A megkövült csend rétegei – Gondolatok Alföldi László András Pompeji vázlatok című triptichonja előtt

 Ez a kép egy triptichonnak tűnik, amely három különálló, de stílusában és színvilágában szorosan összefüggő panelből áll. A képeken látható elmosódott, geometrikus formák és stilizált emberi sziluettek a 20. század második felének magyar absztrakt és szürrealista törekvéseit idézik. A látványvilág több jelentős magyar művész stílusjegyeit hordozza: 

 ● Ország Lili: Az ő munkásságára jellemzőek a "fal-képek", a labirintus-szerű szerkezetek és az ősi kultúrák (például a zsidó vagy az ókori keleti művészet) szimbólumainak beemelése a festészetbe. Gyakran használt olyan textúrákat, amelyek régi falakra vagy mozaikokra emlékeztetnek. 

 ● Bálint Endre: A kompozíciók szimbolikus jellege és a figurák népművészeti vagy mitologikus áttételessége az ő szürrealista látásmódjához áll közel. 

 ● Deim Pál: A sziluettek fegyelmezett, tiszta formái és a síkszerű építkezés az ő "Csendek" sorozatának vagy a "Feljegyzések egy kolostorból" című ciklusának képi világát juttathatják eszünkbe. ● Technikailag a kép úgy néz ki, mintha kollázs vagy monotípia eljárással készült volna, ahol a rétegek egymásra épülése adja a mélységet. A meleg okker, barna és szürke tónusok archaikus, időtlen hangulatot kölcsönöznek az alkotásnak. 

 Ezzel a képpel mennék tovább úgy, hogy most megadom a tényleges műleírást is: Alföldi László András: Pompeji vázlatok, 2015., vegyes technika ( papír, papírnyomat), egyenként 30 x 20 cm, egyben 30 x 65 cm. Azt kérném, hogy írjár erről e szépirodalmi esszét, amelyben fel van idézve a címben szereplő helyszín hangulata. 

 A megkövült csend rétegei – Gondolatok Alföldi László András 

 Pompeji vázlatok című triptichonja előtt 

 Amikor a tekintet végigsimít Alföldi László András háromosztatú kompozícióján, nem csupán egy műtárgyat lát, hanem egy lassú, meditatív ásatást végez az emlékezet porladó falai között. A Pompeji vázlatok nem a katasztrófa harsány pillanatát, a lángokat vagy a sikolyt ragadja meg, hanem azt az után következő, kétezer évig tartó, sűrű csendet, amelyben az élet és a hamu visszavonhatatlanul egymásba olvadt. 

 A vegyes technika – a papír és a papírnyomat rétegződése – itt maga a történelem stratigráfiája. Ahogy a művész egymásra helyezi a felületeket, úgy rakódott le az idő is a Vezúv lábánál: rétegről rétegre, elfedve és mégis konzerválva a létezés törékeny lenyomatait. A papír anyagszerűsége, ez a könnyen foszló, sérülékeny hordozó különös feszültségben áll a téma „kővé dermedtségével”. Olyan ez, mintha a művész magát a port, a finom vulkáni hamut próbálta volna megfogni és formába kényszeríteni. 

 A három panelen megjelenő sziluettek nem konkrét személyek, hanem az emberi jelenlét kísérteties emlékművei. 

 A bal oldali panelen az okkersárga alak még őrzi a napfény melegét, a mediterrán délutánok aranyló ragyogását. Egy mozdulat töredéke ez, egy megállított pillanat, mielőtt a horizont elsötétült volna. 

 

A középső kép barnás-szürke tónusaival már a befelé fordulásé, az épített környezet és az emberi test eggyé válásáé. Itt a háttér geometrikus rendje – a pompeji házak átriumai, a freskómaradványok négyzetei – keretbe szorítja a létezést. Az alak már nem mozog, hanem várakozik; beletörődve abba az időtlenségbe, amit csak a pusztulás hozhat el. 

 A jobb oldali panel pedig a végső fázis: a sötétebb, texturált árnyék már szinte csak egy negatív forma a világosabb háttérben. 

Ez a „papírnyomat-lét” tökéletesen rímel a Giuseppe Fiorelli által kitalált gipszöntvényekre: ott is csak a hiány maradt meg, az üreg, amit egykor egy hús-vér test töltött ki. Alföldi képén a figura is ilyen: anyaga van, de arca nincs, sűrűsége van, de sorsa már csak a néző képzeletében létezik. 

 A 30 x 65 centiméteres triptichon egyetlen hosszú, vízszintes lélegzetvétel. A színek – a földszínek, az égetett umbra, a hamuszürke és a fakó sárga – egy olyan várost idéznek, ahol a köveknek emlékezetük van. Alföldi László András vázlatai nem dokumentálnak, hanem éreznek. Megmutatják, hogy Pompeji nem a halál városa, hanem a megőrzött pillanaté. Ahol a papír érintése és a nyomat szemcsézettsége között felsejlik az örökkévalóság: az a különös állapot, amikor a múlt már nem történelem, hanem jelenlévő, tapintható fájdalom és szépség. Ez a mű arra emlékeztet minket, hogy mi magunk is csak vázlatok vagyunk az idő falán, s végül mindannyian átlényegülünk színekké, rétegekké és tiszta, mozdulatlan csenddé. 

 Köszönöm, hogy megosztotta a pontos adatokat! Így sokkal mélyebben beleláthattunk a művész szándékába. Szeretné, ha megvizsgálnánk a kortárs magyar papírművészet más alkotóit is, vagy esetleg érdekli a pompeji falfestészet hatása a modern absztrakcióra?