Kováts Albert megnyitója
Hölgyeim és Uraim,
Kedves Barátaim,
ha jól megfigyeljük, a szem kalandozásainak igen gazdag terepet nyújtanak
Alföldi László művei. A részletről-részletre vándorló tekintet, a látás számára új
meg új mozzanatot kínáló felületek, a sorra megnyíló belső terek, a képi séta
során felmerülő vizuális meglepetések messzire vezető gondolattársításokat
indukálhatnak, töprengő kérdéseket vethetnek fel. És ámbár a szemlélődésből
fakadó vizuális élményé az elsőség, meg kell állapítanunk, hogy igen
gondolatébresztőek ezek a képek, és az általuk keltett gondolatok sokfelé
vezethetnek bennünket.
Néhány példa. A fal. A töredék, a rom. Anyag és virtuális anyag. A sík, a
mélység, a rétegek. Faktúra és felület. A talált és a csinált. A véletlen és a
szándékos. A szándékos véletlen. Tudatos és ösztönös. Állandó és változó.
Bomlás és építés. Ábrázoló, nem ábrázoló. Eredeti és másolat. Nyomat és
lenyomat. Rész és egész. Egy szerény, pár perces megnyitó meg sem kísérelheti,
hogy végiggondolja mindet.
És a kérdések, melyekre nem biztos, hogy tudunk felelni. Miért tetszik
nekünk olykor a töredék, a rom? Mi az, ami abban megragad? Pontosabban,
mikor tetszik, és mikor nem? Az biztos, hogy az ikertornyok romjai nem
tetszettek, Pompeji viszont egészen más. Alföldi László Pompeji vázlatoknak
nevezi sorozatát. Évszázadok alatt elenyészett a Vezúv katasztrófájának
borzalma, rárakódott viszont, amit azóta írtak, mondtak, festettek, fotóztak róla.
Ami megmaradt, történelem és művészeti emlék, romantikus hangulat és
beleérzés. Romantika! Valahol itt kell keresnünk a rom- és töredék-kultusz
eredetét, a 18. században. A romantikus parkokban mű-romokat emeltek. De
már előbb, a manierizmus és a barokk idején szenvedélyesen rajzolták,
metszették Itáliában a római romokat, majd Európa-szerte divat lett a gótika is.
A klasszikus múlt iránti érdeklődés vegyült a romok „festői”, pittoreszk
mivoltával. Nehezebb kérdés, mi a festői, miért festői a rom, a fragmentum? Az
egyik válasz az lehet, azért, mert a rom mint monumentális töredék praktikusan
értelmetlen, funkciótlan, és a figyelem a tárgy képzőművészeti vonatkozására
tud összpontosulni. A romantika után nagy szünet, és a töredék, a dirib-darab
hulladék csak a korai avantgárd, a dada, a szürrrealizmus kifejező eszköze,
tárgya és motívuma lesz, akár kollázsban, akár térbeli művekben. Ide nyúlik
vissza a pop art töredékkultusza a második világháború után.
A puszta fal mint önálló látványelem viszont legkorábban csak az új
avantgárd idején jelenik meg. Régebbről Leonardo feljegyzését ismerjük a
penészes fal foltjaiba belelátható dolgokról. Őt még az ábrázolás érdekelte
ebben. A gyanúm az, hogy kezdetben volt a megfestett festményrész, sík felület,
mondjuk egy csendélet háttere, és később figyeltek fel arra, hogy a valóságban is
előfordulnak hasonló, az idő által szépen megmunkált síkok. És ezzel a
kerülővel kerülhetett vissza a művészetbe a fal mint a mű tárgya, motívuma, sőt,
egyes művészeknél faldarab, vakolt felület mint maga a mű.
Mindezt persze azért hozom elő, mert első benyomásként mintha falakat,
romos fal-töredékeket látnánk Alföldi László képein. Jól látjuk? Vagy csak arról
van szó, hogy modern képeket nézünk, amelyek ennek megfelelően síkszerűek, a
távlatuk nem a hagyományos perspektíva. Így aztán a lapos, kopott, roncsolt
felület a „fal” képzetét kelti. De hiszen a sorozatcím Pompejire utal. Néhol meg
mintha ablakot, ajtót látnánk. Áthatja az egészet bizonyos konstruktív rend, ami
az építészet sajátja. És a dolognak van valami kézzelfogható, majdhogynem
tapintható faktúrája, anyagisága, valószerűsége. Nem túlzás talán, realitása.
Akkor mégis lehet a dologban valami. Azt kell mondanunk, hogy két-
háromszoros természete van Alföldi László képeinek. Anyagszerű, de nem maga
a matéria. „Ugyanaz és más.” Virtuális anyag, ami egyszersmind témája és
tárgya a képnek. És ha tetszik, „fal”-ra asszociálunk. Ugyanakkor egy önállósult
tárgyat vehetünk kézbe, ami már nem a fal, nem papír, nem festék: kép.
Kívül sérülések, roncsolásnyomok, foltok, hibák, különböző sűrűségű
felületek; szélük foszlik, rojtosodik. Ezek jelenítik meg a képek epidermiszét,
ezek keltik az időmarta fal látszatát. Nemcsak szomszédos falakat láthatunk, de
egymás mögötti falakat is. Síkok, rétegek, köztük átjár a levegő: mélység van
közöttük. Mintha nem rideg megtervezettség, hanem véletlen hatás alakította
volna ezt így. Szándékos, előidézett véletlenekről van szó, az alkotó folyamat
során keletkező, előre pontosan nem látható mozzanatokról, melyek a művész
sajátos, paratípiának nevezett eljárásából, réteget rétegre emelő technikájából
adódnak. Az akarva-akaratlan véletlenek a következetes, rendszerszerű alkotó
folyamat rotációjának következményei. A roncsolás, rongálás-újraépítés mind-
untalan ismétlődik, a nyomtatott magazinkép rommá válik, majd új formához és
megnyugváshoz jut a kompozícióban; a töredék ismét egy egész értelmes része
lesz. Talán érezhető mindebből, hogy véletlenszerű mozzanatok és tudatos
meggondolások szétválaszthatatlan egysége adja az alkotás folyamatát. Többé-
kevésbé tudatos latolgatás során kerülnek helyükre a ragasztott, applikált részek,
melyek ellenpontjaivá válnak a nyomott felületeknek. Színes magazinkép-
eredetű mind a kettő; de a készen talált és manipulált, az ábrázoló és nem-
ábrázoló ellentéte feszül közöttük. Ez a jótékony feszültség a kép lüktető
realitásának fontos eleme.
Hölgyeim és Uraim, Kedves Barátaim,
talán a kelleténél több elméleti fejtegetés hangzott el eddig Alföldi László művei
kapcsán. Úgy gondoltam azonban, hogy ezeknek az eredeti technikájú és hatású
műveknek a mélyebb megközelítése érdekében néhány percre igénybe kell
vennem a figyelmüket. Bevallom, mégis maradt hiányérzetem, volna még mit
elemezni a művész munkáin. De végülis nem a töprengés ideje ez most, hanem
az értő szemlélődésé. Azt javaslom, hogy félretéve művészettörténetet és
elméletet, nézzük friss szemmel, elfogulatlanul Alföldi László képeit, és hagyjuk
a látvány örömét átáramlani szellemünkön.
Hotel Mercure Museum, 2012. február 6.
Kováts Albert
.TIF)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése