyali üdvözlet  szerepelt a katalógusban és az emlékezetemben is. Igaz még két mű címe szerint ide sorolható: egyrészt a vizitációt bemutató Mária és Erzsébet, másrészt pedig a Madonna. De láthatjuk mind a két alkotásnál, hogy a téma ellenére itt még a Mária és Erzsébet a görög mitológiához tartozó, és többször megfestett Orfeusz és Euridiké formai megoldásaiból nőtt ki, a Madonna pedig a teljesen profán megoldású két Fekete menyasszony című kép e világi folytatása. Ha le akarnánk egyszerűsíteni ilyen szempontból e téma csoportosítását, akkor mondhatnánk azt is, hogy a hatvanas évek a görög mitológiát érintő témák mellett a katedrálisok kora volt, a hetvenes évek az angyali üdvözletek kora, és a nyolcvanas évek pedig a pantokrátorok időszaka. Nagyjából ezek a témák voltak előtérben az egy-egy megnevezett évtizedben. Tehát az egész alakos pantokrátor csak a nyolcvanas évek elején jelenik meg. Egészen pontosan ami datálás szempontjából is beazonosítható, az 1980-ban. Az 1984-es Vigadó Galériában rendezett kiállítás katalógusában is - a több mint ötven kép között - még csak két 1981-es datálású Pantokrátort találhatunk. Igazi lendületet e téma a már elemzett üvegablak tervek kapcsán kap. A megbízás megvalósulatlansága nem veszi el a kedvét Tanár úrnak, sőt a technikai kötöttségektől való felszabadultság még nagyobb teret ad a festői fantázia kibontakozásának. Mi sem bizonyítja jobban ezt a feltevésemet, mint az a datálás, amit egyik ilyen  képén láthatunk, és az üvegablakoknál már bemutattam:  82-87, majd kőtőjel nélkül 98.


          Ismerve a kép keletkezésének történetét tudom, hogy e témában ez volt az első próbálkozás 1982-ben az addig már több kisebb  mű megfestése után, egy nagyobb méretű kép elkészítésére. A dátumozásból és a lefestett aláírásból arra következtethetnénk, hogy 1982-ben a mű elkészült, mivel a festői gyakorlatban szignóval akkor szokták ellátni a képet. Aki persze ismeri Fischer Ernő festői gyakorlatát az tudhatja, hogy sok esetben már az alkotás elkezdésénél, szinte az első fázisban aláírta a képeket. Későbbi témánk lesz az időskori művek befejezettségét vizsgáló bejegyzésben ennek a szakmai szempontú elemzése, de itt már annyit elárulhatok, hogy ezt  az Ő esetében elsősorban esztétikai szempontok indokolták. Tehát csupán az aláírásból és a keltezésből a Fischer alkotások befejezettségére nem lehet egyértelműen következtetni. Itt is tévednénk, ha azt hinnénk, hogy ekkor már kész képpel találkozhattunk volna. Ahogy fent említettem, az 1984-es Vigadó Galériában rendezett kiállításon még csak két ilyen témájú mű szerepelt, és mind a kettő sokkal kisebb méretű: Pantokrátor I. 60 x 41 cm, Pantokrátor II. 48 x 35 cm. Ez a kép pedig 135 x 90 cm. Tanár úr ekkor még nem tartotta megoldottnak a művet, és így bemutathatónak sem. De ugyanez történt 1987-ben is. Ekkor viszont már oly annyira problematikusnak ítélte az egész addigi megoldást, hogy félretette ezt a képet és újat kezdett festeni. Ennek tapasztalatai alapján egy év alatt elkészítette az 1988-as datálású Pantokrátor képet, amely hasonló méretű, és akkor be is lett fejezve. Az előző kép pedig csak a kilencvenes évek második felében kerül elő újra, és akkor radikális átalakításon esett át. Az addig teli ragasztott kollázsokat letépi Tanár úr, és szinte de-kollázsos képpé formálja, annak ellenére, hogy ekkor már nem ragasztásos technikával fejleszti tovább, hanem olajjal átfesti az egészet. Ha a két művet összehasonlítjuk, akkor én a mai napon sem vagyok teljesen meggyőződve arról, hogy a harmadik dátum, az 1998-as is a befejezettségét jelentette a képnek. A tíz évvel korábban készült mű sokkal érettebb, finomabb megmunkáltságú mint az utóbbi - ami persze nem feltétlenül azt jelenti, hogy jobb is - de azt mindenképpen, hogy befejezett. Mert éppen a Mestertől hallottuk számtalanszor, hogy egy mű nem biztos, hogy akkor van kész, amikor a festő leteszi az ecsetet. Van amikor a kép "befejezi önmagát", amit közhelyszerűen úgy szoktak mitizálni, hogy egy ecset vonással sem lehet több,  sem kevesebb, mint ami a képen van. De a nyitott mű esetében nem feltétlenül ez a döntő a befejezettség tekintetében, sokkal fontosabb ilyen szempontból, hogy milyen kontextusban értelmezzük a művet. Mivel ez az alkotás is csak azáltal nyerte el a kész státuszát, hogy 2002-ben Fischer Ernő az életében rendezett utolsó kiállításán, a Vigadó Galériában főhelyre tette és vállalta a képet. Innentől kezdve a festő szándéka szerint nincs jogunk kétségbe vonni  a befejezettséget, de a lezárt életműben elfoglalt helyét illetően azért újra kétségeink lehetnek.         


                                                  Fischer Ernő: Pantokrátor 1988. és Pantokrátor 1998.


                          Fischer Ernő életében rendezett utolsó kiállításának fő fala, a Vigadó Galériában 2002-ben.
            

               
         Kissé elkanyarodtam a bevezetőben feltett kérdés megválaszolásától - amit nem csak költői kérdésnek szántam, ezért megválaszolásra is szorul -, hogy miért csak a kilencvenes években jelenik meg a félalakos pantokrátor kép Fischer Ernő festészetében. De, hogy lássuk már most ennek a befejezettség és befejezetlenség kérdésének fontosságát, előre bocsátom, hogy a most tárgyalandó négy kép be van fejezve, sőt talán nagyon is be van fejezve. És a végén tárgyalt tanítványi képekre is ez vonatkozik majd. Tehát a továbbiakban is érdemes szem előtt tartani ezt a kérdést is amellett, hogy az utolsó korszakban miért kerülnek előtérbe az egész alakos művekkel szemben, a félalakos pantokrátor képek.
   Ha művészettörténetileg áttekintjük a Christos Pantocrator ábrázolásokat, láthatjuk, hogy talán dominánsabban jelen van - főleg a pravoszláv ikonogáfiában - a félalakos megoldás. Többször felvetettem Tanár úrnak ezt a kérdést, amit ő úgy indokolt, hogy a félalakos ábrázolás közelebb áll a portréhoz, és ott - a szem,száj, orr szükségszerű megjelenítésével - óhatatlanul nehezebb a szimbolikus formát előtérbe helyezni. A szem túlságosan odavonzza a tekintetet, és ezáltal ki-ki rávetíti az arcra a maga emberképét, ezért nehezebben jut érvényre az egész kép formatartalmából  eredő szimbolikus forma. Ekkoriban azonban mindannyiunkat  - mármint a Budaörsi Műhely szűkebb körét és Fischer Ernőt is - sokkal jobban foglalkoztatta az absztrakt expresszivitásból eredő gesztusszerű letét, és a véletlenszerűségekből adódó formai tartalmak, sem mint a reális figurális, vagy portrészerű ábrázolás. De emellett ugyanúgy soron voltak a dekoratívabb rajzi megoldások és az ornamentikából származó geometrikusabb kifejezési formákból való képi építkezések. Így érthetőnek és indokoltnak látszottak Tanár úr magyarázatai, a félalakos változat mellőzésére, sőt talán az egész téma elvetésére is.


     Azonban egyrészt Fischer Ernő addigi munkásságából szervesen következő képi ábrázolások továbbvitele, másrészt az akkoriban (1988.) magyarul is megjelent Pavel Florenszkij: Az ikonosztáz című könyve aktualizálta a téma felvetését. Tovább bonyolította a helyzetet, hogy ugyanebben az időben megjelent az Új Művészet című folyóiratban Kürthy Sándor - valamikori Fischer tanítvány és számunkra idősebb kolléga - szakrális művészetről írt tanulmánya, amelynek néhány megállapításával Tanár úrnak ellenvetései voltak. Sajnos nem találom otthon ezt a cikket - pedig meg van valahol - és az interneten sem érem el sehol, ezért nem tudok idézni belőle, pedig ez is érdekes lenne. Emlékezetből pedig - több mint huszonöt év távlatából -  nem akarok elemzésbe bocsátkozni, nehogy félrevezető legyek. A mi szempontunkból most viszont elég talán annyi is, hogy ez is motivációs tényező volt a kérdés napirenden tartásához. Tehát a két ellentétes pólusú érdeklődés - egyrészt a tradicionális festészet tanultságainak továbbgondolása, másrészt a korszerű festészet eredményeinek ötvözése - szinte lehetetlen feladatnak tűnt.
         Engem viszont mindig érdekeltek a nehezebb feladatok, és sokszor a lehetetlennek tűnő megoldások keresése. Ezért elhatároztam, hogy készítek egy didaktikus sorozatot az egész alakos és a félalakos pantokrátor ábrázolásokból is úgy, hogy az itt felsorolt összes problémát összeboronálom és megpróbálok kiutat találni, valamelyik irányba. Először - Mesterünkhöz híven - tenyérnyi méretben készítettem több mint száz vázlatot a félalakos változatból, amelyből  a végén kiválogattam száz darabot és összeállítottam belőle öt - egyenként húsz darabos - tablót. Ezt ki is állítottam annak idején, Száz kis ikon címmel, a Töredékek című második Budaörsi Műhelyt bemutató csoportos kiállításon.



   
 


           Annak idején is vázlatoknak tekintettem ezeket, de így utólag sem vagyok elragadtatva tőlük. Viszont az én munkáimra akkoriban egyáltalán nem voltak jellemzőek az olyan kivitelezettségű képek, amelyek önálló művekként is érvényesülhettek volna, mert sokkal inkább érdekelt a problémák felvetése. Azt hiszem Tanár úr is ezt értékelte bennem. A becsvágy persze bennem is nagy volt, és ezért nem álltam meg a vázlatoknál, hanem lefestve a stúdiumi rajzaim egész íves rajzlapjait - igaz már nem százas szériában, hanem egy-két tucatnyi mennyiségben - elkezdtem nagy méretben is megismételni ezt a gyakorlatot. És itt már nem csak a félalakos, hanem az egész alakos változatot is bevontam. Először csak alapokat "gyártottam" - ahol a különböző letétek érdekeltek, az expresszívtől az ornamentálisig - és ezeket akartam tovább fejleszteni valamiféle elfogadható képi megoldás irányába. Amikor  megmutattam ezeket a lapokat Tanár úrnak, először elszörnyülködött, hogy milyen eszement vállalkozásba kezdtem, majd egyre jobban izgatta a felvetett probléma halmaz. Olyan volt ez a sorozat, mint az állatorvosi ló, a rajzi és festői problémáknak mindenféle betegségét meg lehetett találni benne. Ez adódott egyrészt a középszerű képességeimből, de mondhatjuk úgy is, hogy a festői tehetségtelenségemből, másrészt viszont a problémák iránti érzékenységemből és az intellektuális kíváncsiságomból. Tehát a felsorolt motivációs tényezők mellett ez volt a döntő pillanat, hogy összeálljon a kép, és e témát illetően egy hosszabb távú programba kezdjünk. Ekkor arra a megállapodásra jutottunk Tanár úrral, hogy a félalakos változatot nem folytatom, hanem odaadom neki és Ő viszi tovább - mivel ismert mondása szerint itt túl nagyra nyitottam a szám, és beleszorult az alma - de az egész alakos sorozatot megtartottam a magam további próbálkozásaira. Ez utóbbiból lett az a hat darab kép, amit 1992-ben a harmadik Budaörsi Műhely csoportos, Öten címmel megrendezett kiállításán, Zalaegerszegen a Zsinagógában bemutattam. Ebből láthatunk itt három képet. 


             De ezek után nézzük mire jutott a Mester a félalakos változatokkal. Azt tudjuk, hogy a nyitóképként bemutatott négy Pantokrátor ezekre az alapokra készült, és még négy-öt darabot sorolhatunk ide, amit  úgy-ahogy befejezettnek tekinthetünk. Volt olyan is, amelyből a sok átalakítgatás után, egészen más témájú mű született, főleg absztrakt képek. Először nézzük meg a négy kiemelt képet keletkezés történetükben, majd utána a kész műveket és az általam készített induló alapokat egyenként, és végül az összes odaadott alapot.
   

        Itt az első két lap még az én munkám, majd a harmadik Tanár úr által tovább vitt változat, végül pedig a kész mű. 


              Itt az első kép az én alapom, majd Tanár úr által készített két közbülső változat látható, és végül a kész mű.



           Itt is az első lap az én munkám, majd Tanár úr által tovább fejlesztett két változat, és végül a kész alkotás.



          Itt is az első lap az én alapom, majd Tanár úr által tovább alakított két közbülső változat, és végül a kész mű.

                   
                  És most nézzük meg egyenként, kinagyítva a kész művet is, és az általam készített alapot.



              
                 Fischer Ernő: Pantokrátor I. (A feltámadott, vagy a Tavasz), 1991. vegyes technika, 83 x 62 cm.




                                                               Alföldi László: Pantokrator I. alapja.




                    Fischer Ernő: Pantokrator II. (Az igazságos, vagy a Nyár), 1991. vegyes technika, 83 x 62 cm.




                                                                     Alföldi László: Pantokrátor II. alapja.




               
                    Fischer Ernő: Pantokrátor III. (A szenvedő, vagy az Ősz) 1991. vegyes technika, 83 x 62  cm.



                                                                 
                                                                      Alföldi László: Pantokrátor III. alapja.





                     Fischer Ernő: Pantokrator IV. (Az igazságos, vagy a Tél), 1991. vegyes technika, 83 x 62 cm.





                                                                  Alföldi László: Pantokrátor IV. alapja.


           Most először azok az alapok következnek, amelyekbe Tanár úr már dolgozott, de nem fotóztam a további útját a képnek, ezért csak emlékezetből tudom felidézni, hogy egyes lapoknak mi lett a sorsa.




            Az utolsó képpáron jól megfigyelhető az új kép kibontakozása. A baloldali az én alapom, a jobboldali ugyanazon a lapon egy félkész kép, amit Tanár úr fejlesztett tovább. Itt nyomon követhető, hogy miképpen van visszafogva az egész felületet behálózó rajzi érték, és milyen mennyiségben tűnik elő a készülő műben, mint töredezett elem. Itt lényeges a többszöri rétegezettség, mert ezt a faktúrát utólagos felrakással nem lehet már elérni.    


     Most következnek azok a lapok, amelyek az én alkotásaim, illetve tovább fejlesztésre szánt lapjaim, de végül is ebben az állapotban Fischer Ernőnek adtam, és  a Mester festette tovább, tehát az Ő művei lettek.








                A bemutatott négy Pantokrátor (I-IV.) címénél láthattuk, hogy a melléknevek kettőssége két különböző irányultságú interpretációt tesz lehetővé. Az egyik - a későbbi elnevezés - ma első helyre került, és így inkább a keresztény értelmezést helyezi előtérbe, míg a másik inkább holisztikus, illetve panteisztikus interpretációt tesz lehetővé. Én viszont ma már adnék egy harmadik melléknevet is a négy Pantokrátornak (I-IV.), ami a négy evangélistát foglalná magába. Hogy melyik-melyik, azt még nem döntöttem el, de mivel Máté szimbóluma az angyal, és ő Jézus tanítvány is volt, ezért neki mindenképpen a Pantokrátor I.-et szánom. A többin még gondolkodom. Ez az újabb "keresztelő" azért jutott eszembe, mert ahányszor ránézek ezekre a képekre, Tanár úr jut eszembe, a "nagy tanító", a pedagógus, aki egész népét szerette volna tanítani, de csak a katedráig jutott el. Festői életművéből pedig lenne mit tanulni - ha nem is az egész népének - de a festőknek mindenképpen.   

                    Ebbe a bejegyzésbe első sorban a képek ikonogáfiájával akartam foglalkozni, de lehet, hogy visszatérek majd  még a Pantokrátorokhoz, és akkor inkább az ikonológiai összefüggéseket helyezem előtérbe. Az is lehet, hogy ezt majd a többi szakrális jellegű munkák együttes elemzésénél teszem meg. Most viszont befejezésként megint egy tanítvány munkáival zárom a bejegyzésemet, amit ez esetben nem nehéz kitalálni, hogy kire esett a választásom: természetesen magamra. Mint a leírtakból látható, itt én voltam a "felbujtó", az alkotásra inspiráló, de ezután is én vagyok az, aki legjobban "beleragadt" e témába. Bíró Judit (1956-1992.) és Kölűs Judit (1950-1994.) rég meghaltak, így számukra már nem vihető tovább semmi, Csengery Béla a városképek és a tájképek felé fordult, T.Horváth Évát manapság főleg a különféle anyaghasználatok átszellemítése foglalkoztatja, én pedig néha-néha - legalább is a motívumok tekintetében - még mindig visszatérek a szakrális témákhoz. De maradjunk egyenlőre az eddig tárgyalt időszaknál, és nézzük meg, mit csináltam még 1991-ben, párhuzamosan Fischer Ernő Pantokrátorainak alkotása idején. Ezt elsősorban azért teszem, mert ez is összefüggött azzal a "párbeszéddel", kérdés-felelt "játékkal", amit Tanár úrral annak idején folytattunk, illetve ez esetben folytattam.
         Az előzőekben hivatkoztam az egész alakos Pantokrátor képeimre, amit Zalaegerszegen ki is állítottam - tehát bizonyos szempontból akkor befejezettnek tekintettem - de most olyan képeket mutatok be, amiket eddig  tárlaton még sohasem szerepeltettem. Több mint húsz éve porosodnak a műtermemben anélkül, hogy azóta hozzá nyúltam volna. Ma már más megvilágításban látom őket, mert úgy érzem, hogy az idő múlásával lassan talán beértek a bemutathatóságra. Tanár úr szokta volt mondani, hogy nem kell elsietni a kiállítást, várjak még, majd eljön annak is az ideje. Későn is szántam rá magam, mert több mint harminc éves felkészülés után, 2000-ben volt az első önálló kiállításom. Az ezt megelőző három évtizedben csoportos bemutatkozásokon sokszor szerepeltek műveim, de önálló tárlatom addig még nem volt. Azóta tizenöt önálló kiállítással a hátam mögött, még mindig kezdőnek érzem magam, és sokszor felvetődik bennem, hogy talán nem kellett volna annyira sietni. Minden esetre azt lehet látni, hogy ezeknek a képeknek a bemutatását nem kapkodtam el.

Hat évvel később most újra olvasva saját írásomat, az alábbi képhez és kiállításhoz hozz fűzöm még, hogy leszámítva az ugyancsak kétezer májusában bemutatott Budaörsi anziksz című fotó kiállításom után, ez volt az első önálló képzőművészeti kiállításom. Témaválasztásában szorosan összefügg a fent leírtakkal, ugyanis itt a több mint ötven kép mind fejet ábrázolt, kiélezve és hangsúlyozva a szemek problémájára.


                                 Fischer Ernő 2000-ben a budafoki Jazz-Galériában rendezett kiállításomon.


          És itt térek vissza a bevezetőben oly hosszan és részletesen fejtegetett befejezettség és befejezetlenség kérdésére. Ezek a képek annak idején  már "önmagukat befejezték", de az én bizonytalanságom, önbizalom hiányom és kishitűségem nem adott elég bátorságot, a késszé nyilvánításhoz. De közre játszott itt az is, hogy az akkor készült Fischer Ernő félalakos Pantokrátor képek, túlságosan nagy árnyékot vetettek erre. 


  




                                        Alföldi László: Félalakos Pantokrátor I-IX., 70 x 50 cm., vegyes technika, 1991.


        De nézzük meg, hogy mitől is voltak ezek már akkor "önmagukat befejező" állapotban? Attól a már idézett és közhelyszerűnek nyilvánított megállapítástól, hogy sem hozzátenni, sem elvenni nem lehet belőlük anélkül, hogy az egész ne sérülne. Ezzel ma sem minősítem a képeket se jónak, se rossznak, csupán annyit állapítok meg, hogy befejezettek. De befejezettek e abban az értelemben, hogy nem helyeztem őket a mű státuszába a bemutatással? Nyitva hagyom ezt a kérdést, és így térek vissza egy mondat erejéig Fischer Ernő egész életművéhez. Befejezett e az életmű a Mester halálával, vagy vár még a feldolgozásra, az összefoglalásra,  az értékelő elemzésekre, hogy más megvilágítással újra nyitottá válhasson? 

    

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése