Alföldi László

Ugyanaz és más V. – Re-Produkció 

Francia Intézet, Budapest, 2003

A Re-Produkció című kiállítás Alföldi László életművének harmadik korszakát lezáró állomása. Az itt bemutatott munkák a paratípia tiszta, keveretlen alkalmazására épülnek, ugyanakkor már túlmutatnak annak technikai kérdésein: a hangsúly a kép eredetének, státuszának és időbeliségének problémájára helyeződik át. 

A kiindulópont ezúttal is a technikai kép világa: magazinok, sajtónyomatok, sokszorosított fotók. A színes vizuális környezet azonban fekete-fehérre redukálódik, mintha a képek elveszítenék korábbi csábító felszínüket. A keretezés – amely a polaroid vagy a síkfilmes fotográfia emlékét idézi – egyszerre utal a kép rögzítettségére és múlékonyságára. 

Alföldi nem az eredeti képet tekinti alapnak, hanem annak reprodukált változatát. A paratípia fordított logikája szerint a már egyszer sokszorosított nyomat válik az új alkotás nyersanyagává. Ez a gesztus nem pusztán technikai döntés, hanem szemléleti állásfoglalás: a művész a másolatból próbál visszavezetni az eredethez, miközben tudatosítja annak elérhetetlenségét. 

A képek felületén megjelenő roncsolások, eltolódások, hiányok és festői beavatkozások az idő jelenlétére utalnak. A technikai kép pillanatnyi tökéletességével szemben ezek a munkák a töredékességet, a hibát és az esetlegességet emelik esztétikai értékké. A paratípia itt már nem kísérleti technika, hanem eszköz arra, hogy a sokszorosított kép „halott” azonosságából újra emberi tapasztalat szülessen. 

A Re-Produkció anyaga egyben átvezetés is: előkészíti azt a gondolkodást, amely a következő korszakban – az Eredeti eredet című kiállítástól kezdve – az eredet, a sorozat és a reprodukció viszonyát még radikálisabban vizsgálja. Ebben az értelemben a kiállítás nem lezárás, hanem sűrített összegzés: mindaz, ami addig technikailag és gondolatilag felépült, itt válik világos, letisztult formává.

Szilágyi Ákos költő és esztéta kiállítás megnyitó szövege

Alföldi László

Ugyanaz és más c. kiállítása elé

Si duo faciunt idem - non est idem. Ha ketten csinálják ugyanazt, az

már nem ugyanaz. De mi van akkor, ha egyvalaki csinálja ugyanazt kétszer?

Sőt, háromszor, négyszer, százszor, ezerszer? Bár ő maga, aki ugyanazt

csinálja - ugyanaz, amit csinál mégsem lehet ugyanaz. Mindig valami más.

Ámde ki tudja, hány ember lakik egy emberben? Ki tudja, hogy a formális

önazonosság nappali leple alatt, hány én szorong? Hányféle identitás közös

nevezője az, amit "én"-nek nevezünk? Nem úgy kellene-e hát inkább

mondanunk, hogy amikor ugyanazt egymás után csinálja valaki, akkor

nemcsak az eredmény nem ugyanaz, de ő maga is mindannyiszor más?

Másvalaki. Noha persze ugyanaz. Végtére is nem hasad sem ketté, sem

százfelé, nem esik szét én-ek színpompás vagy szürke tömkelegére.

Lényegileg mégiscsak egy, akárhány hiposztázisban jelenik is meg. De miért

kell - szinte kényszeresen ismételve - ugyanazt megtennie? Talán azért, hogy

ne legyen ugyanaz? Hogy megtörjön az ugyanaz életellenes varázsa? Végül is

ki ez a másvalaki, aki lankadatlan azonosságtudattal teszi a dolgát: csinálja

ugyanazt, vagyis másol és másol, hogy újra meg újra tanúságot tegyen róla: 

semmi nem ugyanaz. De miről tesz tanúságot az a művész, az az alkotó, aki 

így és erről tesz tanúságot a mi időnkben?

Első pillantásra, mintha Alföldi László nem-ornamentális, de 

ornamentálisan lezárhatatlan képsorozataiban egyfajta kereső mozgás -

intellektuális és lelki hiányérzet - találna adekvát művészi formát magának.

Mintha a másolóművész minden másolatban az elérhetetlen-utolérhetetlen

Ugyanazt keresné-üldözné, mintha az isteni Ugyanaz végső bizonyossága,

önmagából kimozdíthatatlan tökélye vonzaná, akár egy misztikust az isteni

Abszolútum. Ez azonban merő látszat csupán. Sőt, épp ellenkezőleg:

rituális közösség totális egységét vagy a technikai tökéletesség halotti

zártságát - új sorozatot indít el, amelyben a hiba, a defekt, a rontott példány

lesz az individualitás képviselője, az ellenállás utolsó, groteszken heroikus

szólama.

A Paradicsomban csak állatok maradhatnak meg, emberek nem - írja

valahol szellemesen Hegel. Az emberi állapot lényegéhez tartozik a nem-

azonosság és a semmivel nem azonosíthatóság. Az emberi állapot mindig

másállapot. A tökéletes boldogság, szépség, igazság, szabadság elérése az

ember halálát: dologgá, géppé, technikai másolattá válását jelenti. Az

autenticitás annak az azonosságtudatnak a visszaszerzése és megerősítése,

amely a nem-azonosságon alapul: nem vagyok azonos, tehát vagyok. Addig

vagyok, nem tovább. Azon túl a halotti lét azonossága kezdődik. Az ember

csak a halálban válik azonossá önmagával, amennyiben a maga számára

megszűnik maga lenni. Az életben maradók számára azonban korántsem

halott, korántsem azonos önmagával. Él, ameddig élnek emberek, ameddig a

világ - világ. Ugyanígy a művész számára sem halhat meg senki. A

leghalottabb halott ikonja - mondjuk, egy divatmagazin színes fotóján feltűnő

szépségesen szép emberbábú - sem halott. Alföldi László jelen kiállítása erről 

tesz tanúságot azzal, hogy a halott képet) animálja. Lelket lehel a technikai

képbe. Kiszabadítja a sokszorosított- tökéletes embert a technikai kép halott

azonosságának zárójelei közül.

Az a formatechnika, amellyel a tökéletes ipari-technikai másolatot -

többnyire találomra - kiragadja saját világából, a színes magazinok borítóinak

és reklámfotóinak paradicsomi azonosságából, a tökéletes önfeledtség bábú-

boldogságából, az a mód, ahogyan lehántja vagy letépi róluk színes, csillogó

héjukat, kibontja őket túlvilági képiségük merevségéből és némaságából, az a

megszállottság, amivel újra meg újra átmásolja - valósággal szétmásolja -

ezeket a képeslap-fotokat, arra

szolgál, hogy a halott szépség

tökéletességének álcája, a paradicsomi látszat mögül felszínre bukkanhasson

menekül-iszkol az Ugyanaz - a technicizált fogyasztói világtársadalom

mindent egyetlen ugyanazzá - varázsoló hatalma elől. Nem elérendő célja,

hanem felbomlasztandó tárgya az Ugyanaz: a lélek hullaállapota. A technikai

másolatok másolásával felfüggeszti az Ugyanaz ember-nélküli hatalmát. A

68-as ultrarealizmus radikális festészeti másolását, a koceptuális másolást

azonban nála a posztmodern másolás - az idézet, az allegória, a brikollázs

bármit bármivel összeollózó másolási módja - váltja föl, ámde korántsem a

posztmodern mismásolás - az elkenés, a "nesze-semmi-fogd-meg-jól" -

értelmében. Ehhez ő túlságosan is és lankadatlanul modern. Csak eszközeiben

nem válogat, bármit örömest felhasznál, kipróbál, a posztmodern eszköztárát

is; művészi vállalkozása értelmét, célját tekintve azonban - ha végtelenül

rezignáltan és szomorúan is - kitart a mindent defetisizáló modernség mellett.

Alapvetően kétféle másolat létezik: az egyik a rituális ismétlés, a

másik a mechanikus ismétlődés elvén alapul. Az egyik a szent, a másik a

modern iteratio. De mindkét ismétlés azon a fikción nyugszik, hogy az eredeti

- a modell, az őskép, a prototípus - és a másolat azonosak, nincs köztük

különbség. A másolat nem azt jelenti, hogy valamiből sok van, hanem azt,

hogy minden másolat mindig az az egy. Ez = az. Ha könyvet olvasunk,

ugyanazt az egy könyvet olvassuk, akárhány példányban nyomtatták is ki. Ha

reprodukciót nézünk, mindig ugyanazt az egy képet nézzük.

Ha mégis van különbség a rituálisan vagy mechanikusan, vallásilag

vagy technikailag megismételt események, képek, szövegek, vagyis az egyes

másolatok között, akkor az hiba: ez lehet vallási rontás - a szent megsértése -,

és lehet technikai rontás - a gép vagy a gépet kezelő - fogyatékossága,

"kihagyása", ügyetlensége. Az egyik esetben a hibás példányt eretnekségként,

démonikus kísértésként, a másikban selejtként vetik ki a sorból, amelyben

minden egyes darab - ugyanaz az egy darab. Mellékes itt, hogy maga az

Ördög vagy a nyomda ördöge rontja-e el a másolatot, a lényeg így is, úgy is

az, hogy a törés, a rontás hozza létre az eltérést, az eltérés pedig - megtörve a

az esendő és mulandó létezés emberi arca. Annyi (!) arc, amennyi emberi

arcunkból még maradt. Ebben az értelemben ennek a kiállításnak a képeit -

Alföldi László ugyanazt másként és másként kirakó metafizikai létjátékának

képeit - leginkább úgy lehet nézni és olvasni, mintha fordított ikonok

lennének.

Szilágyi Ákos (2003)

Alföldi László

 

Ugyanaz és más V., Re-produkciók 

Francia Intézet 

2003. november 27 - december 20. 

A kiállítást megnyitja: Szilágyi Ákos 

Megnyitó: 2003. december 4., 18 ór 

Képek: www.turay.hu/alfoldi

Képeimhez 

Alkotásaim a fotó és a festmény határterületein túl, a grafikai nyomtatás és az ipari sokszorosítás felől közelítik meg a képi színtézis teremtés lehetőségeit. Minden tekintetben megpróbálják túllépni a hagyományos műfaji és technikai alapú besorolásokat és elsősorban a képi jelenségek filozófiai kérdésfelvetései kívánnak lenni. Ahogyan a kérdések az élményekben alapozódnak meg, úgy az élmények is csak az értelmes kérdésfelvetések által artikulálódnak, ezért ezek a képek is szükségszerűen egyszerre élményként és kérdésként vetődnek fel. 

Munkáim abból a felismerésből indulnak ki, hogy a képi élményeink túlnyomó részét, - művészileg bármily sekélyesek és technikailag akármilyen tökéletesek is - a nagy példányszámban előállított kiadványokból szerezzük. Ezt a tényt bizonyítja, hogy mára a festmény a múzeumi turizmus és a képzőművészeti kiadványok áldozata lett, a fotó pedig az újságok és a színes magazinok rabszolgájává vált, és így háttérbe szorították az eredeti alkotásokkal való kapcsolatunkat, illetve lassan ezek a helyettesítések válnak élményeink eredetijévé. 

Képeim látszólag feladják az eredetiségből származtatott kiindulást, azaz nem az eredetit veszik alapul, - hanem a nyomtatott sajtótermékek fotóit - és ezt megpróbálják újra eredetivé tenni. Ezért ezek a képek se nem festmények, se nem grafikák, se nem fényképek, hanem a fotó nyomtatott változatának felhasználásával létrejött "valamik", amik talán művek, de leginkább képi jelenségekké próbálnak válni. Ezzel a fordított irányú mozgással kísérlik meg feloldani azt az ellentmondást, amely az eredeti és a nem eredeti ellentétéből fakad, és ami természetesen mindkét irányból csak megközelíthető, ha a "mű" kategóriáján belül akarunk maradni. Mint, ahogy a talált tárgyak is művé válnak a hagyományos alkotások kérdésessé tételével, úgy ezek a képek is egyszerre próbálnak belül maradni, ebben a kitágított "mű" fogalomban. 

Az anyagban rejlő elvont esztétikai értékekkel és sok esetben esztétizáló voltukkal kívánják visszanyerni azokat a festői minőségeket, a történeti idő által lerakódott képi benyomásokat, amik az ipari technológiákkal előállított nyomtatott képekből hiányoznak. Ugyanígy töredékes mivoltukkal egyszerre teszik kérdésessé a képek pillanatnyi tökéletességét és építik be az idő múlását, valamint vetik fel az absztrakt és reális kérdésének merev és éleselvalaszthatatlansagát. Láthatóságuk redukáltságával keresik helyüket a konkrét és a képzelt, a kimondott és a kimondatlan feszültségében. Egymástól származtatott voltuk szükségszerűen szünteti meg az egyediség kizárólagosságát és teszi szükségszerűvé az önmagából eredőség alapján a kisebb-nagyobb sorozat összeállítását. Így önértelmezésük lehetősége sorozat jellegükben, egymáshoz való viszonyuk pedig az egyediségükben rejlik. 

 

Alföldi László, Budaörs 2003

LUPE A vizuális kommunikáció magazinja

Harmadik szám, 2007. október

A papírnyomat-alapú képépítés művészete 

„Alföldi-típia” vagy „Paratípia“ 

Alföldi László alkotásai sejtelmes világba vezetik a szemlélőt. Képei egyedi, megismételhetetlen alkotások, akár para- típiának* is nevezhetők, amelyek technikájukban különös nyomtatási módon, nyomat-visszaemeléssel készültek. 

Alföldi László szavaival élve: maga az elkészült alkotás egy ironizáló- parodizált világot tükröz; a már kész, kinyomtatott színes magazinokban megjelent nyomatok-nyomatrészek előre tervezett, visszafelé módosított megmásítását. Ez így megfogalmazva kissé bonyo-lultnak tűnhet, ezért nézzük, miről is van szó! Nagyon leegyszerűsítve, s csak a technikai lényegre koncentrálva: a már egyszer valamilyen nyomtatási eljárással papírra készült nyomat képi egészének vagy részleteinek, még pontosabban a festékrétegeknek a visszaemeléséről beszélünk. Ez az úgynevezett visszafelé építkezés, amely több lépcsőben történik. A végeredmény egy új, de mégis véletlenszerű alkotás. Új, mert az eredetitől eltérő lesz, és véletlenszerű, mert a visszaemelés során más és más hatás érhető el az egymásra kerülő nyomatrétegekkel, színekkel. És itt jön az a plusz, ami az alkotó elképzelését, gondo- latait tükrözi: az előre tervezettség. A létrejövő alkotásban a szerző szubjektuma tükroződik: hogy mit akar kifejezni az újjal. 

A képkészítés elemei és eszközei a nyomdász számára közel állnak: nyomóalap, nyomóelemek, nyomófelűlet, papír és festék, kézi festékező és levonóhengerek. A festékdörzsölés és eldolgozás, a festékfelvitel, majd a levonatkészités rögzitett űveglapokon történik. Az eljáráshoz nyomdafestéket használnak. Abból is kiemelt jelentőséggel bír a fekete, valamint a transzparens fehér, de természetesen színes festékek is vannak. 

A készülő kép színvilágát alapjában a nyomóformaként működő magazin vagy újságnyomat színei adják, ami azonban befolyásolható. Nyomódúcként az újságba kinyomtatott kép és szöveg festékrétege szolgál, amelyet befestékeznek, majd erre a felületre levonópapírt helyezve ösz- szehengerelnek (nyomtatnak). A két felületet szétválasztva megjelenik a levonópapiron a nyomat. A kézi hengerelésnél jóval finomabb nyomat készíthető rézkarcnyomó hengerrel, ennek segítségével már fényképminőség érhető el, amely levonat a részletgazdagságot, a rajzos világ finomságát tárja elénk. 

A legegyszerűbb eljárás a fekete-fehér papirnyomat-készítés. Fekete nyomdafesték felvitele esetén az eredeti festékmentes, illetve vékonyabban befestékezett felületek jeleníthetők meg. Ez olyan, mint amikor egy befestékezett falevél negativ helye fog látszani a levonaton - mondja Alföldi László, és mutatja az így készült nyomatot. Ennél jóval másabb lesz a nyomatunk, ha transzparens fehér festék- kel itatjuk át a levonópapirt, majd azt ráhelyezve a színes eredetire összehengerléssel nyomatot készítünk. A papírszétválasztás után a teljes száradást megvárva, különböző színű festékekkel újabb és újabb nyomatok készíthetők. Ez már a festői színkeverés világa, amelynek végeredményeként átfordított pozitív levonatok születnek. Tartalmi jelentősége van a különböző nyomatrétegek felvitelének: igy épül a kép. Az előző eljárások harmadik lépcsőjének tekinthető a kollázs, a részekből ragasztott (felvitt) síkművészeti alkotás.

Lényeges tényezője még a visszaszakításos technológiának a száradási idő és a mikrontartományban felvitt festékréteg-vastagság. Mindkettő alapvetően befolyásolja a majdani nyomatkép minőségét. Mindezek szabályozása az elmúlt egy évtized alatt empirikus módon alakult ki Alföldi Lászlóban, aki tizenhat éves korában amatőrként kezdett festeni, ismerkedni a művészetekkel. Harminc évig Fischer Ernő, a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskola tanára mellett dolgozott, akit mentoranak tekint. A papirnyomat-készítés világába Kovács László Munkácsy-díjas festőművész, az úgynevezett grafito műfaj alkalmazója vezette be. Ezen túlmenően Somorjai Kiss Tibor inspirációja volt rá hatással A festékleemeléses technológia akkor válik izgalmassá, ha tudunk vele mit kezdeni, és a kifejezés eszkőzévé válik - vallja Alföldi László, akinek értő keze alatt mindez megvalósul. 

Persovits József 

2007.

* A paratípía görõg szóösszetétel a hasonlóságra, mellérendeltségre (para), valamint a sokszorositásra (típia) utal. Valójában fordított eljárásról beszélhetünk, amikor egy már kész nyomatból visszafelé építkezve születik meg a képzőművészeti alkotás. Tágabb értelemben a paratipia elődjének tekinthető a monotípia. Az eljárással rokonságot mutat a fotolitográfia és a dekollázs.