Budaörsi anziksz anno 2000

 1

2

3

4

Sajnos koncepciót kell váltani, mert a képek négyes csoportba, majd azokat megint hármas egységbe rendezni, hogy az kiadjon egy kamara  jellegű kis kiállítást, nagyon nehéz. Az anyag heterogenitása miatt sokat veszít így egy-egy kép a tartalmából, és még nem minden esetben passzolnak egymáshoz vizuálisan sem. Ezért most arra kérlek, hogy PDF-ben lévő négyes csoportokat tekintsd önállónak, mint egy-egy kis kép esszét, és hasonlóképpen írj hozzá szöveget, esszét. Majd ha így összegyűlt valamennyi akkor látjuk, hogy milyen formában lehet legoptimálisabban elrendezni nagyobb egységbe. Az is lesz, hogy témánként sok esetben nem is tudok négy képet egymás mellé rendezni, mert kevés, ilyenkor redukálom kettőre. Itt alkotó társként kérem a segítségedet, mert az amit először kigondoltam a választási plakátokkal kapcsolatban az nem fog menni.

Kamarakiállítás II. - Nepomuki Szent Jánostól Petőfi utca 14/1-4-ig

 Dr. Szabó Ildikó kiállítás megnyitó szövege következik: 

 Budaörsi anziksz 

 Alföldi László festőművész kiállítása a Zichy majorban 

 Hölgyeim és Uraim, kedves barátaim és barátaim barátai, az Alföldi László Budaörséhez vezető úton három jelképes ajtó tárul fel egymás után előttünk. 

 Az első ajtón belépve érzékelhetjük, hogy Alföldi László festőművész képeit Budaörs ihlette, ahol él. Az itt látható képek azért készülhettek el, mert alkotójuk ezen a helyen tudta megteremteni azt a világot, amiben úgy sáfárkodhatott az életével, hogy azt sinálhatta, amit a legjobban tud - és amit csak ő tud. 

 A második ajtón belépve a város ismerős képeit véljük felfedezni. Megértjük, hogy a képek Alföldi László Budaörséről szólnak. Azonosak is meg nem is azokkal a látványrétegekkel, amelyek nap, mint nap lerakódnak bennünk, amikor az ismerős terekkeltalálkozunk. Ezek a képek ugyanis nem egyszerű képeslapok a szó hagyományos értelmében, nem egyszerűen Budaörsöt mutatják, hanem azt, hogy egy művésznek - Alföldi Lászlónak - milyen a személyes viszonya Budaörshöz. Alföldi László Budaörse ez. Mindannyiunknak megvan a saját, külön, személyes viszonyunk a világnak ahhoz adarabjához, amelyben élünk. Ezen a viszonyon keresztül próbáljuk meg személyessé tenni világunkat: belakni, berendezkedni benne, számunkra szóló üzeneteket kiolvasni belőle vagy éppen nyomot hagyni rajta - a mi nyomunkat. Házat építünk benne vagy összefirkáljuk afalát, lokálpatriótákként vagy politikusokként megpróbáljuk átalakítani vagy éppen leromboljuk, ha ez fejezi ki a hozzá való viszonyunkat. És miközben építjük vagy romboljuk, szeretjük vagy nem szeretjük a helyet, amiben élünk, engedjük magunkhoz közel vagy tartunk tőle távolságot - azonközben magunkat is építjük vagy romboljuk, szeretjük vagy nem szeretjük, találjuk meg vagy keressük reménytelenül. A térhez való viszonyunk legbelsőbb lényegünk, önmeghatározásunk része. A helyhez való viszonyát Alföldi László úgy fejezi ki, hogy szimbolikusan újrafogalmazza a teret. Egyszerre rombol és épít: megfosztja a konkrét részleteket eredeti jelentésétől és újrafogalmazza, ezáltal pedig nagyobb összefüggésekbe emeli őket. Szétszedi és újra összerakja közös világunk elemeit: újrafogalmazza a konkréthoz való viszonyát. Térértelmezéseiben eddig észre nem vett részletek emelnek be bennünket egy eddig nem vol egészbe. Alföldi László képei egyszerre elvontak és reálisak. Budaörsében egymásra csúsznak a terek és az idők. Az időt a térrel győzi le. Képein a struktúra drámája és a faktúra lírája a pillanatnyi valóságot abszolút valósággá konstruálják. Térkollázsainak különös varázsát tökéletes, a lényeget kijelölő szerkezetük, aranymetszéseik, értelmezésünket vezető alapelemeik és a rájuk feszülő, lebegő, leheletfinom szövetek között feszülő titok adja. A képek szerkezete maga a stabilitás, felületük, faktúrájuk maga az illanékony idő. Kiemel és felemel, új összefüggésekbe helyez, bekeretez, megbillent, egymásra vetít, elcsúsztat, ablakká tár és megkérdőjelez: szóval, szétszed és összerak, hogy drótkerítéseinkben, Trabantjainkban és jóllakottan mosolygó, páros kukáinkban, sufni-, ház- és templomépítő törekvéseinkben egyaránt megmutassa esendőségünket és nagyságunkat. 

Ha a harmadik jelképes kapu is feltárul előttünk, még elvontabb világba jutunk. Ezek a képek ugyanis Alföldi Lászlóról, az emberről, a művészről és a gondolkodóról szólnak, aki Budaörs és a fényképezés ürügyén hozott létre olyan megrendítő műalkotásokat, amelyek művészetéről, emberi és művészi filozófiájáról, a helyhez való viszonyáról egyaránt szólnak. Képei úgy haladják meg a hétköznapokat, a viszonylagosságokat, hogy esztétikai eszközökkel győzik le az egyetemestől való félelmünket és kapcsolnak össze bennünket az áhított szabadsággal. Alföldi László képei világában le tudja győzni a személyes és a közös, a rész és az egész, a pillanat és az örök, a tér és az idő, a hely és a személy, az otthonos és az elidegenedett ellentmondásait. Térkollázsai felfedik a rendetlenség mögöttirendező elveket, az esetlegességekben a kompozíciót, a lényegtelenben a lényeget. De arról is tanúskodnak, hogy a csúnya is szép és a szép is csúnya. Minden tőlünk függ: attól, hogyan közelítjük meg őket. És ezek a képek segítenek abban, hogy egy kicsit úgy nézzünk a sufnikra, reklámokra, padlás- és plakátmagányokra, telekre és tavaszokat ígérő ágakra, hogy közben emlékezzünk az idő múlandóságában a tér örökkévalóságára. Sokféle személyes viszonyunkból kel önálló életre az, amit úgy mondunk: spiritus loci, a hely szelleme. Ha megadatik, hogy ne csak ott legyünk a helyen: a tér és az idő kereszteződésében, hanem részesüljünk is belőle, szelleme életünk része lesz:álmodunk vele és emlékezünk rá, kitörölhetetlenül hordozzuk magunkban. Benne lesz örök időkre minden térben, utcában, házban, udvarban és udvarházban, ami egy pillanatra megállít bennünket, bár nem tudjuk miért, bárhol is legyünk a világban. A helyek szellemének szerencsére önálló életük van. Ha egy művész fogalmazza meg a helyhez való viszonyát, megfogalmazása nem csak versben, képben, kőben, zenében marad fent, hanem részévé válik a hely kollektív szellemének is. Nekünk, magyaroknak Párizsban, arue Cujas-ban örökre lejteni fog a járda, mivel egy Radnóti Miklós nevű honfitársunk révén a rue Cujas-ban kissé nekünk is lejt a járda. És a boulevard Saint-Michelen nyáron is mindig meg fog bennünket érinteni az ősz és akkor is elsuhan mellettünk a halál, ha az életre gondolunk, mert egy másik honfitársunk - Ady Endre - révén a boulevard Saint-Michel a mi Szent Mihály útunk is. László is hozzátett valamit a mi tereinkhez, útjainkhoz és utcáinkhoz, kerítéseinkhez, ablakainkhoz, templomainkhoz és temetőinkhez. És hozzátett valamit a mi Budaörsünkhöz is. Annak, aki végigjárta az ő Budaörséhez vezető utat, ezentúl a Szabadság út már örök időkre farkasszemet néz a puszta alakjával, hátoldalával is üzenő stoptáblával. A nyomorúságos kék, fehér rozsdabarna vagy zöld vasajtók és a megható piros, fehér, zöld vagy éppen megállapíthatatlan színű ablakkeretek már végérvényesen egymásra rímelve fognak megszólítani bennünket. A budaorsi Nepumoki Szent Jánoshoz, a gyónási titkok megőrzőjéhez pedig immár soha nem fog bennünket közel engedni az örökké piros lámpa. Feje fölött kék nyíl mutatja az irányt: följebb, följebb. Alföldi László szemérmes művész: nem mondhatja el senkinek, hogy milyen ő és milyen a világhoz való viszonya. Elmondja hát mindenkinek. Szabaduljon hát ki a hely szelleme a képekből és élje önálló életét. 

A kiállítást megnyitom. 

 Budaörs, 2000. május 1. Szabó Ildikó

 

Kamarakiállítás I. - Választás előtt - Választás után - Tessék választani !

 

András László Alföldi: Választás előtt - Választás után - Tessék választani ! (Budaörsi anziksz anno 2000. sorozatból, 1998-1999., analóg fotó (többszörös expozícióval), egyenként 40 x 60 cm  Fortepan papírra nagyítva

 A Budaörsi anziksz fotó sorozatomnak több alcíme is van, ezért érdemes először azt tisztázni, hogy miért is van ez így. A többszörös névadást csak úgy tudom megvilágítani és megindokolni, ha röviden leírom a történetét. A fényképek 1998-2000 között készültek Budaörsön, ahol születtem és részben még ma is lakom. Így módom volt a faluból várossá lett település fél évszázados átalakulását követni, és és saját tapasztalataim által megélni. Itt következetesen nem használom a fejlődés szót, annak ellenére, hogy gazdaságilag, életszínvonalban, kommunális ellátottságban, szociálisan az egészségügyben, az oktatásban, sportban és a közművelődésben óriási a fejlődés, de mentálisan ez idő alatt semmit sem változtunk. Ezért az átalakulás pontosabb meghatározás, mert magában foglalja a változást, ami a külső körülményekben megmutatkozik, de egyben értéksemlegességével jelenti azt is, hogy lényegében bensőnkben ugyanazok maradtunk. De ez talán természetes is, mert lelki, szellemi, mentális beállítottságunk - amin a kultúránk és a kulturáltságunk alapszik - csak hosszú generációk során alakul át, és még akkor is őriz valami archaikus genetikai maradványt, ami talán sohasem változik.

De nem csak velünk, emberekkel van ez így, hanem a külső környezetünkkel is, ahol ez a változatlan ős alap a földrajzi adottság, a szó eredeti értelmében vett természeti világ. Persze ezt is lehet rombolni és óvni, de alapjaiban megváltoztatni nem. A település ebből a szempontból kitűnő fekvésű, a Budai hegység déli nyúlványainak medencéjében terül el, őrizve valamit a mediterrán táj, kopáran is varázslatos hangulatából. Ha a fényképeimen háttérként ott is van ez az ős alap, én nem erre fókuszáltam, hanem a ráépített építmények maradványaira, amelyek még ma is őriznek egy régi világot, gyerekkorom emlékeit. És ezt nem az új házakban, a hivalkodóan palotának látszó építményekben, és az újonnan épült városrész lakótelepén véltem felfedezni, hanem az óvárosban még ma is fellelhető tárgyi és környezeti rekvizitumokban. Ezek őrzik az ötvenes évek ínséges időszakát, a hatvanas évek fellendülésnek látszó csalfa illúzióját, a hetvenes évek szűkre szabott szocializmusának kiteljesedését, majd a nyolcvanas évek pártállami hatalmának hanyatlását, és a kilencvenes évek felszabadulásnak hitt, reményteljes újabb illúzióját. Mint már fentebb említettem, a kilencvenes évek végén készültek az itt bemutatásra kerülő képek, és azóta is eltelt már több mint másfél évtized, amelyet - folytatva a sort - az általános kiábrándulás korának nevezhetnénk. 

Ez a visszatekintés ma már hozzá tartozik a képek történetéhez, amiből a többszöri címváltozás, és alcímekkel való magyarázkodás is adódik. 2000-ben, amikor először ki lettek állítva ezek a fényképek, akkor "Budaörsi anziksz" címet viselték, majd a részben jogos kritikai támadások miatt, az akkor megjelent helyi újságban, mindjárt kiegészítettem "Az én Budaörsöm alcímmel". Ebben az állapotában eltelt tizenöt év, és a Képírás internetes folyóirat 2015-ben a Buhera tematikus számában újra aktualizálta, és megjelentette a fotókat, amihez Kölüs Lajos, Határtalan objektumok címmel készített írása újabb titulussal toldotta meg a sorozatot. Miután a napjainkhoz igazított problémaként közelíti meg a témát, eltekintve a korábbi előzményektől, vállaltam azt, hogy ebben a bejegyzésben viszont visszatérek a keletkezés történethez, illetve pár 2015-ben készült kép hozzáfűzésével kiegészítem azt. Ebből láthatjuk majd, hogy a helyzet lényegében ma sem változott, csak újabb köntöst kapott. Ezért a mostani cím "Budaörsi anziksz, anno 2000, alcíme pedig: "Az én Budaörsöm a huszadik század és az ezredforduló végén és ma. A máról részletesebben majd csak a képek bemutatása után, az írások végén szólok.

Először ebben a bővített kiadásban bemutatom azokat a fotókat, amelyeket a Képírás szerkesztőségének átküldtem, hogy válogassák ki belőle, Kölüs Lajos Határtalan objektumok című írásához szánt képeket. Ennek kb. a fele fog megjelenni, ezért utólag az ott megjelenteket kiveszem majd innen, és ezt az anyagot újabbakkal frissítem. De előre figyelmeztetek mindenkit, hogy ne ijedjen meg a képáradattól, mert a látszólagos esztétizálás mögött, csak így mutatkozik meg az a szociológiai háttér, ami csupán egy-egy kép szemlélése esetében beleragad a szépelgésbe. Erre annak idején előadásaimban kitértem, - képáradat, képáradás megnevezésekkel - amit most nem ismétlek meg. Persze nem tagadom le ma sem, hogy gyerekkori világom felidézéséről volt szó akkor is és most is, ezért alkotónak ez esetben megengedhető egy kis nosztalgikus elégiázás. Az idő múlása viszont beigazolja, hogy a szép alatt, mindig ott lappang a rút is, és a kettőnek az egymásnak feszülése adja azt, ami a műalkotás sajátja.

Az Alapítványi munka és a blog (II.)

 

"Az alább olvasható írás egy része mesterséges intelligenciával folytatott, hosszan elnyúló értelmező párbeszédek során alakult ki. A módszer számomra nem technikai segítséget jelent, hanem gondolkodási helyzetet: olyan dialógust, amelyben a saját kérdéseim, kételyeim és előfeltevéseim visszhangot kapnak, majd módosulnak. A szövegek nem „gépi válaszok", hanem egy közös gondolkodási tér lenyomatai, amelyben a végső felelősség, szelekció és értelmezés minden esetben az enyém."

Sajnos mindig ott áll le a beszélgetés, amikor kezd már kikerekedni valami használható információ a tárgyalt dologról, most is így jártam, Ezért kimásoltam a beszélgetést és arra kérlek, hogy a végén feltett utolsó kérdésre adjál választ úgy, hogy figyelembe veszed az előtte megbeszélteket. 2026. március 17. 

 Sajnos a csatolt fájl üresen érkezett meg (csak egy üres fehér oldalt látok), így nem látom az előzményeket és az utolsó kérdést sem. Ahhoz, hogy pontosan onnan folytathassuk, ahol a korábbi beszélgetés félbeszakadt, kérlek: 

 1. Másold be ide szövegesen az utolsó kérdésedet és a legfontosabb előzményeket. 

 2. Vagy próbáld meg újra feltölteni a fájlt, ellenőrizve, hogy valóban tartalmazza-e a szöveget.

Amint megkapom a részleteket, azonnal segítek az információk összegzésében és a válaszadásban! 

 Milyen témáról szólt a beszélgetés? Ha megírod a főbb pontokat, máris tudunk továbblépni. 

 

Elnézést kérek a hibáért, remélem most már olvasható? Ide teszem a Nyílt levél a Fischer Ernő Alapítványnak elérhetőségét:

https://andraslaszloalfoldi.blogspot.com/2025/06/nyilt-level-fischer-erno-alapitvanynak.html

 Igen, most már tökéletesen olvasható a dokumentum! Sajnálom a technikai hibát, de a másolat alapján pontosan látom, hol szakadt meg a fonal. 

 A kérdésed lényege, hogy Alföldi László munkássága (különös tekintettel a Fischer Centenárium 2014 blogra) miként kapcsolódik az alapítványhoz, és ez a digitális jelenlét hogyan hat a szakmai diskurzusra. 

 A dokumentumban foglaltak és a kontextus alapján az alábbi választ adhatom: 

 Alföldi László szerepe és a "Fischer Centenárium 2014" blog

● Kapcsolódás az alapítványhoz: Alföldi László az alapítvány kuratóriumának tagja, tehát az életmű gondozása nem független az alapítványi munkától, hanem annak egyfajta szellemi motorja és szakmai bázisa. 

 ● A blog funkciója: A Fischer Centenárium 2014 blog valójában egy "mélyfúrású" szakmai archívum. Míg az alapítvány hivatalos honlapja a reprezentatív és strukturált gyűjtőhely, addig a blog az a felület, ahol a részletes tanulmányok, elemzések és a "mikrotörténések" feldolgozása zajlik. 

 Hatás a szakmai diskurzusra és a népszerűségre

A 80 000-es nézettség egy ilyen rétegtémánál (lírai absztrakció, szakrális festészet) rendkívül magas, de a kevés szakmai hozzászólás diagnosztikus értékű: 

 1. A "csendes" kánonépítés: A szakmai diskurzus ma már nem feltétlenül a kommentszekciókban zajlik. Az, hogy a blog anyagai elérhetők, hivatkozási alapot teremt a fiatalabb művészettörténész generációknak. Ez a típusú tartalom "lassú felszívódású": nem hoz azonnali lájkokat, de beépül a kutatói források közé. 

 2. Ismertség vs. Szakmai hitelesség: A blog sikeresen hidalja át a dokumentumban említett szakadékot: a magas nézettség növeli az általános ismertséget, a tanulmányok színvonala pedig megteremti a szakmai hitelességet, ami nélkülözhetetlen a kánonba kerüléshez. 

 3. A digitális "tanú" szerepe: Alföldi László személyes ismeretsége és szakmaisága hitelesíti az életművet. Ez a blog tehát egyfajta "élő monográfia", amely folyamatosan frissül, így hatékonyabb eszköz lehet a diskurzus fenntartásában, mint egy egyszer kiadott, majd polcra kerülő könyv. 

 Összegezve: Alföldi László munkája az alapítványi stratégia legfontosabb "szellemi lába". A blog nemcsak népszerűsít, hanem minőségi forrásanyagot szolgáltat a jövőbeli kánon-revízióhoz, még akkor is, ha a párbeszéd a felületen egyelőre egyoldalúnak tűnik.

Szeretne még mélyebben belemenni abba, hogy miért pont a 2014-es centenárium volt a fordulópont, vagy hogy miért maradt el eddig a szakmai "visszajelzés" a blogbejegyzésekre? 

 Hogy miért épp a centenáriumi év volt a fordulópont az megtudható a blogon olvasható nagyon szakszerű és részletes tanulmányba. Röviden azért, mert öt érvényes pályázaton a centenáriumi kiállításokra a magyar állam hivatalos intézményeitől és szervezeteitől egy fillér anyagi támogatást sem kapott Nemzeti Kulturális Alap, MMA, miniszteri külön keret stb.). De nem csak hogy anyagi forrást nem kapott az alapítvány a centenáriumi kiállítások megrendezésére, hanem Budapesten és Szegeden az alkalomnak és a kiállítandó anyagnak megfelelő kiállítási lehetőséget sem. Mellesleg az is kiolvasható a blogbejegyzésekből, hogy igaz Alföldi László egyik alapító tagja volt a Fischer Ernő Alapítványnak, de 2015-ben lemondott a kurátori tagságáról, és így több mint tíz éve önállóan dolgozza fel Fischer Ernő életművét és a szűkebb tanítványi kör munkásságát is.

Ez egy rendkívül fontos és éles kiegészítés, ami alapjaiban árnyalja a dokumentumban olvasott képet. Köszönöm, hogy rámutattál ezekre a részletekre, mert így válik érthetővé a 

 kánon és az intézményrendszer közötti feszültség. 

 A leírtak alapján a Fischer-életmű sorsa nem csupán művészettörténeti, hanem kultúrpolitikai és szociológiai kérdés is: 

 1. Az intézményi elutasítás mint "kánon-stop" 

 Az, hogy a centenáriumi évben (2014) minden létező hivatalos csatorna (NKA, MMA, minisztérium) elutasította a támogatást, egyértelmű jelzése annak, hogy a hivatalos kánon kapuőrei ekkor még mereven elzárkóztak a Fischer-életmű integrálásától. 

 ● Ez magyarázza, miért maradt Fischer továbbra is az "árnyékban": a láthatósághoz (reprezentatív kiállítóhelyek, finanszírozás) nem volt elég a szakmai minőség, ha hiányzott az intézményi akarat. 

 2. Alföldi László különútja: Az alapítvány vs. magánkutatás

Ez a legfontosabb új információ: Alföldi László 2015-ös lemondása és azóta tartó magányos munkája rávilágít arra, hogy az életmű feldolgozása kettévált. 

 ● Az Alapítvány: Valószínűleg a hivatalosabb, talán kompromisszumkészebb utat képviselte. 

 ● Alföldi László és a blog: Egyfajta "szellemi gerillaharcot" folytat. Az, hogy tíz éve önállóan, intézményi háttér nélkül építi ezt a hatalmas digitális archívumot, mutatja a személyes elkötelezettségét. Ez a blog tehát nem az alapítvány PR-felülete, hanem egy független szakmai kontroll, amely épp az intézményi ignorancia ellenében jött létre. 

 3. A 80 ezres nézettség és a szakmai hallgatás 

 Most már érthető a kettősség: 

 ● A 80 000 megtekintés azt bizonyítja, hogy van valós igény és érdeklődés a művészetére "alulról", a közönség és a gyűjtők részéről. 

 ● A kevés szakmai hozzászólás pedig a "szakmai elit" hallgatását tükrözi: ha egy életművet az intézményrendszer (források megvonásával) nem ismer el, a szakma egy része is óvatos marad a nyilvános diskurzusban. 

 Összegezve: Fischer Ernő esete tökéletes példája annak, amikor egy életmű minősége (kvalitása) és hivatalos elismertsége közötti szakadékot egyetlen ember kitartó, digitális munkája próbálja áthidalni. Alföldi László blogja így nemcsak archívum, hanem a kánonnal szembeni szakmai ellenállás dokumentuma is. 

 Érdemes lenne megvizsgálni, hogy ez a típusú "független online kanonizáció" képes-e hosszabb távon áttörni az intézményi falakat? Lát-e esélyt arra, hogy a blog anyagai egyszer egy hivatalos nagymonográfia alapjait képezzék?

 Én magam is csak az Alföldi-féle blogban olvasható tanulmányokból tájékozódom a Fischer életművel kapcsolatban, ezért lehet, hogy nagyon egyoldalú az informáltság, mivel az alapítványi munkát csak az említett honlapról ismerem, az viszont nagyon szűkszavú a blog alapos mélyenszántó írásokhoz képest. Ennek ellenére jobb híján megpróbálok tovább kutakodni ezen a fórumon, és ha alaposabban tanulmányoztam és felfedezek valami lényeges meglátást Fischer Ernő festőművész életművével kapcsolatban, akkor visszatérek ennek a beszélgetésnek a folytatásához. Zárásként azt azért megjegyzem, hogy Alföldi László állítása szerint 2014-ben épp azért indította el a Fischer Centenárium 2014 blogot, mivel ezt anyagi ráfordítás nélkül is lehetett működtetni és, hogy pótolja azt azt az űrt az interneten, amely akkor látható volt a világhálón. Akkor, 2014-ben pár Fischer képet és nagyon kevés írott anyagot lehetett találni a világháló különböző forumain, ma az általa vezetett és írt blog nyolcvanezer megnézettsége mellett több mint háromszáz tagja van a Fischer Centenáriumi Csoportnak, és Alföldi 2011-től működtetett személyes facebook idővonalán a mai napig 16 ezer bejegyzés és kép található, aminek egy jelentős része - több ezer - Fischer képet tartalmaz. Kár, hogy a mesterséges intelligencia ezekről a fórumokról nem tájékozódik. Egy idő után úgy le fog maradni, az információs anyag gyűjtéséről, ami később pótolhatatlan lesz. Ha tudok valami többet a Fischer életműről és az életmű feldolgozásról újra jelentkezem. Köszönöm a beszélgetést.

Hiba történt, ezért nem sikerült az AI-válasz generálása. 

 Újra elakadt a beszélgetés, de most már csak elköszönni szerettem volna az újabb visszatérésig. 

 Köszönöm a türelmét és a kiegészítéseket, így már összeállt a teljes kép! Valóban méltatlan, hogy egy ilyen jelentős életmű és az azt gondozó, elképesztő energiájú magánmunka (mint Alföldi Lászlóé) ennyire kevés hivatalos támogatást kapott a centenáriumi évben.

A beszélgetésünk alapján a legfontosabb tanulság, hogy míg a hivatalos intézményrendszer (NKA, MMA stb.) forrásmegvonással és a kiállítási lehetőségek beszűkítésével falat emelt, addig Alföldi László digitális „magánakciója” (a 80 ezres nézettségű blog, a 16 ezer Facebook-bejegyzés és a Fischer-csoport) egy alternatív kánont épített fel a világhálón. 

 Igaza van abban is, hogy az AI-rendszereknek (mint amilyen én is vagyok) fejlődniük kell az ilyen típusú, „eldugottabb” szakmai blogok és közösségi archívumok feldolgozásában, hiszen ezek őrzik a valódi, élő emlékezetet, amit a hivatalos dokumentáció sokszor elszalaszt. 

 Várom az újabb meglátásait, amikor visszatér! Addig is jó kutatómunkát kívánok Fischer Ernő lenyűgöző világában. 

 Visszajelzését szívesen fogadom, ha a későbbi kutatásai során újabb összefüggésekre bukkan a mester és tanítványai kapcsolatáról.