2015. február 14., szombat

Bővített kiadás II. T.Horváth Éva Hommage a Fischer Ernő kiállítása







Részlet a kiállításból.








I. fejezet: Az útkeresés




            T.Horváth Éva budaörsi kiállításának bővített változatát is részben hasonló képen fogom megfogalmazni, mint az előző blog bejegyzésben Kölűs Judit tárlata kapcsán tettem. Annyiban azonban változik a megközelítés, hogy Éva alkotó munkájának előtörténetét itt részletesebben taglalom majd, mivel a megnyitó szöveg csupán az elmúlt húsz év távlatából vizsgálja az összefüggéseket. Bármennyire is furcsának tűnik, de egy-egy ilyen összefoglalónak majdnem monografikus szerkezetűnek kell lenni, mivel a rész és az egész egysége adja azt az értelem egészet, amely az egész értelmét mindig alapjaiban meghatározza. Fischer Ernő életművének feldolgozása szempontjából is fontos kérdés ez, hogy lássuk, aktuális e még az a művészetfogalom, amit Ő annak idején vallott. És az, hogy a művészetvallás szempontjai mennyiben érvényesek még ma, illetve érvényesek voltak e akkor, amikor ez alapján alkotott. Mert az értelem egésze messze túlmutat a festői problémákon, mivel mindig egzisztenciális kérdéseket vet fel. 
                Mint több bejegyzésemben, most is újra visszatértem az értelem egész kérdéséhez, az annak tudható be, hogy T.Horváth Éva eddigi munkásságának számbavétele, jó alkalom e probléma elemzésére. Az Ő életútja a legkevésbé rendhagyó közöttünk, mivel a pedagógiai és művészeti területen szerzett három diplomája, alapvetően predesztinálta az alkotó pályára. Neki nem kellett megküzdeni a kívül állók gondjaival, a szakmai elismertség jogosultságával, mivel minden olyan képesítéssel rendelkezett, ami ehhez szükségeltetik. Gyakorló pedagógus volt, majd főiskolai rajz tanár, és ennek ellenére mégiscsak az élete derekán került olyan szellemi közegbe, ahol rátalált alkotó munkájának igazi értelmére. Sok oka lehet ennek, de az Ő elmesélése szerint kezdetben főleg önbizalom hiánya akadályozta meg abban, hogy a kifejezési vágyát az alkotás területén szabadjára engedje. Bár szeretett rajzolni, de az általános és középiskolás éveiben ebben a tantárgyban voltak nála önmagukat eredményesebben érvényesítő osztálytársai, akiknek a sikerei mellett fel sem merült benne, hogy felsőfokú tanulmányait ezen a területen folytassa. A tanítóképző főiskolán viszont már kiemelkedett a csoporttársai közül  a rajz, a festés és a kreativitás területén, ezért bátorították tanárai, hogy folytassa tanulmányait a tanárképző főiskola rajz szakán. Másod diplomás hallgatóként került Szegedre, Vinkler László növendékeként, ahol Fischer Ernő volt a tanszék vezetője. Megerősödő önbizalommal fejezete be az iskolát, és ezt követően harmad diploma megszerzésére, beiratkozott a képzőművészeti főiskolára is. Itt Bráda Tibor volt a mestere, de főleg Kiss Tibortól és Patay Lászlótól kapott biztatást a tudatos alkotói pálya megkezdéséhez. Először Barcsay Jenő munkáinak hatására, geometrikus kompozíciókat festett, majd belső szorongásainak feloldására figurális és absztrakt szürreális képeket.
                Az eddig felsorolt tanintézményekben szerzett tapasztalatai mellett, és azzal párhuzamosan voltak más motivációs tényezők is, amelyek Évát a festészet felé sodorták. Először talán meg kell említeni, hogy a családi háttérben festő nagybátya révén gyerekkora óta nem volt ismeretlen számára a festészet területe. Ezért a néha felötlő kifejezési vágyát minden rajzi előképzettség nélkül is nagy bátorsággal festette meg, legyen az önarckép, ikon, portré, csendélet, akt vagy éppen falusi utcarészlet. De több képzőművész körben is megfordult, és rendszeresen rajzolt stúdiumokat modell után is. Ezeknek a munkáknak a bemutatásával érdemes kezdeni a múltbéli visszatekintést, mert itt már megmutatkozik az az elemi erő és kifejezési vágy, ami az iskolák által néha lefékeződik, de majd a felszabadultabb alkotói periódusokban újra erőre kap.


Az útkeresés képei I.








                 



















                   Főiskolai tanulmányrajzokat és a kötelező házi feladatként festett képeket most nem mutatom be, egyrészt azért mert itt elsősorban az alkotói pálya kibontakozását szándékozom előtérbe helyezni, másrészt pedig ez egy sokkal átfogóbb tanulmányt igényelne, ahol külön elemezni kellene a didaktikai és az impulzív megnyilatkozásokat is. Ezért sokkal fontosabbnak érzem a főiskolás évek alatt szabadon készített munkákat, mert ezek már az alkotói útkeresés irányába mutatnak. A konstruktív, valamint a szürreális absztrakt és figurális művek olyan alkotások, amelyek a kezdeti próbálkozásokon és a stúdiumokon túl, már az önálló világlátás első megnyilatkozásai.



Az útkeresés képei II.: Konstruktív képek











Az útkeresés képei III.: Absztrakt szürreális képek 












Az útkeresés képei IV.: Figurális szürreális képek 















 II. fejezet: A Fischer korszak



                     Ebbe a három csoportba rendezett alkotások jellemzik a nyolcvanas évek közepéig tartó időszakot, amikor T.Horváth Évát az egyéni alkotói útkeresése újra Fischer Ernőhöz vezette, aki akkor a Fővárosi Pedagógus Képzőművész Stúdiót irányította. Tanár úr  azt a tanácsot adta Évának, hogy elsősorban rendezze belső lelki életét, majd teremtse meg a feltételeit annak, hogy olyan alkotói közösségben dolgozhasson, ahol mások munkáinak viszonylatában kontrollálhatja saját alkotásait, és egy ideig térjen vissza a stúdiumi munkákhoz is. Ekkor, az említett stúdióban ismerkedett meg az az öt ember - Bíró Judit, T.Horváth Éva, Kölűs Judit, Csengery Béla és Alföldi László - akik pár év múlva az "Öten" alkotó csoportot alkották. Az együtt dolgozás egy idő után túlterjedt a képzőművész kör keretein, és a budaörsi műhelyben folytatódott, ahol Fischer Ernő szintén szellemi irányító volt. Innentől  kezdődik az az időszak, amikor Éva műveire jellemző lesz a Fischer hatás, ami nemcsak a felszínesnek tudható technikai eszközök használatában nyilvánul meg, hanem a mélyebb világ látásának egészét befolyásolja. 
                        Először nézzük meg az új technikai eszköz, az íróka használatának formai megjelenéseit, ami elsősorban a régebben készült absztrakt szürreális képek átdolgozásán valósult meg. Az egymásba fonódó organikus formákat lassan lefedi a felületet beborító ornamentika, amely tartalmában változtatja meg a képek mondanivalóját. 



A Fischer korszak képei I.








                    A második csoportba azok a képek tartoznak, amelyek részben még mindig a szürreális képek átdolgozásán alapulnak, vagy annak következményei. Itt már nem érvényesül olyan erősen az új technikai eszköz, az íróka használatából adódó rajziság előtérbe kerülése, mert elsősorban a tematikai változáson van a hangsúly. Ha meg is jelenik némi átrajzolás, vagy az új képeknél a hagyományos olaj festés keveredik a rajzosabb megoldásokkal, akkor is az új tartalmi megközelítés a lényeges szempont. A riadt tekintetű, szorongó, önmagukba zárkózott figurákat, amelyek itt még pszichés terheltséget sugárzó élő alakok, felváltják a formai megoldásra jobban koncentráló, a lelki dimenzióktól eltávolodó szimbolikusabb formák. Ezek sok esetben emlékeztetnek az európai festészet keresztény tematikájában ismert bibliai jelenetek ábrázolás módjára és alakjaira, de csak nagyon ritkán lehet egy-egy konkrét történet elmesélésének tekinteni. Sokkal általánosítóbb narratívák ezek, amelyek egyszerre lehetnek szakrális vagy profán ihletettségűek. Amikor megjelenik néha a kereszt motívuma, amely határozottan utal a golgotai jelenetre, akkor is csak kísérő jelensége az előtérben csoportosuló, félig absztrakt emberalakok szürreális formavilágának.
                 


A Fischer korszak képei II.
















                 

















                              Ide tartoznak még azok a képek is, amelyek elsősorban külső formai megoldásuk miatt idézik fel a szakralitást, ugyanis triptichonok, illetve szárnyas oltárok. Tartalmi tematikájuk elég absztrakt ahhoz, hogy sok esetben nehéz valamiféle bibliai jelenettel beazonosítani. De akad közöttük olyan is, amely kimondottan profán témához kötődik, mint a papagájokat ábrázoló hármas osztású, összehajtható táblakép.



A Fischer korszak képei III.
















             A harmadik csoportba sorolható művek esetében akár a figurális, akár az absztrakt szürreális formaképzés előzményei végképp eltűnnek T.Horváth Éva munkáiból, és helyüket átveszi egy korábbi időszakra visszautaló, konstruktívabb képszerkesztés. A figurális és a tárgyi ábrázolásra utaló formaképzés lazábbá válik, majd az erős rajziság ellenére is, egyre inkább a festői összhatásra terelődik a képi tartalom. Itt érhető tetten leginkább Fischer Ernő festészetének mélyebb megértése, és a gyakorlatba való átfordítása. Mert a katedrális témakör, valamint a bibliai jelenetek történeti megjelenítéseivel rokonítható, és a Fischer kompozíciók  felszíni hasonlóságát őrző művek mélyebb tartalma Éva alkotásaiban, elsősorban a kép lényegének megjelenítésében realizálódik. Háttérbe kerül a verbálisan körül írható narráció, és főszereplővé válik a vizuálisan átélhető képi tartalom.



A Fischer korszak képei IV.







 










                     Míg az alább következő két kép még mindig az elemzett harmadik műcsoporthoz tartozik, és az úgynevezett "Fischer korszak" reprezentáns darabja, az absztrakt mivoltával mégis eljut az autentikus önkifejezés egyedi világába, ahol az individuum legbelsőbb sajátosságai jutnak érvényre.



A Fischer korszak képei V.










        Ezzel megszüntetve megőrződik az a hatás, amit a mester irányító útmutatásaival adhat a tanítványnak, hogy most már beépítve önálló alkotói gyakorlatába, olyan alkotásokat hozzon létre maga is, amely jó esetben visszahathat a mester egyes munkáira. Ezt példázza a budaörsi kiállításon is látható, 1995-ben festett, T.Horváth Éva virágcsendélete, és Fischer Ernő  1999-ben festett virágcsendélete, amely Éva által készített alapra készült. Most nem térek ki ezeknek a műveknek a részletes elemzésére, de a bejegyzés végén, mellékletként bemutatok belőle egy részletet. Mert a téma közismertsége és a formatartalom előtérbe kerülése jó alkalmat kínál sok alkotáslélektani probléma megvilágítására. A  Modell, a vázlat és a mű című, 2014.december 14-én írt bejegyzésben már írtam erről.



A Fischer korszak képei VI.







                   Időrendileg a kilencvenes évek közepén lezárul T.Horváth Éva munkásságában a "Fischer korszak, de öt évvel korábban párhuzamosan megindul már egy másik úton is, amely alapja lesz a későbbiekben a továbblépésnek. Abból a szempontból még mindig kötődik a mester életművéhez, hogy Tanár úr tenyérnyi rajzainak diavetítés által felnagyított élménye inspirálja Évát, a lepedő képek megfestésére, illetve az első fázisban azok megrajzolására. De mielőtt bemutatom ezt a korszakot, tisztázzuk, hogy mi is az a lepedőkép. Ma már elfogadott önálló műfaj az úgynevezett szabad vászon, de huszonöt évvel ezelőtt a fogalom a szakirodalomban ismeretlen volt. Ezért, a tényleges elöregedett ágylepedőkről kapta a nevét, mivel ezekre készültek a képek. A felfeszítetlen, falra akasztott, vagy a földre terített lepedőkre rajzolt figurák és jelenetek, méretüknél fogva sajátos hatást keltettek. A vázlatszerűségük, valamint a részletekbe menő kidolgozatlanságuk, megőrizte az első impulzus szabad kiáramlását, és frissességükkel újfajta minőséget jelentettek.



A Fischer korszak képei VII.



















        Azért is volt fontos állomás ez Fischer Ernő és a Budaörsi Műhely életében, mert ezeknek a képeknek láttán ötlött fel Tanár úrban, hogy érdemes lenne a saját életművéből is hasonló méretűre felnagyítani egy-egy művet. Persze Ő alapnak nem az agyon mosott lepedőkre gondolt, hanem vászonra, vagy rosszabb esetben farost lemezre, és műfaji tekintetben is a hagyományos olaj technikára. Ez a munka meg is kezdődött a nyolcvanas évek végén, és ennek az együttműködésnek az első darabja, Fischer Ernő: Golgota című képe, vegyes technika, 110 x 140 cm, 1990. Bár előző blog bejegyzésben már részletesen leírtam ennek a műnek a genealógiáját, de itt összehasonlítás végett érdemes még egyszer felidézni.



A Fischer korszak képei VIII.






               
                    Hogy még szemléletesebben láthassuk mester és tanítvány kölcsönös egymásra hatását, felidézem még Fischer Ernő, 1997-ben festett Archaikus mozgás című művét, aminek az alapját szintén Éva készítette, és alcímként ott is szerepel a Golgota megnevezés. Először a Budaörsi Műhelyben készülő alapot láthatjuk, majd a kész művet.






                  Az összehasonlító példák által láthatjuk azt a tartalmi különbséget, amit a felnagyított méret ellenére, a hagyományos technika alkalmazása módosít a képen. De még így is érdemes megfigyelni azt a szemléletbeli váltást, ami a hét évvel későbbi művön megjelenik, a korábbihoz képest. Itt már nem T.Horváth Éva munkái követik Tanár úr alkotási módszerét, hanem Éva alkotásainak hatása érhető tetten Fischer Ernő ezen művénél, mint az előzőekben bemutatott Virágcsendélet című kép esetében is. De a fordítottja is megfigyelhető, egy-egy tovább fejlesztett lepedőkép esetében, amikor Évánál is visszajönnek bizonyos hasonlóságok a régebbi megközelítésből.



A Fischer korszak képei IX.




                 
                   


                     T.Horváth Éva lepedő képei esetében van egy külön csoport, amely nem fehér alapra készül, hanem főleg feketére, vagy egyes esetekben angolvörösre. A fekete alapon a fehér kontúrok még jobban érvényesülnek, mint a fehér alapon a színesek, és ezzel még hangsúlyosabbá válik a rajziság szerepe. Lendületes, dinamikus vonalvezetése érezteti az egylélegzetű, gyors letétet, amely az alkotói szabadságot juttatja érvényre. Fischer tanár úr szerette ezeket a képeket. Egy probléma volt velük, hogy Éva szerette volna úgy kiállítani, ahogy készültek, a mai szóhasználattal élve szabad vászonként - blindráma és keret nélkül - a falra akasztva. Ezzel nem tudott megbarátkozni Fischer Ernő, ezért aztán utólag fel lettek feszítve, és így lettek kiállítva 1994-ben, amit Tanár úr nyitott meg.



A Fischer korszak képei X.






                      A lepedő képek sorozatban igaz kisebb számban, de voltak fekete és angolvörös vászonra készült művek is, ahol a fehér kontúr még jobban kihangsúlyozta a  dinamikus, lendületes formaalkotást, és a felszabadult, egylélegzetű rajzi letétet. 






III. fejezet:  Az anyag előtérbe kerülése.



                      A munkák tovább gondolása szempontjából, a kilencvenes évek második felétől Fischer Ernő mellett meg kell említeni még egy másik alkotót is, akinek munkássága és személyes barátsága nagy hatással volt T.Horváth Évára. Kovács László (1944-2006.), Munkácsy-díjas festőművészt már a kilencvenes évek eleje óta ismerte, mivel Budaörsi lévén , gyakran járt nálam, és a műhelyemben, időnként a Budaörsi Műhely tagjainak tartott bemutatót a papírnyomat készítéséről. Évát nem nagyon érdekelte a sokszorosító technika, így aztán kívül maradt ezeknek az elsajátításából. 1997-ben viszont egy hat hetes közös művésztelepi munkában vett rész, ahol budaörsi művészek egy szűkebb csapata munkálkodott, Kovács László meghívására. A művésztelepet a Neupack Kft. akkori igazgatója, Fonyódi Ferenc szervezte a budaörsi telephelyen, ahol csomagolóanyag gyártás folyt, nyomdai és egyéb papírfeldolgozási háttérrel. Papír és kő címmel volt meghirdetve a telep, így korlátlan mennyiségű papír, papírpép és egyéb nyesedék anyag állt a művészek rendelkezésére. Ki-ki alkotói gyakorlatának megfelelően használta a lehetőségeket, ezért Éva itt még maradt a sík felületnél, és a hagyományos táblaképszerű megoldásoknál, csupán a felület megmunkálásába vont be új anyagokat. Kovács László a stukkó és sgraffito technika hazai nagymestere, akkor főleg merített papírral, és gipsz öntvénnyel foglalkozott, ami közvetlenül nem befolyásolta Évát, de az alkotás tágabb értelmezésében mutatott példát. Bár Fischer Ernő is a maga korában és korának megfelelően, Schwitters és Pollock után bátran nyúlt a legkülönfélébb anyagokhoz, de a korosztályi különbség, még főleg a kollázs és a tasisztikus megmunkálásokhoz kötötte. Kovács László viszont már Tapies és Dubuffet munkásságának tanulságaiból indult ki, és még tágabb perspektívát nyitott meg az anyag használatában. T.Horváth Évát ez érintette meg érzékenyen, és innentől kezdve a mai napig, munkásságának fő irányát ez határozza meg.
                            A most következő munkák  1997-ben, az említett művésztelepen készültek, és még csak csíráiban jelzik azt a fordulatot, ami majd ennek hatására, az elkövetkező két évtizedben végbemegy. Nagy vonalakban fogalmazhatnánk úgy is, hogy lényegében három fő csoportra bonthatjuk Éva eddigi alkotásainak sorát; az első periódus az útkeresés szakasza, a második a Fischeres korszak, a harmadik pedig az anyagok előtérbe kerülése, és a térbe való terjeszkedés időszaka. Természetesen ennél sokkal differenciáltabb változásokat is meg lehet figyelni, de a mostani összefoglaló szempontjából, ez a szakaszolás útmutató lehet a nagyobb egységek tekintetében.



Az anyag előtérbe kerülése I.: A Neupacban készült képek






















                      Mindhárom említett időszakra jellemző, hogy T.Horváth Éva annak ellenére, hogy megvoltak a fő irányvonalak, amik egy adott időszakban meghatározóak számára az alkotói munka tekintetében, párhuzamosan viszont mindig rajzol és készít más jellegű munkákat is. Így, mivel annyira sokszínű a tevékenysége, nehéz betartani azt a célt, amit a bevezetőben megfogalmaztam, hogy egy-egy ilyen bővített kiadásban a monografikusság szempontjait betartva, mindent bemutassak. Ahogy az első időszakban egyáltalán nem tértem ki a főiskolai tanulmányok ideje alatt készített munkákra, a most tárgyalt korszakban is csak azokat az alkotásokat veszem sorra, amelyek ezt a periódust fő vonalaiban meghatározzák, illetve azokat, amelyek ennek kibontakozásához hozzá tartoznak. Pedig a kétezres év elején sorra nyílnak olyan kiállítások Éva műveiből, amelyek főleg a kisebb méretű alkotásokat és a rajzi munkákat helyezik előtérbe. Ilyen például a 2001-ben rendezett négy kiállítása közül három, a Nyírő Galériában, a Nyitott Műhelyben és az Artus Galériában, ahol a először Flórák és gésák, majd Alföldi Lászlóval közösen Kép-más-ok címmel, és végül Szabó Ildikó Kedd verseihez készült rajzokból nyílik tárlata. Természetesen ezek az alkotások is zömmel vegyes technikával készülnek, és a rajz mellett a kollázs szinte mindenütt megjelenik a művekben, de csak az Artus-ban láthatók olyan fej sorozatok, ahol az 1997-es művésztelepen szerzett tapasztalatai érvényesülnek. Itt egyszerre van jelen a korábbi ábrázoló rajz az absztraktabb megfogalmazással, és azzal az újfajta formaképzéssel, amit Kovács László műveinek ismeretében fejlesztett tovább, és alakított a saját világához. Az anyaghasználat is bővül a kollázs mellett a fűrészpor, a deksztrin és a gipsz használatával. Mielőtt tovább mennénk, nézzünk meg ezekből a művekből néhányat.



Az anyag előtérbe kerülése II.: Fejek



                 



     

                   Ebben az időszakban a döntő lépést a térbe való kilépés jelentette, ami ugyancsak visszavezethető az 1997-es Neupack-i művésztelep élményeihez. Ott egy óriási térben dolgoztunk, és mindenkinek az volt a feladata, hogy a papír és a kő felhasználásával olyan méretű műveket hozzunk létre, ami alkalmas egy hangárnak a betöltésére. Akkor technikusi segítség nélkül nem tudta megvalósítani elképzeléseit, ami egy nagyméretű paraván rendszerből összeállított labirintus lett volna. mert a szerkezeti vázat nem volt ki elkészítse. A kétezres évek elején én vállalkoztam erre a feladatra,  és készítettem számára több tucat 2 x 1 m-es, zsanérral összeköthető kereteket, amire egy-két év alatt felépítette az első, térbe kiterjeszkedő képrendszerét. Fordítottja volt ez az őskori barlang rajzoknak, mert míg ott a dombormű szerű falfelületre, kihasználva a térbeli lehetőségeket is, állatfigurákat rajzoltak, itt mindenféle ábrázolás nélkül, a sík felület vált dombormű szerűvé, valamint különféle áttörésekkel, áttűnésekkel és festői eszközökkel létrehozott látvánnyá, ami absztrakt voltában a barlangszerűség hangulatát idézte vissza. Tehát a valamikori hordozó felület vált itt művé, érzékeltetve a mű megvalósulásában az anyag szerves részvételét, alakító és formáló hatását, ami lényegében így az alkotás tartalmává vált. Korszerű szóhasználattal élve, lehetne ezt térinstallációnak is nevezni, de míg ebbe a műfajba tartozó alkotások esetében az esztétikai tartalom sok esetben nagyon redukáltan van jelen, hogy élni hagyja a térben megvalósított élmény hatását, addig Éva munkájában a festői látványnak elsődleges a szerepe. Minden felület színbeli megmunkáltsága, faktúrája, textúrája és plasztikai kidolgozottsága a festői összhatásnak van alárendelve.  A térben való átjárhatósága főleg arra szolgál, hogy a látvány sokszínűségét feltárja.
                   Az más kérdés, hogy a további elképzelések szerint ebben a festőileg kialakított téri labirintusban az alkotó, más társalkotók bevonásával, különféle táncszínházi jelenetek előadását is tervezte, de ez nem valósult meg. Kiállító hely hiányában maga a labirintus sem lett eddig bemutatva, csupán fotózás céljából volt felállítva, Budaörsön a Zichy majorban. De így félbemaradt alkotásként is jelzi azt az irányt, amit T.Horváth Éva annak idején szeretett volna követni az összművészeti produkciók felé. Ezt egy ars poétika szerű szövegben maga úgy fogalmazta meg, hogy a  "Síktól a térig és vissza, majd azon is túl."



Az anyag előtérbe kerülése III.: Paravánok

























                   Az előbb látott labirintus bemutatásának sikertelensége időlegesen visszafogta Éva alkotói kedvét a nagy méretektől, de nem adta fel teljesen az eredeti elképzeléseit, mert kisméretű paravánok és leporellók készítésével folytatta a térbe való kiterjeszkedést. Ezek az alkotások, ha kis méretben és csak modell értékűen is, de azt a látásmódot folytatták, ami a nagyméretű paravánokkal elkezdődött. A művészkönyvekkel is ebben az időben  kezdett foglalkozni, és ott a lapozhatóság egymásutániságában rejlő elbeszélő lehetőségeket igyekezett kihasználni. Ez a vizuális történések és mese szövések folyamatszerűségében az időben való kiterjeszkedést is jelentette.



Az anyag előtérbe kerülése III.: Kisméretű paravánok és művészkönyvek


















                 Mielőtt tovább vizsgálnánk T.Horváth Éva munkáiban a térbe való kiterjeszkedés folyamatát, vissza kell térni három kiállítás erejéig az anyaghasználat kibővítéséből, és az eddig még nem alkalmazott műfajok megjelenéséből adódó, új képi megoldásokhoz. Az Újlipótvárosi Klub-Galériában 2003-ban bemutatott tárlaton bizonyos értelemben megjelenik már a talált tárgy használata, de egyenlőre csak mint hordozó eszköz. Lomtalanításokon gyűjtött szekrényajtókra és különféle deszka lapokra készülnek abban az időben Éva alkotásai, amelyek sajátos installálásuk miatt, megint tovább feszegetik a táblakép kategóriába való besorolhatóságukat. De itt jelennek meg először a tépett hullámpapírból készült applikációk is, amelyek kissé mélyített doboz keretben lettek kiállítva, ami viszont csökkenti a talált tárgy hangsúlyozását, és így inkább visszautal a hagyományos képre. Mindenesetre a keretezésen túl az igazi újszerűséget az anyagok előtérbe kerülése jelentette. A fa alapra készült képeknél az eredeti alap jórészt lefedésre került, de a felületek fűrészporos megmunkálása így is hagyta érvényesülni a fa természetességét. A hullámpapírok anyagszerűségét is sok esetben háttérbe szorította a figurális rajziság, és a festői színgazdagság. A páccal festett monokrómabb színvilág mindkét esetben jobban hagyta élni a fa és a papír anyagszerűségét. Szilágyi Ákos költő és esszéíró megnyitó szövegében az anyag apoteózisának nevezte a látottakat, és ezzel megelőlegezte azt a fejlődési ívet, amit az azóta eltelt bő tíz esztendő kiteljesített.




Az anyag előtérbe kerülése IV.: A 2003-as Újlipótvárosi kiállítás anyagából















                      A 2005-ben rendezett két kiállításon, a Nyírő Galériában és a Szigetszentmiklósi Városi Könyvtár és Galériában tovább bővül T.Horváth Éva műfaji repertoárja, a tekercs képekkel és a művészkönyvekkel. A Nyírő Galériában a Vágytájak tekercsen című tárlaton, kiterített formában, öt-hat méter hosszú tekercsképek kerültek falra, amelyek az európai festészetben ritka jelenségek. Itt megint a kép szétáradását látjuk, még ha síkra feszített formában is.  



Az anyag előtérbe kerülése V.: Tekercsképek











                   Szigetszentmiklóson pedig a művészkönyvek és leporellók kerülnek előtérbe, bár vannak kiállítva hagyományos táblakép formában összemontírozott képek is. 



Az anyag előtérbe kerülése V.: Leporellók




                 





                   T.Horváth Éva munkásságában a téri kiteljesedés teljes kibontakozása 2008-ban következik be, az Újlipótvárosi Klub-Galériában, a Paravánok és Nórák címmel megrendezett kiállításon. Itt összegződik először az a törekvés, ami az elmúlt tíz évben az alkotót foglalkoztatta, a labirintus sorozatban megvalósulatlan paravántól, a dobozképeken át az egészet összefogó installációig. De itt inkább  már environmentről, azaz környezetszobrászatról, vagy környezet berendezésről lehet beszélni, és annak is egy sajátos formájáról, ahol az esztétikai érték és a műjelleg előtérbe kerül. Mert a berendezési tárgyak sok esetben egyenként is önálló alkotások, sajátos műtárgyak, amelyek az együttes összhatásában megváltoztatják egyedi megjelenésük tartalmát, és alárendelődnek az egész egységének. Ezzel nem csak filozófiai aspektusból, hanem művészi szempontból is eljutottunk a bevezetőben felvetett értelem egész, és az egész értelmének kérdéséhez. Mert a rész és egész viszonya mindig meghatározza egymást, a kérdés csak az, hogy mit tekintünk résznek és mit tekintünk egésznek. Önmagukban az egyes dobozképeknek egészként van jelentése, és részként van jelen rajta az applikált anyag, és az egészet beborító festett felület. De a kiállításon résszé válnak a dobozképek és az egyes paravánok is, amit kiegészítenek a térbe lógatott tükrök, keretek, áttetsző tüllhálók, színes papírral  beborított vékony csövek, és a négyszögletes keretbe foglalt tárgy-kollázsok. Kiegészítve egymást, versengenek egyediségüket érvényesíteni, de a telített térben minduntalan alárendelődnek valaminek. A felsorolásból látható, hogy itt nem minden egyenrangú egyedi műtárgy, hanem kiegészülnek különböző díszítő elemekkel (csövek, tüllök) és közönséges hétköznapi tárgyakkal (keretek, tükrök). Ebben a tárgyhalmazban az alkotások kissé leértékelődnek, az egyéb kellékek viszont kitüntetettebb szerepet kapnak, mint amit a mindennapi használatban tulajdonítunk nekik. Ezért az egész kiállított tárgyegyüttes alapjaiban kérdőjelezi meg a mű és a dolog közötti különbséget - amit Martin Heidegger a Művészet eredete című könyvében oly radikálisan szétválaszt - és így a tárgyi egyediséget megszüntetve, de egyben magasabb fokon meg is őrizve, újra kitüntetett pozícióba helyezi magát a kiállítás egészét, a dologisággal szemben.Tehát a tárlat, mint mű-egész válik talált "tárggyá", amely kiválik a környezetből, és kiemelt helyet kap a mindennapi életben. A megnyitó eseménye az ünnep jellegével "beavatja" és "megszenteli" a művet, ami most már a tárlat egésze. És ez az egész ott kap értelmet, hogy elkülönül a hétköznapi élet természetes menetétől, és így már nem csak művé, hanem művészetté is válik.
                   T.Horváth Éva ezzel a kiállítással, ha nem is olyan teátrális formában, mint annak idején a tervezett Labirintus kiállításán szerette volna - ahol még társ művészek közreműködésével is számolt - mégiscsak eljutott az összművészeti alkotás megvalósításáig. Igaz csendesebb formában, nagyobb gondolati háttérrel, meditatívabb megközelítéssel. Lényegében jelen volt itt minden, a happening-től  a performance-ig, és a műtől a talált tárgyig, a szakrális beavatástól és megszenteléstől a mindennapi élet hétköznapiságáig, mert az értelem egészek az egész értelmét adják.
                  Maradjunk annál a tág és egyszerű megfogalmazásnál, hogy a művészet az, amit annak tartunk, és akkor még történetileg is teljes képet kapunk. Mert itt az ősi összekötődik a mával, és a profán a szakrálissal. Ha happening-nek tekintjük a kiállító térben - magában a műben - való mozgást, akkor részesei lehetünk a látvány történésének, ahol a figyelmes néző számára a véletlen nagy szerepet játszik. A szemlélődés folyamán, hol az egyedi művel találkozik, hol annak tükörképével és tükröződéseivel, vagy az installációs kellékekkel, amelyek sok esetben eltakarják, lefedik az egyes tárgyakat, műveket. A megnyitó pedig performance jellegű, amely nem véletlenül jött létre, hanem kiszámított, mivel az megtervezett esemény. Ez a két folyamat lényegében egybe esik a legősibb rítusokkal, a beavatással és a felszenteléssel is. Így megint összevonódik a kultusz és a kép, ami egyszerre természetes és művi.



Az anyag előtérbe kerülése VI.: 2008-as Újlipótvárosi kiállítás anyagából




















                A budaörsi kiállításon látott anyag mélyebb megértéséhez már csak egy kiállítást kell kiemelni, mert ahogy a 2008-as Klub-Galériabeli kiállítás a téri kiterjeszkedésben volt a beteljesedés, úgy a RAM-ban 2011-ben bemutatott művek, az anyagban való megvalósulás folyamatának volt jelentős állomása. Szilágyi Ákos 2003-ban tett kijelentése, hogy T.Horváth Éva alkotásaiban az anyag apoteózisát látjuk, az itt érik be teljesen. A sokféle anyaghasználat, az egyedi technikai megoldás, és a redukált színvilág olyan egységes látványba olvadt össze, ahol a festői összhatást már nem a színek adják, hanem elsősorban  a textúra, a faktúra és a különböző anyagminőségek. Az ábrázolás is háttérbe szorul, és csak itt-ott jelenik meg figurákra utaló forma, mert zömében absztrakt művek ezek. Főleg a fekete és fehér színvilág uralja a képek jelentős részét, hol kontrasztos, hol pedig finom átmeneti értékekben, amely szabadon engedi érvényesülni a sokféle matéria egységét.
                    De hogyan tovább, tehetjük fel a kérdést, ha a téri lehetőségeket bejárva, és az anyagok tulajdonságait kihasználva eljutott az alkotó a színvilág redukálásával a fekete és fehér képekhez, illetve azok kontrasztos változataihoz. A maga elé tűzött célokat az adott keretek között elérve, csak két lehetőség kínálkozik; vagy visszafelé indul, és akkor elesztétizálódik a kivívott képi tartalom, vagy új utakat keresve, ötvözi az idáig megszerzett alkotói tapasztalatokat. Az elmúlt években Éva mind a két utat bejárta. Mielőtt erre rátérnénk, nézzünk meg néhányat a RAM-ban kiállított képek közül.
                          



Az anyag előtérbe kerülése VII.: 2011-es RAM kiállítás anyagából





























                      A jelenlegi budaörsi tárlat címe, a Hommage a Fischer Ernő utal arra, hogy itt fel kell tudni mutatni egyfajta kötődést is a mesterhez, de egyben az önállóságot is láthatóvá kell tenni, és akkor még nem is említettem, az alkotó társakhoz való viszonyt. Egy-két jelzés értékű régebbi mű bemutatásával ezt a hármas feladatot nagyrészt át lehetett hidalni, de az új alkotások egységét nehezen lehetett megteremteni. Ezért döntöttem úgy, hogy két részre bontom a kiállításra szánt anyagot, és ezzel a közönség és az alkotó számára az előre és hátrafelé vezető utat is érzékeltetem.


Az anyag előtérbe kerülése VIII.: A 2015-ös budaörsi kiállítás képei










           Én szívem szerint nem vagyok híve a teljesen új alkotásokat azonnal a nagyközönség elé vinni, de a művészek zöme ragaszkodik ehhez, és ebben Éva sem volt kivétel. Így nyílt színre vitte a döntést, és vállalta a már meghaladott állapot, és a még kibontatlan lehetőségek együttesét bemutatni, azzal a kockázattal, hogy igazán még maga sem döntött a folytatás irányát illetően. Egyszerre vonzódik valami ismeretlen hátborzongató új felé, és egyszerre ragaszkodik az ismert otthonosság melegéhez. Számomra ez nehezen összeegyeztethető folyamat, ezért nem kevertem a kétféle anyagot. Tudatosan polarizáltam az esztétikusabban megmunkált műveket, és az esztétikailag inkább redukált alkotásokat. A kiállítóterem egyik oldalán az egyik csoportba tartozó, a másik oldalra pedig a másik csoportba tartozó műveket helyeztem el. Ezzel kontrasztba állítottam a két lehetőséget, hogy a meggondolandót végig lehessen gondolni. Mert a kiállítóterem jobb oldalán levő 2015-ben készített fekete képeket, a másik oldalon levő egy-két évvel korábbi képektől egy világ választja el. Erre utaltam a megnyitó szövegemben, (mellékletként az írás végén olvasható) hogy T.Horváth Éva munkáiban a szimbolikus formaképzés helyébe lassan az allegorikus megformálás kerül. Ez sem volt teljesen előzmény nélküli, mert egy Kovács Albert által rendezett kollektív tárlatra készített, pontosabban talált egy ilyen "műalkotást", és Bölcső és koporsó címmel kiállította. A talált tárgy kiemelése a környezetéből, és posztamensre helyezve, címmel ellátva, döbbenetes erejű művé vált.


Az anyag előtérbe kerülése IX.: Bölcső és koporsó






               Az előre lépés és a hátrafelé lépés önmagában érték semleges, mert mindig attól függ, hogy a továbbiakban  miképpen él valaki a választott lehetőségekkel. Az viszont már nem csupán individuális döntés, hogy a mai korban az allegorikus megközelítésnek nagyobb aktualitása van, mint a szimbolikus formaképzésnek. A társadalmi aktivitás és a gondolatiság előtérbe kerülése a műben időszerűbb, mint a csupán esztétikai, élményszerű befogadásra alapozott alkotás. De még ez sem jelenti azt, hogy csupán a korszerűség döntené el a mű értékét, mert ezzel ugyanúgy lehet lapos közhelyeket mondani, mint a látszólag korszerűtlenebb eszköz adta lehetőségekkel ennek az ellenkezőjét, új és tartalmas megközelítéseket felmutatni. Hogy hogyan tovább, ez persze az alkotóra tartozó kérdés, és hagyjuk meg neki a döntés lehetőségét. Nekünk nézőknek pedig ugyancsak saját választásunk, hogy miképpen interpretáljuk a kiállított műveket, de nekünk is döntenünk kell. Mert aki leteszi a voksot a fekete képek mellett, az óhatatlanul hiányolni fog valamit a színes képek esetében, de fordítva is igaz. A színes oldal kedvelői viszont furcsán néznek a fekete képekre, mert számukra az esztétikai befogadói magatartással, nehezen lesz hozzáférhető az a mondanivaló, amit azok közvetítenek.



Az anyag előtérbe kerülés X.: 2015-ös budaörsi kiállítás színes és fekete oldal képeiből










                De ha nyitottan nézi valaki a látottakat, akkor a befogadó számára nem ennyire kiélezett és reménytelen a helyzet, mint ahogy azt idáig leírtam. Bár én is csak a kiállítás rendezése közben, hosszas szemlélés közben jöttem rá, hogy a talált tárgy hangsúlyozása adja a közös nevezőt az egybelátásra. Mert lényegében itt történik nagy előre lépés T.Horváth Éva munkásságában. Mivel ez az első olyan kiállítása, ahol a kiválasztott tárgy már nem válik képpé, hanem elsősorban a maga dologiságában kerül elénk. Ez esetben mint egy elhasznált, kidobásra szánt pizzás doboz, ami mellesleg kép is lehet. Az már csak árnyalatbeli különbség, hogy az egyiket különböző színű festék réteg, kollázs papír, vagy éppen fűrészpor fedi, hol jobban hol kevésbé, a másikat pedig lukas nejlonharisnyákba bujtatva látjuk. A lényeg az, hogy egyre inkább kiszabadul a talált tárgy az esztétikai megmunkáltság kényszere alól, és ezzel erősödik a kontraszt és a feszültség a dolog és a mű között. Mert a kimondott és a kimondatlan határmezsgyéjén billeg minden jó mű, és ez mind a két csoportnál megvalósul, legyen az még festői eszközökkel kialakítva, vagy éppen harisnyával lefedv



Az anyag előtérbe kerülése XI.: A 2015-ös budaörsi kiállítás képeiből











              Láthattuk az eddigi leírásból, hogy a lepedőképektől a dobozképeken át miként vezet az egyenes út magához az anyaghoz és a tárgyhoz, majd a térbe való kiterjeszkedéshez. Az utóbbi öntörvényű megvalósulását láthattuk a 2008-as installált kiállításon, az anyag "apoteózisa" pedig a 2011-es tárlaton bontakozott ki a maga teljességében. A tárgy, pontosabban a talált tárgy problematikája pedig a mostani budaörsi bemutatón jelent meg először a maga pőre valóságában. Utólag látva és megítélve, szerencsés egybeesésnek tűnik, hogy ezen  a kissé retrospektív jellegű kiállításon tűnik elő T.Horváth Éva munkásságában a keret nélküli kép - ami maga a talált tárgy - falra akasztva. Ezzel még mindig demonstrálva van a  képiség igénye, de tagadhatatlan a tárgyi jelleg is. Mert ezen a kamara kiállításon szinte végig követhetjük az utóbbi húsz év fejlődéstörténetét, a táblaképtől egészen a talált tárgyig. Láthatjuk a kezdeti bizonytalanságot, amikor a lepedőképként készült virágcsendélet végül mégiscsak kertebe zárt sík alkotásként lesz kiállítva. A dobozképeknél már bátrabb és átgondoltabb a határterületen elhelyezkedő műfajon kívüliség vállalása. Az anyag korszakot reprezentáló kollázsnál viszont már elmarad a kiterjeszkedés határait megszabó képkeret. A Pizzás dobozok sorozatnál pedig abszolút tudatos a tárgyként való megjelenítés.




Az anyag előtérbe kerülése XII.: A 2015-ös budaörsi kiállítás képeiből






                  Ebből a kis fejlődéstörténeti visszatekintésből láthatjuk, hogy mennyire nem lényegtelen, hogy egy művet miként mutatunk be, milyen címet adunk neki, hogyan kommentáljuk, mert ez mind a tartalmának szerves részévé válik. És itt térnék vissza arra, hogy ha kizárólag az elvontabb fogalom kategóriákkal akarjuk meghatározni a műveket - mint ennek e fejezetnek az elején tettem a szimbolikus  és az allegorikus kifejezések használatával - miként tévesztünk célt. Mert Éva több dolgot nyitottan hagy az alkotásainak kiállításánál; például egyes képeinek nem ad címeket, csupán sorozatként határozza meg a tartalmában nagyon is különböző képeket, vagy a rendezőre bízza az installálást és a keretezést. Mivel az utóbbiakat én végeztem, ezért erről nem mondok véleményt, de azt megjegyzem, hogy az elvontabb, teoretikus megközelítés és a gyakorlati kivitelezés együtt adják azt, ami végül is a végeredményt jelenti. Ezért volt fontos számomra T.Horváth Éva kiállításának rendezése közben szerzett tapasztalat, és az abból adódó felismerés, hogy magam is átlépve a megszokott műfaji határokon végül egybe tudtam látni, az először általam ketté osztott anyagot. Ezzel egy pillanatra engem is kiemelt a túlságosan a mélyen belém ivódott esztétikai látásmódomból, és most már csak az a kérdés maradt számomra, -amit fentebb már feltettem - hogy ez után a kiállítás után, Éva merre folytatja tovább alkotói útkeresését?
            Ha tippelni lehet, akkor én azt jósolom, hogy helyzeténél fogva továbbra is marad az eddig követett ambivalens látásmódjánál, és egyszerre születnek majd esztétikailag megmunkált alkotások, és a hétköznapi életből kiemelt tárgyak felhasználásával, a művészet határterületeit feszegető allegorikus alkotások.
                 


              Befejezésül néhány fénykép a 2015-ös budaörsi kiállítás megnyitójáról





                                       
             



























Mellékletként a kiállítás megnyitó szövege














Mellékletként a virágcsendélet részletesebb bemutatása.




                 A virágcsendélet példáján be lehet mutatni az oda-vissza hatást mester és tanítvány között. Először nézzük meg, miként alakult a téma alakváltozása Fischer tanár úrnál.














               Látható, hogy a korai laza szerkezetű kollázstól, az expresszív megformáláson át, hogyan alakul ki az a forma rend, amely az érett korszakra jellemző jelképszerűségben csúcsosodik ki. Ezt követően az idős korban miként tér vissza a viszonylag naturálisabb megoldáshoz, hogy végül az élete alkonyán, megfesse az összes változat szintézisét is.

















                   
                 És most nézzünk meg T.Horváth Éva virágcsendéleteiből is néhányat, amelyek megelőzték a Budaörsön kiállított, 1995-ben festettet.





             





                    Látható, hogy Éva képei korábban is oldottabb indíttatásúak, és lazább szerkezetűek voltak. A kilencvenes évek közepén a csorgatott formaalakítás sem lesz sokkal kötöttebb, megőrzi az első lendületes rajzi feltétet.







              Ennek a kitérőnek befejezése ként bemutatok még egy hasonló témájú képet T.Horváth Évától, amely 2002-ben készült. Itt már nála is konstruktívabb lesz a kép szerkezete, de ennek ellenére megőrzi frissességét, és jó egyensúlyát a jelképszerűségnek és a valóságos látványnak.






A melléklethez lásd még a következő linket:




http://andraslaszloalfoldi.blogspot.com/2014.12/a-modell-vazlat-es-mu.html

http://andraslaszloalfoldi.blogspot.com/2014.12/a-modell-vazlat-es-mu.html.


Köszönöm figyelmüket.