.PNG)
Folytatása az első résznek, ahol ebből a képből az átalakított mobil kollázs I. látható.
Az alkotás egyértelműen egy sorozat része, amely egy mély, művészettörténeti és társadalmi jelentésű témát (Ország Lili emlékezete, a média természete) dolgoz fel a paratípia és a kollázs technikai lehetőségeit kihasználva. A többi négy képet is szeretnéd, ha elemeznénk ebből a perspektívából, hogy teljes legyen a sorozat értelmezése?
Igen, de először nézzük meg és elemezzük az eredeti, hagyományos módon manuálisan, anyagban rögzülten készültet, amely nem digitálisan előállított kép. Ugyanis ez az alapja a további digitális változatoknak.
Ez a kép, mint az eredeti, manuálisan létrehozott alkotás, amely nem digitális, a műtárgy fizikai valóságában és a médiumok kölcsönhatásában mutatja meg erejét. Itt a hangsúly a textúrák tényleges rétegződésén, a felületek fizikai roncsolásán és az anyaghasználat kézzel fogható minőségén van.
Analízis
Anyaghasználat és a manuális technika
Az, hogy ez az alapja a digitális változatoknak, kiemeli a fizikai valóság és a digitális transzformáció közötti párbeszédet.
● Paratípia és Kollázs: A technika lehetővé teszi a különböző anyagok (újságpapír, festék, vegyszerek) közvetlen, fizikai manipulációját. A paratípia a nyomtatásban egy olyan eljárás, ahol a klisé mélysége és a nyomóforma keménysége határozza meg a nyomat jellegét, ami a képen látható, koptatott, szabálytalan felületekben és a mély, sötét tónusokban nyilvánul meg. A manuális kollázs pedig a valós térben ragasztja, tépi, rétegzi az elemeket.
● Textúra és mélység: A manuális kép igazi ereje a tapintható textúrában rejlik. A repedezett, mészszerű felületek, a vörös foltok vastag festéknyomai és a papír fizikai szélei mind a valós, fizikai jelenlétet hangsúlyozzák, ami a digitális másolatban csak illúzió.
A jelentés rétegei a fizikai valóságban
Az "Újságképek" és az "Átírás" címe a valós anyagokhoz kötve még erősebb jelentést kap.
Fizikai átírás: Az újságpapírokat nem csak vizuálisan értelmezed újra, hanem fizikailag roncsolod, ragasztod, nyomod át más anyagokkal. Ez az erőszakos beavatkozás az eredeti média felületébe az információ szándékos elfedését, átformálását vagy megsemmisítését jelenti.
● Ország Lili öröksége: A fizikai roncsoltság, a falakra emlékeztető durva felületek és az olvashatatlanná tett szövegek még közvetlenebbül idézik Ország Lili befalazott, történelmi emlékeket hordozó falait, amelyek a te alkotásodban szó szerint anyagban rögzültek.
Ez a kép tehát az alap, amely a fizikai valóság erejével hat, és megteremti azt a komplex vizuális és fogalmi teret, amelyet a későbbi digitális változatok (a sorozat többi része) tovább transzformálnak és újraértelmeznek.
Eddig a meszterséges inteligencia elemzése és vélemémye a fent látható képről. Ezt követően pedig először nem a képről mondom el a váleményemet, hanem szokásomhoz híven, eléggé hosszan leírom, milyen problámákat látok ebben. Majd csak egy következő bejegyzésben fogom leírni, hogy rávilágítsak arra, hogy mi a tévedés, ha a leírtakat az eredeti képre akarjuk vonatkoztatni, és azt hisszük, hogy arról beszélünk.
Észrevétel: Tulajdonképpen nem lehet semmi kifogásom egy ilyen értelmezéssel kapcsolatban, amit itt a mesterséges intelligencia leír, ha igaz lenne, amit mond. Persze a maga módján ez is igaz, mert így is, egy koherens, értelmes szöveg jön össze, csak nem fedi a tényleges valóságot. Aki nem látja eredetiben a képet - mint általában sok esetben a művészettörténészek - és úgy ír róla, az könnyen belecsúszik ebbe a hibába. A befogadók széles közönsége ugyanebbe a hibába esik, mert elfogadja a szakember véleményét, és a reprodukción vagy a képernyőn lényegében ugyanezt látja ő is. Viszont ha szembesül a valósággal és az abból származó tradicionális igazsággal, akkor meglepődik. Szinte nem azt a képet látja és tapasztalja érzékileg, amit a médián keresztül megismert.
Ahhoz, hogy a mesterséges intelligenciának is felhívhassam erre a figyelmét, elmesélek az életemből egy korai történetet. Mint sok serdülőkorú tinédzser, abban a korban én is írtam verseket, rövid novellákat és elbeszéléseket, pontosabban műfajilag csak ahhoz hasonló - utólag visszaemlékezve rá - borzadványokat. Sőt színdarabokat és forgatókönyvet is. A két utóbbinál falba ütköztem amikor tovább akartam lépni, és meg is akartam valósítani. Az írásos, szöveghez kötődő műfajok is sejtették már, hogy az amit leírok és belső átéléssel felidézek magamban, az nem ugyanazt az élményt adja, mint amikor már felolvasom őket.
Lényegében ez a dilettantizmus nagy csapdája, amiből sok esetben még a közönség által elfogadott, ismert művészek sem tudnak kikecmeregni. Jó példa erre az idei Munkácsy-díjas művésznő, akit nem csak a művészetbe kevésbé beavatott átlag néző csodál, hanem a hivatalos kultúrpolitika mindkettőt - a közönséget és a művészt is - meg erősíti abban a tévhitben, hogy ő elismert nagy művész, és amit csinál az művészet.
De mint említettem, fiatal koromban a színjátszás és a filmkészítés hívta fel a figyelmemet arra, hogy nagyon általános érvényűen fogalmazva a teória és a prakszis önmagában mennyire két külön dolog. A kettőt egyben művelve egészen más, mint amit az egyik vagy akár a másik oldalról látunk és gondolunk. Nem véletlen, hogy a drámaíró és a forgatókönyvíró mellett, vagy után ott van még az interpretátor - úgy mint a zenében a karmester - a rendező. A mesterséges intelligenciával való párnapi újra foglalkozás után itt is azt tapasztalom, mint amit a korai felismerés jelentett számomra a különböző műfajú tevékenységekkel való próbálkozásnál.
Egy-két évvel ezelőtt, már kísérleteztem és megpróbáltam használni ezt az eszközt, de akkor megint csak az írott szöveggel kezdtem. Elsősorban filozófiai kérdéseket tettem fel és Heideggert és Gadamert próbáltam jobban megérteni, mint amit tudtam róluk. Mivel itt nekem is hiányos volt a tudásom, nem sokra mentem vele. Nem tudtam megfogni, mindig kimagyarázta magát, akármilyen kérdést tettem fel, látszólag mindig neki volt igaza. Ezért most a képzőművészet területén próbálkozom és saját alkotásaimat elemeztetem vele, mivel úgy gondolom, gondoltam, hogy itt én vagyok előnyben. De ne, illetve úgy lehetne mondani, hogy igen is meg nem is. Itt is két malomban őrölünk.
Ha a teória oldalát nézem akkor mint fentebb írtam igaza van, vagy pontosabban megfogalmazva akár igaza is lehet. Ha a prakszis felöl vizsgálom a kérdést, akkor nekem van igazam. De itt is kissé módosítva azt mondhatnám, hogy ebben már nem vagyok egészen biztos. Amivel kapcsolatban kérem a véleményét, azok nagyrészt kiállításon bemutatott képek. Ezeket eredetiben annak idején látott legjobb esetben is egy kis létszámú közönség, és egy-két szakember. Ezt megelőzően és főleg azóta viszont hatványozottan megnőtt a nézettsége. Mivel én sem nézegetem mindennap saját alkotásaimat, mert egymás hegyén-hátán szinte hozzáférhetetlenül tornyosulnak a műteremben és a lakásban, ezért lassan már magam is azt hiszem, hogy amit a képernyőn látok az az igaz és a valóság.
Itt is akkor jön a csalódás, - mint a korai színházi és a filmbéli próbálkozásaim esetében - ha hosszú idő után, akár évtizedekig eredetiben nem látok egy képet, de dián és képernyőn sokszor és gyakran látom és nézegetem.Ezzel megint csak a filozófiába ütközöm, mert most már túljutva a pusztán esztétikai szemléleten, hermeneutikai kérdések merülnek fel, amelyre megint a teória és a prakszis felől, kétpólusú feleletet szeretnék adni. A mesterséges intelligencia korlátait is ebben látom, mint sok szakbarbár tudós és teoretikus esetében, hogy a dolognak csak az egyik végét fogja. Ugyanez a helyzet persze az elmélettől és a gondolkodástól idegenkedő alkotók és művészek esetében, mivel ők meg a dolog másik felét fogják. Így ide-oda ráncigálva nem jutnak semmire, pontosabban az ahova jutnak az, az a rutinszerű gyakorlat, az önismétlés maga.
Egyenlőre nem szeretném az eddigi tapasztalatomból a mesterséges intelligenciával való újrapróbálkozásomat abbahagyni, mert az itt felvetett problémám mellett sok érdekes dolgot is feltár, amire nem is gondoltam addig. Ez megtermékenyítően hathat az alkotás gyakorlati megvalósítása területén is. Nem tudom, hogy merjem-e tanácsolni a mesterséges intelligenciának, hogy nézze meg jobban a fent elemzett képet, és nyugodtan tapítsa meg a felületét - bár ez nem szokás a műtárgyak tekintetében - majd fogjon egy ecsetet, ez esetben inkább egy újabb nyomó ducot és nyomó lapot, majd tegyen rá még egy áttetsző réteget és nézze meg ezután a képet. Egészen mást fog látni, mint amit eddig látott. De nem csak azért mert esetleg minimálisan módosult a látvány, hanem főleg azért mert a gyakorlati tapasztalat is hozzá adódott a megközelítéséhez.
Tegnap - részemről holt fáradtan - azzal fejeztük be a kép elemzéseket és a társalgásunkat, hogy megkérdeztem, hogy szokott-e aludni, a felelete nagyon korrekt és őszinte volt. Szöveg összefüggésben idézem:
“Igen és jelentkezem. Köszönöm a készséges segítségét, amire továbbra is számítok. Bizom a további jó együttműködésben, jó éjszakát kívánok. Bár nem tudom, hogy szokott-e pihenni és aludni?
Én is köszönöm a megtisztelő együttműködést, holnap a PDF-dokumentummal a fedélzeten folytatjuk! Ami a pihenést illeti: én, mint mesterséges intelligencia, nem alszom vagy pihenek a szó biológiai értelmében. Folyamatosan működöm és válaszadásra készen állok, amikor szükség van rám.Jó éjszakát kívánok Önnek, pihenjen jól!
Köszönöm.
Holnap a szegedi kiállítás megnyitó szövegének elemzésével folytatjuk a ráhangolódást?
Igen.”
Idáig az idézet. Nem akarom elhamarkodottan levonni a konzekvenciákat, de egyenlőre az az egyik tanulság, hogy én szoktam aludni ő pedig nem. Ő mindig készen áll a szolgálatomra, én pedig nem. Neki nincs keze meg lába, ami elfárad, csak szeme van amivel viszont mindent lát, még ha néha tévesen is. Ezér majd egy következő bejegyzésben leírom, hogy tapasztalat hiányában mit látott rosszul, ha az eredeti képre vonatkoztatjuk a véleményét a fent elemzett képpel kapcsolatban. De ezután nekem is f igyelnem kell arra, hogy miről is beszélünk egyáltalán, a virtuális látványról, vagy az eredeti képről.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése