Kép-más-ok-Portré C-Artus Srúdió- 2001.

 

Kép-más-ok -

T. Horváth Éva és Alföldi László kiállítása

2001. december 3. Artus Stúdió Galéria 

A kiállítást megnyitja Lukács Rita és Goda Gábor 

Alföldi László második alkotói korszakának második kiállítása

Az első képzőművészeti kiállítás után, a második egy évvel később volt az Artus Stúdió Galériában. A leválás a mesterről és a fotóról, lassan és nehézkesen ment, mert még itt is kísértett az elmúlt évtizedek gyakorlatának árnyéka. Én magam is nehezen vettem tudomásul, hogy nincs más út, el kell hagyni a jól bevált régi ösvényt és saját csapást kell nyitni a képzőművészeti élet sűrű és bozótos világában. A közönség is úgy fogadta az előző évi kiállításomat, mint valami kitérőt a “szolgai” útról, amit hosszú éveken át követtem a mester árnyékában, és azt jobban elfogadták, hogy fotózom és önállóan bemutatkozom egy nagyszabású tárlattal, de hogy festőként is próbálkozom azt nehezebben vették tudomásul. Így szinte hónapra és napra pontosan megismétlődött az előző évi kiállítási program. 2001. májusában az első Budántúli Fesztivál keretén belül - megint csak Mandel Róbert segítségével - Szentendrén a Városházán újra kiállítottam egy válogatott anyagot a Budaörsi anziksz fotókból, majd a év végén az Artus Stúdióban feleségemmel közösen megrendeztük a Portré C. című első közös kiállításunkat. Hogy mit is jelent ez a cím ahhoz egy kis magyarázat kell.

Artus Stúdió és a Portré C. bemutatása 

 Az Artus Stúdióról annyit tudni kell, hogy ez egy táncszínház, Goda Gábor vezetésével, ahol egyébként képzőművészeti Stúdió is működik. Abban az időben a Társulatnak volt egy olyan produkciója Portré C. címmel, ahol minden előadásra más-más képzőművészt hívtak meg, aki a koreográfiát követve, rögtönözve rajzolt egy üveglapra színpad hátteret, amit kivetítettek, és így aznap este szerves részévé vált a produkciónak. Ismeretség révén T.Horváth Évával én is felkérést kaptam egy ilyen szereplésre, de mivel az én és Éva alkotói habitusa sem ilyen jellegű, hogy improvizatív módon, performance szerűen működjünk, ezért egy önálló kiállítással járultunk hozzá a produkcióhoz. A címben szereplő C. a római írás szerinti százas számot jelenti, mivel ennyiszer adták elő ezt a darabot, mindig más képzőművész közreműködésével, és értelemszerűen mindig más háttérrel. Mi, ezzel a hagyományos műtermi körülmények között megalkotott képekkel, és tárlattal a százegyedik eseményként kapcsolódhatunk az előadás sorozathoz. Ezért Éva is és én is, ötven-ötven portrét készítettünk, és a tárlat egésze volt a százegyedik, kiegészítő produktum. Éva saját fantáziájában megszülető önálló portrékat készített, én pedig parafrázisokat.  

Mielőtt néznénk a kiállított képeket, érdemes elolvasni Goda Gábor megnyitó szövegét, és elgondolkodni az egészen, amely egyrészt szólt az általa koreografált és rendezett előadásról, másrészt ugyan úgy szólt az általunk összeállított kiállítási anyagról is. Az általam rendezett kiállítás szempontjából viszont különösen érdemes odafigyelni és elgondolkodni, a szövegben kiemelt mondatra és egy mondatból kiemelt megjegyzésre. Itt nagy hangsúlyt kap a sorozat, ahogy a Portré C. cím is jelzi. Ugyanazt a koreográfiát - sok improvizatív lehetőséggel - széria szerűen hosszú évek során százszor előadják, és száz különféle színpadi háttérrel, mely egyenrangú és szerves része az előadásnak. Itt a vetített háttérkép, - amelyet minden alkalommal más képzőművész készít, - és a táncosok - akik mindig ugyanazok - mozgása szerves egységet képez. Kölcsönösen reflektálva egymás pillanatnyi állapotára és produktumára, a táncosok improvizatív módon követik a rendező által előre meghatározott koreográfiát. A képzőművész pedig lehetőséget kap arra, hogy a nyolctételes mű előadási sorrendjét meghatározza. Tehát ez egy nagyon bonyolult és összetett játék, Ahol mindig minden egyszerre “Ugyanaz és más”.

Mi is ezt a rendezést és kombinációt igyekeztünk követni, kimondottan erre az alkalomra megalkotott művekkel, és az installálást is ehhez igazított módon oldottuk meg, egyszerre kihangsúlyozva az képek egyediségét és sorozatba tartozásukat. A kiállításnak adott többértelmű cím jelzi, hogy egybe olvasva és külön választva is mást jelent. Képmásokként minden egyes darabot lehet önállóan értelmezni, de Kép-más-ok-ként már elmerülnek a sorozat alkotta mátrixba. Goda Gábor szövegéből idézve: “Az egyszerinek tűnő arc-kép-mások együtt, sorozatban nem személyesek többé.” Ugyancsak az ő megnyitó szövegéből idézve: “A kép, az arc-kép-más megszólal, ha a néző önmagát láthatja meg benne. Ha mélyen megérint. Ha a kép emlékeztet. Éva “individuális” ikon sorozatot készített, ahol megjelennek a személyiségre utaló jelek, karakterek, de még nagyon is emlékeztetnek az ős képre, a szentekre és az ikonok világára. Én pedig művészettörténeti parafrázis sorozatban elevenítettem fel ismert képzőművészeti alkotásokat. Monotípia technikával újságpapírra és magazin lapokra átrajzolva a portrék reprodukciójának kontúrját, emlékeztettem az eredeti alkotásra és egyben felidéztem a mai sokszorosított nyomtatott kiadványok világát, amely összeköti a múltat a jelennel.

Goda Gábor megnyitó szövege:

KÉP-MÁS-OK 

Bevezető T. Horváth Éva és Alföldi László kiállításához.

Az ember egyedi, az arc személyes. Egy arc, egy arc kép személyes és egyszeri.

Nincs két azonos arca még egyazon személynek sem. Változik időben, változik eltérő környezetekben, változik belülről az embertől és változik attól is, hogy ki látja, s milyennek látja.

Mert nincs semmi, ami azonos. Nincs két azonos tárgy, nincs két azonos személy, nincs két azonos pillanat. Csak más van és hasonló van. A hasonlóság azonban csak másságukat bizonyítja. Nincs azonos arc, azonos kép, azonos arc-kép. Csak kép-más van. Arc: más-kép.

Az egyszerinek tűnő arc-kép-mások együtt, sorozatban nem személyesek többé. Az arc nem tulajdona többé a személynek, akinek arcképmása. Az egyszeri és egyedi feloldódik a sokszoriban. Az arc-kép-mások mátrixa végül egy új képet teremt. 

 A kép, az arc-kép-más megszólal, ha a néző önmagát láthatja meg benne. Ha mélyen megérint. Ha a kép emlékeztet. A varázslat pedig ott kezdődik, hogy nem tudod megfejteni mire is emlékeztet a kép. Egy arcképbe vagy bármilyen képbe bámulni, valaki vagy valami másban önmagunkat felfedezni, másban önmagunkra emlékezni: ez már az alkotó és a néző közös varázslata.

 Tekintetünkkel újrafestjük a képet, a figyelem és az emlékezet lefejti róla azt ami idegen: s marad az ikon, a jel: hogy az arcképben benne a világ és a szubjektum összhangjának ígérete.

 (Goda Gábor) 

A kiállított képek hármas csoportosításban, amely a kiállításon nem így szerepelt, hanem két sorban egymás alatt-fölött 25-25 kép, sorozatként, bemutatva.   

 

Az előző 2000-es Fejek című kiállításon és itt 2001-ben tulajdonképpen technikailag a legegyszerűbb módokat választottam, papírnyomat, kollázs, önkollázs, monotípia, festék visszatörlés vagy visszakaparásos, olaj és vízbázisú festékek, illetve mindennek különféle kombinációit. Anyaghasználatban is a tiszta patír, az újságpapír és a színes magazinok lapjai domináltak. Itt a tartalmi részre figyeltem inkább, az egyedi és a sokszorosított kép problémájára, a sorozatra, szériára és a szekvenciára, valamint a történeti képhasználatra és a modern és posztmodern eljárásokra. Beépítve a tudatos és a véletlen rendhagyó szerepét, figyelve az esetlegességekre és a rontott példányokra. Ezek megtapasztalásából jutottam el a paratípia közelébe, amely egyáltalán nem teljesen új technikai eljárás, hanem Fischernél egy hiba, egy ki nem használt lehetőség. Ország Lilinél már tudatosan felhasznált eljárás, de csak pár művénél, igaz jelentős alkotásnál is. De ezt majd a következő kiállításnál tárgyalom részletesen, mivel azt főleg a paratípia eljárás technikai bemutatására szántam.