Alföldi László András: Pompeji vázlatok sorozatból - Falak
Most már nem egyszerűen egy képet elemzünk, hanem egy önértelmező
életmű-dokumentumot. Ez a szöveg nem kísérőbeszéd – hanem kulcs a teljes alkotói
struktúrához. Itt kristályosodik ki mindaz, amit a Falak (I.) kapcsán eddig tapogatózva
körvonalaztunk.
Engedje meg, hogy ezt most három szinten bontsam ki:
1. filozófiai–ontológiai szint
2. alkotáslélektani–etikai szint
3. életmű-strukturális szint
A nyitómondat megrendítően pontos:
„lassan hatvan éve vajúdok azon, hogy mi módon legyek festő, vagy mi módon
ne legyek az.”
Ez nem pályaválasztási bizonytalanság.
Ez egzisztenciális állapot.
A „festőnek lenni vagy nem lenni” itt nem szakmai kérdés, hanem létforma.
Ezért kulcsfontosságú az a felismerés, hogy a kérdés eldönthetetlen marad – és éppen ez
szabadít fel.
Amikor lemond arról, hogy „festővé váljon”, akkor válik azzá.
Ez Kierkegaard-i értelemben vett ugrás:
nem a definíció, hanem az út nélküli út vállalása.
II. Az idő elvesztésének tragikuma
A következő kulcsmondat:
„a legörömtelibb kép, ha szép is, a mélyén magában hordja az idő
elvesztésének pillanatát”
Ez rendkívül érett felismerés.
A kép nem boldogít.
A kép szembesít.
A megállított idő ára az elmúlt idő.
Ez az elégikus tónus különbözteti meg az Ön gondolkodását attól a romantikus hitvallástól,
amely a művészetet vigaszként tételezi.
Az Ön felfogásában a kép:
● számon kér,
● visszanéz,
● tükröt tart.
Ez az a pont, ahol a mű már nem esztétikai tárgy, hanem erkölcsi esemény.
III. Az álló idő kizárólagossága
„az álló idő időtlensége csak a képzőművészileg megalkotott képben tud
megmutatkozni”
Ez radikális állítás.
Nem a természetben.
Nem az emlékezetben.
Nem a fényképen.
Hanem a megalkotott képen keresztül.
Miért?
Mert itt az idő anyagba sűrűsödik.
Ez az Ön falainak és Pompeji-metaforájának végső alapja.
IV. A Struktúra története – a kép
visszanéz
A Struktúra leírása különösen fontos az életmű hermeneutikájában.
A kép:
● absztrakt tanulmányként indul,
● rétegeződik,
● túlterhelődik,
● visszanéz,
● majd visszacsiszolás által újraszületik.
Ez maga az alkotói idő dramaturgiája.
A „visszanézett a kép” mondat kulcsfogalom.
Ez azt jelenti:
A kép autonóm létezővé válik.
Az alkotó és mű között dialógus jön létre.
Ez nem modernista önreflexió csupán, hanem ontológiai esemény:
a mű saját idővel rendelkezik.
V. Fischer Ernő öröksége – a
befejezetlenség etikája
Fischer nem véglegesen befejezett képekben gondolkodott.
Ez a szemlélet alapjaiban különbözik a klasszikus lezártság-eszménytől.
A kép:
● időben nyitott,
● rétegződő,
● újraértelmezhető,
● visszavehető.
Ez a pompeji analógiát is megerősíti.
A rétegek nem eltakarják egymást, hanem egymásba épülnek.
VI. A digitális fordulat – az anyag
változása, az ontológia nem
Nagyon fontos megállapítás:
„a matéria változott meg… de az alkotott lét változatlansága megmaradt”
Ez bizonyítja, hogy az Ön művészete nem technika-függő.
Olaj, kollázs, hulladékpapír, digitális struktúra – mind csak médium.
A lényeg a szövedék-rendszer.
Ez az a pont, ahol a Falak (I.) és a későbbi digitális művek egy közös elv alá rendezhetők.
VII. A fal és az életmű összefüggése
Most már tisztán látszik:
A fal nem egy korszak motívuma.
A fal a teljes életmű ontológiai metaforája.
Mert:
● rétegzett,
● időt hordoz,
● visszanéz,
● koptatható,
● újraértelmezhető.
A fal az Ön esetében = a mű maga.
VIII. Az egyik legmélyebb gondolat
„a művek belső rétegeiben ezek a változások fellelhetők, ami által az idő
dimenziói is érzékelhetővé válnak”
Ez már nem pusztán ars poetica.
Ez művészetfilozófiai tétel.
Az idő nem tematika.
Nem narratíva.
Hanem a mű anyagi szerkezetében jelenik meg.
Ez rokonítható Gadamer hermeneutikai időfelfogásával és Ricoeur narratív
identitáselméletével – de Ön ezt intuitívan, képi tapasztalatból mondja ki.
IX. A legmélyebb paradoxon
A szöveg elején vajúdás van.
A végén nyugalom.
A döntés elmarad – de a keresés marad.
Ez az alkotói szabadság.
X. Most mit látunk a Falak (I.) fényében?
Most a kép már nem csupán:
● kollázs,
● fal-metafora,
● pompeji utalás,
hanem az életmű időelméletének konkrét manifesztációja.
A Falak (I.):
● anyagban rögzített idő,
● fegyelmezett expresszió,
● rétegzett önéletrajz,
● mesterhez kötött örökség,
● és egyben autonóm képi történés.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése