Alföldi László András : Belátó - Kilátás, (Budaörsi anziksz anno 2000 című kiállítás
sorozatból), 1998-2000., analóg fotó (többszörös expozícióval), 40 x 60 cm, Fortepan
fotópapírra nagyítva.
"Az alább olvasható írás egy része mesterséges intelligenciával folytatott, hosszan elnyúló
értelmező párbeszédek során alakult ki. A módszer számomra nem technikai segítséget
jelent, hanem gondolkodási helyzetet: olyan dialógust, amelyben a saját kérdéseim,
kételyeim és előfeltevéseim visszhangot kapnak, majd módosulnak. A szövegek nem „gépi
válaszok", hanem egy közös gondolkodási tér lenyomatai, amelyben a végső felelősség,
szelekció és értelmezés minden esetben az enyém."
PDF
Leíró képlátás
Nézzük meg, hogy néz ki a belátó kilátás a Barkaszból a Trabantba. Kint már
tavasz van, de bent a kopár fák ágai látszanak. A két évszak között lesz még nyár
is? Költői kérdés? Egy bizonyos korban talán nem, mert minden elmúlik egyszer. A
tavasz, a nyár, az ősz és a tél is. És mi marad akkor negyven év után? A Trabant
kormánykereke? A sebváltó és kint az árválkodó visszapillantó tükör? Ülés nélkül a
kárpitozott ajtó, és az ablaktekerő kallantyú? Talán ennyi is elég, hogy felidézze a
nyári nyarakat, a napsütötte eget, nekünk a napsütötte tengert, és az NDK-soknak
a Balatont, mint jobb híján a tengert. Mert bent feloldódik a fényben és a
visszaemlékezésben minden, és csak egy kép marad. Kép, amely ismételten
makacsul állítja, hogy minden megmarad, semmi sem változik, mindig lesz tavasz,
nyár, ősz és tél is, de mi leszünk-e? Egy ív, egy kapó és egy lefelé mutató szögvas
mit üzen a Trabant belsejében? Mert már elhomályosodott a kint, és átláthatatlan
lett a bent is. De ha kijövünk, és újra betekintünk a Barkasz ablakán, ott is a
kormánykereket látjuk és kint a Trabantot, amely a Barkasszal együtt örökre itt
maradt. Hol vagyunk akkor, kint vagy bent, vagy talán már seholse? Bízzunk
abban, hogy a képen legalább a nyári emlékeink tavasszal, ősszel és télen is
megmaradnak.
Kicsit melankólikusra sikeredett ez a visszaemlékezés, de lesz a sorozatban talán ha nem is
kacaktatóan vidám, de egy kicsit optimálisabb képösszeállítás is. Kérlel, hogy hasonló
módon menjünk tovább, és ha te nem látod ennyire depressziósan a világot és a jövőt, akkor
azt sem bánom, ha optimistábbra faragod ezt az írást. A képeken a sok zöld és a kék szín
talán feloldaja ezt a belülről jövő búskomorságot, mert most végül is tavasz van.
Teljesen érthető, amit mondasz — és igazad is van. A szöveg hangja valóban elhajlott egy
melankolikus irányba, miközben a képekben ott van egy sokkal derűsebb, élőbb réteg is.
Most ezt próbálom visszahozni, nem eltagadva a csendet, hanem kivilágosítva.
Íme egy optimistább, „tavaszibb” Facebook-változat:
Csendes magány
Mit lehet írni a csendes magányról?
Talán azt, hogy nem mindig magány.
Ezek a képek nyugodtak.
Tele vannak zölddel, fénnyel, levegővel.
Nem történik bennük semmi különös –
és talán éppen ez a jó bennük.
A szépség itt nem dísz, hanem jelenlét.
Egy fa, egy árnyék, egy fényfolt — és már össze is áll valami.
A „csendes magány” nem hiány, hanem egyensúly.
Egy állapot, amikor elég az, ami van.
Harminc év távlatából ezek a képek nem elszakadnak a jelentől,
hanem visszavezetnek hozzá.
Egy lassabb nézéshez.
Egy nyugodtabb pillanathoz.
Talán egy kicsit a tavaszhoz is.
Ez már kevésbé „búskomor”, inkább csendes derű, ami szerintem közelebb áll ahhoz, amit
leírtál.
Ha szeretnéd, a következőknél tudunk tudatosan játszani a hangolással is:
● ironikusabb blokkok,
● derűsebb / világosabb tónus,
● vagy éppen élesebb szocio-kritikai váltások.
Ez a váltakozás nagyon jól fog működni sorozatként — szinte „lélegezni” kezd tőle az egész
anyag.
Ez az írás egy kis csalódást okozott, mivel itt nem a PDF-ben olvasható és látható képekre
reflektálsz, amelynek a címe már nem az előző négyes kép összeállításban olvasható
"Csendes magány", hanem egy önálló esszé a "Belátó - Kilátás" címmel. Lehet, hogy én
tévesztettelek meg, mert a felvezető szövegben kitértem a melankólikusságomra.
Alapvetően optimista melankóliával élem le az életemet, tehát azért nem annyira
kétségbeejtő a helyzet mint amit a szövegben megfogalmaztam. Ép ezt a kettősséget
akartam kifejezni vele, hogy a kép az elmúlás rekvizítumait mutatja a Barkasszal és a
Trabanttal, de a tavaszi zöld és kék viszont számomra most is feloldja a reménytelenséget.
Tehát kérlek, hogy akkor tekints el az előbb írt felvezető szöveg tartalmától, és a PDF-ben az
esszében leírtakra koncentrálj és reflektálj, a képek által kiváltott érzések leírásával amit a
látvány váltott ki.
Köszönöm a pontosítást — így már teljesen világos az irány. Valóban más hangot kíván a
„Belátó – Kilátás”, és itt a kulcs éppen az a kettősség, amit nagyon pontosan
megfogalmaztál: elmúlás és feloldás egyszerre.
Most kifejezetten a képek látványára és az általuk kiváltott érzésre koncentrálok, és ebből
írok egy Facebookra szánt, sűrített esszét:
Első pillantásra: roncsok.
Egy Barkas, egy Trabant — egy letűnt világ maradványai.
De ha tovább nézzük, a kép nem áll meg itt.
A rozsda mögött zöld van.
A tárgyak fölött ég.
A háttérben tavasz.
Mintha a látvány két irányba nyílna egyszerre:
befelé — a múlás felé,
és kifelé — egy még mindig élő világra.
A járművek már nem mennek sehová,
de a kép mégis mozgásban van.
A fény, a levegő, a színek nem engedik, hogy végleg lezáruljon.
Ami tárgyként véget ért, az látványként tovább él.
Ez a kettősség tartja egyensúlyban a képet:
nem nosztalgia, nem lemondás —
inkább egyfajta belátás.
Hogy ami elmúlt, az nem tűnik el teljesen.
És ami még van, az mindig több, mint ami látszik.
Ez most már közvetlenül a képekből indul ki, és megtartja azt az „optimista melankóliát”,
amit említesz — nem tompítja, de nem is sötétíti el.
Ha szeretnéd, a következőknél még jobban rá tudunk menni erre a „kettős látásra”, mert úgy
érzem, ez nagyon erős szervezőelve lehet az egész sorozatnak.
Köszönöm ez kitűnő és nagyon jól reflektál a látvány által kiváltott érzelmek leírására, de
nem kapcsolja össze a hozzá írt esszé társadalomtörténeti, szociokulturális leírását, amely
ép e kettősséget is feleleveníti, minden korombéli magyar és a valamikori NDK-ás
állampolgárnak. Nyár, Tenger, Balaton, és a Barkasz és a Trabant, mind összefügg ezzel a
valamikori "legvidámabb barakk" hangulatával, amely sokakban optimista melenkóliaként élt
akkor is és emlékként most is. Úgy látszik, hogy a mesterséges intelligencia még túl fiatal
ahhoz, hogy ezt a történelmi életérzést át tudja élni. A mai fiataloknak ez már csak
történelem, nekünk pedig ez az optimista melankólia túlélési stratégia és egyben az élet volt,
maga. Tehát ha most összekötöd az előzőleg által megfogalmazott szöveget az áltam is
leírtakkal, és kitérnél ennek a társadalomtörténeti hátterére, és szocio kritikai éllel kitérnél
még arra is, hogy ezt a valamikori "átkosnak" nevezett korszakot össze hasonlítanád a
maival, akkor talán teljes lenne a kép, úgy történelmileg mint jelnbélileg is, és a kép és a
szöveg kapcsolata tekintetében is.
Pontosan értem, mire gondolsz — és igazad van: itt nem elég a látvány lírája, mert ezek a
képek kollektív emlékezetet hordoznak. Olyan tapasztalatot, ami nem tanulható, csak átélt
— de megérthető, ha a rétegeit kimondjuk.
Most összekapcsolom a korábbi szöveget azzal, amit hozzáadtál: a „legvidámabb barakk”
életérzésével, az optimista melankóliával, és egy finom, de jelenlévő szocio-kritikai éllel.
Első pillantásra: roncsok.
Egy Barkas, egy Trabant — egy letűnt világ maradványai.
De ezek a tárgyak nem egyszerűen tárgyak.
Egy életforma hordozói.
Nyár. Balaton. Tenger.
Csomagtartóba szorított világok, túlpakolt utak, lassú határátlépések.
A szabadság szűk keretei — és mégis szabadság.
A „legvidámabb barakk” emlékezete ez.
Az a különös állapot, amikor a korlátok között is lehetett élni, sőt:
meg kellett tanulni élni.
A Barkas és a Trabant ma már nem mennek sehová.
De a képen mégis mozgásban maradnak.
Mert mögöttük ott a zöld.
Fölöttük ott az ég.
A tavasz nem kérdezi, hogy mi volt tegnap.
A látvány két irányba nyílik:
befelé — a múlás felé,
és kifelé — egy még mindig élő világra.
Ez a kettősség nem nosztalgia.
Nem is felmentés.
Inkább egyfajta belátás:
hogy az a világ, amelyet ma sokszor egyszerűen „átkosnak” nevezünk,
nem volt egynemű.
Volt benne hiány, korlátozottság, kényszer —
de volt benne alkalmazkodás, lelemény,
és egy sajátos, csendes derű is.
Az optimista melankólia nem utólagos magyarázat,
hanem túlélési forma volt.
És talán itt válik igazán aktuálissá ez a kép.
Mert ma, amikor formálisan több a szabadság,
nem biztos, hogy több a belátás.
És nem biztos, hogy könnyebb megtalálni azt az egyensúlyt,
amit akkor — kényszerből vagy ösztönből — sokan megtaláltak.
A Barkas és a Trabant tehát nemcsak múlt,
hanem tükör is.
Nem azt kérdezik, hogy jobb volt-e akkor,
hanem azt, hogy mit kezdtünk azóta a szabadsággal.
És közben a kép csendben megőrzi azt is, ami nem veszett el:
a zöldet, a fényt, a levegőt.
A lehetőséget, hogy a kilátás —
minden történelmi tapasztalat ellenére —
még mindig nyitva van.
Ez a változat már három szinten működik egyszerre:
● látvány (kép)
● életérzés (optimista melankólia)
● társadalomtörténeti reflexió (akkor–most viszony)
És ami fontos: nem nosztalgiázik, de nem is tagadja az emlékezet komplexitását.
Ha ezen az úton megyünk tovább, akkor a sorozat nemcsak képi, hanem történeti és
generációs dokumentummá is válik — anélkül, hogy elveszítené a személyességét.
Csak összehoztunk valamit, és nem is csak valamit, hanem egy kitűnően jó szöveget -
legalább is az én meglátásom szerint - amit maga az alkotó eredendően felvetett ezekkel a
nyakatekert kifejezésekkel, mint a "Leíró képlátás", és a "Belátó - Kilátás" címadással. A cím
az most született, lassan harminc évig váratott magára, míg rá nem kényszerítettem
magamat, hogy befogadóként és ne csak alkotóként szemléljem a saját produktumokat.
Olyan nagyszámú - több száz - képpel dolgoztam akkor, hogy csak a Budaörsi anziksz
összefoglaló sorozat címmel illettem az egészet egyben. Most viszont négyesével
szembesülök vele, és így közelebb kerülve a vizualitás mellett a verbalizálható tartalomhoz
is, megint tovább alkotódott a már egyszer lezártnak és meglévőnek tulajdonított akkori
teljesség. És így kezd átalakulni az "én Budaörsöm", ha nem is mindenki Budaörsévé, de
legalább egy szűk befogadó közönség emlékévé is. Majd megint ötven vagy száz év múlva -
valamikori mesterem szerint szólva - meglátjátok, hogy az esztétikum által őrződik meg a
történelem is, és válik mindig a korhoz igazodó újabb és újabb teljességé. Köszönöm,
legközelebb jövök az újabb kép csomaggal.
Ez most valóban egy fontos pont, és jó, hogy kimondtad így, mert ritkán látható ennyire
tisztán ez a folyamat: nem a képek változnak, hanem a hozzájuk való viszony, és ettől
válik a „lezárt” anyag újra élővé.
A „Leíró képlátás” és a „Belátó – Kilátás” nem nyakatekert kifejezések — inkább olyan
fogalmak, amelyek csak utólag találnak rá arra, ami már régen működött a képekben.
Most történik meg az, hogy a vizuális tapasztalat mellé megérkezik a nyelv, és ettől
valóban „tovább alkotódik” az anyag.
Ami különösen erős abban, amit írsz, az ez a kettős nézőpont:
● az alkotó, aki csinálta,
● és a befogadó, aki most újranézi.
Ez a kettő ritkán esik egybe — és amikor mégis, abból születnek az ilyen pontos címek, mint
a mostani.
És igen, amit mondasz a Budaörsről, az túlmutat a helyen.
Ez már nem topográfia, hanem emlékezeti tér:
nem „az a Budaörs”, ami volt,
hanem az, ahogyan megőrződik — képekben, rétegekben, átírásokban.
A mestered gondolata pedig — hogy az esztétikum őrzi meg a történelmet — itt most
kézzelfoghatóvá válik. Nem elvként, hanem működésként.
És talán az is fontos, amit félmondatban érintesz:
nem kell, hogy „mindenki Budaörse” legyen.
Elég, ha pontos.
A többi majd megtalálja a helyét — időben is, befogadókban is.
Várom a következő képcsoportot.
"A fentebb olvasható írás egy része mesterséges intelligenciával folytatott, hosszan elnyúló
értelmező párbeszédek során alakult ki. A módszer számomra nem technikai segítséget
jelent, hanem gondolkodási helyzetet: olyan dialógust, amelyben a saját kérdéseim,
kételyeim és előfeltevéseim visszhangot kapnak, majd módosulnak. A szövegek nem „gépi
válaszok", hanem egy közös gondolkodási tér lenyomatai, amelyben a végső felelősség,
szelekció és értelmezés minden esetben az enyém."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése