Antológia (X.) - T. Horváth Éva munkásságáról

 

2016. Artézi Galéria, Budapest: Két-ségek, T. Horváth Éva és Alföldi László közös kiállítása 

Cseuz Rgina kiállításmegnyitója: T. Horváth Éva és Alföldi László közös kiállítása elé, Párkapcsolatok címmel közli 2016. március 22. Arnolfini Szalon 

Amikor a Párkapcsolatok címet adtam a megnyitómnak, bevallom, némi hatásvadászat is vezérelt, hiszen egy nőről és egy férfiról van szó – és ilyen párkapcsolatról legtöbbünk szívesen hallgat történeteket. Mielőtt azonban még bulvár irányba sodródnék, szolgáljon mentségemre, hogy két egymás mellett dolgozó művész alkotásait művészi párkapcsolatként is izgalmas megvizsgálni.

Kapcsolatok, hálózatok bonyolult rendszerében élünk. A network mindennapjaink számtalan dimenziójában a markában tart minket, civilizációval sújtott vagy áldott embereket. A szolgáltatások, eszközök, társadalmi hierarchiák, a pénz, a politikai döntések, a környezet védelme vagy rongálása mind-mind érint minket. Igazi, szerzetesi magány a civilizáción belül a szó fizikai értelmében már nincsen. Bíznunk kell a villamosvezetőben, az ügyvédben, az orvosban, a könyvelőben, a hentesben, a szabóban – mindenkiben, akire rászorulunk és akivel kapcsolatba kerülünk, mégpedig egyre cizelláltabban, egyre magasabb sebességfokon. A Beatles zenéje már lassú és monoton, a pixelek és a filmbéli akciók száma nő; egyáltalán, a mérhető paraméterek folyamatos növelése zajlik körülöttünk. Ugyanakkor a f izikai létezés szövevényes kapcsolataival fordított arányban áll a lelki létezés sivárosodása, izolálódása, sőt degenerációja. Zsugorodik az építő, a gyógyító, a tisztázó, a felemelő párbeszéd ember és ember között (sms kultúrába sorvadunk, minimális szókinccsel, sebesen e-mailezünk és így tovább).

Párbeszédet mondtam, mert talán a verbális csápjaink a legerősebbek, a leggyorsabban érthetőek. Itt és most viszont párkapcsolatról szeretnék beszélni, amikor a „párbeszédet” – nem pontosan ugyan, de – „párlátásra” fordítanám. Meg kell jegyeznem, hogy a kínaiak élesen megkülönböztetik az írott nyelvet (ven 文) és a beszélt nyelvet (jü 语). A sokféle nyelvjárás miatt verbálisan nem értik meg egymást, de vizuálisan, az írásjegyeik révén igen.

Egy-egy kiállításon a művész elénk teszi gondolatait, intellektuális létezését, méghozzá sajátságos vizuális eszközökkel, más által megismételhetetlen módon. Számomra ez csodálatos, szinte bűnbeesés, leselkedés, intimitás. Elém tárul, beenged a szuverén én-világába, és megengedi, hogy átvegyem a saját szűrőimen keresztül azt, ami az ő sajátja, az ő műve. Foglalkozásomnál fogva – gyakorló orvosként – ugyanis ahhoz szoktam, hogy csak azokat a gondolatokat fogadjuk el igaznak, amelyeket többen, sokszor megismételve, kipróbálva újra és újra elő tudnak állítani. Ez a természettudományos igazságokra vonatkozó alaptörvény. Ugyanakkor számomra a művészet titkos, több szinten zajló párkapcsolat, ami a művész és a választott anyagok között jön létre, egyszeri és megismételhetetlen valóság formájában. Majd az alkotás és a néző között is megjelenik, esetleg már egy másik gondolat, érzés – abból a vizuális valóságból kiindulva, amit eredetileg a művész hozott létre, gondolatait, érzéseit képi nyelvre fordítva. A két párkapcsolat szinte biztosan nem fedi egymást, nem ugyanaz a gondolat, nem ugyanaz az érzés, de az egyik indukálta a másikat. Az alkotás funkcionált, hatott. 

A képeket nézve el kellene felejtenünk a megértést, a lefordítást, mint két idegen nyelv összehasonlítását, ki kellene tárnunk magunkat a képi valóság befogadására. (Különben is, van olyan nézet – Roger Ebert vallja ezt –, miszerint az anyanyelvünk csak a második nyelvünk, az első a gondolat!)

Itt most a falakon két jelentős életpálya pillanatképei jelennek meg számunkra. T. Horváth Éva már 50 éve éli át, amire mindig is vágyott: az alkotás szabadságát, a múlt, a tapasztalás beépítését a jövőbe, a szoros kötődés okán szinte soha be nem fejezett képi megjelenítést. Alföldi László zsigereiben, álmaiban folyamatosan képzőművész volt, akkor is, amikor kertészként, vagy terapeutaként kellett a megélhetésért dolgozni. Végül is 50 éves korától lett önállóan is kiállító, magát határozottan vállaló művész, egyedi technikákkal, sokgyökerű koncepcióval. Azonos mérföldkő kettőjük életében a budaörsi művésztelep, valamint a mester, Fischer Ernő. Ebben a legendás műhelyben a közös műtermi munkák utáni együttlétek, beszélgetések érzékeny atmoszférát jelentettek. Mindketten jó alappal rajzottak ki ebből a közösségből. 

T. Horváth Éva munkásságának első részében, 20–25 év alatt végigjárta a klasszikus modernizmus útját – vizuális nyelvi, kifejezésbeli értelemben. Megtanulta a látvány rögzítését, elsajátította a műfaji jellegzetességeket (akt, portré, csendélet, tájkép), de – ahogy magáról írja –: „a valósághű ábrázolás már a kezdetektől csak a felszín megértését jelentette”. A formák felbontása, a távolodás a figurativitástól, majd a kísérletezések a kilencvenes években a modernitás utáni eszköztárral gazdagítják mindmáig művészetét. Közel kerültek hozzá a japán és kínai alkotók, elsősorban a kalligráfiák, s Európában szokatlan formátumú tekercsképeket is létrehozott. Anyaghasználatában bátor, mindenevő: papír, festék, gyűrés, vágás, szilárd anyagok felvitele, korábbi munkákból kivágott részek felhasználása, átfestések, kollázs, íróka, textíliák – e rendszertelen felsorolással csak azt a hatalmas halmazt akarom érzékeltetni, amihez nyúl a pontos kifejezés érdekében. Megfogalmazott elve a tisztelet minden létező iránt, ami akár a felejtés, akár a szemét kategóriába kerülhetne, ha a művész nem emelné be az alkotásába, új valóságot teremtve. 

Alföldi László 40 éven át tanulta a mesterséget. Ami ezekből a hosszú évtizedekből született, egészen más, mint társáé, T. Horváth Éváé. Az elszakadás a valósághű ábrázolástól törvényszerűen nála is megtörtént. Számára a nyomda – mint eszköz, lehetőség, technika – jelentett új utat, inspirációt. A keze ügyébe kerülő sajtótermékek alapanyagként jelennek meg, amelynek megmunkálásával, kollázsolásával, visszakaparásával, egy-egy szín meghagyásával vagy felvitelével új valóságot hoz létre – jóllehet a kiindulási anyag egyszerű áruházi katalógus, vagy divatlap, amely egyébként a szeméttárolónkat bélelte volna. Maga paratípiának nevezi ezeket a zárt, fegyelmezett alkotásokat. Az alapanyag állagának változtatásával, kombinálásával, olykor pop-artos elemek bevitelével döbbenetes hatások születnek. Távolról tekintve (fizikai és esztétikai értelemben is) Ország Lili szellemisége sejthető egyes Alföldi-munkákon. 

A szabadság a művész munkaeszköze – mondja élő klasszikusként Szüts Miklós festőművész. Nézőként mi asszociációs szabadságot kapunk, itt és most éppen T. Horváth Évától és Alföldi Lászlótól. Használjuk ki, és engedjük be a látványt avval a tabula rasával, amellyel csak a gyermekek rendelkeznek. 

Picasso szerint minden gyermek művész; a gond csak az, hogyan maradjon művész felnőtt korában is. Próbáljuk meg! 

 Cseuz Regina 2016

     

 

 

Antológia (IX.) - T. Horváth Éva munkásságáról

Bal oldalon Fischer Ernő, jobb szélen Szabó Ildikó és mellette T. Horváth Éva.

(A fénykép nem ezen a kiállításon készült, - mivel erről nincs fotó dokumentáció - hanem egy évvel később, 1995. május 24-én az Aulart Iskola Galéria, Budapest: T. Horváth Éva: Flóra című kiállításán, amelyet megnyitott: Szabó Ildikó.)

1994. Fáklya Klub, Budapest: T. Horváth Éva: Lepedőképek - Lepedőképeim című kiállítása

Fischer Ernő kiállítás megnyitója 

Kedves Hallgatóim, Kedves vendégek, Kedves Barátaim! 

Azt hiszem, hogy minden fajta elmélkedés , értékelés, legyen az egy rövidebb lélegzetű megnyitó, mint a jelen esetben is T. Horváth Éva mai kiállításának megnyitója, csak akkor tölti be hivatását, igazi feladatát, ha képes a kiállító művész alkotói világát, emberi valóságát látni és láttatni. Ha képes felismertetni azt a többletet, azt a mást, azt a legjellemzőbbet, amit a kiállított művek, alkotások hordoznak. 

Fontosnak éreztem az előbb elmondottakat, mivel hogy T. Horváth Éva ma megnyíló tárlata, sem az alkotó számára, s remélem az itt megjelent vendégek, tárlat látogatók számára sem szabvány kiállítás és bemutató. Az alkotó számára azért nem, mert szembesülhet igazi önmagával, fejlődésének, alkotói világának egy olyan sajátos periodusával, mely egyszerre záró akkordja egy évtizedes festői folyamatnak, gyakorlatnak, és egyben impulzus, buzdítás ahhoz a sokat ígérő gazdag, új festői világ meghódításának is. A néző számára pedig azért nem szabvány ez a tárlat, mert rácsodálkozhat a századvég egy olyan bonyolult festői, alkotói vállalkozására, amely már egy szintézis irányába tesz komoly erőfeszítéseket, súlyt fektetve a humán értékek megőrzésére és felmutatása számára is. 

Kedves Hallgatóim, Kedves Vendégek, Kedves Barátaim! 

Harminc kép egy kamara kiállításon. Egy szellemi keret, egy szellemi tett. Mely határozottsággal képviseli és hordozza is már a kulcs szöveget, azt amely az alkotót és alkotásait értelmezik, magyarázzák. Mert ez a tárlat és így ez a harminc kép is dokumentum, és dokumentuma annak az erőfeszítésnek, melyet ez a kor és benne a művész T. Horváth Éva saját öneszmélkedéséért folytatott. Mert ezek az alkotások szellemi tartalmukat tekintve reprezentálni tudják azt a folyamatot amely szinte az egész század festészetének fejlődésének dinamizmusát, evolúcióját vagy esetleg revolúcióját végigkísérte. Mert T. Horváth Éva most e műveken keresztül is szellemi íveket próbál feszíteni, történelem és hagyomány, művészet és természet, külső és belső világ, forma és tartalom, anyag és szellem, realitás és absztraktció között. Tudom, hogy e fogalmi kategóriákat bőven folytathatnám, de annak jellemzésére, hogy a képek amiket itt ma T. Horváth Éva elénk tárt, milyen filozófiai, esztétikai, művészet etikai, szemlélet és gyakorlati problémákat vetnek fel és hordoznak. Úgy gondolom, hogy minden hézagossága ellenére is ez bőven elegendő.  

Kedves Hallgatóim, Kedves Vendégek, Kedves Barátaim! 

T. Horváth Éva avantgárd művész, a szó legtisztább és legnemesebb értelmében. A kiállított képek alapján is ítélve, nagy elődökre, példaképekre hivatkozhat. Olyanokra, akik e század művészettörténetében nem csak mint művészet művelők, akik új festői világképet és filozófiát is teremtettek, új esztétikát írtak. Ebben a szellemi keretben próbáljuk T. Horváth Éva műveit is elhelyezni. Mert alkotásaiban szinte egymásra rétegződik az expresszionizmus, a szürrealizmus, az absztrakció, a tasizmus és még jó pár izmus, és mindent egyszerre és egy helyen, egy képi területen, a kép rendszerén belül. Létrehozva egy bonyolult információ rendszert. Mely igénybe veszi a néző egész totalitását, tudatit, mély tudatit, a szellemit, lelkit egyaránt. Oly táguló világot teremtve melynek inkább csak sejtjük a határait, a dimenzióit, szellemit és érzelmit, de azokat behatárolni nem tudjuk. Mert az a stilaritás halmaz mely a század törekvéseinek egész summázata, összegzése és ötvözete, szüremlik át az alkotó tudati, értelmi világán és kap új létet egy megnövekedett, differenciált szellemi dimenzióban.

Mert érdemes megfigyelni, hogy T. Horváth Éva műveiben a használt és alkalmazott kifejezőeszközök, a vonal, a forma, a szín, a tónus, ritmus, satöbbi, egyszerre lesznek illeszkedőek és szerves részei a képnek. Egy olyan képi koncepcióban melynek egyik fontos célja, hogy helyet biztosítson és funkciót kapjon nála a rajzosság, a festőiség, a forma tisztelete vagy éppen annak tagadása, a formák keménysége vagy lágysága, és nem utolsó sorban a képeire annyira jellemző kötöttség és kötetlenség, zártság és nyíltság és nyitottság. 

Kifejeződve itt ilyenformán is T. Horváth Éva emberi és művészi karakterének egyik fontos mozgató eleme, a szabadságvágy. Mert az előbbiekben felsorolt kifejező eszközök és formák minden mozzanata arról tanúskodik, hogy az alkotó szinte egy belső hajtóerőnek alávetettség, hogy nála a festés egy olyan belső szükségszerűség, mely szinte kényszer egy általa soha ki nem mondott és szerényen elhallgatott küldetéstudatnak.

Kedves Hallgatóim, Kedves Vendégek, Kedves Barátaim!  

Összegezve T. Horváth Éva ma itt látható kiállításának tanulságait, szinte reflexióként mindarra ami ma képek, művek formájában látható, szeretném hozzáfűzni és elmondani, hogy ez a század avantgárd művészete volt az az eszmeáramlat, amely a leg szélsőségesebb formában kérdezett rá a művészet lényegére, eredetére, létének igazi egzisztenciális problematikájára. És ez a szellemi törekvés az alapokig kívánt lehatolni. A végső érték után kutatva. Megkérdőjelezve bár az elfogadott művészi, festői konvenciókat és a régi igazságokat. Új igazságokat, nézőpontokat tűzött ki, és ennek a századnak az avantgárd művészete feszegette először a művészettörténetben a mű, a kép, a képi nyelv, a jel egzisztenciális lényegét, létét és létezését, a mű ontológiáját. 

Mert itt ma T. Horváth Éva egész festői munkásságának ez áll a centrumában. A kép tágabb és szűkebb filozófiai, esztétikai értelemben. Meditációk feltárások, kérdések, felvetések és azok megválaszolása. Kedves hallgatóim végezetül T. Horváth Éva művészetében megcsodálhattuk ma, az igazi tehetség teremtő szellem elemét, tanúja lehettünk annak is, hogy ez a valóban gazdag, szinte kimeríthetetlen fantázia, a saját létének festői világában milyen mélységekbe volt képes behatolni és azokban tájékozódni. További munkájához és a festészet sok új titkának felfedezéséhez kívánok neki e kiállítás megnyitásának alkalmából törésmentes, harmonikus életet. 

 A kiállítást ezennel megnyitom.

 Fischer Ernő, 1994.

   

 

Antológia (VIII.) - T. Horváth Éva munkásságáról

Alföldi László: 2015-ben Hommage á Fischer Ernő - Bővített kiadás című blogbejegyzésből részlet. 

Alföldi László a következőket írja T. Horváth Éva 2008-as Paravánok és Nórák című, Újlipótvárosi Klub-Galériában megrendezett kiállításról 

https://andraslaszloalfoldi.blogspot.com/2015/02/bovitett-kiadas-ii-thorvath-eva-h ommage.html

T. Horváth Éva munkásságában a téri kiteljesedés teljes kibontakozása 2008-ban következik be, az Újlipótvárosi Klub-Galériában, a Paravánok és Nórák címmel megrendezett kiállításon. Itt összegződik először az a törekvés, ami az elmúlt tíz évben az alkotót foglalkoztatta, a labirintus sorozatban megvalósulatlan paravántól, a dobozképeken át az egészet összefogó installációig. De itt inkább már environmentről, azaz környezet szobrászatról, vagy környezet berendezésről lehet beszélni, és annak is egy sajátos formájáról, ahol az esztétikai érték és a műjelleg előtérbe kerül. Mert a berendezési tárgyak sok esetben egyenként is önálló alkotások, sajátos műtárgyak, amelyek az együttes összhatásában megváltoztatják egyedi megjelenésük tartalmát, és alárendelődnek az egész egységének.

Ezzel nem csak filozófiai aspektusból, hanem művészi szempontból is eljutottunk a bevezetőben felvetett értelem egész, és az egész értelmének kérdéséhez. Mert a rész és egész viszonya mindig meghatározza egymást, a kérdés csak az, hogy mit tekintünk résznek és mit tekintünk egésznek. Önmagukban az egyes dobozképeknek egészként van jelentése, és részként van jelen rajta az applikált anyag, és az egészet beborító festett felület. De a kiállításon résszé válnak a dobozképek és az egyes paravánok is, amit kiegészítenek a térbe lógatott tükrök, keretek, áttetsző tüll hálók, színes papírral beborított vékony csövek, és a négyszögletes keretbe foglalt tárgy-kollázsok. Kiegészítve egymást, versengenek egyediségüket érvényesíteni, de a telített térben minduntalan alárendelődnek valaminek. A felsorolásból látható, hogy itt nem minden egyenrangú egyedi műtárgy, hanem kiegészülnek különböző díszítő elemekkel (csövek, tüllök) és közönséges hétköznapi tárgyakkal (keretek, tükrök). Ebben a tárgy halmazban az alkotások kissé leértékelődnek, az egyéb kellékek viszont kitüntetett szerepet kapnak, mint amit a mindennapi használatban tulajdonítanak nekik. Ezért az egész kiállított tárgyegyüttes alapjaiban kérdőjelezi meg a mű és a dolog közötti különbséget - amit Martin Heidegger a Művészet eredete című könyvében oly radikálisan szétválaszt - és így a tárgyi egyediséget megszüntetve, de egyben magasabb fokon meg is őrizve, újra kitüntetett pozícióba helyezi magát a kiállítás egészét, a dologisággal szemben. 

Tehát a tárlat, mint mű-egész válik talált "tárggyá", amely kiválik a környezetből, és kiemelt helyet kap a mindennapi életben. A megnyitó eseménye az ünnep jellegével "beavatja" és "megszenteli" a művet, ami most már a tárlat egésze. És ez az egész ott kap értelmet, hogy elkülönül a hétköznapi élet természetes menetétől, és így már nem csak művé, hanem művészetté is válik. T.Horváth Éva ezzel a kiállítással, ha nem is olyan teátrális formában, mint annak idején a tervezett Labirintus kiállításán szerette volna - ahol még társ művészek közreműködésével is számolt - mégiscsak eljutott az összművészeti alkotás megvalósításáig. Igaz csendesebb formában, nagyobb gondolati háttérrel, meditatívabb megközelítéssel. Lényegében jelen volt itt minden, a happening-től a performance-ig, és a műtől a talált tárgyig, a szakrális beavatástól és megszenteléstől a mindennapi élet hétköznapiságáig, mert az értelem egészek az egész értelmét adják.

Maradjunk annál a tág és egyszerű megfogalmazásnál, hogy a művészet az, amit annak tartunk, és akkor még történetileg is teljes képet kapunk. Mert itt az ősi összekötődik a mával, és a profán a szakrálissal. Ha happening-nek tekintjük a kiállító térben - magában a műben - való mozgást, akkor részesei lehetünk a látvány történésének, ahol a figyelmes néző számára a véletlen nagy szerepet játszik mint a happening műfajában. A szemlélődés folyamán, hol az egyedi művel találkozik, hol annak tükörképével és tükröződéseivel, vagy az installációs kellékekkel, amelyek sok esetben eltakarják, lefedik az egyes tárgyakat, műveket. A megnyitó pedig performance jellegű, amely nem véletlenül jött létre, hanem kiszámított, mivel az megtervezett esemény mint a performance. Ez a két folyamat lényegében egybeesik a legősibb rítusokkal, a beavatással és a felszenteléssel is. Így megint összevonódik a kultusz és a kép, ami egyszerre természetes és művi. 

 Alföldi László 2015    

Antológia (VII.) - T. Horváth Éva munkásságáról

 

2005. Városi Könyvtár és Galéria, Szigetszentmiklós: Paravánok és Könyvtárgyak, kat.: T. Horváth Éva 

 A kiállítást rendezte és megnyitotta: Kováts Albert Munkácsy-díjas festőművész, a Magyar Festők Társaságának elnöke   

Hölgyeim és Uraim, kedves Barátaim, könyvtárgyak és paravánok, amint a cím mondja, de ahogy látják, leporellók és kollázsképek is. A határt ugyanis nehéz megszabni; ha a paraván kicsi, leporellónak hívjuk, ha több kollázst összefűzünk, akkor művészkönyv. „ ... a képzőművészeti műfajok határterületei vonzanak, Síktól a térig és vissza, és majd azon is túl" - írja a művész. Szűk válogatás látható itt T.Horváth Éva gazdag munkásságából. De így is erősen meglátszik az a vonása, hogy rendkívül sokrétű és árnyalatokban gazdag eddigi műve. Ez a megfigyelés nem csupán az alkotások összegzéséből adódik, nem a mennyiség átcsapása minőségbe, hanem elsősorban az egyes művek komplexitásának, sűrű plasztikai tartalmának a kisugárzása, azaz felfokozott minőség élmény. Ez a tömény képzőművészeti jelenlét azonban, noha egyszer súlyos kifejező rétegek szerves együtthatásaként születik, nem leverő, nem nyomasztó, mert a szabadság szellemét is sugározza egyszersmind. Annak is jele ez, hogy a művek sikerrel közvetítik alkotójuk teljes azonosulását keletkező művével. Felszabadult alkotói habitusa teszi, hogy amikor hatni akar, célt ér: színes és gazdag képzőművészeti élménnyé válik a teljes plasztikai tartalom, s felszabadítóan hat a nézőre, aki katarzis élményig juthat el. Ugyanakkor ez a plasztikai nyelv roppant korszerű is, rendkívül alkalmas drámai és feszültségekkel átszőtt hatások kifejezésére. De titkok nincsenek: közvetlen módon tárul mindnyájunk elé a keletkezés módja, valósággal a szemünk előtt fut az ecset, a ceruza, képződnek a papírhegyek és völgyek a felületen, közel hozva a szemlélőhöz mindannyiunk jelenkori alapélményét, a dolgok és jelenségek végtelen összetettségét, rétegzettségét. T.Horváth Éva eszköztára magába építette mindazokat a képzőművészeti eredményeket, melyeket a XX-XXI. kaotikus és tragikus század termelt ki magából. A létezés végtelen változásai és bonyolultsága állandó munkára ösztönzik. Termékenységet felszabadult alkotói habitusa mellett az a felismerés élteti, hogy soha nem lehet a dolgok végére jutni, a világegész megragadására minden eszköz és mű elégtelen,az anyag kifejező ereje véges. Újra s újra próbálkozni kell, új és új módot, módszert kell találni a továbblépésre, együtt haladni az idővel. „ ... látom, hogy az út továbbvisz. A történések és a megállások utáni csendben kéne, hogy valami szülessen, ami több, mint a korábbi" - mondja a művész.

Anyaghasználatát ugyanez az életérzés segítette kialakítani: a legkülönbözőbb technikákat és megoldásokat alkalmaz egyidejűleg egy művön belül mint a komplexitás és egymásnak feszülő súlyos erők plasztikai kifejezésének eszközeit. Hasonló elégedetlenség az elért eredményekkel és a lehetőségek kitágításának akarata viszi a művészt a formálásmódok és műfajok új és új vidékére. A kiindulás a klasszikus kollázs. T.Horváth Éva esetében a kollázs klasszikus formája a dadaista: leginkább talán Schwitters kollázsa. Schwitters apró művein építőelemként a legkülönbözőbb talált anyagok és tárgyak jelentek meg, a hulladek-darbkák révén tükrözve egyebek közt az ipari társadalom XX. század eleji állapotát. A művész azonban túllép ezen, nemcsak méretben, hanem főként módszerben: engedi, hogy az anyag tovább dolgozzon, új, távolabbi utakra vezesse őt. Az anyag inspirálja; önmozgására hagyatkozik, az anyagot partnerként kezeli, kölcsönhatást tételez közte és önmaga között. Munkássága „ az anyag apoteózisa” Szilágyi Ákos szavaival. Az éppen kézügyben levő matériát többnyire a véletlen sodorja a művész elé; a véletlenre ebben is, meg a mű alakításakor is tudatosan épít. „A véletlen a legjobb alkotótárs, fontosabb , mint én” - mondja. Ez a felismerése is a viszonyok kauzális megismerhetőségének, megjeleníthetőségének jelenkori lehetetlenségét illusztrálja: a Sherlock Holmes-i módszerek ideje lejárt, a művész többre és mélyebbre jut, ha a véletlenre s megérzéseire hagyatkozik

Eszerint szakítja, vágja, gyűri, roncsolja és hajtogatja a papírt, a kartont; ragasztja, majd újra föltépi, színezi festékkel, tussal, színes ceruzával, az alakuló formát továbbfejleszti, vagy elveti, és rétegeit újabb s újabb rétegekkel tetézi, engedi és segíti érvényesülni a képelemek, anyagdarabkák kölcsönhatásait, önmozgásukból erőt ötletet merít, míg a keletkező felület képe ki nem elégíti. T.Horváth Éva a hagyományos avantgárd kollázstól a táblaképszerű kollázson, a térbe kilépő műveken s a könyvtárgyakon át a paravánig voltaképpen a kollázs művészettörténeti törzsfejlődését járja a maga következetes egyéni útján. S noha a katalógus előszavában azt írja, hogy „a méret különbsége szinte elhanyagolható, mert valójában mind képi utazás", mégis, a művész további útja a kollázs logikája szerint /ha van ilyen logika/, az egyre nagyobb méretű műfajok, az installációk, environmentek felé kell hogy vezessen. Tény, hogy a művész legfőbb erénye a gazdag felületképzés, a „műigényesség”, ahogy ő mondja, ám nem látom elvi akadályát annak, hogy ez az igényesség megjelenjen a falakon, a belső tereken, a teljes környezeten, és kiáramoljon a természetbe. Az egyre nagyobb teret igénylő művek jelzik a művésznek azt a mindenkori titkos vágyát is, mely szerint a maga képére szeretné formálni a világot. Kurt Schwitters is eljutott a Merzbau-ig. Ráadásul szerepet játszik itt egy 100 éve még ismeretlen, nem-esztétikai, de környezetvédő szempont, a hulladék újrahasznosításának szempontja is. Nem tudok hasznosabb anyagfelhasználást elképzelni a kollázs készítésnél.

Hölgyeim és Uraim, kedves Barátaim, Beke László legutóbb kockás ingben nyitotta meg Rákóczy Gizi kiállítását, aki köztudomásúlag geometrikus művész. A művészek nem mindig boldogok az ilyenféle gesztusoktól, profanizálásnak érzik. Pedig nem kell ahhoz kívülről fújni Lukács György összes műveit, hogy belássuk művészet és élet szoros összefüggését, amit ez esetben a művészettörténész demonstrálni kívánt. Részemről a piros ing egyfelől cinkos összekacsintás a szemközti kollázzsal, másfelől annak a szenvedélyességnek és életörömnek a tükröződése, amit T.Horváth Éva művei sugároznak. 

Kováts Albert

Szigetszentmiklós, Városi Galéria, 2005. november 18.  

Antológia (VI.) - T. Horváth Éva munkásságáról

 

2014. január 10. THÉ Arnolfini Szalon Esszéportál, Elsőközlés 

 T. Horváth Éva: Amikor festek… című írása 

Amikor festek, szabadnak érzem magam. Olyan szabadság ez, amely a repülésre emlékeztet; arra, hogy elemelkedve a földről más törvényszerűségek között létezem. Nincs bennem aggodalom a kudarc miatt, mert sikervágy sincs, a dolgok egymásból következnek, mintha tagjaim meghosszabbításai lennének. A világ többi része szorongások tere, itt biztonságban érzem magam.  

Szeretek olyan felületen dolgozni, amely nem érintetlen: valami – bármilyen kicsi – világszerűséggel rendelkezik, terra incognita, ami kalandozásra csábít. Ebből is látható, hogy nem tervekkel, vázlatokkal kezdek, hanem egy sejtéssel, vagy többel. Mesterem, Fischer Ernő, azt mondta, hogy párbeszédet folytat a képpel. Most is azt hiszem, ez pontosan kifejezi azt a tevékenységet, amit ilyenkor elindítok.

Természetesen sok minden meghatároz, s ezek immár mélyről, gyakran öntudatlanul mozgatnak. A tisztelt, szeretett elődök; az újabban szerzett rengeteg élmény –vizuális és más művészetek –; a világ új arca, a borzalmas és a gyönyörű egyaránt; a megismert új technikai lehetőségek; és amik még jönnek.

A rétegek a képen egymásra rakódnak. Az évek során változnak is, az átfestések, letépések, újraillesztések, beépítések, szétvágások, a felbukkanó véletlenszerű találkozások következtében. Vándorlás ez egy életen keresztül, és keresés, kutatás, önvizsgálat, viszonylatba helyezés.

S mikor van kész egy kép? Nem szeretnék az alkotó felelőssége alól kibújni, de gyakran előfordul, hogy a képek – s ez különösen a jó munkákra igaz – befejezik önmagukat. 

 T. Horváth Éva 2014 

Antológia (IV.) - T. Horváth Éva munkásságáról

 2018. Befele, Újlipótvárosi Klub-Galéria, Budapest 

 Molnár Eszter megnyitója: 

 Mindenkit szeretettel köszöntök T. Horváth Éva Befelé című kiállításán!

T. Horváth Éva a szellem embere, elsősorban nem érzéseivel és akaratával, hanem az értelmével közelít a világhoz, ezért is nyúlt olyan hosszúra egy emberöltő időre, hogy kiérlelje vizuális eszköztárát, s eljusson alkotói szabadságig, s ki merje mondani azt, amit az igényesebb emberek nagyon félve mondanak csak ki, hogy immáron alkotóművész. Habár készít szobrokat, installációkat, művészkönyveket elsősorban ahogyan ezt S. Nagy kimutatta: festő alkat. Rendkívül szimpatikus, az az alázat, ahogyan a szakmához közelített - mintha sosem akart volna célzottan művész lenni, egyszerűen elfogadta a tehetség és a kíváncsiság adományát. Nyitottsága, sokoldalúsága, mint említettem nagyon hosszú önképzésében (nyelvek, balett), tanulmányaiban (szakkörök szegedi Tanárképző Főiskola rajz szaka, majd a Képzőművészeti Egyetem tanár szaka) is megnyilvánult. T. Horváth Éva munkái esetében sokkal könnyebb tisztázni azt, hogy mi nem ez a művészet. Indulása idején, a hetvenes évek derekén festett szürreális, absztrakt expresszionista, vagy néhol konstruktivista olajfestményein még érezni erősebb hatást, például Gyarmathy Tihamér felől, de utóbbi kiérlelt korszakai már ennyire sem nem illeszkednek be semmilyen, például neoavantgárd tendenciákba sem, távol állnak a koncepttől, nem figurálisak, de nem is absztraktak. Ahogyan S. Nagy Katalin rámutatott T. Horváth mindig „a saját útját akarta járni – belső törvényei szerint.” Alkotói világát könnyebb körülírni úgy, hogy meghatározzuk mi mindenről mondott le.  

A szellemi igényesség és függetlenségvágy már rögtön a legnagyobb lemondás, mert nehéz vállalni azt, hogy éppen sehova se tartozunk, főleg a karrierépítők közé biztosan nem. Ahogyan Tandori is írta, nem szó szerint idézem: Nem értem miért beszélnek mindig állásban vagy munkahelyen történő elhelyezkedésről. Én egyfajta elhelyezkedést ismerek, amikor műved valamilyen titokzatos rend szerint elhelyezkedik azok tudatában, akiket érint.

A következő stáció a lemondás fényűző külsőségekről. Közös barátaink már észrevették és megjegyezték, hogy Éva kerüli a nemes és drága anyagok használatát. Az anyagválasztásban tetten érhető szerénység ismét fontos eleme megint ennek a művészi karakternek, a kidobásra ítélt, „talált tárgyak” használata is. Sejthető, hogy tudatos lemondás ez megszabadulás az önkifejezés feltétlen akaratáról, és a csillogásról is. T. Horváth Éva, ugyanolyan fegyelmezett, figyelő és mindig tanulni akaró marad, mint ahogyan arra szülei gyerekkorában dresszírozták. Sosem esik, esett, abba a kísértésbe, amely sajnos hazánkban ma is és mindig is jellemző gyakorlatba, hogy valaki megtalált egyetlen kifejezési módot, (szerintem egy művésznek legyenek időszakai) vagy ideológiát, s akkor abba, mint kényelmes fotelba beleül. 

Összegezve tehát T. Horváth Éva kereső ember, művészete kereső művészet – és abban a jó értelemben, ahogyan azt a 20. század eleji modernek, Kernstok Károly és Lukács György értették, amikor még az ún. progresszivitás és a modernitás nem zárta ki egymást. Talán a második világháború elejéig tartott ez az időszak, ott sajnos véget ért. T Horváth esetében olyan emberről van szó, aki nem hajlandó soha semmilyen ideológiának vagy iránynak meghajolni, s ezért szükségszerűen társtalan, nem illeszthető be problémamentesen ez az oeuvre a mai irányzatokba sem, ám ez egyáltalán nem baj, egy művész dönthet úgy, hogy nem óhajt kortárs művész lenni, hanem megmarad például a modernségnél.

