Pompeji vázlatok Szegeden

 

Nátyi Róbert művészettörténész megnyitóbeszéde

A You Tube-on videón is megnézhető: 

https://www.youtube.com/watch?v=4wKWdK92nR0&t=34s

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! 

Amint megnézik a kiállítást, nem olyan könnyű dolog ennek a megnyitója. Hiszen én arra gondoltam, hogy egy egészen széles művészettörténeti kontextusba fogom helyezni, és azután így fogok közeledni és így fogok eljutni Alföldi László művészetéig, és megpróbálom elhelyezni a művészetét egyáltalán a magyar művészeti életben, illetve ennek a szellemi hátterében. Néhány cím párt már kiválasztanék, ugyanis az a címadás, hogy Pompeji vázlatok ez nagyon szépen szól mindenképpen, a képeket látva nem föltétlen, de mégis olyan, hogy valaki a huszonegyedik század elején, a kétezres évezred fordulóján miért a Pompeji az antikvitás településhez nyúl, ez egy fontos kérdés. 

Ugyanis Pompeji számunkra sok mindent jelent, legalább annyi réteg van Pompeji fölött, filozófiai és ismeretelméleti értelemben, mint ahány réteg volt földtani értelemben. Hisz 79 augusztus 24 én tudjuk jól , hogy a Vezúv kitörése által ez a város és az antikvitás eltűnt, és azóta sok minden rakódott rá, sok konnotáció, sokféle tudományos ismeret, minden korszakban mást jelentett. 

A tizennyolcadik században tárták föl, nyilván a tizennyolcadik században egy Winkelmann-nak az antikvitás újra értelmezését jelentette, az ezernyolcszázas évek fordulóján a romantikának egy egészen másfajta történeti ismeretet, a romhoz, a romkultuszhoz való kapcsolódást, tényleg romantikusan, a tizenkilencedik századi tájkép festőinek is mást jelentett. Onnan kezdődik magyarország Pompejihez való művészeti kapcsolata, Kollár Józsefnek vannak képei pompejiről és néhány kiválló tájkép festőnknek, a történeti festészet időszakából. A szecesszió, a századforduló inkább az erotikus tartalmakat hívta életre, ehhez kapcsolódott. A huszadik századi avantgárd tudjuk jól, hogy nagyon sok mindent próbált ebből fölépíteni. Aztán a huszadik század második felében megjelent Ország Lili, aki kimondottan kapcsolódik a hatvanas években Pompeji utazásai kapcsán magához a városhoz, a településhez. Az ő esetében egyfajta művészeti terápiáról van szó. Hiszen az ő nagyon furcs bipoláris egyénisége, a betegsége miatt fontos volt az a tartalom amit maga Pompeji jelentett.

És ehhez kapcsolódik valamilyen módon, Alföldi László az elmúlt évtized művészetével, ezzel a Pompeji sorozataival. Ugyanis nagyon sok rétegzettség ez a fajta művészet. Ha megnézzük a képeket, szó szerint is így gondolom, művészeti értelemben. A képek technikájáról, erről a paratípiáról nem fogok beszélni, mert egyrészt egy bonyolult eljárás, de minden esetre egyfajta monotípia. Hisz színes folyóiratok lenyomatáról van szó, és ezeknek a lenyomatoknak, a különféle divatlapoknak a lenyomataiból, a betűkből, a betű halmazból, a képekből alakul át a művész alkimista műhelyében, és itt szó szerint értem az alkímiát, az átalakulást, egyfajta új tartalommá, újfajta minőséggé. A formából a tartalomhoz kapcsolódik egy fajta jelentés. 

És itt kapcsolódik Fischer Ernőhöz, amit Aranyi Sándor is mondott, hogy Alföldi László Fischer tanítvány volt, tehát Fischer egyik legtehetségesebb tanítványáról beszélünk. És az a fajta gondolatiság, amely Fischernek talán a legfontosabb gondolata, vagy egyik legfontosabb gondolata, a szimbolikus formateremtés képessége a művészetben, azt én úgy gondolom, hogy Alföldi László maximálisan és mélyrehatóan elsajátította. Ugyanis ebben a filozófiai rendszerben vagy mátrixban, maga a tárgy tartalommal telítődik, jelképpé válik, és a maga jelképiségében egy újfajta dimenzióba lép át, újfajta létsíkba. Ezt ontológiai értelemben is lehet elemezni, nyilván nem egy megnyitónak a feladata. És Alföldi László is ezt teszi meg, ez a nagyon sok réteg olyan mint a régészek munkája, szinte Pompejit igy tárták föl, évszázadról évszázadra, rétegről rétegre bontották le, Alföldi László pedig megfordította a folyamatot. 

Az a vizuális hulladék, ami között élünk, rengeteg folyóirat színes képei, információi, ezen mi túllépünk, gyorsan eldobjuk, és ezekből a folyóiratokból ami haszontalaná válik, Alföldi László kiválaszt képeket és ezekből a képeket olyan módon írja át, hogy Pompejit kezd jelenteni. Hozzá kell tennem, hogy Alföldi László saját bevallása szerint nem járt Pompejiben, és ez nagyon fontos, ugyanis a képeknek pont az a jelentősége, nem Pompejit szeretné visszaadni. Tehát nem az a kérdés, hogy kulturális értelemben mit jelent számunkra Pompeji, itt nem a turistáknak a kedvenc tér pontjai jelennek meg, de aki keresi az a képeken ott találja, minden képen ott van, de nem a Vettiusok házát látja, nem a Jupiter vagy az Apolló templomát és nem a többi, a liceumot, nem a Iseum szentélyt és a többi épületet és fantasztikus freskókat látja, hanem hatásában. 

Bár vannak bizonyos pontok ahol van összekapcsolódás, mint egy művészettörténeti parafrázis, gondolok az olyan csendéletekre amelyek a kiállítás elején vannak, hogy különböző IKEÁS csendéletek jelennek meg, ismert architektúrák között, ezek az IKEÁS csendéletek tényleg olyanok mint Poppea oplontisi villájában az úgynevezett fény csepp freskók, amelyek olyan freskók, amelyek az antik világ hatását, az antik világ szellemiségét sugallják. Voltaképpen a két világ között van összekapcsolódás, lehet művészetszociólógilag értelmezni ,hiszen a régi Pompeji az egy üdülőterület volt. Olyan mint most Montecarlo, a fogyasztói társadalom arisztokratái, ugyanúgy a római társadalom elitje, ez egy vigalmi negyed volt, és ez a világ elpusztult. A mai környezetünk is valami hasonló fogyasztásra épült, reméljük nem lesz új vezúv kitörés, nem lesz ez a probléma, de természetes itt van egyfajta összekapcsolódás pont. 

Amit még fontosabbnak tartok, és itt nagyon sok mindent kéne mondani, de ezt egy megnyítóban nem lehet összefoglalni. Két olyan pont, Fischer Ernőn és Ország Lilin kívül, a filozófiából, ami mindenképpen hatással van, és erre föl kell hívnom a figyelmet, ez az eddigi recenziókban, a rólad megjelenő kiállítás megnyitókban, és amit te szerkesztesz az az, hogy kapcsolódnak Heideggerhez, a dologisághoz, ugyanis ezek a képek dologiak, a szó heideggeri értelmében. Dolog, úgy ahogy ezt heidegger gondolja, ahogy leírja a Lét és időben, és aztán kifejti a Műalkotás eredete című munkájában. És tanítványa tovább viszi, Hans Georg Gadamer tovább viszi Heidegger gondolkodás módját és ad egy egészen olyan új aspektust, amit most itt ki szeretnék emelni, mégpedig azt, hogy a kultúrának a tradíciónak van egy fontos üzenete a század számára is. Ezt ő horizontális összeolvadásnak nevezi. Nagyjából azt jelenti, hogy a különböző korok között, egy-egy antik korszak, vagy a mostani korunk között vannak kapcsolódási pontok, az antikvitás, vagy a középkor, bármilyen művészettörténeti korszak, új impulzusokat ad felénk. Ezek az új impulzusok természetesen új jelentéstartalommal is bírnak. Egyszerűen a mi korszakunkból nézve is lehet a modernitás értelmében is használni, fölhasználni ezeket az alkotásokat, ezeket a kulturális kincseket. 

Voltaképpen Alföldi László ezt teszi, viszont nem pompeji fotókat emel ki, hanem teljesen másból, és ezért az alkímia abszolút de másból alakítja ki ezeket a formai sajátosságokat, és ebből máskor egy újfajta tartalom lesz, olyan mintha itt Pompejit látnánk. Alapvetően azt gondolni is, - és nem árulunk el nagy titkot, - hogy Alföldi László az intellektuális művészek közül való. Tényleg olvasta Gadamert is, és olvasta Heideggert is. És ha bele vesszük még azt az ógörög gondolkodót is, vagy annak a töredékeit is, akinek a gondolataival szeretném befejezni a megnyitót, mégpedig egy öreg Efezusi filozófust választottam, immár az időszámításunk előtt a hatodik századból, tehát preszókratikus, Hérakleitoszt, aki azt mondta, “minden egy.” És ebenafajta körforgásban a változásban és sokféleség állandó mozgásában látva a világ teremtő erejét, ez erre a fajta művészetre is vonatkozik, és amikor Alföldi László képeit megnézik, akkor ne felejtsék el, hogy “ hen panta enai”, minden egy. 

 Köszönöm a figyelmüket. 

 Nátyi róbert művészettörténész Szeged, 2013