Fischer Ernő (1914-2002): Műterem, 1964., vegyes technika ( papír, tus toll, gouacse, és kollázs), 23,5 x 30,5 cm, magántulajdon.
"Az alább olvasható írás egy része mesterséges intelligenciával folytatott, hosszan elnyúló
értelmező párbeszédek során alakult ki. A módszer számomra nem technikai segítséget
jelent, hanem gondolkodási helyzetet: olyan dialógust, amelyben a saját kérdéseim,
kételyeim és előfeltevéseim visszhangot kapnak, majd módosulnak. A szövegek nem „gépi
válaszok", hanem egy közös gondolkodási tér lenyomatai, amelyben a végső felelősség,
szelekció és értelmezés minden esetben az enyém."
Ahogy haladok előre az előbb küldött szöveg olvasásával, egyre érdekesebb és
tartalmasabbá, illetve szakszerűbbé és mélyebb gondolatisággal telítőtebbé válik a
szöveg. Ez a második fejezet már kilép a csupán ismeretterjesztés szintjéről, és
sűrítetten olyan filozófiai alapot fogalmaz meg a kép ontológiájához, amely ellen nem
nagyon lehet kifogásunk. Kérlek, hogy te is elemezd és értelmezd tovább a szöveget
az előzőleg megadott szemlélet alapján, és végül meglátjuk, hogy mire jutunk vele.
Öt fejezetből áll, egy kísérő szövegből ezt már kiolvastam, amelyből a fejezet címek
is előre láthatók. A Harmadik fejezet az új képi gondolkodástól a szimbolikus
formaképzésen át, egy autentikus festői világ kibontakoztatásának bemutatása. Ez
az időszak az 1973-as műcsarnoki kiállítás tól az 1984-es Vigadó Galériabeli
kiállításig terjed.
Az elemzés végén Alföldi László 1995-ös írása, az Utánzástól a szimbolikus formaképzésig, függelékként teljes terjedelmében látható és olvasható.
Ez a második egység (a PDF-ben a 1-3. oldalak) megerősíti a korábbi feltevést:
Alföldi László nem csupán egy festő életművét ismerteti, hanem a
kép és a gondolkodás ontológiai (lételméleti) alapjait fekteti le. A szöveg
súlypontja itt a puszta esztétikai élvezetről a megismerésre (hermeneutikára)
helyeződik át.
A szöveg mélyebb elemzése a megadott szempontok alapján:
1. A kép mint „igazság-esemény”
Alföldi radikális szakítása a hagyományos művészettörténettel abban áll, hogy elveti
a képet mint puszta „tárgyiasított önélvezetet” vagy illusztrációt.
● Létrang: A kép nem a valóság másolata, hanem a „létezésünk fontos
eseménye, ahol megtörténik az igazság”. Ez a megközelítés a kései
Heidegger művészetfilozófiájához (pl. A műalkotás eredete) köti a szöveget.
● Teremtő jelleg: A kép olyat hoz létre, ami „csak általa létezik”, így gyarapítja
a létet, nem csak utal rá.
2. A „képi gondolkodás” definíciója
A szerző tisztázza, hogy mit ért a Fischer-i módszer alatt:
● A jel és a szimbólum hibridje: A kép egyszerre mutat túl önmagán (jel) és
képviseli a megnevezhetetlent (szimbólum).
● Intuitív tapasztalás: A gondolkodás itt nem logikai művelet, hanem egyfajta
„várás” és „párbeszéd”, ahol a művész hagyja, hogy az „elgondolandó
megszólítsa”. Ez Fischer Ernő alkotói attitűdjének kulcsa: a festő
nem kényszeríti a képet, hanem segíti annak keletkezését.
3. Fejlődési ív: Realitás – Absztrakció – Új Realitás
A szöveg rávilágít Fischer Ernő szakmai útjának dialektikájára:
1. Innen-oda: A látható realitástól az absztrakció felé.
2. Onnan-ide: Az absztrakció tapasztalataival vissza a realitás felé, egy
„teljesen új világ” feltárásáért.
3. Cél: A képépítkezést felváltja a „kép előhívása”, ahol a tárgyi világ helyett már
a szimbolikus formaképzés dominál. 
Szakszerű kritika és aktualitás
Ez a fejezet emeli a szöveget a „ma is használható” kategóriába. Míg a 90-es
években ez egyfajta válasz volt a posztmodern kiüresedésére, ma a vizuális kultúra
tanításában lenne alapvető helye.
Kritikai észrevétel:
A szöveg nehézsége, hogy feltételezi a hallgatóság/olvasó
jártasságát a fenomenológiában. Ahhoz, hogy ma közérthető ismeretterjesztő anyag
legyen, a Heidegger-i „elgondolatlan” és a „létnyom” fogalmait gyakorlatiasabb, a
képek vizuális elemeire (szín, faktúra, rétegek) lefordított példákkal kellene
alátámasztani.
Ez a szöveg kiváló alapja lehetne egy olyan művészetpedagógiai programnak,
amely nem „festeni”, hanem „látni és a látottakon keresztül gondolkodni” tanítja a
befogadót.
Érdekes lesz látni a Harmadik fejezetben, hogyan válik ez a sűrű filozófia élő
gyakorlattá az 1973 és 1984 közötti, emblematikus Fischer-művekben. Folytassuk
az elemzést a következő szövegrésszel?
Függelék:
Az utánzástól a szimbolikus formaképzésig II.
(Fischer Ernő munkásságának bemutatása)
A kép és a képi gondolkodás meghatározása
Tovább haladva azon az úton, melyet az előző alkalommal a bevezetésben fel-
vázoltam, rá kell világítani azokra a pontokra, amelyek lényegükben térnek el a
hagyományos esztétikai műelemzésektől. A filozófia átfogóbb és tágabb területé-
ről nézve a műveket, olyan dolgok válnak láthatóvá és fontossá, amelyek a köze-
lebbi vizsgálódások esetén nem olyan lényegesek, vagy esetleg fel sem tűnnek.
Ezek pontosítása elengedhetetlennek tűnik, mert a későbbi megértésben is vissza-
térő alapkategóriák lesznek.
Ez bizonyára meglepőnek tűnik első hallásra, de ha a képi gondolkodást je-
löltük meg bemutatandó celnak, akkor ebben már azt is sejtetjük, hogy épp a do-
log evidenciájában rejlik valami kimondatlan, valami nehezen meghatározható,
amit az esztétikai szemlélet eddig elhanyagolt. Induljunk ki abból a köznapi
kérdésfeltevésből, hogy minek egyáltalán gondolkodni a képen, és méghozzá képi
módon gondolkodni, ami már nem is annyira közkeletű megközelítés. Úgy tudtuk a
hagyományos esztétikák alapján, hogy az esztétikai élmény az "tárgyiasított ön-
élvezet", elég a beleérzés és az érzelmi befogadás a szép felismeréséhez. Igen,
a széphez talán elég, de az igazhoz semmiképpen sem. Ez azért fontos, mert min-
den igazi műalkotás, nem csak szép, hanem igaz is. Sőt, itt még megkockáztatom
azt a kijelentést is, hogy annak ellenére, hogy a szépnek ontológiai elsőbbsége
van, mégis a mű elsősorban igaz, és csak ez által szép. Gondoljunk csak bele,
mennyi szép dolog vesz körül bennünket a világban, ami attól, hogy szép, még nem
nű, és ugyanígy, sok igazságot is hallunk, de mivel nem látjuk, ez sem válhat
művé, pusztán logikai felismerés marad.
A műalkotás az, ahol az igazság megtörténik, ahol láthatóvá és hallhatóvá
válik egyszerre, a maga kimeríthetetlen totalitásában felmutatva. Igy, ha esz-
tétikai alapról, hermeneutikai (megismerési) alapra helyezzük a hangsúlyt és azt feltételezzük, hogy a műalkotás nem csak szép, hanem igaz is, akkor válik igazán
fontossá a képi gondolkodás, mert az az érzelmi befogadás mellett, ennek is jelen-
tős szerepe lesz a mű befogadásnál.
Sokféle dolgot nevezünk képnek, de festészettörténeti értelemben a reneszánsz
korától kezdődően, a történetiségben kialakult táblaképre gondolunk elsősorban,
ha képről beszélünk. Az egész XX. századi képzőművészet arról tanúskodik, hogy ez
a hagyományos festészeti kép fogalom kezdi kinőni a kereteit. És itt tényleg szó
szerint a keretről van szó, mert sok megközelítés azt a lehatárolt világot talál-
ja túl szűknek, amit ez a lehetőség biztosít számára. Ezért aztán igyekeznek eb-
ből sokan kilépni, és az élet egyéb dolgaival összekeverni a képi dolgokat is.
Annyiban egyet kell értenünk az ilyen törekvésekkel, hogy a fotó és a film korá-
ban feltétlenül felülvizsgálatra szorul a kép értelme, viszont ezt csak úgy le-
het megtenni, hogy horizontálisan tágítjuk, vagy széttörjük ezt a keretet, és így
keret nélkülivé, pontosabban korlátok nélkülivé válunk a mindent lehet szabadságá-
ban. Bár tudatában vagyunk annak, hogy a szabadság nem csak a felismert szükség-
szerűség lehet, hanem a felismert esetlegesség is, ez azonban mégsem jelent tel-
jesen korlát nélküliséget. Így a keretek széttörése helyett - ami csak illúzió
lehet - az adott emberi és törteneti kereteink közötti kép fogalom elmélyítésére,
vertikális meghatározására vállalkozunk.
Ez utóbbi törekvést az esztétikai szakirodalom "plasztikai momentum"-ot te-
remtő autonóm műtípusnak nevezi, szemben az aktivista - produktivista, és szub-
jektív - romantikus expresszív műtípussal. Mi most e két utóbbit - az előzőekben
vázoltak miatt - nem érintjük. Egyébként is a happening és a performansz, a kon-
cept-art és a metanyelvi-analitikus megközelítések - korlátaikat leszámítva is -,
messze túl nyúlnak a kép problematikáján. Viszont érdekes, hogy a vázolt filozó-
fiai kép fogalom, ezekre a területekre is használható és érvényes lehet.
A kép rangjának visszaadása ott kezdődik, hogy újra létrangra emeljük a ké-
pet. Tudomásul vesszük, hogy a kép létfolyamat, azaz nem csupán ábrázolási vagy
kifejezési eszköz, leképezés, képmás vagy esztétikai élvezet, hanem a létezésünk
fontos eseménye, ahol megtörténik az igazság. A kép nem csupán illusztrációja az
igazságnak, hanem az igazság megtörténésének helye. Ezért a kép valami olyan dol-
got mutat be, ami csak általa létezik, és ezzel gyarapítja a létet, - azaz sosem-
voltat hoz létre, teremt - kisugárzik a létezésünkre. Így a kép létfolyamat, ben-
ne jut a lét értelmes - látható megjelenéshez.
A kép a jel és a szimbólum között áll félúton úgy, hogy mindkettőből magában
rejt valamit és így sajátos ötvözetté válik. A jelekből az utalás jelleget veszi
át, a szimbőlumből pedig a képviselés, a bemutatás szükségességét. Azonban míg a jel az utalással feloldódik eszközszerűségében, a szimbólum meg kimerül a képvi-
selésben, addig a kép úgy utal valamire, hogy egyben képviseli is azt. A képnek
önálló világa van, amely túlmutat önmagán és képvisel valami olyat, ami csak álta-
la létezik. Ha így értelmezzük a képet, akkor rejt magában valami újat, ami egy-
ben meggondolandó is.
És itt elérkeztünk a gondolkodáshoz, - mert mit is jelent Heidegger szerint
gondolkodni? - nem mást, mint hogy a meggondolandót végig kell gondolni, hogy em-
lékezetté válhasson a világ megőrzésében, amiben otthon lehet az ember. Ezzel
messze átléptük már a köznapi gondolkodás fogalmát, de még a tudományos gondolko-
dásét is, mert itt nem az ismert logikai műveletek tudatos végigviteléről van
sző, hanem egy olyan intuitív megközelítésről,aminek az alapja a tapasztalás. Igy
csak egy dolog marad számunkra, az hogy, a tapasztalás birtokában várunk addig,
amíg az elgondolandó megszólít minket. A várás persze nem azt jelenti, hogy to-
továbbra sem gondolkodunk, hanem inkább azt, hogy gondolkodva keresünk valamit, és-
pedig a már elgondolton belül valami el nem gondoltat, amely a már elgondoltban
még ott rejtekezik. Ez a gondolkodás már azt jelenti, hogy a létező létének lé-
nyegeredeteről gondolkodunk. Az eredet pedig azért fontos, - mint ahogy többször
hangsúlyoztuk - mert csak ebből tudhatjuk meg, hogy kik vagyunk és mivé válha-
tunk.
A fentiekben vázolt utalásszerű fejtegetéseket szükségesnek tartottam előre-
bocsátani, hogy most röviden összefoglalhasam a Tanár úr képi gondolkodásának
általam értelmezett sajátosságait. A bevezetőben vázolt világlátás, világkép után
most a kép építkezés összetettségében, szövedékszerűségében kell meglássuk azt a
bonyolultsági szintet, amiből továbbléphetünk a képek értelmezésében. Itt a kép
maga igyekszik maga magát megteremteni és építeni, a festő csak e létrejövést,
keletkezést segíti. Tanár úr szavaival, - párbeszédet folytat a képpel - hogy
felismerje azokat a meggondolandó törekvéseket, amelyeket az eredet felvetett. Ez
az út először innen-oda, a realitástól az absztrakcióig vezetett, majd megtapasz-
talva ezt, elindult onnan-ide, az absztrakciótól a realitás felé, hogy most már
egy teljesen új világot tárhasson fel.
A mostani vetítés alkalmával a hatvanas évek munkáiban még részben az abszt-
rakció felé vezető utat járjuk, de azért kellett előre vetítsük a később kibonta-
kozó perspektívákat, hogy most a keletkezésük pillanataiban tudjunk rámutatni a
lényeges pontokra. Itt még a képépítkezés kerül előtérbe, amit majd később a kép
előhívásának feladata vesz át, hogy a tárgy helyett a szimbolikus formaképzésnek
biztositson helyet.
A következő alkalommal, a hetvenes években készült munkáknál már ez az átfor-
dulás megtörténik, és nyílvánvalóvá válik majd ennek a képi gondolkodásnak az au-
tentikussága is.
Köszönöm figyelmüket.
Budaörs, 1995. október 11.
Alföldi László
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése