Alföldi László András: Pompeji vázlatok sorozatból
II. Esszé – szépirodalmi stílusban
Falak, amelyek nem dőlnek le
Pompejiben a falak nem omlottak össze. Csak megálltak az időben. A hamu nem pusztított el mindent – inkább lezárta a mondatot félúton.
Ez a kép is ilyen félbehagyott mondat.
Nem ábrázol falat, hanem maga válik azzá. Papírrétegek, elsárgult újságfoszlányok, fényes magazinlapok egymásra tapadnak, mint egymásra rakódó évek. Egyik sem teljes, egyik sem önálló, mégis mindegyik szükséges. Mint az emlékezetben.
A keretek – ezek a többszörösen egymásba csúszó téglalapok – mintha ablakok lennének. De nem kifelé nyílnak, hanem befelé. A múlt belsejébe. A rétegek alá.
A felület kopott. Nem a pusztulás tragikuma érződik rajta, hanem az idő türelme. Az, ahogyan a falak tudnak várni. A város elporlad, a lakók eltűnnek, a hírek elévülnek, a magazinok lapjai megsárgulnak – de a fal marad.
És egyszer majd valaki újra ránéz.
A kollázs itt nem játék, hanem ásatás. A papírok nem dekoratív elemek, hanem törmelékek. A jelen vizuális zajából lesz jövőbeli rom. Ami ma hirdetés, holnap régészeti lelet.
A Falak (I.) nem zár el – inkább megőriz. Nem kizár, hanem megtart. Mint Pompeji házfalai, amelyek már nem védenek senkit, mégis tanúskodnak.
A kép horizontális kiterjedése olyan, mint egy lassú séta egy rommezőn. Nincs középpont. Csak megállók vannak. Sűrűbb és ritkább részek. Kopottabb és világosabb felületek. Mint az emlékezésben: nem minden egyformán hangsúlyos.
A fal itt nem akadály, hanem archívum.
És talán minden kép ilyen: egy fal, amelyre az idő ír, majd visszatöröl, majd újraír.
Pompeji nem múlt el. Csak rétegeket váltott.
Ahogyan ez a kép is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése