Mint a fenti meghívón látható, ez a tárlat 2015-ben, a gr. Bercsényi Zsuzsanna Városi Könyvtár Galériájában volt megrendezve, Hommage á Fischer Ernő címmel, Fischer Ernő (1914-2002) születésének 101. évfordulója alkalmából. Azért nem 2014-ben, a centenáriumi évben, rendeztük ezt a kiállítást, mert akkor a Fischer Ernő Alapítvány a mester életművéből három önálló bamutatót tartott, illetve volt még abban az évben egy közös mester és tanítvány tisztelgő kiállítás is. Ugyanaz a társaság - Budaörsi Műhyely - tagjai, akik ez utóbbi közös kiállításon szerepeltek, 2015-ben egyéni tárlattal is megemlékeztek (Kölűs Judit (1950-1994), T. Horváth Éva, csengery Béla és Alföldi László András) mesterükről.
Így került sor az én egyéni kiállításomra, amelyet magam nyitottam meg, az alább majd olvasható Ars poetica helyett - Ars poetica utólagos címmel. Akkor nem gondoltam, hogy itt nagyjából megfogalmaztam azt, amít egy ilyen jellegű írásban szoktak. Csak most, tíz év távlatában, az életmű feldolgozása közben vált világossá előttem, hogy ma sem tudok mást mondani erről, és most is vállalható. Előtte és utánna olvasható még két írás erről a szövegről, amely a mesterséges intelligenciával folytatott, hosszan elnyúló értelmező párbeszéd során alakult ki.
A módszer számomra nem technikai segítséget jelent, hanem gondolkodási helyzetet: olyan dialógust, amelyben a saját kérdéseim, kételyeim és előfeltevéseim viszhangot kapnak, majd módosulnak. A szövegek nem "gépi válaszok", hanem egy közös gondolkodási tér lenyomatai, amelyben a végső felelősség, szelekció és értelmezés minden esetben az enyém.
I. Ars poetica (sűrített, vállalt állításokkal)
Ars poetica az időről és a képről
Nem tudom, festő vagyok-e. Hatvan éve hordozom ezt a kérdést, és ma már nem hiszem,
hogy eldönthető. De egy dolgot biztosan tudok: a kép számomra az idő megállításának
egyetlen hiteles módja.
Nem a pillanat fényképszerű rögzítéséről beszélek, nem az élmény naiv konzerválásáról.
Hanem az anyagban megképződő időről. A festett, karcolt, rétegzett, visszacsiszolt felület
idejéről. Arról az időről, amely nem elmúlik, hanem felhalmozódik.
A kép számomra nem ábrázolás, hanem időréteg. Nem látvány, hanem egzisztenciális
tapasztalat. A legszebb kép is magában hordja az elvesztett idő tudatát, ezért nem lehet
pusztán örömteli. A kép szembesít. Visszanéz. Számon kér.
Az álló idő időtlensége csak a megalkotott képben tapasztalható meg. Ott, ahol az anyag és
a tudat egymásra rakódik. Ahol a felület és a mélység együtt lüktet. Ahol a mozdulatlan
forma mégis belső mozgást hordoz.
Ezért lett számomra Pompeji metafora. Nem topográfiai hely, nem turisztikai élmény, hanem
a rétegződő idő képe. Az anyagban rögzült múlt jelenidejűsége. A halottnak hitt város élő
kisugárzása.
Műveim anyaga – magazinpapír, csomagolóanyag, kopott festékréteg, digitális struktúra –
mind a mulandóság hordozója. A fragmentálás és a geometrikus szerkezet egymásnak
feszülése az idő és az állandóság feszültségét jeleníti meg. A kép így válik egyszerre
esendővé és maradandóvá.
Fischer Ernőtől azt tanultam, hogy a mű nem lezárt aktus, hanem folyamat. A kép él.
Változik. Visszafogadja az időt. Nincs végleg befejezett állapot, csak egy adott pillanatban
vállalt megállítás.
Számomra a festészet nem hivatáscímke, hanem szellemi létkérdés. Mindegy, hogy
alkotóként vagy szemlélőként állok a kép előtt: ha sikerül kilépni a pillanat sodrásából, és
belépni az idő rétegzettségébe, akkor a kép betöltötte feladatát.
Ars poetica helyett - Ars poetica
Ha jól belegondolok, kisiskolás kortól, lassan hatvan éve vajúdok azon, hogy mi módon
legyek festő, vagy mi módon ne legyek az. Mivel máig nem tudtam eldönteni, nem látom
nagy valószínűségét annak, hogy életem hátralévő éveiben, ebben a kérdésben előrébb
jutok. Ezért e tekintetben ma már feladok minden járhatónak tűnő utat, és úttalan útakon
bolyongva keresem tovább azt, amit a kezdeteknél már megtaláltam. Azt a titkot, amit
számomra csak a kép tud megadni, hogy megállítja az időt. De itt nem a bennem kavargó
mentális képek tovatűnő idejére gondolok elsősorban - pedig néha milyen jó is volna a
fényképező ember naiv hitével egy-egy szép pillanat megállítása – hanem az alkotott módon
az anyagban rögzített képek idejére, és azok számon kérő és sokszor kínzó
visszapillantására. Mert a legörömtelibb kép, ha szép is, a mélyén magában hordja az idő
elvesztésének pillanatát, és ez által szembesít a múlandóságunkkal, ami elégikus lehet, de
örömteli nem.
Mert az álló idő időtlensége csak a képzőművészileg megalkotott képben tud megmutatkozni – bármilyen technikával készüljön az – az alkotó és befogadó egyaránt csak itt tudja átélni.
Ezért aztán mindegy, hogy festő e valaki, vagy csak a kép szemlélője, ha belemélyed
egy-egy alkotás látványába, pár pillanatra rátalál az örökkévalóságra, az álló időre, de
hosszabban elidőzve, ott is tovább bolyongva, megfejthetetlen titkokra talál. Mert a
megalkotott művek tükrében láthatjuk magunkat igazán, ahol az anyagban megformált kép
belső történései, és külső történetisége sokszor valóságosabb, mint mi magunk vagyunk. A
mentális pillanatokon túljutva, megmutatja a bennünk összesűrűsödött időt. Felráz az itt és
most kábulatából, és a saját történetiségünkbe lök. Ez az a pont, ahol mindegy, hogy festő
vagyok vagy nem, és hiába próbálok menekülni a megalkotott kép számon kérő tekintetétől,
a művel szembesülni kell.
Ezt tudva ősz fejjel, lassan szabadulok vajúdó pályaválasztási dilemmáktól, és nyugodt
szívvel hagyom el azokat az utakat, amelyek eddig sem vittek közelebb a festővé váláshoz.
De járatlan utakon keresem tovább a kép egzisztenciális titkait, ami a kezdetektől magával
ragadott. Mert akár az én alkotásom, akár másé, ma is szellemi létkérdés számomra az
alkotott képpel való találkozás, az időtlenségben való szemlélődés, és ez által a pillanatnyi
időből való kiszakadás.
Így visszatekintve alkotói múltamra, és az itt látható Pompeji vázlatokra, kezdem érteni, hogy
az utóbbi években - annak ellenére, hogy sohasem jártam ott – miért éppen Pompejinél
kötöttem ki. Mert számomra az álló idő és Pompeji egy. Ezért az idő problémáját felvető
elmélkedéseim egyrészt a Hommage a Fischer Ernő címhez köthetők, másrészt pedig
ebben a fogalomban sűrűsödik az a legáltalánosabb szellemi örökség, amit a Mestertől a
saját képi világomban realizálható. Mivel nekem Pompeji nem lehetett turisztikai
látványosság, benyomások alkotásra inspiráló élménye, vagy topográfiai látlelet, amely
ábrázolása megreked a külsőségekben. Ezért számomra csak belülről megélt képi metafora.
Egymásra rétegzett saját időtapasztalat, ami a halottnak hitt ókori városban, az
odalátogatóknak oly eleven élő valóság tud lenni. Az anyagban rögzült idő kisugárzása, a
felület és a mélység együtt lüktető valósága, és a megállt idő lassú mozgása., a száguldó
pillanatnyiság itt és mostjában.
Az egyes művek alapjául szolgáló színes magazinok újság lapjainak gyorsan elenyésző
matériája, és az egyik hétről a másikra aktualitását vesztő tartalmisága, a merített papír és a
szegényes csomagolóanyag esendősége, valamint a smirglivel koptatott festékréteg, már
eleve magában hordozza a mulandóság felidézésének lehetőségét. A hordozó anyagra
festett vagy nyomtatott vizuális tartalom fragmentálása pedig csak tovább fokozhatja ezt az
érzést, és egyben betekintést enged a dinamikus képi történés mélyebb rétegeibe. Ezzel
szemben viszont a kompozíciós megoldások feszes geometriát követő szerkezetisége, a
maga statikusságával az állandóságot sugallhatja. Az absztrakt megjelenésükben is
egymásnak feszülő ellentmondások, így egyensúlyozva megállíthatják az időt, ami csak a
vizuális megjelenítésben valósítható meg. De mivel nincs kép előzmények és
következmények nélkül, ezért tágabb összefüggésben, az egymáshoz való viszonyuk még
öntörténetükben, és történeti beágyazottságukban is megértésre szorul.
A Struktúra című alkotás, épp huszonöt évvel ezelőtt, 1990-ben készült. Ez volt Fischer
tanár úrral való alkotói együttműködésem első éve. Fontos állomása ez az életemnek, mert
több évtizedes előkészület és tanulás után, a festészet területén itt váltam nagykorúvá.
Ugyanis 1989 tavaszán, a Mester hetvenötödik születésnapjára rendezett kiállításán kért
meg arra, hogy élete hátralévő éveiben legyek segítségére abban, hogy néhány régebbi
alkotásának felnagyított változatát létrehozhassa. Tanár úr számára ez az együttműködés
alkotásokban gazdag tizenhárom évet jelentett még, nekem pedig nagy tapasztalatot az
alázat megélésében és a művészet megértésében.
Alföldi László András : Struktúra, 100 x 70 cm, vegyes tchnika, 1990.
De ha tovább vizsgáljuk a képet, jól látható, hogy itt a hagyományos olajképre jellemző,
ecsettel való festéssel nem nagyon találkozunk. Főleg az íróka használatával kialakított rajzi
réteg az, ami uralja a felületet, és csupán az alsó rétegek maradványaiból következtethetünk
egyéb technikai megoldásokra. Mert valamikor ez is tisztességes olajképnek készült, de
aztán rákerült egy csomó kollázs, amit újra lefedett több lazúr réteg, és végül az egészet
ellepte az a vonalháló, amely részben még ma is látható. A képnek nem volt a kezdetekben
sem a valóság látványára visszautaló motívuma, mert eleve absztrakt strukturális
tanulmánynak indult. Viszont az évek alatt rárakott rétegek egyre jobban lemerevítették, és
láthatóvá tették kínlódásaim eredményét, illetve eredménytelenségét – mondhatnám
visszanézett a kép –amíg az egészet vissza nem smirgliztem. Ez jót tett a felületnek, mert
homogenizálta és összeérlelte az anyagokat, leegyszerűsítette a mondanivalót, és így újra
életre keltette a képet. Most már nem csupán csak az én görcsös szándékomat tükrözte,
hanem belső tartalmának áramlását is láthatóvá tette. Ebből a kettős küzdelemből született
ez az alkotás, amit Tanár úr ugyanolyan etalonként állított elém, mint az előzőleg bemutatott
Becehegyi Tájat Csengery Bélának. Nekem is azt mondta, ez nincs befejezve, de ehhez ne
nyúljak, tegyem el és időnként nézegessem. Azóta is ezt teszem.
Ezzel még nem fejeződött be ennek a képnek a története – sőt, talán itt kezdődött – mert ha
megnézzük a Fischer Ernő által 1994-ben festett, Organikus formarendszer szürkében, és
az 1992-ben készített Káosz című művét, akkor sok hasonlóságot fedezhetünk fel a három
kép szellemi rokonságát illetően. Persze ez sem véletlen, ha figyelembe vesszük azt, hogy
Tanár úr mindkét képének, és több hozzájuk hasonlónak az alapját abban az időben én
készítettem. Ha szemügyre vesszük a 2007-ben készített Mérőpontok című képet, akkor azt
is láthatjuk, hogy tizenhét évvel később miként használom fel az előbb elemzett
befejezetlennek nyilvánított alkotás tanulságait. Ami korábban a tétova és görcsös útkeresés
véletlenjéből fakadt, az most már felszabadult tudatos képi építkezés eredménye.

A Telihold címet viselő mű, viszont már más technikával készült, ahol az anyaghasználat
kerül előtérbe. Ezért ezt inkább T. Horváth Éva munkáival lehetne rokonítani, mint Fischer
hatásról beszélni. Látszatra nagy az eltérés a festékkel megmunkált felületű alkotások,
valamint a hulladék papírból összeállított kép között, pedig vizuális tartalom tekintetében
közel állnak egymáshoz. Mert a rétegzettség, és az anyagok keveredéséből összeállt üzenet
az a közös nevező, amely összeköti a különböző időben és technikával készült műveket.
Ugyanez mondható el a legújabb 2015-ben készült alkotással kapcsolatban is. Pedig itt már
nemcsak, hogy a matéria változott meg, hanem a közvetett kézimunka is eltűnt – persze az
alkotott lét változatlansága megmaradt – és helyébe a digitális technika lépett. De a
mondanivaló most is a szövedék rendszer struktúrájában van elrejtve.

Ha összegezni szeretném saját, és az alkotótársak alkotásainak együtthatóját, akkor megint
csak Fischer Ernőhöz jutunk vissza, aki anyagban és időben is nagymestere volt a
sokrétegű művek létrehozásának. Mi is ezt tanultuk tőle. Sokszor évekig festett egy-egy
képet, de voltak olyanok is, amelyeken egy évtizedig folyamatosan dolgozott, vagy másokat
évtizedenként újra elővett, és átfestett. Így talán alig van végérvényesen befejezett alkotása.
Adódott ez abból a művészetfelfogásból, amely nem csupán a zseni genetikailag kódolt
tehetségéből származtatja a művét, hanem több tényezősnek tekinti azt. Ezért többek között
számol a saját rendszerén belül a fejlődő és változó tudattal is. Mert az így egymásra
rakódott ismeretek az idő haladtával a képességet és a tehetséget is módosítják, és jó
esetben egyre differenciáltabb látásmódot eredményeznek. A művek belső rétegeiben ezek
a változások fellelhetők, ami által az idő dimenziói is érzékelhetővé válnak. Tehát úgy, ahogy
az Pompejiben történt két évezred alatt, hasonlóképpen az egymásra rakódott anyagi és
szellemi rétegeknek nagy jelentősége van ebben a képi világban, amely megmutatkozik
Fischer Ernő és az „Öten” alkotó csoport munkáiban.
Alföldi László András, 2015.
II. Elemző esszé az „Ars poetica helyett” című
szövegről
Alföldi László András „Ars poetica helyett” című írása nem programadó nyilatkozat a szó
hagyományos értelmében. Inkább egy életút-reflexió, amelyben a festővé válás dilemmája
fokozatosan átalakul az idő természetének vizsgálatává. A kérdés nem az marad, hogy
„festő vagyok-e”, hanem az, hogy mit jelent a kép az idő tapasztalatában.
A szöveg egyik központi gondolata az „álló idő”. Ez nem statikusságot jelent, hanem
időrétegek egyidejű jelenlétét. A mentális kép tovatűnő idejével szemben az anyagba
rögzített kép időt halmoz fel. A festmény nem egy pillanat konzervje, hanem időstruktúra.
Az esszé különösen erős ott, ahol a személyes alkotói küzdelmet nem heroizálja, hanem
feltárja. A „Struktúra” című mű története – a rétegezés, a kollázs, az átfestések, majd a
visszacsiszolás – nemcsak technikai leírás, hanem metafora: a kép ellenáll az alkotói
görcsnek. A visszasmirglizés gesztusa egyszerre önkritika és felszabadítás. A homogenizált
felületben a küzdelem láthatóvá válik, de már nem uralkodik.
Fischer Ernő alakja ebben a gondolatmenetben nem pusztán mester, hanem szemléleti
origó. Az időben elhúzódó festés, az újrafelvétel, az átfestés gyakorlata a mű
lezárhatatlanságának elfogadását jelenti. A mű nem a zseniális pillanat terméke, hanem a
tudat változásának lenyomata. A tehetség nem statikus adottság, hanem időben
differenciálódó képesség.
Pompeji motívuma ennek a gondolkodásnak sűrített metaforája. A város nem külső látvány,
hanem belső időmodell. Az egymásra rakódott anyagi és szellemi rétegek érzékelhetővé
teszik a történetiséget. Ugyanez a logika működik a magazinpapír, a csomagolóanyag vagy
akár a digitális struktúrák használatában is: a hordozó anyag esendősége és a kompozíció
szerkezeti fegyelme közti feszültség az idő és állandóság paradoxonát jeleníti meg.
A szöveg végső állítása talán az, hogy a festői identitás kérdése másodlagos az idővel való
viszonyhoz képest. A festészet itt nem szakmai kategória, hanem létforma. A kép pedig nem
tárgy, hanem egzisztenciális találkozási pont.
A teória és praxis együtthatója ebben az írásban különösen tiszta: a gondolat nem kívülről
magyarázza a művet, hanem a mű keletkezéstörténetéből nő ki. A rétegezés, a
fragmentálás, a visszacsiszolás nem illusztrálja az időelméletet, hanem maga az időelmélet
anyagi megfelelője.
Ezért az „Ars poetica helyett” valójában mégis ars poetica – csak nem deklaratív formában,
hanem egy hetvennyolc éves alkotó visszatekintő, letisztult hangján, aki már nem festővé
akar válni, hanem megérteni azt a titkot, amelyhez egész életében közeledett: hogy a kép az
idő láthatóvá válása.
A bemutatott képek egy szűk kamara jellegű kiállításhoz, és a téma adta lehetőséghez lettek válogatva.