T. Horváth Éva műveinek zöme legközelebb a 20. század elején felvirágzó kollázsműfajhoz áll, amely természetesen több mint puszta technika, inkább világnézeti vektort jelentett és jelent ma is. Forgács Éva szavaival: „A kollázsok és montázsok [alkotói] pontosan érezték, melyek azok a tartalmak, amelyeket már nem fejezhetnek ki a hagyományos festői és szobrászi eszközökkel. Át kellett értelmezniük a »művész« és a »művészet« szavak jelentését, és fő törekvésük éppen az volt, hogy következetes magatartásukkal bebizonyítsák,: nem vállalják elődeik a »művészek« szerepét. Nem a látvány szépségét, hanem a napi életet szervezték művészi renddé, egyesek számára pedig az jelentette az alkotást, hogy – tragikomikus fintor kíséretében – nyilvánvalóan az elmúlt idők képeit mutatták fel az embereknek.” Nos itt meg kéne állnunk, mert Éva munkáiban ott vannak valamiféleképpen a múlt elemei, a mítoszok is, de igazából nem nosztalgikus művész, nem hajlik el az ő könnyed derűvel válogató keze a sokszor biztonságot jelentő régi fele sem, szinte mindegy ennek a kéznek, hogy éppen valami aktuális vagy már „meghaladott” amit felhasznál, beépít. És jó ez a tárgyilagosság. A szemlélődő ember ottliki ingyenmozija, kíváncsi érzékenységgel telített „jó durvaság” illetve egyfajta ráérés. Szomory Dezső édesbús novellái közül a Blidáhból idézek, mely jól kifejezi ezt az emberi magatartásformát, de legfőképp reakciót a világ dolgaira: „Élni ott, mintegy a világon kívül, a napnak ragyogó hevében, mámoros szemekkel s részegen a világosságtól, s érezni a levegőnek meleg rengésében az orrcimpáink kéjes remegését! Érezni szóval önmagunkat, nézni a saját életünk folyását, amint semmi bánat, egyetlen könny sem jelzi, hogy lassan-lassan elmúlik velünk.” (…) „mintegy az életen kívül éltünk, csak vártunk, elmerengtünk lebzseltünk és álmodoztunk, néztük szótalan órákon keresztül egyetlen ráncát egy színes selyemkendőnek, és főleg tartózkodtunk minden akciótól… A cselekvést mindig halasztottuk, tologattuk egy napról a másikra, e hétről a jövő hétre, s végre abbahagytuk, lemondtunk róla egészen, mint valamilyen kínos problémáról, amelynek nincsen megoldása. Semmiféle igazságot nem kerestünk, semmiről nem volt véleményünk, azaz hogy mindent szelíden lenéztünk , és bölcsen megvetettünk. És főleg szántuk az embereket, Párizst és a civilizációt”1 – ésatöbbi. 

Fontos volna megközelíteni azt is, hogy a kollázsműfajon belül hogyan helyezhetőek el ezek a művek. Nagyon tág keretek között mozgunk, mert ahogyan Forgács is írta, a kollázsnak és a montázsnak a szó szigorú értelmében nincs technikája ebben a tekintetben nagyon különbözik például a rézkarctól, ezért itt is előjöhet, az a probléma, ami sokszor felmerült az utóbbi 100 150 évben, hogy „mindenki azt hiszi hogy meg tudja csinálni.” mert mindenki számára, adva van az a kifejezési lehetőség, amelyhez nem feltétlenül kell rajzolni vagy mintázni vagy festeni tudni, a sok kidobott, használhatatlannak látszó kacat között csak az talál műként elfogadható kollázshoz vagy montázshoz kelléket, aki valamihez éppen megfelelő anyagot keres.2 Jól válogatni viszont csak az tud, aki nagy műveltséggel és az érdeknélküli figyelem képességével rendelkezik. Ezek nagy mesélőkedvű, hosszan kiérlelt munkák (hiszen némelyik évekig készül) abban a tekintetben irodalmi kollázsok szerintem, hogy az irodalom tolvajművészet, mert tulajdonképpen az összes más művészi ágból eltanul, átvesz valamit, és T. Horváthra is ez gyűjtögetés, kitekintés, szintézisre való törekvés – és elnézést - lopkodás jellemző. Rengeteg dolog öntudatlanul is bekerül ezekbe a munkákba, mintha egy folyam lenne ez, egy sohasem befejezhető áradás, amit T. Horváth művel. Munkáihoz később hozzányúl, kijavítja és folytatja és ezt tükrözően az alkotónak is állandóan olvasni és újraolvasni kell, azaz hosszan nagyon hosszan kell nézegetni. Sokat felszívnak irodalomból képzőművészetből, zenékből, akár esetleges véletlen látványokból. faldarabkákból is, szinte mindenhonnan, ezért én azt mondanám, hogy ezek kollázsesszék, mert többet kérdeznek mint állítanak, s sosem mondanak le a kísérletezésről. Ezek a művek sokszor csak sejtetik, nem pedig programszerűen hirdetik a nem evilági, transzcendens erők például az angyalok jelenlétét, egyáltalán létezését, ezért is esszészerűek például a hivatalos egyházi művészethez képest is. Nemes Nagy Ágnes a Tudjuk-e hogy mit csinálunk? Az esszé elméletéről írt szövegében jól kitapintható alkotáslélektani szempontból, hogy milyen is az esszéíró alapattitűdje, mely T. Horváthra is annyira jellemző: „Most már tudjuk is, hogy mennyi mindent nem tudunk (…) Ha jól meggondoljuk, egyetlen betűt sem volna szabad papírra vetnünk”. A tudatosság és a sok tudás akár el is némít(hat)na, mert a tudatosság (ez esetben): a kételyek jelenléte, a nem tudás tudása. („Azért mégis írunk. Több-kevesebb kétellyel.”)3 

A művek tulajdonképpen méretben és színárnyalatokban társíthatóak, nem tematikusan. Láthatunk itt világosabb bézsesebb árnyalatú, monokróm munkákat, szűrt, piszkos fény dereng ezeken a munkákon, például az egyik azúrral megbolondított szélfútta öreg garabonciássá lágyított reneszánsz portré kompozíción is. Szigorúan formailag ha nem is társítható de szellemi társak, párhuzamos művészi magatartások eszünkbe juthatnak mégis, mint például a jóval szikárabb, de hasonlóan nagy alkotókedvű igazságkereső Országh Lili, vagy a szinte szentként tisztelt aszketikus Vajda Lajos, vagy a derűs örökifjú Vajda-tanítvány Bálint Endre. Ám T. Horváth Éva világa - annak ellenére, hogy bírja e táj sorssúlyát, ami igazából gránitkemény és mázsanehéz – a teljes képet nézve derűsebb, játékosabb az övékénél. Vajda olykor rémisztő maszkjai, Bálint Endre komor színárnyalatú enigmatikus bálványfigurái kissé sérült és koszos talán már levedlett angyalszárnyakkal, tündérkendőkkel eltakarva vannak valahogy itt jelen: a huszadik század rémeit, pusztulását már önmagába már beépítő, azt elbíró művészről beszélünk, akinek hite szerint nemcsak túlél, hanem fel is támad. Közel van a Húsvét és valóban mintha ezeknek a műveknek ez a fehér derengése, titokzatossága, Lázár halotti gyolcsának fehér gézanyagától kölcsönözné kissé fájdalmas szépségét. „Amint lassan felült, balválla-tájt egy teljes élet minden izma fájt. Halála úgy letépve, mint a géz. Mert feltámadni éppolyan nehéz” - olvassuk a Nemes Nagy versben, de itt a feltámadás öröme is megjelenik, sőt még humor is. Például az egyik itt kiállított installáción (melyet én magamban Lázárnak neveztem el) is látszik ez szépen „ a halált is papírmasévá neveti” Éva, s ezt a nagyon bonyolult magyar zsidókeresztény fátumot még éppen elbírhatóvá teszi a képek groteszksége (ilyen például a banánhéjból elkészített rémisztő karom), szóval munkái láttán inkább szállunk, lebegünk, mint alámerülünk. Köszönjük Évának, mert annyiféleképpen lehet beledögleni ebbe, ami itt van, hála neki, hogy intellektusával és elpusztíthatatlan élni akarásával, ami, keze alatt újraszülető kis anyagdarabok, tárgyak, dobozok, könyvek, tinták áradó vonalain átlendít minket még olyan véres mítoszok valóságán is és csodamód mégis megőriz valami derűt. Művészete sokszor nagyon szenvedélyes, néhol már-már vérfagyasztó (itt az egyik művészkönyv szinte Francis Baconi szín- és formavilágú húsformáira gondolok), olykor rejtélyesen misztikus (itt a hármasoltár formátumra vagy éppen a Kondor Béla grafikáról ismerős angyalalakok, valóságos, de mindig metafizikai térben is küzdő emberfigurákat láthatunk. Csenevész angyalaszárnyak és -tekintetek, alvadt vérhálózatok, hol szenvedélyes, kiáltozó, hol tusöltések sercegő mintái alatt alvó tájak: rejtelem, öröm, fájdalom, véletlen tobzódik ebben az első látásra nem is könnyen, hanem a befogadótól is sok figyelmet és időt is kérő, azért nem könnyen megnyíló vizuális világban. 

Ezennel a kiállítást megnyitom! 

Molnár Eszter 2018 

1 Szomory Dezső, Az irgalom hegyén, Magvető, Budapest, 1964. 244.  

2 Forgács Éva, Kollázs és Montázs, Műhelytitkot, Corvina Kiadó, 6.   

3 Nemes Nagy Ágnes: Tudjuk-e, hogy mit csinálunk? Az élők mértana I., Osiris, Bp., 2004, 23-35.

  

Antológia (III.) - T. Horváth Éva munkásságáról

 

2011. RaM, Radnóti Miklós Művelődési Központ, Budapest: T. Horváth Éva Leletek - Tünetek című kiállítása 

Novotny Tihamér: Leletek - tünetek

Mi az a látványelem, mi az az alap- benyomás T. Horváth Éva kiállításán, ami az embert virtuális értelemben karon ragadja, és akár a semmiből felbukkanó váratlan kérő, örvénylő vizuális táncba rántja, s viszi magával a frissen képződő asszociációk és emlékhelyzetek vehemens világába?

Ez a váratlan kérő maga az expresszív anyaghasználat. Tudniillik itt minden képi-festői elem az anyagok konkrét és halmozott, s egyben fel fokozottan heves, nyers és átszemélyesítetten átértelmezett nyelvén beszél. Minden más vizuális elem - a rajz, a vonal, a halványabb színfolt - jószerével csak illedelmes, járulékos kiegészítője a tobzódó materiális jelenlétnek. Mert itt az anyag: minden; a matéria a mindenható. Például a talált textil- és esedékanyagok képében, amelyekhez valami különös oknál fogva ragaszkodik az alkotói szándék és emlékezet.

De itt vannak a művészettörténetből merített ismereteink is, az avantgárd és neoavantgárd művészet körülbelül egy évszázados példatárából, már ami a fogyasztói társadalommal keletkező anyagi valóság folytonos betolakodását, szurrogátumszerű beszüremkedését jelenti a modern művészetbe (Schwitters, Oldenburg, Dubuffet, az informel, a tasizmus és az újrealizmus protagonistái, az arte povera mesterei).

Természetesen az expresszív anyaghasználatot előnyben részesítő képzőművészek közül nagyon karakteres magyar példákat is lehet említeni. Egészen konkrétan Frey Krisztián Kombiné című képét 1966-ból; Konkoly Gyula Szent József a gyermek Jézussal című tábláját 1967-ből; vagy Altorjai Sándor Sugármeghajtású koporsó, kék leopárddal, vágtató rongy képében ... című opusát 1979-ből. Mindhárom mű jellegzetessége, hogy ruha- vagy rongydarabokat alkalmaz képépítő elemként. 

Merthogy történetesen T. Horváth Évánál is ezt tapasztaljuk. Ő ugyanis - minden, a keze ügyébe kerülő papírfecnin, kartondobozon és bordázott hullámpapíron túl - előszeretettel applikál képeire ruhadarabokat. Mi több: ezekkel az előzetesen ragasztó- és kötőanyagokkal lágyított és átitatott, s esetleg más töltelékanya- gokkal hizlalt és elfedett matériákkal „festi” és formázza síkplasztikává, háromdimenziós relieffé alakított táblaképeit, doboztárgyait és szobrait. 

Az ő képépítő programja azonban talán nem is az avantgárd és neoavantgárd művészet előbb vázolt nyomvonalain haladva, hanem egy általa nagyra becsült mester, Fischer Ernő művészetszemléletén és képépítő technikáján nevelkedve, hosszú fejlődésúton kristályosodott ki és vált önállóvá. Ez a munkálkodási módszer és technika azonban - melynek egyik fő veszélye a túl esztétizálásban rejlett - mára szembeötlő módon leegyszerűsödött. A valamikori árnyalatosan gazdag, sok-sok transzparenciával is rendelkező járulékos színek jószerével a fehérre, feketére és pirosra redukálódtak, s esetenként azok szegényes változataiba, például angolvörösbe, barnába, illetve a szó szoros értelmében vett alkalmazott anyagok anyagszíneibe költöztek. Ezáltal mintegy megnőttek a domborműszerű expresszív képtárgyak rituális tartalmai és jelentései, illetve felerősödtek azok drámai funkciói és üzenetei, amelyek az egyes művekben - mintegy az emlékezés funkcióit is működésbe hozva - a személyes lélekszituációk hely, idő és cselekmény mikroeseményeiben realizálódnak. 

 NOVOTNY TIHAMÉR 2011    

Antológia (V.) - T. Horváth Éva munkásságáról

 

2008. Újlipótvárosi Klub Galéria, Budapest: Paravánok és Nórák, 

kat.: Somhegyi Zoltán 

 Somhegyi Zoltán megnyitója: Folyamataink 

T. HORVÁTH ÉVA MUNKÁIHOZ 

Ne tévesszen meg bennünket a művek jellege. Itt ugyanis folyamatról van szó. Hiába, hogy statikus képződményeket látunk, műtárgyakat, egyes értelmezés szerint esetleg szobrokat vagy installált plasztikákat - a kiállításon, illetve fotókat - jelen katalógusban. Valójában mégis a folyamat számít. A műegyüttes érdekessége továbbá, hogy ez a folyamat, alakulás, változás több síkon, többszörösen zajlik, úgy, hogy a végén kénytelenek vagyunk felismerni, még tovább folytathatnánk. Azaz, nemcsak, hogy körbe-körbe járunk, hanem egy spirál mentén haladunk egyre szélesebb ívben,így aztán egyre nagyobbnak, és mégis egyre távolibbnak látszik a kiinduló helyzet. 

Miről is van szó? Hogyan követhető végig a művek születésének és sűrűsödésének folyamata? Egyfelől megfigyelhető az egyes művek szintjén. Utána a művek egymással kialakított kisebb csoportozata mentén. Majd pedig abban, ahogy a csoportokat maga a néző bejárja, egyesítve magában az egyes mű és a teljes összkép látványát. Haladjunk sorban: 

Az egyes műveket leginkább műtárgyaknak nevezhetjük. Lehetne érvelni amellett, hogy ezek térbe helyezett festmények vagy síkplasztikák, plasztikusan megképzett festészeti alkotások vagy beépített dobozterek, de jobban tesszük, ha a kategóriák helyett magára a műre koncentrálunk, és éppen az átmeneti jellegre figyelünk fel. Hiszen az átmenet az, ami az állandó folyamat-érzethez vezet. A tárgyak folyamatos születésben vannak. Akkor is, amikor alkotójuk már befejezte a velük való foglalkozást, ők maguk tovább dolgoznak saját magukon. A dobozokra, fiókokba helyezett műépítő-anyagok felélesztik egymást, áthatják szomszédjukat, folyamatosan élettel hálózzák be az egész művet. Életre keltik.

Ugyanakkor a tárgyra kerülő alapanyagok nem tudnák műtárggyá tenni azt, ha maguk is nem alakulnának át. A kollázs vagy bármely abból kiinduló technika kulcsa abban rejlik, hogy az összehozott anyagok egymástól és egymás mellett végül is feloldódnak-e? Rosszul sikerült kollázsoknál figyelhető meg, hogy az építőelem nem lényegül át, nem vetkezi le eredeti kontextusát hanem megmarad annak, ami volt. Az alkotó itt tehát többféle tevékenységre kényszerül, hogy az anyag helyben maradási szándékát legyőzze. A válogatás és összepárosítás csak az egyik. Emellett, ahogy T. Horváth Éva munkáin is láthatjuk, olykor további átalakítás is szükséges: tépés, hajtogatás, gyűrés. Ez utóbbinak egyenes következménye a rendre megjelenő plasztikai elemek, papír-szobrok, melyek a dobozok oldalán vagy a fiókok belsejében találják meg helyüket. A felületet pedig további alakítás, újabb kollázs-rétegek, grafikai vagy festői megoldások gazdagíthatják. Lényeg, hogy a kiinduló darabok elvesztik elsődleges eredetüket, és folyamatosan átalakulnak. A cél, hogy az az elem, ami eredetileg például egy jazz-zongorista koncertjének plakátjából származik, immáron megtalálja helyét a tárgyon, és eredeti jelentése helyett formai, színbeli, tonális és dinamikai hangsúlyai a tárgyba integrálódva ez utóbbinak világát gazdagítsa. Ugyanúgy, ahogy a hagyományos piktúrában is, alkotás közben egy ideig még érzi a művész a festéket, az ecsetvonások nyomán az anyag ellenállását. Aztán egy megfoghatatlan pillanatban a festék megszűnik anyag lenni, és már csak a képet látja alkotója, és látjuk mi is, nézői. Onnantól kezdve pedig egészen a kép sérüléséig, kopásáig, a vászon szakadásáig így marad. Mindez természetesen más művészeti ágakban is megfigyelhető, a jó épület is azzal tüntet, hogy magába olvasztja a követ, és alkotóelemeit külön-külön, eredeti jellegükben csak akkor tudjuk újra szemügyre venni, amikor romként a múzeumba kerülnek.

Mint láttuk, T. Horváth Éva műtárgyai folyamatos alakulásban vannak, folyamatos születésben, így tehát szemlélésükkor is a leghelyesebben akkor járunk el, ha folyamatában vizsgáljuk azokat, azaz nézőpontunkat állandóan változtatva körbejárjuk őket. Ennyiben valóban a háromdimenziós plasztika tulajdonságaival bírnak, akkor is, ha kiváló, önmagában majdnem teljes látvány-értéket hordozó fotó-reprodukció készíthető csupán a tárgy egy-egy nézőpontjából a társalkotónak, Alföldi Lászlónak köszönhetően. Mindemellett érdemes tehát felfedezni a dobozok, mini-terek minden vetületét, és a sokféleségtől nem megrettenni, hanem inkább élvezni a folyamatosan finomodó látványhatást.

Ha tovább megyünk, azaz egy szinttel feljebb jutunk, fontos megvizsgálni a műtárgyakból kialakított kisebb együttesek viszonyait. Itt még nagyobb lesz a jelentősége a harmadik dimenziónak. A csoportok esetében lényeges, hogy az egyes tárgyak hogyan kommunikálnak egymással, a később látott hogyan egészíti ki az előbbit. Valójában az előbbi látvány-szituáció hatványozásáról van szó. Hiszen ha láttuk, hogy egy-egy műtárgy megsokszorozza értelemmezőjét a nézőpont változtatásával - és ezt a folyamatot az egy nézőpontú fotó már nem tudja visszaadni - akkor ez még inkább igaz lesz a csoporttá rendezett és a legváltozatosabban installált művekre. Az installáció, T. Horváth Éva munkáinak kiállítási módja nem egyszerűen a bemutatás-beállítás technikai kérdéseire vonatkozik. Fontos, értelmezés-sokszorosító funkciót kap. Nézzünk néhány példát: 

Ha az egyik műtárgy - nevezzük szándékosan doboztérnek - egy belógatott, üres keret mögé kerül, ismét előkerül a fentebb már meghaladottnak tűnt probléma: a síkművészeti alkotás és háromdimenziós plasztika dilemmája. Hiszen hagyományosan festményeket, grafikákat, azaz lapos, kétdimenziós műalkotásokat szoktunk keretbe foglalni. A plasztika azonban szabadon áll, hiszen befogadásához éppen az szükséges, hogy körbejárható legyen, azaz a keret ne jelölje ki azt a nézőpontot, ahonnan néznünk kellene, hanem magunk választhassuk ki azt. Ugyanakkor a keret értelmezéséhez hozzátartozik az is, hogy amit bekeretezünk, azt bekeretezésre méltónak tartjuk. Ami keretet kap, azt nézésre szánták. A keret határozza meg a művet. Az választja el a mű világát a külvilágtól. Kis túlzással mondhatnók: az teszi művé. Nem e világ részévé. A keret fejezi be a fentebb már említett átalakulási folyamatot. A vászonra felkerül a festék, és szerencsés esetben festménnyé válik. Az alapra papírfecniket, textileket, fémdarabokat, üveget vagy homokot ragasztunk és kollázs lesz belőle. Megtörténik az átalakulás, de az egészet a bekeretezés aktusával zárjuk le. T. Horváth Éva műtárgyainál pedig külön jelentősége lesz ennek. Hiszen, mint láttuk, őt leginkább a folyamat érdekli. Ezért a keretes lezárás csak látszólagos, csak arra szolgál, hogy egy pillanatnyi biztonságot nyújtson, a műegyüttes megtekintése, körbejárása közben két lépés ideje alatt keretben lássuk a tárgyakat, hogy aztán a keretet elhagyva, azaz a keret elől ellépve máris kibillentsen minket előbbi értelmezési biztonságukból. 

Hasonlóképpen a térbe, a művek közé helyezett festőállvány is tovább bővíti az együttes értelmezési lehetőségeit. Mivel megszoktuk, hogy a festőállvánnyal csak a műteremben találkozunk, míg a kiállításon csak a kész művekkel, elsőre elbizonytalanodunk, hogy melyikben is vagyunk. Helyesebb azonban, ha továbbra is azt tartjuk szem előtt, hogy a művek születésének és állandó újjászületésének folyamatát figyelhetjük meg. Erre a kettős folyamatra mintegy meta-festészeti allegóriaként utal a kiállítótérbe helyezett festőállvány.

Ugyanígy az installáció veti fel az oltár-jelleg problematikáját. Sok doboz-tér architektúrája már önmagában is emlékeztethet a gótikus szárnyasoltárokra, amit csak erősít a belefoglalt figurák megformálása. Olykor még konkrét témákat is azonosíthatunk, például az Angyali üdvözletet. Felületes megközelítésben zavaró lehet, hogy a középkori szárnyasoltárok drága alapanyagaihoz és gondos faragásaiboz képest T. Horváth Éva feleslegessé vált papírlapokból, hétköznapjainkból megunt eselékek összegyűréséből alakítja ki figuráit. Azonban ha alaposabban meggondoljuk, itt egy sokkal mélyebben fekvő párbuzamokra mutat rá: hiszen a gótikus művész is csak anyaggal dolgozott. Ugyanúgy szükség volt az anyag átalakulására, mint ahogy T. Horváth Éva művei is csak akkor működnek, ha mind a bevásárlóközpont árlistája, mind a tévéújság darabkája elveszti önmagát és műalkotóelemmé válik. A közös pont a transzformáció aktusa, csak míg a középkori alak a szent reprezentációjává, a vallásos rítus eszközévé vált, addig a modern alkotó munkája művészetté. 

Hátra van még a harmadik szint. Megfigyelhettük az egyes művek önmagában való megjelenését, a kisebb csoportok megoldásait, de kérdéses még, hogy mit is jelent belépni abba a térbe, ahol ezekkel a megoldásokkal találkozunk. Nyilvánvaló, hogy a nézés, megfigyelés mellett a legfontosabb cselekedet, amit az installációk sora megkövetel a bejárás. Az egyes csoportokat, műegyütteseket ugyanúgy be kell járnunk, mint egy ismeretlen vidéket. Az egymáshoz való viszonyok, kérdések és válaszok így válnak még egyértelműbbé. Feltűnnek tovább azok a megoldások, melyekkel az értelmezés egyes lehetőségei megnyílnak, majd szinte teljesen bezárulnak. A paravánok, keretek, megvilágítás, ellenfény, távolság problémái ezek, melyek nem akadályként, csak gazdagításként jelennek meg abban a kiállítótérben, mely ezáltal nem installációk sokaságát, hanem egyetlen nagy installációt foglal magában. 

Mindennek változatát nyújtja jelen katalógus is, mely természetesen (ismét) csak két dimenzióban, a lapokon tudja visszaadni az egyes látványokat. A bejárás itt nem fizikálisan valósulhat meg, hanem gondolatban, de ha meggondoljuk, valójában ez is egy érdekes felhívást foglal magában. Ez pedig éppen a kiegészítés, térbefoglalás tevékenysége. Egy szobrot vagy épületet, amit reprodukción láttunk, mindig automatikusan a maga térbeliségében képzelünk el. És nem biztos, hogy jobban tévedünk megítélésében, mint amikor előtte vagy benne állunk. A bejárás veszélyeket hordoz és felelősséget követel. Hiszen bármely műről van is szó, a folyamat végül is bennünk folytatódik tovább. 

 SOMHEGYI ZOLTÁN  2008.

  

 

Antológia (II.) - T. Horváth Éva munkásságáról

 

2001. Zichy Major, Budaörs: T. horváth Éva, Múló jövő című kiállítása 

 Horváth Zoltán megnyitója: Aznapi vonalak - T.Horváth Éva képei közben -   

Miért nem mutatod meg nővérkém a világnak? – nyaggattam sokáig, nem értve, hogyan nem áll ki a produkciókkal, ha már megcsinálta. A válasz akkor is, és néha azóta is egy: még nincs kész. És valóban, mint valami gyakorlott mesélő, bárhol, bármikor ejtette el a fonalat, képes volt megtalálni a korábbiakhoz történő csatlakozást, folytatni, továbbszőni, - építeni a már késznek tetszőt is. Na de hát, kérdezhetnők, mi lesz így a művészet szent komolyságával? A lezártság, a befejezettség megváltoztathatatlanságának értékképző, forintosítható , sőt eurósítható mítoszával? És egyáltalán: követelhet-e magának bárminemű tiszteletet holmi – még oly műgonddal és szakismerettel előállított – úgymond félkész termék, amin az alkotó, még önmagát is felülbírálva, bármikor változtathat? Megfelelhet-e bárminemű statikus szépség-közeszménynek, ami pillanatnyi hangulatok, új impressziók hatására többszörösen is átépülhet? Szóval: amiről hiányzik az öröklétbe fagyasztó zárópecsét…

Kezdetben valószínűleg nem tudott válaszolni ő sem. Ezért őrizte, tartotta maga mellett – miközben nevelte, építette – minden egyes képét. Mint a féltékeny szülő, aki nem kívánja elengedni maga mellől a /ráadásul bevallottan/ saját maga gyönyörűségére szült magzatjait.

Az persze még nem változott, hogy mindenfajta öntisztelet nélkül kész bármikor felülírni önmagát, elhelyezni képein az aznapi vonalait. Ám ezek a „mozgó” képek újabban végre mégiscsak kiléphettek a publikum elé, és alkotójuk immár hajlandó megmutatni tegnapi, tavalyi, egykori magát. Az egymásra rakodó egymást kiegészítő jelek azóta már nem csak előkészítőjük számára teszik láthatóvá egy érzelem – az olykor egymást takaró rétegekben elrejtett – fejlődését. Lelkileg persze mindenképp át kellett hangolódni ahhoz, hogy a „valami csinálás” gyönyörűsége ne csupán öngyógyító , szorongásoldó gyónás lehessen. Amiben nyilván az is sokat segített, hogy a képek nem csupán önreflexiókként épülnek, hanem olyan külvilági élményekre, mint Oravecz Imre Halászóember, Szabó Ildikó Kedd-versei, vagy – mint most júniusban az Újlipótvárosi Klub-Galériában közszemlére tett képeken is – Rakovszky Zsuzsa lírája. Így és itt lett vezérgondolattá Rakovszky verssora is: A múlt nem múlik el… Így váltak az egyes képek az érzés, a gondolat bontakozásának, átváltozásainak időbeli metszeteivé, egymásutánjuk pedig lépésről követhető folyamatábrákká.

A képek készítője a testvérem. Ami csak azért lényeges megjegyzés, mivel születésem óta ismerem. Ekként tanúsíthatom, és hitelesíthetem, hogy jelbeszédének minden időmetszetében pontosan fogalmaz. De legfőképp őszintén. 

 Horváth Zoltán 2001 

Horváth Zoltán megnyitója: Elhangzott 2001. május 3-án 18 órakor, Budaörsön a Zichy Majorban a Budaörs Fesztivál keretén belül megrendezett, T. Horváth Éva Múló jövő című kiállításán, és közölve lett az Élet és Irodalom XLVII. évfolyam, 25. számában, 2003. június 2o-án.  

Antológia (I.) - T. Horváth Éva munkásságáról

 A fotót készítette Éva fia, Turay Balázs 

 Válogatás T. Horváth Éva munkásságáról szóló írásokból 

 Alföldi László: Előszó

Ez a válogatás bemutatja azokat az írásokat, amelyek egyrészt a véletlen okán, másrészt a tudatos dokumentálás során, az idő rostáján fennakadtak. Sajnos az életmű első szakaszából kevés ilyen szöveg maradt ránk, mert Éva egyáltalán nem törődött ezek összegyűjtésével és megőrzésével. Mert a válogatás ellenére ezek meglétével lenne teljes értékű visszatekintés a múltba, az alkotói pálya kezdetével és lassú kibontakozásával együtt. Ilyen szempontból pont a legfontosabb írások hiányoznak, a korai kiállítás megnyitók, és a nyolcvanas évek második felében és a kilencvenes években kiállított képeket interpretáló szövegek. Ebből az időszakból különösen fontosak lennének Fischer Ernő megnyitó beszédei, mert bő egy évtizeden át, a kilencvenes években több tárlatát szellemi irányítóként és útmutató módon ő kommentálta. Az ezredforduló után kezd összegyűlni az itt látható írásos dokumentum, amely elsősorban T. Horváth Éva kiállítás megnyitóit, és azokkal kapcsolatos újságcikkeket, nyomtatott és online folyóiratokban megjelent recenziókat és tanulmányokat tartalmazza, kiegészítve a művész által írt szövegekkel együtt.

Akár bibliográfiának is nevezhetnénk ezt az összeállítást, ha a fent említett hiányzó írások is rendelkezésünkre állnának, mert nem kizárt, hogy egyes darabjai a szerzőknél vagy az örökösöknél fellelhetők, de ennek most nem jártunk utána. Ide kellene még számítani, az írásban nem rögzített, szóban elhangzó megnyitókat, mert ilyen is volt több. 

Sokan mondják, hogy a képeket nézni kell, nem beszélni és írni róla. Pedig ez nem így van. A kép és a szó az egy, ugyanazt mondják, csak másképp. Egyik segíti a másikat és a másik az egyiket, hogy így legyenek együtt eggyek. Ezért bízunk benne, hogy Éva novemberben nyíló retrospektív jellegű tárlatának katalógusa a sok képpel, és ez a szöveggyűjtemény a sok írással, kiegészítik egymást és megközelítőleg pótolják a kiállító helyiség szűkössége miatt meg nem valósítható, igazi retrospektív kiállítást. Mert ahogy haladunk előre az időben az életművet bemutató tárlatok sorával, úgy szaporodnak a kiállításról szóló recenziók, amely azt igazolja, hogy a kép hiányában mond valamit a szó is. Értő és odafigyelő tekintetnek sokszor a kép is megszólal, csak jó hallással kell rendelkeznünk, hogy megértsük amit mond. 

Így együtt a kép és a szó, vagy a szó és a kép eggyé válnak és a teljesség élményét adják. Olvassák egyben vagy alkalmanként egy-egy írást külön-külön, megláthatják és meghallhatják a teljesség hívó szavát. 

 Alföldi lászló 2025 

FUGA794_online: Kerekasztal-beszélgetés: Fischer Ernő a XXI. századi fes...

Visszatekintés és Bővített kiadás (I.) - Szimbolikus formák - Fischer Ernő kiállítása a FUGÁban

Szígártó Gyöngyinek ajánlva, aki a Fischer Ernő Alapítvány "lelke", kitalálója, az alapítvány létrehozásának kezdeményezője, kurátora, titkára és éltetője.

Köszönet érte

       Ebben a blog bejegyzés sorozatban összefoglalóan bemutatom és archiválom azokat a facebook bejegyzéseket, amelyeket a kiállítás nyitvatartás ideje alatt feltettem, a hozzászólásokkal és bővített képanyaggal kiegészítve. 

        Tükre ez annak a jelenidőnek, amelyben a kiállítás megvalósult és a recepciótörténetének első nyoma, megjelenése. De mielőtt belemerülnénk a hosszú bejegyzés olvasásába és tanulmányozásába, elevenítsük fel ismereteinket a fogalom jelentéséről:

"Recepciótörténet jelentése

A recepciótörténet egy művészeti vagy irodalmi alkotás befogadásának és értelmezésének

történetét jelenti, beleértve a korabeli kritikákat, véleményeket és reakciókat. Ez a fogalom az

irodalomtudományban és a művészettörténelemben használatos, hogy feltárja, hogyan értel-

mezték és fogadták a különböző korok és kultúrák egy adott alkotást. A recepciótörténet segít

megérteni, hogy az alkotás miként illeszkedett be a saját korának kulturális és társadalmi kon-

textusába, és hogyan változtak az emberek véleményei róla az idő során.

A recepciótörténet nem csupán a pozitív vagy negatív kritikák gyűjteménye, hanem egy olyan

komplex elemzés, amely figyelembe veszi a történelmi, szociológiai és filozófiai tényezőket is,

amelyek befolyásolták az alkotás fogadtatását. Például egy irodalmi mű recepciótörténete fel-

tárhatja, hogyan reagáltak a korabeli olvasók a műben megjelenő új irodalmi stílusra vagy té-

mákra, és miként befolyásolta ez a művet magát, illetve a későbbi irodalmi alkotásokat.

A recepciótörténet fontos szerepet játszhat abban is, hogy újraértelmezzük és újragondoljuk

azokat az alkotásokat, amelyek korábban marginálisnak vagy kevésbé jelentősnek tartottak.

Azáltal, hogy feltárjuk egy mű befogadásának történetét, rávilágíthatunk arra, hogyan változ-

tak az esztétikai értékek és a kulturális preferenciák az idő során, és ez hogyan hatott az alko-

tás kanonizációjára vagy elfeledésére.

A recepciótörténet szorosan kapcsolódik a hermeneutika fogalmához, amely az értelmezés el-

méletét és gyakorlatát jelenti. A recepciótörténeti elemzés során figyelembe kell venni a befo-

gadó közönség horizonját, vagyis azt a kulturális, történelmi és személyes háttért, amely meg-

határozza, hogyan értelmezik az emberek egy adott alkotást. Ez a megközelítés lehetővé teszi,

hogy jobban megértsük az alkotás és a befogadó közönség közötti dinamikus kapcsolatot, és

feltárjuk azokat a folyamatokat, amelyek során egy mű értelme és jelentése kialakul és

változik." 

Idézve a Szinonimák-Hu web oldalról:

https://szinonimak.hu/recepci%C3%B3t%C3%B6rt%C3%A9net-szinonima 

Fischer Ernő (1914-2002): Katedrális című képe, 1965-ből.

2025. augusztus 11., hétfő

Bővített kiadás - Kováts Albert facebook hozzászólása Fischer Ernő: Katedrális, (1965) című képéhez)

 

Fischer Ernő: Katedrális, (1980)

         Talán nem ezzel a képpel kellene kezdenem ezt a bejegyzést, mert elsősorban egy 1965-ben Fischer Ernő által festett Katedrális kép keltette fel az érdeklődést a téma iránt, de főként a keletkezésének dátuma miatt, túllépett a konkrét kép esetén. Így, általánosságban a katedrális és a hatvanas évek magyar képzőművészete került előtérbe, Kováts Albert festőművész facebook hozzászólása által.

       Az elmúlt napokban a FUGA-ban nyílt Fischer kiállításon a fent említett 1965-ben festett és több évtizede lappangó Katedrális című képpel kapcsolatban, egy facebook bejegyzésben Albert a következőket írja: “Ez kiváló alkotás. Jelentősége van a keletkezés évének. A művészettörténet tudtommal még nem tárta fel az okait annak a jelenségnek, hogy a Rákosi rendszerben föld alá szorított művészek az 56-os forradalom utáni években – továbbra is kiszorítva a művészeti közéletből – pályájuk fontos és kiemelkedő szakaszát élték. A művészeti köztudatban főként a volt Európai iskola művészeit és szélesebb körét sorolják ide. A Katedrális – és ha vannak hasonló kvalitású társai – arról tanúskodnak, hogy más művészi törekvés kevésbé közismert képviselője is hasonló úton járt, munkájával csatlakozott a magyar festészet lappangó, underground fővonalához. 

     Kováts Albert itt leírt véleménye sok szempontból fontos, de én most ebben a blog bejegyzésben elsősorban arra a kérdésére szeretnék választ adni, amit finoman burkolt formában így tesz fel : “A Katedrális – és ha vannak hasonló kvalitású társai -....” Igen, a válasz az, hogy sok hasonló kvalitású társa van ennek a most előkerült 1965-ös Katedrálisnak. A baj éppen az, hogy több oknál fogva, nagyon kevesen ismerik ezeket az alkotásokat, és egészében a Fischer életművet. De különösen a korai alkotói korszakban, a hatvanas években és a hetvenes évek első felében készült festményeket. Pontosabban az 1973-as műcsarnoki Fischer kiállításon bemutatott, több mint nyolcvan művet. Ezek nagy része ismeretlen magángyűjteményekbe kerültek, főleg nyugat európai országokba. 

    

     Maradva a szűkebb értelemben vett katedrális témánál, ezen a kiállításon a katalógusban összesen XIV. Katedrális című képet találunk, és kettő római számmal nem jelöltet, Katedrális ikonokkal és  Katedrális vizió címmel jelzettet. Tehát összességében tizenhat ilyen témájú művet. Ebből  három 100 x 70 cm, kettő 70 x 50 cm és tizenegy ennél kisebb méretűt. Az ezt követő időszakban is készültek a 100 x 70 cm méret körüli katedrális képek. Igaz, az általam ismert és diával dokumentált összesen huszonnyolc ilyen témájú mű, több mint fele 1973 előtt készült. Tehát nyugodtan mondhatjuk - mint ahogy egy 2014-es blog bejegyzésem címében is jeleztem - hogy a hatvanas évek a Fischer életműben, a városképek mellett a katedrálisok korát jelentette. 

         (2014.05.03, és 2014.05.04. két blogbejegyzésben foglalkozom A képi építkezés és a mű struktúrájának kialakulásával Fischer Ernő festőművész munkásságában I., II.. Az első rész A népi motívumok és a Klee hatás

címmel, a második pedig az itt idézett Katedrálisok kora címmel lett közzétéve.) 

https://andraslaszloalfoldi.blogspot.com/2014/05/a-katedralisok-kora-kepi-epitkezes-es.html

         Ennek ellenére a hetvenes évek második felében, és a nyolcvanas és kilencvenes években kisebb számban készült katedrális képek között találjuk az igazi érett műveket. A fent látható nyitókép is a nyolcvanas évek munkája, és nem véletlen, hogy Tanár úr az 1997-ben megjelent Az utánzástól a szimbolikus formaképzésig című könyvében, ezt a képet választotta műelemzése tárgyául. A másik emblematikus Fischer Katedrális mű, a szegedi Móra Ferenc Múzeum tulajdonában lévő, 1985-ben festett Katedrális. Ez látható az 1989-ben megjelent, Szuromi Pál által írt Fischer Ernő kismonográfia címlapján. Van még ebből az időből egy harmadik kiemelkedő darab ebben a témában, a Magyar Nemzeti Galériában is. Sajnos ez az elmúlt évtizedekben nagyon ritkán volt látható, és ismereteim szerint nyomtatott reprodukciója sem volt publikálva ez ideig. 

Fischer Ernő: Katedrális, kb. 100 x 50 cm, vegyes technika, (olaj, farost, kollázs és pszeudo-kollázs), 1974. a Magyar Nemzeti Galéria tulajdona.

  Most nézzük meg az 1965-ben festett 100 x 70 cm Katedrálist, amelyre Kováts Albert azt írta, hogy “Ez kiváló alkotás.”

         Erről a képről sokat hallottam Szigyártó Gyöngyitől, aki a Fischer Alapítvány titkára és kurátora, és nemrég pár darab fekete-fehér fényképet is rendelkezésemre bocsátott. Kettőt bemutatok belőle. 

     A kép megfestése után egy évvel, 1966-ban ismertem meg Fischer Ernőt, az angyalföldi József Attila Művelődési Ház rajz szak körében. Valószínűleg ebből az időből való a fénykép is. Jellegzetes kéztartással mutatja és magyarázza a képet, és az itt nem közölt  felvételekből és a fehér ingből és nyakkendőből kikövetkeztethető, hogy vendégek vannak nála, egy műterem látogatás alkalmával. 

      Ha az előző képen látható kéztartásra azt írtam, hogy jellegzetes, akkor erre még inkább illik ez a megnevezés. Mutatóujját felemelve, bizonyára nyomatékosan felhívja valamire a figyelmet, mert magyarázat közben mint egy karmester, mindig gesztikulációval kísérte mondanivalóját. A műterem azonosítása nem okoz nehézséget, mert 1950-től, 2000-ig, kerek ötven éven át laktak a Krisztina körúti lakásban, amelynek  a nagyszobája egyben a műterem is volt. A festőállvány mögött a befelé fordított és a hal ajtónak támasztott képek, és az első képen a háttérben látható falra akasztott kis képek jól felismerhetőek ahhoz, hogy nagyjából a hatvanas évek második felére következtethetünk a fotó készültének idejére. 

         A kép előkerülésének kalandos történetére most nem térek ki, örüljünk annak, hogy a FUGA-ban Szimbolikus formák címmel rendezett Fischer kiállításon eredetiben, és itt az interneten színes reprodukcióban láthatjuk a művet. 

      2025. szeptember 7-ig a  FUGA-ban a jelenleg kiállított művet, jó társak veszik körül. Középen az 1965-ben festett Katedrális, balra az 1973-ban készült Achilles és Hektor a művész által átdolgozott reprodukciója, jobbra pedig az 1971-ben festett és a nyolcvanas években átfestett Corpus. Ismereteim szerint a kiállítás eredeti rendezési koncepciója követi a képek keletkezésének időbeli sorrendjét.

         Számomra azért különösen fontos Albertnek a véleménye erről a képről, mert tudom, hogy mindig is voltak fenntartásai a Fischer festészetével kapcsolatban. Részleteiben sosem elemeztük és tárgyaltuk meg, hogy mik okozzák számára a problémát Tanár úr festészetében. 2016-ban egyszer foglalt állást egy facebook vita alkalmával, egy tőmondatos kijelentésével Ország Lili és Fischer Ernő egy-egy képének összehasonlításával, amit én indítottam el. S. Nagy Katalintól ekkor már tudtam, hogy 2017-ben lesz a Magyar Nemzeti Galériában egy nagy életmű kiállítás Ország Lili munkásságából, és én ezt összekapcsoltam a pár évvel korábbi, ugyancsak nagyszabású Bálint Endre tárlattal, valamint a 2014-es Fischer Centenáriummal. Ez utóbbi párhuzam nem stilárisan és tartalmilag rokonítható hármójuk között, mert Ország Lilinek Bálint Endre inkább barátja és mestere volt, Fischer és Bálint pedig egy évben, - 1914-ben - született, tehát itt a kortársiság és ez által elsősorban a időbeli egybeesés volt az összekötő kapocs. Ország Lili pedig egy fél generációval fiatalabb volt mindkettőjüknél, de a történelmi háttér mindannyiuknak azonos volt. Ki-így, ki-úgy vészelte át és szenvedte meg ezt az embert próbára tevő időszakot. 

          Anélkül, hogy részletezném hármójuk esetében az életrajzi összefüggéseket - bár ennek ismerete nélkülözhetetlen a dolog megértéséhez - annyit megemlítek, hogy ismereteim és Tanár úr elmondása szerint Bálint Endrével is jó kollegiális kapcsolata volt, Ország Lilivel pedig főiskolás korukban közös baráti kapcsolatban voltak. Ennek részletei azt hiszem ismeretlenek még S. Nagy Katalin és Árvai Mária által nagyon részletesen feltárt és feldolgozott Ország Lili életműben is. Én se fogom ezt most elmesélni és kifejteni, de szükségét éreztem ezt is megemlíteni, ha Kováts Albert által a facebook hozzászólásában leírt történeti és így művészettörténeti problémát mélyebben szeretnénk megérteni, és netán-tán még feleletet is adni rá.         

         Balra Ország Lili Képe: Román kori Krisztus, olaj, farost, 1969. Jobbra Fischer Ernő képe: Ikonosztáz, karton, vegyes technika (olaj és kollázs, illetve pszeudó-kollázs), 1968.

        Azért hozakodom elő ezzel a majd tíz évvel ezelőtti vitával, mert a most tárgyalt Katedrálissal kapcsolatban felmerülő kérdések tematikáját és összefüggéseit illetően is összekapcsolódnak. Ezáltal talán közelednek álláspontjaink és Kováts Albert most felvetett kérdései történeti kontextusban is rávilágítanak arra a problémára, ami akkor inkább az általam hangsúlyozott esztétikai összehasonlításról szólt. Én akkor és most is úgy ítéltem meg, hogy épp kvalitásában és tartalmában nagyon közel áll egymáshoz a két mű. Ez alapján S. Nagy Katalin művészettörténész kijelentése indította a vitát, azzal, hogy azt írta:  “...szerintem nem összehasonlíthatók.” Kováts Albert válasza a következő volt: “Szerintem összehasonlíthatók (mindent össze lehet hasonlítani mindennel), legfeljebb nem hasonlítanak, vagy nincs értelme az összehasonlításnak. Ez esetben távoli a rokonság.” 

         Erre az én vitaindító véleményem  - kissé hosszan - a következő volt: “A két vélemény közül közelebb áll hozzám Albert nézete, mert én is úgy ítélem meg, hogy minden összehasonlítható, csupán az a kérdés, hogy van e értelme. Ha a két életművet nézzük, akkor tényleg nincs sok ok a hasonlításra. Viszont a két mű esetében sok a közös vonás. A címtől függetlenül is kiderül, hogy tartalmi rokonságot mutat a művészettörténeti korból vett téma, és bizonyos értelemben annak formai megvalósítása. A nyomat és a kollázs technika ellenére a montázs szerű képépítés közös a két műben. Az sem elhanyagolható tényező, hogy 1968-ban és 1969-ben készült a két kép, amikor a magyar festészetben ez a fajta festői gondolkodás nem volt túl gyakori. A kép méretében nincs sok különbség, tehát az sem merülhet fel, hogy egészen más műfajról lenne szó. A tartalom és a forma egysége, kinek-kinek a maga módján, tökéletesen meg van oldva, és ezáltal azonos szakmai színvonalon állnak. Ország Lili esetében a monokróm felé hajló színvilág, és Fischer Ernő színesebb festői megoldása sem ellentmondó, tehát színvilágukban is van némi hasonlóság. Az életrajzi párhuzamot is érdemes lenne összehasonlítani, mivel mindketten a negyvenes évek második felében együtt jártak a képzőművészeti főiskolára. Fischernek Kmetty János, Ország Lilinek pedig Szőnyi istván volt a mestere. Ezért a “távoli rokonságot” inkább elfogadhatónak tartom, mint az összehasonlíthatatlanságot.”

        S. Nagy Katalin válasza: “...fenntartom a véleményemet, nem is beszélve a minőségi, esztétikai művészettörténeti különbségről - Ország Lili javára.”

       Kováts Albert ezt követően a továbbiakban nem válaszolt, és S. Nagy Katalinnak is csak Erik Lux hozzászólására röviden reflektált, és ezt követően kiszállt a vitából. Viszont több mint fél évig zajlott tovább a beszélgetés, 27 hozzászólás, 21 megosztás, 69 olvasás és megnézettség keretei között. 2020-ban újra olvastam ezt a vitát, és utólag archiváltam egy blog bejegyzésben a teljes beszélgetést. Ennek az elmúlt öt évben eddig 104 megnézettsége volt, egy olyan blogon, amely tíz év alatt több mint háromszáz bejegyzést tartalmaz ebben a témakörben, és összességében jelenleg hatvanezer felett van a nézettsége. Ezt nem az önfényezés miatt soroltam fel, hanem azért, hogy épp ezzel tudjunk közelebb kerülni Albert által feltett kérdéskörhöz, hogy a művészettörténet miért hanyagolja el egy generáció jelentős részét - de talán nem jelentéktelen hányadát - a magyar festészet amúgy is szűk mezejéről? 

https://andraslaszloalfoldi.blogspot.com/2020/05/orszag-lili-es-fischer-erno-egy-egy.html

        Sok oka lehet és van ennek a kérdésnek, amelyből én most csak arra szeretnék rámutatni a fenti példán keresztül, hogy az internet által olyan nagy mennyiségű információval bővül az ismeretanyag, hogy minden nyomtatott formában napvilágot látott tényt újra érdemes felülvizsgálni. Maradva az összehasonlítás tárgyát képező két alkotásnál és Ország Lilinek, Bálint Endrének és Fischer Ernőnek, a magyar festészet huszadik század második felében kialakult kánonjában elfoglalt helyénél, láthatjuk azt, amit Albert kiemelt a hozzászólásában. Azt ugyanis, hogy míg az első két festő valamilyen formában kötődött az Európai iskolához, és így benne vannak a kánonban, addig Fischer Ernő ebből kimaradt. Joggal, legalább is ami az Európai iskolához tartozását jelenti, de jogtalanul, ha a festői kvalitását nézzük. De ha maradunk a két műnél, akkor láthatjuk, hogy ettől függetlenül sok közös szál köti vagy kötheti össze a két alkotást. Ha elfogadjuk - és miért nem fogadnánk el, ha érvekkel nem cáfoljuk, - Kováts Albert véleményét, hogy Fischer Ernő Katedrálisa “...kiváló alkotás.” akkor a szakmai kvalitása ezekszerint megvan. Így elvileg helye lehetne a kánonba, és mégsincs ott. Persze Albert mindjárt meg is kérdőjelezi a megillető helyet azáltal, hogy hozzáteszi  - joggal -, hogy “...ha vannak hasonló kvalitású társai - “. Igen vannak, csak nem ismerik. Írásom elején már részletesen felsoroltam huszonnyolc katedrálist, és a blogbejegyzés végén bemutatom ezek reprodukcióját is. Tehát a mennyiség megvan, most már csak mérlegelni kell egyenként, hogy melyik éri el azt a színvonalat, amely az elemzés tárgyát képező korai, 1965-ben festett Katedrálissal rokonítható, és kvalitás tekintetében netán meg is haladja. Véleményem szerint akad köztük, - nem is egy - ilyen, a későbbi időszakban festettek között. Ezt ma senki sem kutatja, senkit nem érdekel a magyar művészettörténetet írók és meghatározó szakemberek körében, mert megnyugszanak abban, hogy ami megvan, az a biztos. 

       Itt térnék vissza az internet kérdéséhez. A különböző internetes fórumokon, (blog, facebook, instagram, twitter, internet archívum stb.) a magam tíz éves gyakorlatának mennyiségi felsorolásával, próbáltam rávilágítani arra, hogy akár a szóban forgó két kép összehasonlításától kiindulva, Fischer Ernő életművének részleges feldolgozásával, és a szűkebb tanítványi csoport munkáinak bemutatásával, milyen mennyiségű információ halmaz gyűlik össze privát kezdeményezésből. Azzal, hogy ez nincs kinyomtatva, nem szakmabeliek írták, és csak az interneten látható és esetleg kutatható, ettől eltekinteni nem lehet, ha a tényanyag valóságos és nem fikció. Ily módon akár bővülhetne új információkkal az itt említett két ismert festő életműve is, és ezáltal talán közelebb kerülne Fischer Ernő a saját korosztályának és pályatársainak történeti összefüggéseihez. És itt nemcsak Fischer Ernőről van szó, mert Kováts Albert hozzászólása épp azért lényeges, mivel sokkal szélesebb kört érintő problémát vet fel. Albert tapintatosan és illő módon, nem kéri számon a művészettörténészektől, hogy a magyar festészetnek egy kritikus történeti időszakában egyenlőre miért csak a szocreál és az Európai iskolához kötődők kaptak helyet, mert itt is csak tényként megállapítja a kialakult helyzetet. Én viszont ezen a kérdésen már tíz éve túl vagyok, és nem várom senkitől, - főleg nem a hivatásos pozícióban lévő művészettörténészektől, - hogy fedezzék fel azt az elkallódott szellemi értéket, amelyről Albert szót ejt. Mert nem csak az internet adott lehetőséget ennek a rétegnek és értéknek a megmutatkozásához, mivel már a szabadabb könyvkiadás, a magánkiadású albumok és monográfiák sorra történő megjelenése, és az anyagi lehetőségek csekély növekedése teret nyitott, amit ugyanúgy nem vesz figyelembe a szakma. Az internet viszont gyakorlatilag nem jelent anyagi függőséget és korlátot az értékek felmutatásában, bárki megteheti, ha van mit megmutatni és láthatóvá tenni. Ezért inkább az a kérdés, hogy miként lehet ezt szervíteni az intézményes rendszerben a hagyományos módon terjesztett ismeretanyaggal. 

         A fiatalok körében ez nem gond, mert ők már alig olvasnak könyvet. Két egyetemista unokám a választott szaknak megfelelően, jóformán csak egy-egy összefoglaló fő művet vásárolt meg könyv formában, és a többi tanulnivalót,  legújabb információt, és kutatási eredményeket az interneten keresztül, naprakészen kapják. Az idősebb generáció a számítógéppel - még az egyetemi tanárok zöme is, velem együtt az outsiderrel - hadilábon állnak. Viszont a vezető pozíciók zömét ők töltik be. Ezért ez egy átmeneti időszak, és ne is várjuk és reménykedjünk, hogy ez egyik napról a másikra megfog változni. Ezért Kováts Albert hozzászólásában felvetett kérdés, inkább költői, a tekintetben, hogy “A művészettörténet tudtommal még nem tárta fel az okait annak a jelenségnek, hogy a Rákosi rendszerben föld alá szorított művészek az 56-os forradalom utáni években - továbbra is kiszorítva a művészeti közéletből - pályájuk fontos és kiemelkedő szakaszát élték.”  Azt hiszem, hogy itt Fischer Ernő mellé Kováts Albert festőművészt és életművét is ide sorolhatjuk, még akkor is, ha egy generációnyi idővel fiatalabb Tanár úrnál. Mert Fischernél a felvidéki származásánál fogva, a történelmi fordulatok miatt kiesett majd két évtized az alkotó munkából, és így sokkal közelebb hozza egymáshoz a két életművet, mint gondolnánk. Születése tekintetben, közbülső helyet foglal el Ország Lili, akivel Tanár úr együtt végezte el a képzőművészeti főiskolát, és így az ötvenes években, a Rákosi rendszer idejében voltak mindketten pályakezdők. Albert meg 56-után kezdte rögös úton a hivatását. Bár az ő életművét, igaz ugyanolyan laza szálakkal lehet kötni az Európai iskolához, mint Bálint Endréét és Ország Liliét, de annak ellenére, hogy végül bekerült a magyar festészet kánonjába, neki is nehéz volt a felzárkózás. 

     Lezárva a történelmi visszatekintést és összehasonlítgatást, négy jelentős magyar festő életútját és munkásságát röviden érintve egy facebook hozzászólás ürügyén, ez is azt bizonyítja, hogy az internet nélkül ez nem lett volna lehetséges. Summázatként pedig azt tudom levonni tanulságul magam számára, hogy nyitottan a világra, észre lehet venni a kvalitást, minőséget és az értéket, ahogy Kováts Albert tette azzal a kijelentésével Fischer Ernő 1965-ben festett Katedrális című képével kapcsolatban, hogy: “Ez kiváló alkotás.”... “A Katedrális - és ha vannak hasonló kvalitású társai - arról tanúskodnak, hogy más művészi törekvés kevésbé közismert képviselője is hasonló úton járt, munkájával csatlakozott a magyar festészet lappangó, underground fővonalához.” 

        Így legyen! Köszönöm Albertnek.

Budaörs, 2025.08.10.

        Az itt bemutatott Fischer Ernő (1914-2002) festőművész katedrális képei, nagyrészt - egy-kettő kivételével - az általam készített diafelvétel. Ez nem öleli fel az életműben feltételezhetően fellelhető összes katedrálist ábrázoló képet, mert évtizedek alatt eleinte nem tudatos módon, csak pusztán kíváncsiságból és csak az ismertség okán ad hoc jelleggel fényképeztem. A nyolcvanas évek közepétől viszont nagyon is tudatosan és koncepciózusan készítettem a felvételeket a készülő művek alakulásáról, változásairól, és végül a kész műről, illetve később azok átfestését vagy újra festését is fényképeztem, a mai napig. Ez utóbbit azért jegyzem meg, mert közismert, hogy a vegyes technika és a sok kollázs papír használata az idő múltával, gyakran megfakul és a színét megváltoztatja. Van amikor a kép összhatásának előnyére, úgymond össze érleli a képet, de sok esetben inkább hátrányára szolgál az ilyen módú átalakulás. Ezért ezeket a műveket gondozni kell, időnként akár restaurálni is.

Katedrális képek, Fischer Ernő alkotásai, nagyjából a keletkezés időrendjében:

Képek

1962.

1966.

1967

1968

1965.

1966.

1966.

Hatvanas évek

Hatvanas évek

Hatvanas évek

Hatvanas évek

Hatvanas évek

Hatvanas évek

Hatvanas évek

1968.

1973.

1973.

1973.

1974.

Magyar Nemzeti Galéria tulajdona

1980.

1980.

1980.

1980.

1980.

1984.

1995.

1999.

      28 képet ígértem, de ez itt most csak 25 ( egy készülő félben, három fázisban is meg van), és három olyan rossz minőségű dia, hogy nem akartam rontani vele az összbenyomást a katedrális képek rovására. Viszont még az ilyen felvételek is fontosak lehetnek egy oeuvre katalógus összeállításánál.

2025.08.08. facebook bejegyzésben így köszöntem meg Kováts Albert hozzászólását:

https://www.facebook.com/photo/?fbid=24113541361671434&set=a.466411883477714

Kováts Albert festőművész hozzászólása

Fischer Ernő (1914-2002): Katedrális, 100 x 70 cm, vegyes technika, 1965.

Újra láthatóvá teszem ezt a képet Fischer Ernő FUGA beli kiállításáról, mert ez volt számomra a második figyelemre méltó meglepetés a kiállításon és a kép közlésével kapcsolatban! Az is csoda, hogy több mint egy fél évszázados lappangás után előkerült ez a kép, de az általam a facebookon 2025.08.06-án közölt poszthoz, Kováts Albert festőművész hozzászólása, még inkább meglepett. Idézem: "Ez kiváló alkotás. Jelentősége van a keletkezés évének. A művészettörténet tudtommal még nem tárta fel az okait annak a jelenségnek, hogy a Rákosi rendszerben föld alá szorított művészek az 56-os forradalom utáni években – továbbra is kiszorítva a művészeti közéletből – pályájuk fontos és kiemelkedő szakaszát élték. A művészeti köztudatban főként a volt Európai iskola művészeit és szélesebb körét sorolják ide. A Katedrális – és ha vannak hasonló kvalitású társai – arról tanúskodnak, hogy más művészi törekvés kevésbé közismert képviselője is hasonló úton járt, munkájával csatlakozott a magyar festészet lappangó, underground fővonalához." 

Köszönöm Albertnek Fischer Ernő nevében is az elismerést, és azt az általánosságában érvényes és a konkrét képen messze túlmutató megjegyzését, amit a hozzászólásában kifejt. 

Talán az elvetett magból egyszer beérik a termés is.