Alföldi László András: Együtt „ugyanaz és más” - T. Horváth Éva és Alföldi László kiállítása

Novotny Tihamér

Együtt „ugyanaz és más” - T. Horváth Éva és Alföldi László kiállítása

Újlipótvárosi Klub-Galéria, 2012. február 9 - március 3.

Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a tisztelt tárlatlátogató három

különböző helyszínre és időpontra szóló három meghívót tarthat a kezében

egyszerre. Az elsőn és a harmadikon, amely a Pompeji vázlatok I. és II. címet

viseli és Alföldi László két kiállítására, míg a másodikon, amely T. Horváth Éva

és Alföldi László Együtt című tárlatára invitál, a következő magyarázó sorokat

olvashatjuk: „Ez a kiállítás része T. Horváth Éva és Alföldi László »Ugyanaz és

más« című kiállítás-sorozatának, amelynek másik két kiállítása, részben

ugyanebben az időpontban itt és itt - természetesen a megfelelő helyszíneket

értelemszerűen cserélve - látható."

Most tehát egy olyan kiállítás-sorozat középső állomásához érkeztünk, amelyen

a művészházaspár az 1997 és 2012 között készült munkáikból mutat be egy-egy

válogatást - mellesleg Alföldi László többek között a Pompeji vázlatok egy

másik szekvenciáját -, és amelyet ráadásul két általuk tisztelt és nagyra tartott

mester emlékére rendezett. Ez a két mester: Fischer Ernő (1914-2002) és Kovács

László (1944-2006), akiktől ízelítőül szintén látható néhány munka a galéria

falán.

A nézőben ezek után óhatatlanul merülnek fel a következő kérdések:

Miért Pompeji vázlatok Alföldi László három részben bemutatott ciklusának a

cime?

Miért pont Ugyanaz és más a kiállítás-sorozat egyik hívószava?

Miért pont 1997-től a műtárgyválogatás?

Miért pont Fischer Ernő és Kovács László a példa T. Horváth Éva és Alföldi

László számára?

És miért Együtt a kiállítás címe?

Próbáljunk meg válaszolni mindjárt az első két kérdésre.

Persovits József A papírnyomat-alapú képépítés művészete, az „Alföldi-típia"

vagy „Paratípia” című írásában, amelyben a hagyományos sokszorosítási,

másolási eljáráshoz hasonlító, valójában fordított, visszafelé építkező műveletre

utal, a következőket írja Alföldi László technikájáról: „a már egyszer valamilyen

nyomtatási eljárással papírra készült nyomat képi egészének vagy részleteinek,

még pontosabban a festékrétegeknek a visszaemeléséről beszélhetünk. Ez az

úgynevezett visszafelé építkezés, amely több lépcsőben történik. A

végeredmény egy új, de mégis véletlenszerű alkotás. Új, mert az eredetitől eltérő

lesz, és véletlenszerű, mert a visszaemelés során más és más hatás érhető el az

egymásra kerülő nyomatrétegekkel, színel:kel. ( ... ) Az eljáráshoz [Alföldi]

nyomdafestéket használ. Abból is kiemelt jelentőséggel bír a fekete, valamint a

transzparens fehér, de természetesen színes festékek is vannak."!

Ugyanakkor a Persovits-féle tanulmány előzményének tekinthető, az alább

következő Somhegyi Zoltán-féle értelmezés, amely éppen a művész Pompeji

vázlatok sorozatát mutatja be, már eredendően utal arra, hogy Alföldi László a

kiállításait sokszor az „ugyanaz és más” alcímmel látja el. Íme: „sok műre, s

nemcsak Alföldiére, jellemző, hogy kiindulópontjában, inspirációs forrásában,

tematikájában, vagy - ahogyan nála is - alapanyagában valamire hasonlít, és

mégsem az. Ugyanaz és más. De mondhatnánk úgy is: ugyanaz, DE más.

Ugyanaz, és MÉGIS más. Más, és ami még fontosabb: TÖBB."2

Alföldi László „paratípiái” azonban bőven élnek a dadaizmus, a pop art és az

újrealizmus valamikori képviselőinek hasonló és más eszközeivel is. A kapott

levonat-variációkból ugyanis kollázs-képeket épít, ragaszt össze, majd ezeket,

ha kell, újra roncsolja, tépi, csiszolja, koptatja, „dekollázsolja”, öregíti, ily

módon sűrítve, gazdagítva felületrétegeinek asszociációs vonatkozási rendszerét.

A kollázzsal ellentétes technikai művelet kifejezésére - a dekollázsra - állítólag

Wolf Vostell akadt, akinek a Párizsban felfedezett letépett plakátok látványa

szebb volt bármely absztrakt festménynél. De az újrealisták ún. „plakátosai” -

Raymond Hains, Jacques Villeglé, François Dufrên, Mimmo Rotella és Gil

Wolman - is böven alkalmazták a tépés, szakítás, hasítás, vakarás, kaparás

műveletét, sőt sokszor magát a talált tárgyat, tehát a plakáttöredék-felületet

vitték műalkotás gyanánt a kiállítótermekbe.

Alföldi László címadásának tehát - Pompeji vázlatok - egyszerre van valami

frivol és szakrális íze: kiásni, megmutatni, feltárni, újra előállítani valami

olyasmit, ami egyszer már volt, létezett, de közben láthatatlanná vált,

elfelejtődött, titkon átalakult, megváltozott, és most, az elmúlt és a jövendő

időket és tereket összesűrítve, újra megmutatja álomszerűen átmódosult,

mágikusan töredékes régi-új arcát.

A harmadik kérdésünkre adandó válaszban azonban -, hogy miért pont 1997-től

a műtárgyválogatás? - még más vonatkozásban is előjön ez az „ugyanaz és más"

probléma. Tudniillik a két művész ezt az évszámot tekinti önállósodása

kapujának, amelyen keresztüllépve a saját teremtett világába érkezik. Magyarán,

a két Fischer Ernő tanítvány, aki mellesleg Kovács László inspiratív

szuggesztiója alatt is él, képes elszakadni a két mester külön-külön is rendkívül

egyedi világától, hogy saját univerzumot alkosson magának.

Ha a múltat nézzük, amelynek természetesen máig ható kisugárzása van, akkor a

fö találkozási pontokat négyük között a rétegzett anyag és a sűrített felület,

valamint a formakereső rajz és a jelképteremtő vonal viszonyában kell

keresnünk. S ezzel egyúttal a negyedik kérdésünkre is megkaphatjuk a választ.

Fischer Ernőnél - ahogy Nátyi Róbert írja - „az évek múlásával a faktúra egyre

érettebbé, a színkezelés egyre igényesebbé válik. ( ... ) A rajz, a kalligrafikus

jelleg ugyan erősödik, hiszen a kifejezés erejéhez szüksége van a vonalban rejlő

metafizikus tartalmak illúziójára, de ez nem megy a kolorizmus és a festőiség

rovására." Így a Fischer képek szükségszerüen rendelkeznek azzal a

képességgel, „amellyel egyik »létsíkból« egy másikba váltanak és változnak át.

A meghatározottból a meghatározhatatlanba és fordítva: az egyértelműségből a

többértelműségbe, az anyagiból a szellemeibe, a »véges tér-időből a végtelen

tér-időbe«."3

Kovács László sgraffito képeinél ugyancsak színes, bár bizonyos értelemben

pigment szegény anyagrétegeket találhatunk, ahol a szimbolikus formákat,

jelképesszenciákat alkotó intellektuális és filozofikus természetű vésett és

karcolt vonal, akárha áttetsző, zárt rendszerű világgömbre vagy élő térformára

rajzolódna, s csak azután vetülne rá a síkra, ahogy egy leeresztett léggömböt

vagy egy tetovált, lenyúzott állatbört szögezünk a falra.

T. Horváth Éva és Alföldi László rengeteget dolgozott Fischer Ernő keze alá.

Valósággal gyártották azokat a leleményes rétegfelületeket, amelyeket aztán a

mester mint festményalapokat felhasznált, továbbépített, továbbgondolt

transzcendentális ihletettségű, átszellemített, néhol az absztrakció határáig vitt,

szimbolikus formákat teremtő, mitologizáló képeihez. Nehéz volt hát

kiszabadulniuk Fischer archaizáló, de a modern újításoktól sem elzárkózó,

festődoktori bűvköréből.

T. Horváth Éva rendkívül gazdag és sokrétű, kiterjedt életművében mára

egyrészt - megszabadulva a túlesztétizált felületektől - majdhogynem az

önkivületig vitt, erőteljes expresszív anyaghasználat, másrészt a

természetanalízis felé vette az irányt. „Bármely szél sodorta rongydarab lehet

olyan szép, mint egy absztrakt festmény. A szépség és a csúnyaság - egyazon

paraméter" - jelentette ki a Létet a Termék elébe helyező Wolf Vostell.4

Ugyanakkor a vonal és a folt szenvedély- és hangulatkiiró, valamint szimbolikus

formateremtő szerepét ma sem felejtette el. Teresztenye című sorozata például

az a szekvencia, amely már független entitásként emlékeztet bennünket Fischer

Ernő és Kovács László rajzi gondolkodására, alapállására.

Alföldi László Fischer Ernőtöl történő személyes szecesszióját ráadásul még az

is nehezítette, hogy a mester korán elveszített édesapját helyettesítette. Kovács

Lászlónak pedig hosszú ideig a dokumentátora és beszélgetőtársa, konzultánsa

és barátja volt.

„Ugyanaz és más” - mondja a kiállítás egyik hívószava.

Valóban, itt mind a négy résztvevő ugyan es mégis más.

A dolgok lényegét, alapjait tekintve itt minden ugyanaz, csak egy kicsit

másképpen.

A művészkarakterek együvé is tartoznak, de külön-külön is állnak és élnek.

Így áll együtt és válik értelmezhető egységgé ez a kiállitás.

Sinkó István

Együtt, távolodva

T. Horváth Éva és Alföldi László Kiállításai

Újlipótvárosi Klub-Galéria, 2012. 02.-09 - 03.-05.

Boltíves Galéria, 2012. 02.-06 - 03.-03.

Kétszereplős, ám néha önálló, néha négyesben zajló kiállítássorozat nézői lehettek az érdeklődők februárban. Alföldi László képzőművész és művészpárja T. Horváth Éva jelentős szervezéssel és elszántsággal vetették bele magukat az év eleji kiállítási életbe. A művészházaspár az Újlipótváros Klubgalériában korai és újabb műveikből adott válogatást, s a tárlat egyben tisztelgésül szolgált két mesterük, a 2002-ben elhunyt Fischer Ernő és a 2006-ban távozott Kovács László előtt. Fischer-növendékeknek vallották magukat, s a kiállításon valóban felbukkantak - Fischer Ernő néhány finom műve környékén - Alföldi és T. Horvát „epigonista”munkái. Kovács Lászlóhoz fűződő szakmai-baráti viszonyuk kevésbé volt tetten érhető munkásságukban, a most a Klubgaléria falain feltűnő Kovács-sgrafitto inkább távoli asszociációkhoz segít minket a művész-házaspár munkásságának jobb megértésében. E rendezési ötlet, mely a kiállítást is kreáló Alföldi javaslatára alakult így, érzékeltetni kívánta, honnan és milyen utakat járt be a művészpár a fischeri életmű hatásának át-transzformálása során. Az önállósodás - elszakadás érzékeny fejezeteiből néhány megragadóan fontos kép került a falra az első teremben s egyben az a vezérlő elv is, mely a szekvenciamunkákat egymással szembe állítva érzékeltette, T. Horváth és Alföldi a sorozatok létrehozásában érzi jól magát, itt tudják mindketten elmesélni választott formai és tartalmi ötleteiket.

Alföldi sorozatai most a Pompei töredékek címet viselik, s ebből az anyagból láthattunk három variációsort a Mercure-ban és a Boltíves Galériában is. Sajátos, a festészet és a grafika határmezsgyéjén egyensúlyozó munkák ezek. Pompeihez mint valódi motívumhoz nincs közük, Alföldi hol frivolabban, hol komolyabban az enyészet, a töredékesség, a fragmentáció kapcsán választhatta a címet. No meg azért, mert kérgek, hámló vakolatok, kulturális és szubkulturális rétegekben bányászik alapvetően vízszintes elrendezésű fekete-fehér papírmunkáin (kollázs és dekollázs egyaránt). E rétegek újságpapírok nyomdafestékkel történő bomlasztása, szaggatása nyomán rendeződnek újra, új festékrétegek kerülnek a már felragasztott, átalakult, képes és szöveges részekre. A papír szálirányban történő, festék általi roncsolás folyamata amaga aprólékosságában legalább olyan hatású műveket eredményez Alföldinél, mint egykoron Országh Lili nyomtatott áramkörökkel létrehozott nyomott felületei. És falai is labirintusszerűek, akár a nagy magyar festőnőé. Elmúlásról, az egzisztencia folyamatos elbizonytalanodásáról, a kultúra és a civilizáció folyamatos újrarendeződéséről szólnak e lapok. Geometriája szikár, szerkesztése bonyolult, s a színhasználat, akár az újságképek színeit manipulálja a szürkék-feketék közé, akár színes festéket alkalmaz, mindig redukció eredménye. Nincs harsány menynyiségi, csak minőségi színkontraszta felületeken. Az építészeti tér is festői absztrakcióba fordul. Reliefszerűsége még inkább érzékelteti a széttartást múlt és jövő között.

T.Horváth Éva inkább az organikus művészet irányába lendült el a Fischer életműtől. Teresztenyei rajzai - a kis falu látványának apropóján - a hullámzó mozgásban rejlő szerves konstrukciókat ragadják meg. Ezek a hullámzások azután átkerülnek újabb festményeinek világába is. T. Horváth korábban érzéki vörös-kék-fehér színorgiákban fejezte ki mondandóját, most drámai fehér-fekete vásznak repdesnek a fekete alapú vásznakon. Vásznak a vásznon, megtépett ruhadarabok, fonalak, gyűrött drapériák. Mintha a most elhunyt Tapies köpenyéből bújtak volna elő, s válnának egy szegény-szegény létforma képpé merevült objektjeivé. T. Horváth puritanizmusa végletekig fokozódik az Újlipótvárosi Klubgaléria pincemélyében.

Izgalmas párosítások, remek továbbgondolás lehetőségek rejlenek a művészpár közös s Alföldi László két egyéni kiállításán. A mai magyar középnemzedék igényes alkotópárosa szembetűnően erős dinamikával alakítja saját művészeti világát.

Sinkó István