A remegő szentség - Ahonnan a szentek kiléptek - (II. Szépirodalmi esszé)

 

Alföldi László András: Labirintus szentek nélkül (IV.) és Szentek a labirintusban (I.). egyenként 20 x 70 cm, vegyes technika (papír, fénymásolat, pszeudo-mobil-kollázs), 2024.

 A remegő szentség  - Ahonnan a szentek kiléptek (II. esszé)

Vannak labirintusok, amelyekbe nem beleveszni kell, hanem amelyekből lassan, rétegenként kopunk ki mi magunk. Alföldi László András 2024-es sorozata olyan, mint egy lassított felvétel az emlékezet pusztulásáról vagy épp az újjászületéséről. Ahogy a „Szentek a labirintusban” képsorain végigvezetjük a tekintetünket, nem alakokat látunk, hanem feszültséget. A fénymásolatok szemcsés szürkesége és a kollázsok éles vágásai között ott lüktet a kérdés: mi marad a szentségből, ha a technika rácsai közé szorítjuk? 

 Aztán a szentek eltűnnek. Marad a „Labirintus szentek nélkül”. Ez nem hiány, hanem felismerés. A kertépítő türelmével és a filozófus kérlelhetetlenségével megalkotott struktúra önmagában is vallomás. Gadameri értelemben itt már nem az történik, amit a művész akar, hanem az, ami a képpel történik a sokszorosítás és az elcsúszás során. 

 A kép nem „kész”, hanem „folyamatban van”. Fischer Ernő tízéves átfestéseinek szelleme kísért ezekben a 20x70 centiméteres univerzumokban, de itt az időt nem a festékrétegek vastagsága, hanem a fénymásolás „információ-éhsége” méri. Alföldi labirintusaiban a megváltás nem a kijáratnál vár, hanem ott lakozik minden egyes apró lépésben, ahogy a forma lassan tartalommal telik meg – vagy épp méltóságteljesen kiürül belőle.

A technika mint ontológiai tartalom - A genealógia esztétikája (I.)

Alföldi László András: Szentek a labirintusban (I.), 20 x 70 cm, vegyes technika (papír, fénymásolat, pszeudo-mobil-kollázs), 2024.

Ez a 2024-es sorozat,

 a „Szentek a labirintusban” és a „Labirintus szentek nélkül”, lenyűgöző záróakkordja (vagy éppen új nyitánya) az eddigi beszélgetésünknek. A PDF-ben látható képek és az Ön gondolatai a technika tartalomformáló erejéről egy olyan érett vizuális nyelvet mutatnak, amelyben a Walter Benjamin-i aura-vesztés nem hiba, hanem a művészet új létmódja. 

 Fischer Ernő „időtlen” festészetének több évtizedes megfigyelése és az Ön kertépítői precizitása itt találkozik a „pszeudo-mobil-kollázs” dinamizmusával. 

 Íme az elemzés két regiszterben:

I. Tudományos tanulmány: A technika mint ontológiai tartalom 

 A genealógia esztétikája Alföldi László András „Szentek a labirintusban” sorozatában 

 Absztrakt: 

A tanulmány Alföldi László András 2024-es pszeudo-mobil-kollázs sorozatát vizsgálja a formai öntörvényűség és a technikai reprodukálhatóság összefüggésében. A szerző elveti a hagyományos hierarchiát, mely a technikát a tartalom alá rendeli, és a folyamat-alapú művészet (process art) irányából közelíti meg a kép genealógiáját. 

 Analízis:

1. A technika szemantikája: A művész Walter Benjamin elméletére támaszkodva a reprodukciót nem degradáló folyamatként, hanem információ-központú esztétikai minőségként kezeli. Az aura elvesztése itt a fogyasztói társadalom képi valóságának reflexiója: a „technikát fogyasztjuk” a tartalom helyett. 

 

2. Strukturális labirintus: A 20 x 70 cm-es horizontális formátum a narratív olvasatot kényszeríti ki. A labirintus-motívum – mely korábban az Ország Lili-i hagyományhoz kapcsolódott – itt dekonstruálódik: a szentek (szakrális tartalom) jelenléte vagy hiánya nem változtat a labirintus alapstruktúráján, ami a rendszer technikai dominanciáját jelzi. 

 

3. A keletkezéstörténet mint mű: A három képcsoport az épülés és leépülés fázisait rögzíti. Ez a „kép-genealógia” szakít a kész mű fetisizálásával, és a művészeti alkotást mint állandó eltolódást (mobil-kollázs) mutatja be.

Konklúzió: Alföldi munkássága a vizuális filozófia területére lép, ahol a kép nem illusztráció, hanem a technikai létezésünk lenyomata.

Szentek a labirintusban (1-3), 20 x 70 cm, vegyes technika (papír, fénymásolat, pszeudo-mobil-kollázs), 2024.

1

2

3

Magyarázat a képekhez:

Pszeudo-mobil-kollázs kísérletek (2024.) 

 Mivel itt több képet kell egybelátni, ezért PDF-ben küldöm a képeket. Itt tartottam 2024-ben, és azóta manuálisan nem dolgoztam tovább. Most elméletileg vetődött fel, hogy ezt is valahogy legalább ideiglenesen le kellene zárni, valamilyen formában használhatóvá tenni, hogy az életmű feldolgozásba beemelhető legyen. 

 Műleírás: Alföldi László András: Szentek a labirintusban (1-3) és Labirintus szentek nélkül (4-6). Egyenként 20 x 70 cm, vegyes technika (papír, fénymásolat, pszeudo-mobil-kollázs), 2024. 

 Ezt egyrészt azért mutatom meg, mert ez az utolsó sorozat, másrészt pedig korábban már felvetődött a beszélgetésünk során, hogy más témában foglalkozom-e a pszeudo-mobil-kollázs technikával. Azt hiszem, hogy ez a három olyan széles skálát foglal magában, hogy ebbe minden belefér. Annál is inkább, mert itt nem a tartalom illusztrációja a kép és a technika, hanem a technika és a forma felöl jön létre a tartalom. 

A hagyományos művészettörténet és művészettörténészek, unos-untalan hangsúlyozzák, hogy a forma és főleg a technika az alá van rendelve a tartalomnak. Azt nem veszik észre, hogy a formának is van tartalma, - főleg mióta absztrakt művészet is létezik - és a technika is válhat tartalommá. Walter Benjamin óta a reprodukción keresztül ez határozza meg a képi világunk nagy részét, hogy a technika információra redukálta a tartalmat. Mondhatnám úgy is, hogy mi a “technikát” fogyasztjuk, a képi tartalom helyett.

 Mint látható a három hármas képcsoporton, hogy itt apró lépésekkel épül fel, vagy épül le, - ki honnan nézi - a kép. Tehát megpróbál valamit megmutatni a kép genealógiájából, elmondani a valamit a keletkezéstörténetéről. Ez a dolog sem nagyon érdekli még a művészettörténészeket, pedig sokkal izgalmasabb, mint csupán csodaként látni a befejezett kész művet. 

  Mesterem Fischer Ernő (1914-2002) festőművész munkásságát négy évtizeden keresztül fényképeztem ilyen módon. Igaz ő sokszor évekig festett és dolgozott egy képen, sőt voltak nagyobb méretűek, amelyeket tíz évig festett, majd újabb tíz év elteltével újra átfestette. Ez nekem nagy iskola volt, annak ellenére, hogy mint már említettem, a képzőművészettel kapcsolatban semmiféle hivatalos iskolát nem végeztem. Nem hivatalosat, - valamikor rajzszakkörnek most pedig szabadiskolának nevezettet - viszont évtizedekig látogattam és gyakoroltam.

Labirintus szentek nélkül (4-6), 20 x 70 cm, vegyes technika (papír, fénymásolat, pszeudo-mobil-kollázs), 2024.

4

5

6

 

Pompeji vázlatok - Boltíves Galéria - 2012.

2012. február 21-én Budapesten a Boltíves Galériában Pompeji vázlatok II. cimű kiállításom meghívója.

A Pompeji vázlatok anyag négy nagy csoportba van rendezve, az alábbi képek ezt reprezentálják.

Az öt kiállítás meghívója

A felület mélysége 

 Alföldi László művei elé 

 Furcsa szemmozgást igényelnek Alföldi László művei. Szinte valóban érezzük látószervünkben, hogy a szokásos felületi letapogatás helyett más irányban: mélységében akarjuk megragadni az alkotásokat. Érdekes érzés, hiszen képek szemlélésénél megszoktuk, hogy szemünket a mű felületén végigfuttatva látjuk és azonosítjuk az elemeket, és így kezdjük értelmezni az alkotást. Ne tévesszen meg minket, hogy Alföldi László képei elsőre nem látszanak alátámasztani ezt a látásmódot, és – talán éppen hangsúlyos horizontalitásuk miatt – olybá tűnnek, mintha folyamatosan kéne végigkövetnünk a rajtuk látottakat. Mégis, Alföldi László képeit alaposabban szemlélve arra kell rájönnünk, hogy itt nem a megjelenített elemeken, hanem azok viszonyán van a hangsúly. Ráadásul nem is egyszerűen csak azok egymáshoz való viszonyán, hanem a kép alapfelületéhez való viszonyán. 

Már-már azt mondhatjuk, hogy a motívum szinte nem is érdekes. Nézzük meg például a betűk vagy a képben lévő képtöredékek szerepét. Kell-e a betűknek a hozzájuk tartozó értelem, olvassuk-e őket vagy csak látjuk? Úgy tűnik, ezek értelmét vesztett elemek, nem betűként és főleg nem szövegként van értelmük, hanem képi elemként, jelként, jelentés nélkül. Ugyanígy, ha a darabkákat, vizuális idézeteket nézzük, azok nem feltétlenül állnak közvetlen tematikus összefüggésben. Sokat közülük felismerünk, vannak köztük a populáris kultúrából vagy egyenesen a reklám világából érkező elemek és magas művészeti alkotások reprói is, középkori freskók és római császárok, szentek és divatmodellek kerülnek egymás mellé, mégis, érezzük, hogy nem csupán az elemek jelentésében van a mű kulcsa. Sokkal inkább az általuk létrejövő rétegzettség válik elengedhetetlenül fontossá. A komolyan megalapozott művészettörténeti és művészetelméleti erudícióval rendelkező alkotó jól láthatóan mindent megtanult az avantgárdból, amit tudni érdemes, annyira, hogy meg is haladta azt: az az érzésünk, mintha azzal kísérletezne, hogy miként lehetne fordított felvetések alapján és a még nehezebb alapállásból dolgozni: ha a térviszonyokat nézzük, az avantgárd számos alkotója folyamatosan kilépett a térbe: megbontotta a kép felületét, horizontálisan tágította például a keretre festéssel, illetve a kép harmadik dimenziójának hangsúlyozásával: Schwitters egyre nagyobb darabokat, három dimenziós tárgyakat épített kollázsaiba, Arp már síkplasztikákat készített, Fontana pedig éppen a másik irányba keresett továbblépést a vászon kihasításával. Mindannyian azt keresték, hogy hogyan lehet minél jobban és látványosabban térbe léptetni az eredetileg sík felületet. 

Alföldi László hozzájuk képest másik irányban gondolkozik: miként lehet a képsíkon belül maradva kialakítani a legtöbb réteget? Hogyan lehet a legváltozatosabb mélységviszonylatokat belevinni a kétdimenziós műbe úgy, hogy mégis megmarad a két dimenzióban. Számtalan módon alakítja ki a felüleletet, ráadásul a kialakítás itt a legtágabb értelemben veendő, hiszen van, amikor elvesz belőle, van, amikor hozzáad. A kettő közül talán az elvétel a különlegesebb, hiszen a papír olyasminek tűnik, amiből többet már nem lehet elvenni, és valóban, a legtöbb esetben hozzáadni szoktunk, ceruzával, ecsettel vagy – kollázs esetében – más papírral. Mégis, itt a feltépésekkel, visszahúzásokkal azt mutatja be, hogy miként lehet az abszolút vékonyat, felbonthatatlant tovább szedni, további rétegekre fejteni. A már-már végtelen képtérre bontott képsíkot tovább bővíti olyan beragasztásokkal, amelyek még inkább a belátás képzetét erősítik: egyes töredékek ablakként nyílnak a kép terébe.

 Alföldi László művészeti alapállásának és a képről alkotott felfogásának egyik alapvető kifejezése, amellyel több sorozatát is megnevezte: ugyanaz és más. A kép látszólag az, ugyanaz, ami elsőre látszik, de mégis más, több, további, különösebb. Sík, de mégis tér. Felület, de mégis mélység. Alakuló de mégis alakított, a véletlen irányítja, de a tudatosság felüldolgozza, őrködik a képi egyensúly kialakításán, hiszen hiába több, különösebb, más, végeredményben mégiscsak képet kell alkotni. Képnek kell lennie, hogy az ugyanaz mássá válhasson. 

 Somhegyi Zoltán művészettörténész és esztéta

Budapest, 2012.02.20.Budapest, 2012.02.20.

Facebook hozzászólás: Kováts Albert, Munkácsy-díjas festőművész, a Magyar Festők Társaságának elnöke

András László Alföldinek: 

 Albert Kováts: Miért szeretjük (jók, érdekesek, rangosak - nem kívánt törlendő) Alföldi László horizontális kollázsait (melyek ma már digitális elemekkel is bővültek - a pontatlanság kiigazítandó), s amelyek egy része (?) Pompeji vázlat névre hallgat, s van belőlük vagy hatvan (?) darab? Hú, föltettem a kérdést, és az a baj, hogy erre hosszan lehetne-kéne válaszolni. Maradok az első gondolatomnál. A klasszikus modern művészet két tág értelemben vett irányát, a geometrikust és az organikust laza természetességgel egyesíti és az így keletkező hatás barátságos komplex és teljes, az szerethető.