2007-ben a budaörsi Gróf Bercsényi Zsuzsanna Városi Könyvtár galériájában bemutatott anyagom, - anyagi forrás hiányában - csak egy évvel később 2008-ban jelent meg katalógus formában. Ez az egyetlen nyomtatott formában kiadott önálló katalógusom, amely összefoglalja az életmű negyedik szakaszában azt a három kiállítást is, amelyeket itt nem részleteztem. Az Eredeti eredet című kiállítás után, 2004-ben a Mezőgazdasági Könyvtár Galériában bemutatott Velence kiállítás, a nyolcvanas évek második felében készült munkákat tette láthatóvá. 2005-ben a Nyírő Galériában egy vegyes anyagból összeállított tárlatot rendeztem. 2006-ban a Nyitott Műhelyben a katalógus első felében látható kollázsokat Képi üdvözlet és Mérőpontok című sorozatként mutattam be. 2007-ben pedig a katalógus második felében látható színes Újságképek sorozat már át köt az öt év múlva megrendezett első Pompeji vázlatok kiállításhoz, amellyel megkezdődik az életmű ötödik szakasza. A Nyitott Műhely kiállítást Somhegyi Zoltán művészettörténész és a budaörsit Urbán Gyula rendező és író nyitotta meg. Az ő írásuk és megnyitó beszédük olvasható a katalógusban.
A Képi üdvözlet és a Mérőpontok kimondatlanul és rejtetten Fischer Ernő munkásságától való elszakadást demonstrálta. A kollázs és az írókás technika sajátos használata, stílusában itt már semmilyen tekintetben sem hasonlít a mester által használt eljárásokra. Mondhatnám, hogy megszüntetve megőriztem a tanultakat, és a magam sajátos elképzelése szerint vittem tovább.
Az Újságképek sorozatban pedig felsejlik már a Pompeji metafora lehetősége egy elvontabb idősíkon, a mát és a múltat összekötő kapocsként. Itt összegződik a paratípia technikai kombinációinak lehetősége, és ezzel fordított módon eljutok egy önálló képi világ felépítéséhez. Azért fordított módon, mert az általános alkotói metódus az a tartalom-forma-technika hármas egységére épül, én pedig nem a tartalomnak kerestem formát, majd ehhez techikát, hanem a technikából kiindulva jutottam a formához és onnan a tartalomhoz. Tehát a technika-forma-tartalom egysége hozta létre azt az előre nem kiszámítható tartalmat, amelynek az eredője az eredeti eredetben van elrejtve.
Alföldi László kiállítása elé
Alföldi László kiállításait sokszor az „ugyanaz és más” alcímmel látja el. Ez a látszólag önellentmondó állítás remekül illik most kiállított munkáira is. Sok műre, nemcsak Alföldiére, jellemző, hogy kiindulópontjában, inspirációs forrásában, tematikájában, vagy - ahogy nála is - alapanyagában valamire hasonlít, és mégsem az. Ugyanaz és más. De mondhatnánk úgy is, ugyanaz, DE más. Ugyanaz, és MÉGIS más. Más, és ami még fontosabb: TÖBB. Ha nem így lenne, nem volna érdemes a munkákat kiállítani, de még csak megalkotni sem. Sőt, ha szigorúbban fogalmazzuk meg, nem is beszélhetnénk alkotásról, csak csinálásról. E nélkül a TÖBB nélkül csak mimészisz lenne, nem poészisz. Produkció vagy legfeljebb re-produkció a kreáció helyett. Mitől lesznek ezek a képek többek? Ennek megválaszolásához előbb járjuk körül, hogy mit látunk a műveken? Több képén is eredetileg tömegcikkeket reklámozó divatlapokból kivágott, ám megtört, meggyötört képek egyvelege jelenik meg. Itt-ott még fel is ismerhető a parfüm márka jelzés vagy a divatot diktáló újság neve. A kivágásokból összehozott anyag tehát egyveleggé, vagy - bárcsak „mondhatnám” kötőjellel - egy-veleggé, egységgé és képiséggé alakul.
Ha olyan boldogabb világban élhetnénk, ahol a „kép” szó minőséget, vagy értékítéletet is hordozna, mondhatnánk, hogy az eredeti nem kép, csak promóciós célú leképezése a néhol naiv, néhol hamis álomvilágnak. Alföldi László ezeket a leképezéseket használja fel, vagy inkább használja ki saját művei megalkotásakor. A fel- és kihasználás akkor is érvényes, ha némely esetben nem reklámfotókat, hanem klasszikus műalkotások leképezését használja, melyek egyébként valójában szintén kereskedelmi céllal készültek: hiszen a reprodukció célja a könyv-formában eladhatóság volt. A most bemutatott anyagban az újság-képek és műalkotás-reflexiók mellett harmadik csoportot jelentenek a már születésük pillanatában absztraktnak megálmodott képek, azok tehát, melyeken a képfelület megmunkálása már nem engedi láttatni a kiindulópontot.
A képek persze nem egy az egyben, hanem át- és megdolgozva jelennek meg. Miben is áll ez a megdolgozás? Művészi útkereső éveiben egyik mentorától, Fischer Ernőtől a felület és réteg viszonyának tiszteletét tanulta meg. Nem csoda tehát, hogy a réteg-alakítás most kiállított képein is meghatározó, méghozzá háromszorosan is: Először is az eredeti képről saját és sajátos technikája révén elvesz vagy visszavesz részleteket. Az elvétel mértéke változik, sokszor csak apró darabok tűnnek el, és viszonylag látható marad az eredeti kép, máskor nagyobb területek szakadnak ki, néhol pedig szinte teljes lecsupaszítás figyelhető meg, ahol csak foszlányokban marad meg az eredeti fotó harsogó színvilága.
A réteg-alakítás és képépítés második állomása maga a kollázs-technika. A átdolgozott, visszatépett képek egymás mellé és egymásra helyezett struktúrája alakítja tovább a művet. Sajátos kölcsön- hatásba kerülnek a kisebb-nagyobb darabok, kialakítják hierarchia-rendszerüket, előbb felelnek, sőt, vitáznak egymással, de a végén megtalálják helyüket, mondhatnánk: „beindul” a kompozíció A harmadik állomás, a réteg- és felületkezelés végső stációja a gyűrődések, szakítások, forgatások, törések munkája. A gyűrődések sokszor finom rátét-, azaz ráfestett vonalnak tűnnek, a szakítás pedig mindig a véletlen megkísértése, tehát vele kacérkodás is, hiszen sosem tudható biztosan a végeredmény pontossága, azaz - lévén mű-alkotóelemről van szó: helytállósága. A tépés után visszamaradt terület, mely élből szél lett, vajon megállja-e helyét? Ezzel a véletlenszerűséggel ellentétes az elemek forgatása, és ezáltal a körvonal megtörése, mely éppen, hogy a legmagasabb fokú koncentrációt igényli, próbálkozást, de nem a véletlen kísérletezés, hanem a koncepciót szigorú fegyelemmel szem előtt tartó, kereső próbálkozást.
Így foglalhatjuk össze Alföldi László képépítésének három elemét. Ám a kiinduló képek részleges visszaszedése, kollázsba rendezése majd az apróbb felületkezelési ötletek végeredményben mit is hoznak létre? Roncsolt felületeket. A roncsolt jelen esetben viszont nem rombolt-, megrongált- vagy megrongálódott felületet jelent. Nem arról van szó, hogy valaki öncélúan rombol, sem pedig az idő kegyetlen munkája hozza létre a szemlélő számára csak passzívumban kifejezhető romboló eredmény (megrongálódott)
Ezeknél a képeknél értő és építő destrukcióról van szó. Alföldi László destruál, ezzel természetesen a kiinduló képek által közvetített világot is dekonstruálja, ám azért, hogy újat, és persze mást építsen belőle. Ugyanazt és mást. Többet és mást. Ez művészetének csodája: az alkotó elvesz, elszed, kitép, ám a végeredmény mégis több lesz, mint amiről a kezdetén álmodhattunk volna.
Somhegyi Zoltán művészettörténész
(ELHANGZOTT 2006. OKTÓBER 18-ÁN, ALFÖLDI LÁSZLÓ NYITOTT MŰHELYBEN RENDEZETT KIÁLLÍTÁSÁN)
Van itt valami átjárás …
ALFÖLDI LÁSZLÓ KÉPEI ALÁ
Ha valaha feleslegesnek éreztem magamat, akkor most igen. Igen; mert ezekhez a képekhez nem kell magyarázat. Ezek a képek önmagukért beszélnek, mint egy virág, egy a maga ösvényein járó macska, vagy egy a tengerparton talált apály-dagály-csiszolta kavics, vagy akár egy ilyen meghitt, hosszú-árnyékú, képekkel teli őszi este. Hogy mégis meg merek szólalni, az - több mint valószínű - annak köszönhető, hogy ezek a nagyon erős evidenciával bíró alkotások előcsaltak bennem egy történetet, mely, a maga fura módján, mégis csak valamiféle eligazítást adhat ezekhez a múltból egészen máig suttogó, kiáltó vallomásokhoz. Hát akkor most a történet.
Édesanyám kilencvenhét éves korában elaludt. Utolsó kívánsága az volt, hogy az édesapám mellé temessük az egyik családi kriptába. Mivel anyám ősei mind atyai, mind pedig anyai ágon földbirtokosok voltak, két kripta is mohásodott a baracskai temetőbe, melyet mellesleg az egyik dédapám ajándékozott a Református Egyháznak. A közelítő haláltól megszeppent, anyám földöntúli útjára egyáltalán nem vágyakozó, gonosz nagybátyáim nem adták oda egyik kriptakulcsot se. Féltek, hogy nekik már nem jut hely. Így aztán, kezdeti tehetetlenségünkben, vásároltunk egy dupla sírhelyet, és annak rendje, és módja szerint, eltemettük édesanyámat abba a földbe, ahonnan jog szerint is származott, s amelynek nyirkos illatát haláláig őrizte fellázadt érzékeiben. Ezután egy évi csend következett. Helyi, és általános szokás szerint vártuk, hogy „megállapodjék“ a sír, s így alkalmassá váljon arra, hogy magába fogadja apám rég elporladt maradványait is, hogy elfoglalják a számukra kijelölt szeretett helyet anyám mellett. Egy év elmúltával ismét felhívtam azt a gonosz nagybácsit, aki annak a kriptának a kulcsát őrizte, amelybe évekkel azelőtt, édesapámat temettük. Miután tisztáztuk, hogy most nem betenni, hanem kivenni akarok, kötélnek állt. Így aztán a hatalmas, reves kulccsal, melyet gyermek-koromban szerelmi bánatában megőrült nagynéném hordott a nyakában, elmentem a temetkezési vállalkozóhoz. A vállalkozó kellőképpen beszeszelt személyzetével „felvonult” - és kinyitotta a kriptát. A hatalmas teremben nem találtuk apám koporsóját. Ámde a sírok, kripták avatott szakértője nem esett kétségbe. Végigtapogatta a kripta hátsó falát, s egy érett dinnye, vagy egy üres csizmaszárként döngő pontra mutatva, jelentőségteljesen ezt mondta: „Itt van egy átjárás.“ És ez az a mondat, melyet ezek a képek egy pillanat alatt felrántottak fájó emlékezetemből. „Itt van egy átjárás·“ Minden Alföldi-képen van egy átjárás régmúlt szeretett, vagy éppen nem szeretett korokba; egészen Trója hét rétegéig, Altamiráig, vagy még annál is tovább - a Paradicsomig. Tulajdonképpen minden kép itt egy illően bekeretezett salétromos fal, mely mögött újabb, és újabb falak, és „átjárások“ sorakoznak. A bontás - és erről az alkotó gondoskodik - már a mi munkánk.
És akkor most térjünk vissza a történethez Bontsak? - nézett mélyen a szemembe a vállalkozó. Bontson. - feleltem reménytelenül reménykedve. Az még százezer forint. Bólintottam. És a részeg munkások nekiláttak. Pillanatok múlva zöldesre oxidált érckoporsók tűntek elő a lassan földre hulló téglák, s a bennünket kísérő por mögött. Ott volt lóról lezuhant huszár nagyapám, ott volt Andris bácsi, akiben „meggyulladt a szesz“, rég volt, esküvőjük hajnalán meghalt, vagy megszöktetett menyasszonyokról árulkodtak a fémek repedésein kitüremkedő fehér fátylak, s ott voltak a korán elhalt, torokgyíkban, különféle frászokban megfulladt csecsemők picike fehér koporsócskáik is.Szóval ott volt minden, amiből lettem. Ez az? - tántorgott elém egy csupa-sár figura a kripta Shakespeare-i mélyéből; kezében egy koponyával. Ez. - feleltem teljes bizonyossággal, mert tudtam, hogy aki egyszer megnyit, vagy megnyittat egy ilyen átjárót, és átlép rajta, az mindent pontosabban ismer fel, mint annak előtte. Apát a koponyájáról, pompeji kutyát a kínjairól, valaha regnált hatalmasságokat a kicsinyességeikről, rég eltűnt szigeteket a furcsa hullámverésről, katedrálisokat a romjaikról, valaha táncoltatott szépasszonyokat őszbecsavarodott hajukról, s az őszi avar-tüzeket a szemeinket könnybelábasztó füstjükről.
Bizony, bizony. Az átjáró után már nincs hazugság. Minden más - és minden olyan, amilyen volt. Akár csak ezeken a képeken ...
Wudersch, 2007. november 1. Halottak Napja
Urbán Gyula író, rendező
(ELHANGZOTT 2007. NOVEMBER 7-ÉN, ALFÖLDI LÁSZLÓ BUDAÖRSI KÖNYVTÁR GALÉRIÁBAN RENDEZETT KIÁLLÍTÁSÁN)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése