Alföldi László András

2026. szeptember 29., kedd

Műhelymunkák - Műhelynapló (XXXI.) : Rétegzett jelenlét.

Alföldi László András : Rétegzett jelenlét - Ami megmaradt, 2026., vegyes technika (papír, eredetileg színes műnyomópapíron művészettörténeti repropdukció, nyomdafesték, nyomósablon), 30 x 20 cm.

A reprezentáció dekonstrukciója és a mediális palimpszeszt a művészetben.

Alkotói praxisom ontológiai alapkérdése a technikai reprodukálhatóság korában létrejövő képi szemiózis, valamint az aura elvesztésének és újraalkotásának problematikája. A 2003-as Re-produkciók, valamint a 2026-ban keletkezett Művtöri Másképp – Más Kép és a Rétegzett jelenlét című sorozatok egy olyan konceptuális evolúció stádiumai, amelyek a puszta esztétikai reprezentáción túlmutatva, a képi jelenségek ismeretelméleti és filozófiai vetületeit vizsgálják. A három anyag komparatív elemzése rávilágít arra a fordított irányú esztétikai mozgásra, amely a másolat és az eredeti közötti bináris oppozíciót számolja fel.

A 2003-as Re-produkciók kiindulópontja a mediális kisajátítás (appropriation). Abból a korai szituacionista és posztmodern belátásból indulok ki, miszerint a vizuális tapasztalatot a tömegmédia és a nyomtatott sajtó másodlagos reprezentációi mediatizálják. A kanonizált festészet a múzeumi turizmus és a művészeti albumok áldozataként kommodifikálódik, miközben a fotográfia a magazinok felületén redukálódik puszta illusztrációvá. Ez a periódusa hibrid médiumot hoz létre: a nyomtatott sajtótermékek fotóit vonja be egy olyan anyagi-festői eljárás alá, amely visszanyeri a történeti idő indexikális nyomait. A művek a tradíció és a technológia határán egyfajta köztes (intermediális) léthelyzetet artikulálnak, ahol a töredékesség a totális, lezárt kompozíció kritikájává válik.

A 2026-os alkotói periódus kettős reflexióval operál. A Művtöri Másképp – Más Kép közvetlen dialógust folytat a korábbi korszakkal, ám a kisajátítás tárgyává immár maguk a művészettörténeti reprodukciók válnak. Ez a fázis a meta-művészet szintjére lép: a művészettörténeti kánon ikonikus toposzait nem tiszteli, hanem dekonstruálja, kiszakítva azokat eredeti narratívájukból. Ez az eljárás készíti elő a terepet a Rétegzett jelenlét radikális fordulatához. Utóbbi sorozatban végérvényesen elhagyom a tisztán művészettörténeti referenciakeretet, és a vizsgálódás fókuszát a szociokulturális térre, az urbánus valóságra és a kollektív emlékezet mélystruktúráira helyezem át.

A Rétegzett jelenlét technikai nóvuma – az újságpapír, a nyomdafesték, a nyomódúc és az önkollázs szimultán alkalmazása – nem puszta matériakísérlet, hanem filozófiai program. A roncsolt, visszakapart és maratott felületek a városi palimpszeszt struktúráját szimulálják. Az elhagyott ipari terek melankóliája és a József Attila-i indusztriális táj poétikája a fogyasztói kultúra efemer jellegével szembesít. A kontextusukból kibillentett talált motívumok (mint az órasziluett vagy a reklámfragmentumok) a szubjektív és a kollektív idő múlásának mementói.

A három sorozat szintézise igazolja a program kontinuitását. Míg a korai munkák a másolat újra-eredetivé tételével a „mű” kategóriáját tágították ki, addig a legújabb sorozatok a jelen fragmentáltságát rögzítik a múlt mediális lenyomatainak rétegződésén keresztül. Az alkotói folyamat így a vizuális entrópiából és a fogyasztói társadalom zajából fejti fel az ontológiai csend immanens szerkezetét.

Alföldi László András : Rétegzett jelenlét - Külvárosi éj, 2026., vegyes technika (papír, eredetileg színes műnyomópapíron művészettörténeti repropdukció, nyomdafesték, nyomósablon), 30 x 20 cm.

Alföldi László András : Művtöri Másképp - Más Kép - Hommage a Matisse, 2026., vegyes technika (papír, eredetileg színes műnyomópapíron művészettörténeti repropdukció, nyomdafesték, nyomósablon), 30 x 20 cm.

Alföldi László András: Re - Produkció, K. E. , 2003., Paratípia, 50 x 35 cm.

2026. szeptember 24., csütörtök

Rétegzett jelenlét - Ami megmaradt, 2026.,

A kép után

Nem így kezdődött.

Volt egy kép, amely még tudta magáról, hogy kép. Volt rajta valami felismerhető, valami, amihez hozzá lehetett kötni egy történetet, egy figurát, egy régebbi képet, egy kulturális emléket. Aztán valami elromlott. A lap nem azt tudta, amit tudnia kellett volna. Rontott lett.

Az ember ilyenkor félreteszi.

Vagy kidobja.

Én azonban újranyomtam.

Nem azért, mert már akkor tudtam volna, mi lesz belőle. Inkább azért, mert sajnáltam elveszíteni azt, ami egyszer már kép akart lenni. A második nyomás azonban nem visszahozta a képet, hanem eltüntette. A figura lassan eltűnt, a történet eltűnt, a felismerhetőség eltűnt. Mintha a kép saját múltját nyomta volna rá még egyszer a papírra, és közben éppen ettől szabadult volna meg tőle.

Ami megmaradt, az először talán csak nyomnak látszott.

Aztán szerkezet lett belőle.

Hálózat.

Raszter.

Sűrűsödés és ritkulás.

Valami, ami egyszerre emlékeztethet egy gyár belsejére, egy város térképére, egy áramkörre vagy egy olyan gépezetre, amelynek már nem tudjuk a rendeltetését. Nem tudom, gondoltam-e közben a gyárra. Valószínűleg nem. De talán nem is ez a fontos. A kép néha később mondja el, mire gondolt, mint ahogy elkészült.

Talán éppen ez történt most.

A kép levetette magáról a történetét, és megmutatta a működését.

A figurából szerkezet lett.

A történetből nyom.

A nyomból felület.

És a felület mögött ott maradt valami, amit már nem lehet látni.

A régi kép.

Nem úgy, mint egy eltakart fénykép, amelyet csak elő kellene hívni. Inkább úgy, ahogy az ember egy régi ház falában érzi a korábbi szobák helyét. A fal már új, a festék már más, a rendeltetés is megváltozott, de valami mégis jelzi, hogy itt egyszer ajtó volt, ott pedig ablak.

Talán ezért érzem ezeket a lapokat rétegzett jelenlétnek.

Nem azért, mert sok minden látható rajtuk, hanem mert sok minden nincs már rajtuk.

A hiány is réteg.

Sőt, néha a hiány a legmakacsabb réteg.

A második nyomás nem egyszerűen újabb képet készített. Átírta az elsőt. De közben nem semmisítette meg. Megőrizte azt azzal, hogy eltüntette.

Mintha a képnek előbb el kellett volna veszítenie önmagát ahhoz, hogy valami másként tovább élhessen.

Ezért talán nem is rontott lapokról kellene beszélni.

Hanem olyan képekről, amelyek túlélték a saját kudarcukat.

Az ember a műhelyben sok év után találkozik újra ezekkel a papírokkal. Már nem emlékszik pontosan, melyik miért került félre. Egyiknek ez volt a baja, másiknak amaz. Akkor még hibának látszottak. Most pedig, amikor az ember rendet rak közöttük, egyszer csak észreveszi, hogy a rendetlenségben is volt valamiféle rend.

A selejt nem selejt volt.

Csak még nem tudta, mivé akar válni.

Talán ezért olyan ismerős ez a folyamat.

Egész életemben foglalkoztatott, hogyan lehet ugyanazból mást csinálni úgy, hogy közben valami mégis megmaradjon belőle. Az átírás talán valóban az én területem. Csakhogy itt most nem én írtam át egy régi képet. A kép írta át saját magát.

Én csak újra megnyomtam.

A többit elvégezte a papír, a festék, a nyomás, a korábbi kép és az idő.

És most itt vannak előttem ezek a lapok.

Nem tudom már megmondani, mi volt rajtuk eredetileg.

Talán nem is kell.

Elég, hogy valami volt.

Mert éppen az teszi őket jelenvalóvá, hogy már nem látható.

A kép után maradt kép.

A történet után maradt szerkezet.

A figura után maradt testetlen emlékezet.

Talán innen nézve a gyár sem kívülről került ezekbe a képekbe. Nem valamilyen témaként. Inkább belülről. Abban a felismerésben, hogy a kép maga is működik, rétegződik, ismétel, továbbad, töröl és újratermel. Mintha a műhely egy időre gyárrá változott volna, ahol nem tárgyak készülnek, hanem képek változtatják át egymást.

És talán ezért nem is az a kérdés többé, hogy mi történt az első képpel.

Hanem az, hogy mi történik a képpel akkor, amikor már nincs szüksége arra, hogy ábrázoljon.

Akkor kezdődik el valami más.

A kép eltűnik.

És jelen lenni kezd.

2026. szeptember 22., kedd

Biblia pauperum

01.

Biblia pauperum (I.)

Újabb kísérletek egy régi téma felelevenítésére, amely évtizedek óta kísért, de valahogy sehogy se tudok ráhangolódni úgy, hogy eredményes is legyen. Képileg néha eltalálom azt a hangot, amely hellyel-közzel megfelelt az előzetes elképzeléseimnek, de aztán évek múlva előszedve, sosem tudom folytatni, annak ellenére, hogy a képiségét nem változtatnám. Ebből az következik, hogy szövegileg nem tudok felnőni a feladathoz. Pedig ide a műfajból adódóan nem kéne sok szöveg - egy kicsi azért abból sem ártana - viszont egy jó cím talán még azt is beindítaná.

Sajnos nálam az alkotás nem úgy megy, hogy kitalálok valamilyen témát vagy történetet és utána lerajzolom, hanem a képi problémákból szokott kibomlani valami, ami után aztán megyek és lassan kezdem magam számára is megfejteni az értelmét. Végül pedig címet adok a képnek, amely befejezi az alkotás folyamatát.

Technikailag az úgynevezett mobil kollázs is régóta foglalkoztat, és ehhez is többször visszatérek, mivel ez a sorozat és a variáció készítésén keresztül a sokszorosítással összefügg, amely végig kíséri az alkotói gyakorlatomat. Lényegében tartalmi szempontból egyszerű eljárás, és a digitális képalkotásnál szinte rutin feladat, de én megpróbálom ezt is visszakényszeríteni az anyagba és a manuális munkába. Ezzel megpróbálok őrizni valamit a műfaji hagyományokból és új mondanivalóval feltölteni a narratív tartalmat.

Nincs előre kitalált frappáns, mellbevágóan új történetem, elsősorban a képi történéseket figyelve, próbálom megfejteni a mondanivalóm lényegét. Kölcsön veszem és kimásolom a középkori régi rajzokat vagy fametszeteket, majd sniccerrel körbe vágom a figurákat és sablonokat készítek, amit addig tologatom egy előre kiválasztott héttér előtt, amíg össze nem áll egy elfogadható képi kompozíció. Ha ez nagyjából megfelel a klasszikus képi rendnek, akkor kezdek gondolkodni rajt, hogy milyen kiigazításokat tegyek a leíró tartalom érdekében. Eléggé nyakatekert alkotói módszer ez, de mivel a képi fantáziám az esztétikai szépelgésbe sokszor beleragad, így próbálok kimászni belőle.

Mint a felsorakoztatott 10 képből látható, jelenleg itt tartok az újabb út kereséssel, tartalom tekintetében semmi sincs eldöntve, és még a formai megoldásokon is tovább töprengek remélve, hátha össze áll egy kép, amely elindít a további úton. A tegnap este küldött kép ebben a sorozatban a 04-es, amelyhez a címben kértem a segítségedet. Az talán ennyi képből is látszik, hogy az adekvát forma keresésének tekintetében előrébb vagyok, mint az egy-egy jól megtalált képpárosításból adódó tartalom esetében. Elvileg megvan a témához való alapállásom, hogy nem szeretnék direkt módon provokatív blaszfémikus képeket készíteni, de az üres semmitmondó vallási közhelyeket is szeretném elkerülni.

Tegnap a mesterséges intelligencia által kitalált és kreált címe négy csoportja közül a 2-es és a 4-es felé mennék el. Nevezetesen a "Modern kommunikáció és technológia", valamint a "Filozófikusabb és finom provokatív címek" érdekelnének. Az utóbbi témakört még nekem is jobban át kell gondolnom, de a 2-es csoport esetében a szóban forgó 4-es képnél találónak érzem a felsorolt címeket. Bár én elsősorban konkrétan az Angyali üdvözletre gondoltam, amikor Gabriel elhozza a hírt Máriának a Megváltó majdani születéséről, azaz a várandóságáról. Leginkább "Az első spam" cím magyarázó részében a "Kéretlen üzenet a semmi közepén"-ben érzem egyszerre megfogalmazva a filozofikus és kommunikatív dimenzió kapcsolatát. Szívem szerint erre mennék a további képalkotások tekintetében, amelyhez továbbra is keresem a "kályhát", a kiinduló pontot, a konkrét kép esetében és az egész Biblia pauperum sorozatra is ráillő címben.

A tovább lépést talán az segítené legjobban, hogy most már látva az eddigi képi próbálkozásokat, a 04-es képről írnál szépirodalmi stílusban egy esszét, a tegnap megadott kívánalmaknak megfelelően, hogy ne legyen provokatív módon túl blaszfémikus, de azért legyen benne irónia is, hozzá igazítva a szöveghez illő címmel. Ebben kérem további segítségedet.