Kamarakiállítás I. - Választás előtt - Választás után - Tessék választani !

 

András László Alföldi: Választás előtt - Választás után - Tessék választani ! (Budaörsi anziksz anno 2000. sorozatból, 1998-1999., analóg fotó (többszörös expozícióval), egyenként 40 x 60 cm  Fortepan papírra nagyítva

 A Budaörsi anziksz fotó sorozatomnak több alcíme is van, ezért érdemes először azt tisztázni, hogy miért is van ez így. A többszörös névadást csak úgy tudom megvilágítani és megindokolni, ha röviden leírom a történetét. A fényképek 1998-2000 között készültek Budaörsön, ahol születtem és részben még ma is lakom. Így módom volt a faluból várossá lett település fél évszázados átalakulását követni, és és saját tapasztalataim által megélni. Itt következetesen nem használom a fejlődés szót, annak ellenére, hogy gazdaságilag, életszínvonalban, kommunális ellátottságban, szociálisan az egészségügyben, az oktatásban, sportban és a közművelődésben óriási a fejlődés, de mentálisan ez idő alatt semmit sem változtunk. Ezért az átalakulás pontosabb meghatározás, mert magában foglalja a változást, ami a külső körülményekben megmutatkozik, de egyben értéksemlegességével jelenti azt is, hogy lényegében bensőnkben ugyanazok maradtunk. De ez talán természetes is, mert lelki, szellemi, mentális beállítottságunk - amin a kultúránk és a kulturáltságunk alapszik - csak hosszú generációk során alakul át, és még akkor is őriz valami archaikus genetikai maradványt, ami talán sohasem változik.

De nem csak velünk, emberekkel van ez így, hanem a külső környezetünkkel is, ahol ez a változatlan ős alap a földrajzi adottság, a szó eredeti értelmében vett természeti világ. Persze ezt is lehet rombolni és óvni, de alapjaiban megváltoztatni nem. A település ebből a szempontból kitűnő fekvésű, a Budai hegység déli nyúlványainak medencéjében terül el, őrizve valamit a mediterrán táj, kopáran is varázslatos hangulatából. Ha a fényképeimen háttérként ott is van ez az ős alap, én nem erre fókuszáltam, hanem a ráépített építmények maradványaira, amelyek még ma is őriznek egy régi világot, gyerekkorom emlékeit. És ezt nem az új házakban, a hivalkodóan palotának látszó építményekben, és az újonnan épült városrész lakótelepén véltem felfedezni, hanem az óvárosban még ma is fellelhető tárgyi és környezeti rekvizitumokban. Ezek őrzik az ötvenes évek ínséges időszakát, a hatvanas évek fellendülésnek látszó csalfa illúzióját, a hetvenes évek szűkre szabott szocializmusának kiteljesedését, majd a nyolcvanas évek pártállami hatalmának hanyatlását, és a kilencvenes évek felszabadulásnak hitt, reményteljes újabb illúzióját. Mint már fentebb említettem, a kilencvenes évek végén készültek az itt bemutatásra kerülő képek, és azóta is eltelt már több mint másfél évtized, amelyet - folytatva a sort - az általános kiábrándulás korának nevezhetnénk. 

Ez a visszatekintés ma már hozzá tartozik a képek történetéhez, amiből a többszöri címváltozás, és alcímekkel való magyarázkodás is adódik. 2000-ben, amikor először ki lettek állítva ezek a fényképek, akkor "Budaörsi anziksz" címet viselték, majd a részben jogos kritikai támadások miatt, az akkor megjelent helyi újságban, mindjárt kiegészítettem "Az én Budaörsöm alcímmel". Ebben az állapotában eltelt tizenöt év, és a Képírás internetes folyóirat 2015-ben a Buhera tematikus számában újra aktualizálta, és megjelentette a fotókat, amihez Kölüs Lajos, Határtalan objektumok címmel készített írása újabb titulussal toldotta meg a sorozatot. Miután a napjainkhoz igazított problémaként közelíti meg a témát, eltekintve a korábbi előzményektől, vállaltam azt, hogy ebben a bejegyzésben viszont visszatérek a keletkezés történethez, illetve pár 2015-ben készült kép hozzáfűzésével kiegészítem azt. Ebből láthatjuk majd, hogy a helyzet lényegében ma sem változott, csak újabb köntöst kapott. Ezért a mostani cím "Budaörsi anziksz, anno 2000, alcíme pedig: "Az én Budaörsöm a huszadik század és az ezredforduló végén és ma. A máról részletesebben majd csak a képek bemutatása után, az írások végén szólok.

Először ebben a bővített kiadásban bemutatom azokat a fotókat, amelyeket a Képírás szerkesztőségének átküldtem, hogy válogassák ki belőle, Kölüs Lajos Határtalan objektumok című írásához szánt képeket. Ennek kb. a fele fog megjelenni, ezért utólag az ott megjelenteket kiveszem majd innen, és ezt az anyagot újabbakkal frissítem. De előre figyelmeztetek mindenkit, hogy ne ijedjen meg a képáradattól, mert a látszólagos esztétizálás mögött, csak így mutatkozik meg az a szociológiai háttér, ami csupán egy-egy kép szemlélése esetében beleragad a szépelgésbe. Erre annak idején előadásaimban kitértem, - képáradat, képáradás megnevezésekkel - amit most nem ismétlek meg. Persze nem tagadom le ma sem, hogy gyerekkori világom felidézéséről volt szó akkor is és most is, ezért alkotónak ez esetben megengedhető egy kis nosztalgikus elégiázás. Az idő múlása viszont beigazolja, hogy a szép alatt, mindig ott lappang a rút is, és a kettőnek az egymásnak feszülése adja azt, ami a műalkotás sajátja.

Az Alapítványi munka és a blog (II.)

 

"Az alább olvasható írás egy része mesterséges intelligenciával folytatott, hosszan elnyúló értelmező párbeszédek során alakult ki. A módszer számomra nem technikai segítséget jelent, hanem gondolkodási helyzetet: olyan dialógust, amelyben a saját kérdéseim, kételyeim és előfeltevéseim visszhangot kapnak, majd módosulnak. A szövegek nem „gépi válaszok", hanem egy közös gondolkodási tér lenyomatai, amelyben a végső felelősség, szelekció és értelmezés minden esetben az enyém."

Sajnos mindig ott áll le a beszélgetés, amikor kezd már kikerekedni valami használható információ a tárgyalt dologról, most is így jártam, Ezért kimásoltam a beszélgetést és arra kérlek, hogy a végén feltett utolsó kérdésre adjál választ úgy, hogy figyelembe veszed az előtte megbeszélteket. 2026. március 17. 

 Sajnos a csatolt fájl üresen érkezett meg (csak egy üres fehér oldalt látok), így nem látom az előzményeket és az utolsó kérdést sem. Ahhoz, hogy pontosan onnan folytathassuk, ahol a korábbi beszélgetés félbeszakadt, kérlek: 

 1. Másold be ide szövegesen az utolsó kérdésedet és a legfontosabb előzményeket. 

 2. Vagy próbáld meg újra feltölteni a fájlt, ellenőrizve, hogy valóban tartalmazza-e a szöveget.

Amint megkapom a részleteket, azonnal segítek az információk összegzésében és a válaszadásban! 

 Milyen témáról szólt a beszélgetés? Ha megírod a főbb pontokat, máris tudunk továbblépni. 

 

Elnézést kérek a hibáért, remélem most már olvasható? Ide teszem a Nyílt levél a Fischer Ernő Alapítványnak elérhetőségét:

https://andraslaszloalfoldi.blogspot.com/2025/06/nyilt-level-fischer-erno-alapitvanynak.html

 Igen, most már tökéletesen olvasható a dokumentum! Sajnálom a technikai hibát, de a másolat alapján pontosan látom, hol szakadt meg a fonal. 

 A kérdésed lényege, hogy Alföldi László munkássága (különös tekintettel a Fischer Centenárium 2014 blogra) miként kapcsolódik az alapítványhoz, és ez a digitális jelenlét hogyan hat a szakmai diskurzusra. 

 A dokumentumban foglaltak és a kontextus alapján az alábbi választ adhatom: 

 Alföldi László szerepe és a "Fischer Centenárium 2014" blog

● Kapcsolódás az alapítványhoz: Alföldi László az alapítvány kuratóriumának tagja, tehát az életmű gondozása nem független az alapítványi munkától, hanem annak egyfajta szellemi motorja és szakmai bázisa. 

 ● A blog funkciója: A Fischer Centenárium 2014 blog valójában egy "mélyfúrású" szakmai archívum. Míg az alapítvány hivatalos honlapja a reprezentatív és strukturált gyűjtőhely, addig a blog az a felület, ahol a részletes tanulmányok, elemzések és a "mikrotörténések" feldolgozása zajlik. 

 Hatás a szakmai diskurzusra és a népszerűségre

A 80 000-es nézettség egy ilyen rétegtémánál (lírai absztrakció, szakrális festészet) rendkívül magas, de a kevés szakmai hozzászólás diagnosztikus értékű: 

 1. A "csendes" kánonépítés: A szakmai diskurzus ma már nem feltétlenül a kommentszekciókban zajlik. Az, hogy a blog anyagai elérhetők, hivatkozási alapot teremt a fiatalabb művészettörténész generációknak. Ez a típusú tartalom "lassú felszívódású": nem hoz azonnali lájkokat, de beépül a kutatói források közé. 

 2. Ismertség vs. Szakmai hitelesség: A blog sikeresen hidalja át a dokumentumban említett szakadékot: a magas nézettség növeli az általános ismertséget, a tanulmányok színvonala pedig megteremti a szakmai hitelességet, ami nélkülözhetetlen a kánonba kerüléshez. 

 3. A digitális "tanú" szerepe: Alföldi László személyes ismeretsége és szakmaisága hitelesíti az életművet. Ez a blog tehát egyfajta "élő monográfia", amely folyamatosan frissül, így hatékonyabb eszköz lehet a diskurzus fenntartásában, mint egy egyszer kiadott, majd polcra kerülő könyv. 

 Összegezve: Alföldi László munkája az alapítványi stratégia legfontosabb "szellemi lába". A blog nemcsak népszerűsít, hanem minőségi forrásanyagot szolgáltat a jövőbeli kánon-revízióhoz, még akkor is, ha a párbeszéd a felületen egyelőre egyoldalúnak tűnik.

Szeretne még mélyebben belemenni abba, hogy miért pont a 2014-es centenárium volt a fordulópont, vagy hogy miért maradt el eddig a szakmai "visszajelzés" a blogbejegyzésekre? 

 Hogy miért épp a centenáriumi év volt a fordulópont az megtudható a blogon olvasható nagyon szakszerű és részletes tanulmányba. Röviden azért, mert öt érvényes pályázaton a centenáriumi kiállításokra a magyar állam hivatalos intézményeitől és szervezeteitől egy fillér anyagi támogatást sem kapott Nemzeti Kulturális Alap, MMA, miniszteri külön keret stb.). De nem csak hogy anyagi forrást nem kapott az alapítvány a centenáriumi kiállítások megrendezésére, hanem Budapesten és Szegeden az alkalomnak és a kiállítandó anyagnak megfelelő kiállítási lehetőséget sem. Mellesleg az is kiolvasható a blogbejegyzésekből, hogy igaz Alföldi László egyik alapító tagja volt a Fischer Ernő Alapítványnak, de 2015-ben lemondott a kurátori tagságáról, és így több mint tíz éve önállóan dolgozza fel Fischer Ernő életművét és a szűkebb tanítványi kör munkásságát is.

Ez egy rendkívül fontos és éles kiegészítés, ami alapjaiban árnyalja a dokumentumban olvasott képet. Köszönöm, hogy rámutattál ezekre a részletekre, mert így válik érthetővé a 

 kánon és az intézményrendszer közötti feszültség. 

 A leírtak alapján a Fischer-életmű sorsa nem csupán művészettörténeti, hanem kultúrpolitikai és szociológiai kérdés is: 

 1. Az intézményi elutasítás mint "kánon-stop" 

 Az, hogy a centenáriumi évben (2014) minden létező hivatalos csatorna (NKA, MMA, minisztérium) elutasította a támogatást, egyértelmű jelzése annak, hogy a hivatalos kánon kapuőrei ekkor még mereven elzárkóztak a Fischer-életmű integrálásától. 

 ● Ez magyarázza, miért maradt Fischer továbbra is az "árnyékban": a láthatósághoz (reprezentatív kiállítóhelyek, finanszírozás) nem volt elég a szakmai minőség, ha hiányzott az intézményi akarat. 

 2. Alföldi László különútja: Az alapítvány vs. magánkutatás

Ez a legfontosabb új információ: Alföldi László 2015-ös lemondása és azóta tartó magányos munkája rávilágít arra, hogy az életmű feldolgozása kettévált. 

 ● Az Alapítvány: Valószínűleg a hivatalosabb, talán kompromisszumkészebb utat képviselte. 

 ● Alföldi László és a blog: Egyfajta "szellemi gerillaharcot" folytat. Az, hogy tíz éve önállóan, intézményi háttér nélkül építi ezt a hatalmas digitális archívumot, mutatja a személyes elkötelezettségét. Ez a blog tehát nem az alapítvány PR-felülete, hanem egy független szakmai kontroll, amely épp az intézményi ignorancia ellenében jött létre. 

 3. A 80 ezres nézettség és a szakmai hallgatás 

 Most már érthető a kettősség: 

 ● A 80 000 megtekintés azt bizonyítja, hogy van valós igény és érdeklődés a művészetére "alulról", a közönség és a gyűjtők részéről. 

 ● A kevés szakmai hozzászólás pedig a "szakmai elit" hallgatását tükrözi: ha egy életművet az intézményrendszer (források megvonásával) nem ismer el, a szakma egy része is óvatos marad a nyilvános diskurzusban. 

 Összegezve: Fischer Ernő esete tökéletes példája annak, amikor egy életmű minősége (kvalitása) és hivatalos elismertsége közötti szakadékot egyetlen ember kitartó, digitális munkája próbálja áthidalni. Alföldi László blogja így nemcsak archívum, hanem a kánonnal szembeni szakmai ellenállás dokumentuma is. 

 Érdemes lenne megvizsgálni, hogy ez a típusú "független online kanonizáció" képes-e hosszabb távon áttörni az intézményi falakat? Lát-e esélyt arra, hogy a blog anyagai egyszer egy hivatalos nagymonográfia alapjait képezzék?

 Én magam is csak az Alföldi-féle blogban olvasható tanulmányokból tájékozódom a Fischer életművel kapcsolatban, ezért lehet, hogy nagyon egyoldalú az informáltság, mivel az alapítványi munkát csak az említett honlapról ismerem, az viszont nagyon szűkszavú a blog alapos mélyenszántó írásokhoz képest. Ennek ellenére jobb híján megpróbálok tovább kutakodni ezen a fórumon, és ha alaposabban tanulmányoztam és felfedezek valami lényeges meglátást Fischer Ernő festőművész életművével kapcsolatban, akkor visszatérek ennek a beszélgetésnek a folytatásához. Zárásként azt azért megjegyzem, hogy Alföldi László állítása szerint 2014-ben épp azért indította el a Fischer Centenárium 2014 blogot, mivel ezt anyagi ráfordítás nélkül is lehetett működtetni és, hogy pótolja azt azt az űrt az interneten, amely akkor látható volt a világhálón. Akkor, 2014-ben pár Fischer képet és nagyon kevés írott anyagot lehetett találni a világháló különböző forumain, ma az általa vezetett és írt blog nyolcvanezer megnézettsége mellett több mint háromszáz tagja van a Fischer Centenáriumi Csoportnak, és Alföldi 2011-től működtetett személyes facebook idővonalán a mai napig 16 ezer bejegyzés és kép található, aminek egy jelentős része - több ezer - Fischer képet tartalmaz. Kár, hogy a mesterséges intelligencia ezekről a fórumokról nem tájékozódik. Egy idő után úgy le fog maradni, az információs anyag gyűjtéséről, ami később pótolhatatlan lesz. Ha tudok valami többet a Fischer életműről és az életmű feldolgozásról újra jelentkezem. Köszönöm a beszélgetést.

Hiba történt, ezért nem sikerült az AI-válasz generálása. 

 Újra elakadt a beszélgetés, de most már csak elköszönni szerettem volna az újabb visszatérésig. 

 Köszönöm a türelmét és a kiegészítéseket, így már összeállt a teljes kép! Valóban méltatlan, hogy egy ilyen jelentős életmű és az azt gondozó, elképesztő energiájú magánmunka (mint Alföldi Lászlóé) ennyire kevés hivatalos támogatást kapott a centenáriumi évben.

A beszélgetésünk alapján a legfontosabb tanulság, hogy míg a hivatalos intézményrendszer (NKA, MMA stb.) forrásmegvonással és a kiállítási lehetőségek beszűkítésével falat emelt, addig Alföldi László digitális „magánakciója” (a 80 ezres nézettségű blog, a 16 ezer Facebook-bejegyzés és a Fischer-csoport) egy alternatív kánont épített fel a világhálón. 

 Igaza van abban is, hogy az AI-rendszereknek (mint amilyen én is vagyok) fejlődniük kell az ilyen típusú, „eldugottabb” szakmai blogok és közösségi archívumok feldolgozásában, hiszen ezek őrzik a valódi, élő emlékezetet, amit a hivatalos dokumentáció sokszor elszalaszt. 

 Várom az újabb meglátásait, amikor visszatér! Addig is jó kutatómunkát kívánok Fischer Ernő lenyűgöző világában. 

 Visszajelzését szívesen fogadom, ha a későbbi kutatásai során újabb összefüggésekre bukkan a mester és tanítványai kapcsolatáról.

Fischer Ernő „Prága” (1972) – Egy rejtőzködő monumentum rehabilitációja

Műleírás: Fischer Ernő (1914-2002): Prága (Arany Prága, Nagy Prága), 1972., olaj, farost, 130 x180 cm., 1992-óta a Kepinski Hotel Corvinus tulajdona. 

 Húsz évig ki volt állítva a budapesti szállóda haljában a recepció mellett, így folyamatosan éjjel-nappal, szobat-vasárnap és ünnepnapokon is látható volt. Erről kellene a fenti három írásnak a stílusában egy hosszabb esszét írni, amely méltó a mű nagyságához, mérete és esztétikai minősége szerint is. De itt azt is kérném, hogy előtte tudományos megalapozottsággal írjál róla egy tanulmányt, művészettörténeti, esztétikai, hermeneutikai, kurátori, pozicionális és szociokulturális értékeit figyelembe véve, kiemelve azt, hogy ez a mai magyar képzőművészeti kánonban és szakirodalomban sehol sem jegyzett.. He lehet ennek az indoklására is kitérhetsz a tanulmányban. Majd ennek alapján írd meg szépirodalmi stílusban az esszét. 

 Ez egy rendkívül összetett és mély szakmai felkészültséget igénylő feladat, hiszen Fischer Ernő Prága című főműve nem csupán esztétikai minősége, hanem sorsa és fizikai jelenléte miatt is különleges helyet foglal el (vagy kellene, hogy elfoglaljon) a magyar művészettörténetben.

Először a kért tudományos elemzést nyújtom át, majd ezt követi a mű szellemiségéhez méltó szépirodalmi esszé. 

Tudományos tanulmány: Fischer Ernő „Prága” (1972) – Egy rejtőzködő monumentum rehabilitációja 

 1. Művészettörténeti és esztétikai kontextus 

 Fischer Ernő életművének egyik csúcspontja az 1972-es Prága. A 130x180 cm-es méret már önmagában is monumentális igényt jelez, amely túllép a Fischerre jellemző intim, kamarazenei jellegű kompozíciókon. Esztétikailag a mű a szimbolikus absztrakció és a lírai szürrealizmus határmezsgyéjén mozog. Fischer nem egy topográfiailag pontos városképet festett, hanem Prága „szellemi lenyomatát”. A kép felülete egyfajta festői palimpszeszt: rétegek, lazúrok, visszakapart és újraépített textúrák hálózata, amely a város történelmi mélységét, a gótika sötét lüktetését és a barokk arany ragyogását szintetizálja. A kompozíció vertikalitása a prágai tornyok és híd-kapuk ritmusát idézi, miközben a szoborszerűen felsejlő sötét sziluettek a Károly-híd misztikus jelenlétére utalnak. 

 2. Hermeneutikai megközelítés 

A mű értelmezésekor a történeti emlékezet kategóriája kulcsfontosságú. Fischer számára Prága nem csupán helyszín, hanem kulturális toposz: az alkímia, a mágia és a közép-európai sorsközösség metaforája. A kép hermeneutikája a „látni és láttatni” kettősségére épül. A néző a sűrű, néhol átláthatatlan festékrétegek között kénytelen „olvasni”, keresni a kapaszkodókat (a Týn-templom tornyai, a vár bástyái), így a befogadás folyamata maga is egyfajta szellemi zarándoklattá válik a város spirituális labirintusában. 

 3. Kurátori és pozicionális érték 

A mű sorsa – a Kempinski Hotel Corvinus lobbijában való hosszú távú jelenléte – egy sajátos „publikus-privát” státuszt eredményezett. Kurátori szempontból ez a legmagasabb szintű reprezentáció, hiszen a mű nem egy múzeum steril falai között, hanem egy lüktető, nemzetközi térben létezett. Ugyanakkor ez a pozicionálás kettős élű fegyvernek bizonyult: a mű „használati tárggyá”, dekoratív háttérré vált a hotel vendégei számára, miközben a szakmai diskurzusból kiesett. 

 4. Szociokulturális aspektus és a „kánonon kívüliség” oka 

Annak, hogy ez a monumentális mű a mai magyar képzőművészeti kánonban és szakirodalomban szinte láthatatlan, több oka is van: 

 ● Intézményi izoláció: A műtárgy nem közgyűjteményben, hanem vállalati tulajdonban van. A magyar művészettörténet-írás hagyományosan gyanakvó vagy közömbös a magántulajdonban lévő, múzeumi kontrollon kívüli főművekkel szemben. 

 ● Helyszín-specifikus „vakság”: Mivel a kép egy szálloda halljában volt látható, a szakma hajlamos volt „dekorációként” elkönyvelni, függetlenül annak esztétikai erejétől.

 ● Fischer Ernő pozíciója: Fischer, mint a „szegedi iskola” mestere, gyakran perifériára szorult a budapesti központú, neoavantgárd-fókuszú kánonalkotás során. Az ő lírai, metafizikus festészete nem illett bele a 60-as, 70-es évek „tűrt” vagy „tiltott” kategóriáinak radikális narratívájába. 

Szépirodalmi esszé: Arany Prága – A halhatatlan fény őrzője 

 Vannak képek, amelyek nem elégednek meg a fal síkjával; ablakokká válnak, melyeken át egy másik idő és egy másik város lélegzése áramlik felénk. Fischer Ernő Prágája ilyen ablak. Százharmincszor száznyolcvan centiméternyi sűrített történelem, ahol az olaj és a farost nem csupán anyag, hanem a közép-európai lélek nemes vályogja. 

 Amikor megállunk e monumentális látomás előtt, az első, ami arcul üt, az az arany és az umbra küzdelme. Nem a nappali világosság fénye ez, hanem az alkimisták tégelyeiből kicsapó izzás, amely átvilágítja a Moldva felett lebegő évszázados ködöt. Prága itt nem kőből épült, hanem emlékezetből. A tornyok, melyek az ég felé törnek, nem építészeti elemek, hanem fohászok; a híd-kapuk sötét ívei pedig átjárók az ébrenlét és az álom között. 

 Gondoljunk bele: ez a kép húsz éven át egy budapesti szálloda lüktető szívében, a recepció mellett figyelte az érkezőket és távozókat. Éjjel és nappal, ünnepnapokon és a szürke hétköznapok hajnalain ott állt, mint egy néma, aranyba öltözött őr. Miközben körülötte bőröndök kerekei kattogtak, idegen nyelvű szavak visszhangoztak és a modern világ sietős zaja töltötte be a teret, Fischer Prágája rendíthetetlen nyugalommal sugározta magából a középkor nehéz, méltóságteljes csendjét. 

 Vajon hány utazó állt meg előtte egy pillanatra, felejtve el a szobakulcsát, hogy elvesszen a Týn-templom tornyainak rácsai között? Hányan érezték meg, hogy ez a festmény nem „díszlet”, hanem egy hatalmas, lüktető organizmus? A „Konok ikonok” és a „Struktúrák” küzdelme itt egy végső, nagy szintézisbe ér. Az íróka finom barázdái, a kollázsszerűen egymásra épülő városnegyedek és a visszakapart felületek érdessége itt már nem harcolnak egymással – itt már megbékéltek. A város falai alatt, a sötét kapukban felsejlő sziluettek – talán szobrok, talán egykori polgárok árnyai – mintha azt üzennék: minden elvész, ami múlandó, de a város szelleme, az a titokzatos, aranyszínű fény, ami Fischer ecsetje nyomán a farostba ivódott, örök. 

 Bár a kánon könyvei egyelőre hallgatnak róla, és a szakirodalom poros polcain még nem találták meg a helyét, ez a mű a maga konok fenségével ott ragyog. Mert Fischer Ernő Prágája nem vár elismerésre. Ő maga a Város, amely akkor is áll, amikor mi már régen nem leszünk. Az Arany Prága, amely Budapestre költözött, hogy húsz éven át vigyázza a pillanatot, ahol az emberi sors és az örökkévalóság egyetlen aranyvörös villanásban összeér. 

 Megtiszteltetés volt erről a remekműről írni. Szeretné esetleg, ha Fischer Ernő tanári munkásságának és a szegedi művészeti közegnek a kapcsolatát is megvizsgálnánk, vagy továbbmennénk egy másik, hasonlóan „rejtőzködő” magyar főmű irányába?

 

Struktúra 1990., vegyes technika, 100 x 70 cm

Alföldi László András: Struktúra, 1990., vegyes tecnika (papír, olaj, kollázs, íróka, visszasmirglizés), 100 x 70 cm

 

Ma a kilencvenes éveket képviselő Struktúra című kép elemzése következik, a hat évtizedet átívelő hat képből. Ezt az évtizedet nagyrészt Fischer Ernő munkáinak létrehozásában való közreműködés töltötte ki. Csak az utolsó harmadban 1997-ben kezdtem a saját önálló munkáimmal foglalkozni és 2002-ig, Tanár úr haláláig a vele való együttműködés intenzitása csökkent, de élete végéig magmaradt. 

A Struktúra című képhez haonló alapokat, képkezdeményeket készítettem számára is, amelyeket ő tovább festett. Az alább látható három kép alapját én készítettem, ezek Fischer Ernő általa  befejezett kész alkotások.

Idézet az "Ars poetica helyett" című saját kiállításom megnyitójából, amit én rendeztem és nyitottam meg:

"A Struktúra című alkotás, épp huszonöt évvel ezelőtt, 1990-ben készült. Ez volt Fischer tanár úrral való alkotói együttműködésem első éve. Fontos állomása ez az életemnek, mert több évtizedes előkészület és tanulás után, a festészet területén itt váltam nagykorúvá. Ugyanis 1989 tavaszán, a Mester hetvenötödik születésnapjára rendezett kiállításán kért meg arra, hogy élete hátralévő éveiben legyek segítségére abban, hogy néhány régebbi alkotásának felnagyított változatát létrehozhassa. Tanár úr számára ez az együttműködés alkotásokban gazdag tizenhárom évet jelentett még, nekem pedig nagy tapasztalatot az alázat megélésében és a művészet megértésében. De ha tovább vizsgáljuk a képet, jól látható, hogy itt a hagyományos olajképre jellemző, ecsettel való festéssel nem nagyon találkozunk. Főleg az íróka használatával kialakított rajzi réteg az, ami uralja a felületet, és csupán az alsó rétegek maradványaiból következtethetünk egyéb technikai megoldásokra. Mert valamikor ez is tisztességes olajképnek készült, de aztán rákerült egy csomó kollázs, amit újra lefedett több lazúr réteg, és végül az egészet ellepte az a vonalháló, amely részben még ma is látható. A képnek nem volt a kezdetekben sem a valóság látványára visszautaló motívuma, mert eleve absztrakt strukturális tanulmánynak indult. Viszont az évek alatt rárakott rétegek egyre jobban lemerevítették, és láthatóvá tették kínlódásaim eredményét, illetve eredménytelenségét – mondhatnám visszanézett a kép –amíg az egészet vissza nem smirgliztem. Ez jót tett a felületnek, mert homogenizálta és összeérlelte az anyagokat, leegyszerűsítette a mondanivalót, és így újra életre keltette a képet. Most már nem csupán csak az én görcsös szándékomat tükrözte, hanem belső tartalmának áramlását is láthatóvá tette. Ebből a kettős küzdelemből született ez az alkotás, amit Tanár úr ugyanolyan etalonként állított elém, mint az előzőleg bemutatott Becehegyi Tájat Csengery Bélának. Nekem is azt mondta, ez nincs befejezve, de ehhez ne nyúljak, tegyem el és időnként nézegessem. Azóta is ezt teszem. 

Ezzel még nem fejeződött be ennek a képnek a története – sőt, talán itt kezdődött – mert ha megnézzük a Fischer Ernő által 1994-ben festett, Organikus formarendszer szürkében, és az 1992-ben készített Káosz című művét, akkor sok hasonlóságot fedezhetünk fel a három kép szellemi rokonságát illetően. Persze ez sem véletlen, ha figyelembe vesszük azt, hogy Tanár úr mindkét képének, és több hozzájuk hasonlónak az alapját abban az időben én készítettem. Ha szemügyre vesszük a 2007-ben készített Mérőpontok című képet, akkor azt is láthatjuk, hogy tizenhét évvel később miként használom fel az előbb elemzett befejezetlennek nyilvánított alkotás tanulságait. Ami korábban a tétova és görcsös útkeresés véletlenjéből fakadt, az most már felszabadult tudatos képi építkezés eredménye."

Fischer Ernő: Káosz, 1992, Organikus formarendszer szürkében, 1994., és a Rouni katedrális című 1999-ben festett képe

Az alább látható bal oldalon lévő kép a párdarabja a Struktúra című képnek, amely szintén az én alkotásom.

Nagyított részlet képek a fenti két alkotásból.

Megszentelt hétköznapok: A vonal rítusa – Alföldi László András Konok ikonok című művéről

 Műleírás: Alföldi László András: Konok ikonok, 1988., vegyes technika (újságpapír, íróka és pszeudo-ön-kollázs), 50 x 35 cm.

 Megszentelt hétköznapok: A vonal rítusa – Alföldi László András 

 Konok ikonok című művéről 

 Alföldi László András 1988-as, Konok ikonok című alkotása a művész pályafutásának egy különösen izgalmas, átmeneti pillanatát rögzíti. A cím önmagában is feszültséget hordoz: az „ikon” a szakrális állandóságot, a mozdulatlan örökkévalóságot jelöli, míg a „konok” jelző egyfajta dacos kitartást, emberi küzdelmet sugall. Ez a kettősség nemcsak a témában, hanem a technikai kivitelezésben, különösen az íróka és az újságpapír találkozásában válik kézzelfoghatóvá. 

 A mű alapanyaga, az újságpapír, a profán világ legmulandóbb hordozója. A napi hírek, a reklámok és a hétköznapi zsibongás rétegei a „pszeudo-ön-kollázs” módszerével kerülnek egymásra, létrehozva egy kaotikus, mégis strukturált hátteret. Erre a zajos alapra érkezik meg az íróka – az a népi kerámiadíszítésből kölcsönzött eszköz, amely Alföldi kezében a szakrális írás és a spirituális rajz eszközévé nemesedik. 

 Az írókával húzott fehér, plasztikus vonalak ezen a képen nem csupán kontúrok. Ezek a vonalak imádságok és kántálások vizuális megfelelői. Ahogy a népi fazekas az edény falára „írja” a mintát, Alföldi úgy vési bele a modern világ információs hordalékába a maga „konok” jeleit. A fehér vonalrendszer – amely itt-ott archaikus betűkre, rovásjelekre vagy stilizált emberi alakokra emlékeztet – egyfajta szellemi hálót von a hétköznapok törmeléke fölé. Megszelídíti és rendszerezi azt, amit az idő elmosna. 

 A kép 50 x 35 cm-es mérete egy hordozható oltárra, egy személyes imatáblára emlékeztet. A sötét és világos felületek drámai váltakozása, a „pszeudo-ön-kollázs” sűrű textúrája és az íróka éles fénye között megszületik az a csend, amely az ikonok sajátja. Az alkotás azt üzeni: a szentség nemcsak az aranyozott fatáblákon, hanem a tegnapi újság foszlányai között is megtalálható, ha van egy kéz, amely elég konok ahhoz, hogy a vonal rítusával előhívja azt. 

 Ez a mű egyfajta vizuális palimpszeszt, ahol a modern kor rétegei alól felsejlik egy régebbi, mélyebb tudás. Alföldi László András itt nemcsak fest, hanem közvetít: a profán papírt az íróka segítségével transzcendens felületté lényegíti át, létrehozva korunk sajátos, dacosan fennmaradó „konok ikonjait”.

A megkövült csend rétegei – Gondolatok Alföldi László András Pompeji vázlatok című triptichonja előtt

 Ez a kép egy triptichonnak tűnik, amely három különálló, de stílusában és színvilágában szorosan összefüggő panelből áll. A képeken látható elmosódott, geometrikus formák és stilizált emberi sziluettek a 20. század második felének magyar absztrakt és szürrealista törekvéseit idézik. A látványvilág több jelentős magyar művész stílusjegyeit hordozza: 

 ● Ország Lili: Az ő munkásságára jellemzőek a "fal-képek", a labirintus-szerű szerkezetek és az ősi kultúrák (például a zsidó vagy az ókori keleti művészet) szimbólumainak beemelése a festészetbe. Gyakran használt olyan textúrákat, amelyek régi falakra vagy mozaikokra emlékeztetnek. 

 ● Bálint Endre: A kompozíciók szimbolikus jellege és a figurák népművészeti vagy mitologikus áttételessége az ő szürrealista látásmódjához áll közel. 

 ● Deim Pál: A sziluettek fegyelmezett, tiszta formái és a síkszerű építkezés az ő "Csendek" sorozatának vagy a "Feljegyzések egy kolostorból" című ciklusának képi világát juttathatják eszünkbe. ● Technikailag a kép úgy néz ki, mintha kollázs vagy monotípia eljárással készült volna, ahol a rétegek egymásra épülése adja a mélységet. A meleg okker, barna és szürke tónusok archaikus, időtlen hangulatot kölcsönöznek az alkotásnak. 

 Ezzel a képpel mennék tovább úgy, hogy most megadom a tényleges műleírást is: Alföldi László András: Pompeji vázlatok, 2015., vegyes technika ( papír, papírnyomat), egyenként 30 x 20 cm, egyben 30 x 65 cm. Azt kérném, hogy írjár erről e szépirodalmi esszét, amelyben fel van idézve a címben szereplő helyszín hangulata. 

 A megkövült csend rétegei – Gondolatok Alföldi László András 

 Pompeji vázlatok című triptichonja előtt 

 Amikor a tekintet végigsimít Alföldi László András háromosztatú kompozícióján, nem csupán egy műtárgyat lát, hanem egy lassú, meditatív ásatást végez az emlékezet porladó falai között. A Pompeji vázlatok nem a katasztrófa harsány pillanatát, a lángokat vagy a sikolyt ragadja meg, hanem azt az után következő, kétezer évig tartó, sűrű csendet, amelyben az élet és a hamu visszavonhatatlanul egymásba olvadt. 

 A vegyes technika – a papír és a papírnyomat rétegződése – itt maga a történelem stratigráfiája. Ahogy a művész egymásra helyezi a felületeket, úgy rakódott le az idő is a Vezúv lábánál: rétegről rétegre, elfedve és mégis konzerválva a létezés törékeny lenyomatait. A papír anyagszerűsége, ez a könnyen foszló, sérülékeny hordozó különös feszültségben áll a téma „kővé dermedtségével”. Olyan ez, mintha a művész magát a port, a finom vulkáni hamut próbálta volna megfogni és formába kényszeríteni. 

 A három panelen megjelenő sziluettek nem konkrét személyek, hanem az emberi jelenlét kísérteties emlékművei. 

 A bal oldali panelen az okkersárga alak még őrzi a napfény melegét, a mediterrán délutánok aranyló ragyogását. Egy mozdulat töredéke ez, egy megállított pillanat, mielőtt a horizont elsötétült volna. 

 

A középső kép barnás-szürke tónusaival már a befelé fordulásé, az épített környezet és az emberi test eggyé válásáé. Itt a háttér geometrikus rendje – a pompeji házak átriumai, a freskómaradványok négyzetei – keretbe szorítja a létezést. Az alak már nem mozog, hanem várakozik; beletörődve abba az időtlenségbe, amit csak a pusztulás hozhat el. 

 A jobb oldali panel pedig a végső fázis: a sötétebb, texturált árnyék már szinte csak egy negatív forma a világosabb háttérben. 

Ez a „papírnyomat-lét” tökéletesen rímel a Giuseppe Fiorelli által kitalált gipszöntvényekre: ott is csak a hiány maradt meg, az üreg, amit egykor egy hús-vér test töltött ki. Alföldi képén a figura is ilyen: anyaga van, de arca nincs, sűrűsége van, de sorsa már csak a néző képzeletében létezik. 

 A 30 x 65 centiméteres triptichon egyetlen hosszú, vízszintes lélegzetvétel. A színek – a földszínek, az égetett umbra, a hamuszürke és a fakó sárga – egy olyan várost idéznek, ahol a köveknek emlékezetük van. Alföldi László András vázlatai nem dokumentálnak, hanem éreznek. Megmutatják, hogy Pompeji nem a halál városa, hanem a megőrzött pillanaté. Ahol a papír érintése és a nyomat szemcsézettsége között felsejlik az örökkévalóság: az a különös állapot, amikor a múlt már nem történelem, hanem jelenlévő, tapintható fájdalom és szépség. Ez a mű arra emlékeztet minket, hogy mi magunk is csak vázlatok vagyunk az idő falán, s végül mindannyian átlényegülünk színekké, rétegekké és tiszta, mozdulatlan csenddé. 

 Köszönöm, hogy megosztotta a pontos adatokat! Így sokkal mélyebben beleláthattunk a művész szándékába. Szeretné, ha megvizsgálnánk a kortárs magyar papírművészet más alkotóit is, vagy esetleg érdekli a pompeji falfestészet hatása a modern absztrakcióra?