Műelemzés – Alföldi László András: Pompeji vázlatok című képéről
Alföldi László András Pompeji vázlatok című sorozatának egyik jellegzetes darabja erőteljesen épít a paratípia médiumának kettős természetére: egyrészt a nyomdai eredetű vizuális töredékek véletlenszerűségére, másrészt az alkotói szerkesztés tudatos struktúrájára. A hosszú, panorámaszerű forma (20×100 cm) már önmagában is a fragmentumokra épülő narrativitást hangsúlyozza, mintha egy mozaikszerű freskó rekonstrukciójával találkoznánk.
A mű bal oldalán halványan felismerhető a reklámkultúra egyik motívuma – kozmetikai termék csomagolásrészlete –, amely a felület részleges visszaemelése miatt kopott, fakó, szinte régészeti leletként tárul elénk. A középső és jobb oldali zónákban a kék és vörös festékfoltok, a grafitiszerű karcok és az elcsúszott színrétegek a paratípia technikájából eredő texturális gazdagságot mutatják. A nyomdai festék repedezett, szemcsés felülete a pompeji falak időrágta freskóinak vizuális analógiáját idézi meg.
A mű középtengelyében megjelenő női testtöredékek – kar, kéz, ruharedők – a populáris vizuális kultúra világból származnak, ám a paratípia révén elvesztik eredeti, reklámhoz kötött funkciójukat. A töredezett, egymásba csúszó lenyomatok hatására a figurális elem szakrális, időtlen minőséget kap: mintha egy elmosódott, sérült freskó foszlányát látnánk, amelyet a régészeti feltárás pillanata tár elénk.
A kép jobb oldalán a mély vörös és ultramarin kék tónusok drámai kontrasztja jelenik meg, a színrétegek alól pedig előbukkan a nyomdai háló mintázata. Ez a retikuláris szerkezet az ipari nyomtatás faktúráját őrzi, míg a roncsolt festékrétegek a múló idő, a pusztulás és az emlékezet metaforáivá válnak. A kettő együtt teremt kapcsolatot Pompeji tragikus történelmével: a hirtelen megdermedt jelenlét és a lassú anyagpusztulás paradoxonával.
Alföldi sajátos technikája, a paratípia, itt különösen jelentékennyé válik, mert a régi és az új vizualitás rétegződésén keresztül szól a képalkotás és a kultúra emlékezeti folyamatairól. A reklámfragmentumok és a festéktérképek összeolvadása azt sugallja, hogy a mai képkultúra éppoly efemer és sérülékeny, mint az ókori freskók; az idő ugyanúgy átírja, töredezi és elszínezi.
A mű így egyszerre hordozza a kortárs vizuális kultúra kritikáját, a képanyag újrahasznosításának gesztusát, és egyfajta meditatív régészeti érzékenységet. Alföldi műve nem rekonstrukció, hanem érzéki, texturális emlékteremtés: a Pompeji név itt nem tematikus illusztráció, hanem metafora a képek létmódjára és törékeny létezésére.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése