Belátó – Kilátás
Első pillantásra: roncsok.
Egy Barkas, egy Trabant — egy letűnt világ maradványai.
De ezek a tárgyak nem egyszerűen tárgyak.
Egy életforma hordozói.
Nyár. Balaton. Tenger.
Csomagtartóba szorított világok, túlpakolt utak, lassú határátlépések.
A szabadság szűk keretei — és mégis szabadság.
A „legvidámabb barakk” emlékezete ez.
Az a különös állapot, amikor a korlátok között is lehetett élni, sőt:
meg kellett tanulni élni.
A Barkas és a Trabant ma már nem mennek sehová.
De a képen mégis mozgásban maradnak.
Mert mögöttük ott a zöld.
Fölöttük ott az ég.
A tavasz nem kérdezi, hogy mi volt tegnap.
A látvány két irányba nyílik:
befelé — a múlás felé,
és kifelé — egy még mindig élő világra.
Ez a kettősség nem nosztalgia.
Nem is felmentés.
Inkább egyfajta belátás:
hogy az a világ, amelyet ma sokszor egyszerűen „átkosnak” nevezünk,
nem volt egynemű.
Volt benne hiány, korlátozottság, kényszer —
de volt benne alkalmazkodás, lelemény,
és egy sajátos, csendes derű is.
Az optimista melankólia nem utólagos magyarázat,
hanem túlélési forma volt.
És talán itt válik igazán aktuálissá ez a kép.
Mert ma, amikor formálisan több a szabadság,
nem biztos, hogy több a belátás.
És nem biztos, hogy könnyebb megtalálni azt az egyensúlyt,
amit akkor — kényszerből vagy ösztönből — sokan megtaláltak.
A Barkas és a Trabant tehát nemcsak múlt,
hanem tükör is.
Nem azt kérdezik, hogy jobb volt-e akkor,
hanem azt, hogy mit kezdtünk azóta a szabadsággal.
És közben a kép csendben megőrzi azt is, ami nem veszett el:
a zöldet, a fényt, a levegőt.
A lehetőséget, hogy a kilátás —
minden történelmi tapasztalat ellenére —
még mindig nyitva van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése