Boltíves Galéria - Pompeji vázlatok II.

 

A felület mélysége 

 Alföldi László művei elé 

        Furcsa szemmozgást igényelnek Alföldi László művei. Szinte valóban érezzük látószervünkben, hogy a szokásos felületi letapogatás helyett más irányban: mélységében akarjuk megragadni az alkotásokat. Érdekes érzés, hiszen képek szemlélésénél megszoktuk, hogy szemünket a mű felületén végigfuttatva látjuk és azonosítjuk az elemeket, és így kezdjük értelmezni az alkotást. Ne tévesszen meg minket, hogy Alföldi László képei elsőre nem látszanak alátámasztani ezt a látásmódot, és – talán éppen hangsúlyos horizontalitásuk miatt – olybá tűnnek, mintha folyamatosan kéne végigkövetnünk a rajtuk látottakat. Mégis, Alföldi László képeit alaposabban szemlélve arra kell rájönnünk, hogy itt nem a megjelenített elemeken, hanem azok viszonyán van a hangsúly. Ráadásul nem is egyszerűen csak azok egymáshoz való viszonyán, hanem a kép alapfelületéhez való viszonyán. 

       Már-már azt mondhatjuk, hogy a motívum szinte nem is érdekes. Nézzük meg például a betűk vagy a képben lévő képtöredékek szerepét. Kell-e a betűknek a hozzájuk tartozó értelem, olvassuk-e őket vagy csak látjuk? Úgy tűnik, ezek értelmét vesztett elemek, nem betűként és főleg nem szövegként van értelmük, hanem képi elemként, jelként, jelentés nélkül. Ugyanígy, ha a darabkákat, vizuális idézeteket nézzük, azok nem feltétlenül állnak közvetlen tematikus összefüggésben. Sokat közülük felismerünk, vannak köztük a populáris kultúrából vagy egyenesen a reklám világából érkező elemek és magas művészeti alkotások reprói is, középkori freskók és római császárok, szentek és divatmodellek kerülnek egymás mellé, mégis, érezzük, hogy nem csupán az elemek jelentésében van a mű kulcsa. Sokkal inkább az általuk létrejövő rétegzettség válik elengedhetetlenül fontossá. A komolyan megalapozott művészettörténeti és művészetelméleti erudícióval rendelkező alkotó jól láthatóan mindent megtanult az avantgárdból, amit tudni érdemes, annyira, hogy meg is haladta azt: az az érzésünk, mintha azzal kísérletezne, hogy miként lehetne fordított felvetések alapján és a még nehezebb alapállásból dolgozni: ha a térviszonyokat nézzük, az avantgárd számos alkotója folyamatosan kilépett a térbe: megbontotta a kép felületét, horizontálisan tágította például a keretre festéssel, illetve a kép harmadik dimenziójának hangsúlyozásával: Schwitters egyre nagyobb darabokat, három dimenziós tárgyakat épített kollázsaiba, Arp már síkplasztikákat készített, Fontana pedig éppen a másik irányba keresett továbblépést a vászon kihasításával. Mindannyian azt keresték, hogy hogyan lehet minél jobban és látványosabban térbe léptetni az eredetileg sík felületet. 

        Alföldi László hozzájuk képest másik irányban gondolkozik: miként lehet a képsíkon belül maradva kialakítani a legtöbb réteget? Hogyan lehet a legváltozatosabb mélységviszonylatokat belevinni a kétdimenziós műbe úgy, hogy mégis megmarad a két dimenzióban. Számtalan módon alakítja ki a felüleletet, ráadásul a kialakítás itt a legtágabb értelemben veendő, hiszen van, amikor elvesz belőle, van, amikor hozzáad. A kettő közül talán az elvétel a különlegesebb, hiszen a papír olyasminek tűnik, amiből többet már nem lehet elvenni, és valóban, a legtöbb esetben hozzáadni szoktunk, ceruzával, ecsettel vagy – kollázs esetében – más papírral. Mégis, itt a feltépésekkel, visszahúzásokkal azt mutatja be, hogy miként lehet az abszolút vékonyat, felbonthatatlant tovább szedni, további rétegekre fejteni. A már-már végtelen képtérre bontott képsíkot tovább bővíti olyan beragasztásokkal, amelyek még inkább a belátás képzetét erősítik: egyes töredékek ablakként nyílnak a kép terébe. 

         Alföldi László művészeti alapállásának és a képről alkotott felfogásának egyik alapvető kifejezése, amellyel több sorozatát is megnevezte: ugyanaz és más. A kép látszólag az, ugyanaz, ami elsőre látszik, de mégis más, több, további, különösebb. Sík, de mégis tér. Felület, de mégis mélység. Alakuló de mégis alakított, a véletlen irányítja, de a tudatosság felüldolgozza, őrködik a képi egyensúly kialakításán, hiszen hiába több, különösebb, más, végeredményben mégiscsak képet kell alkotni. Képnek kell lennie, hogy az ugyanaz mássá válhasson. 

 

Somhegyi Zoltán művészettörténész és esztéta 

 Budapest, 2012.02.20.Budapest, 2012.02.20.

Facebook hozzászólás: Kováts Albert, Munkácsy-díjas festőművész, a Magyar Festők Társaságának elnöke