Tanulmány: Az anyagban rögzült kép fizikája és metafizikája Polányi Mihály és Walter Benjamin kontextusában
Bevezetés
Jelen tanulmány Alföldi László András képzőművész 2016-os, „Műhelymunkák - Műhelynapló 7.” című blogbejegyzésében bemutatott, „Cím nélkül” sorozatának egyes darabjait (különös tekintettel a manuális alapképre és annak variációira) vizsgálja. A művész munkásságának központi problémája a hagyományos, manuális eszközökkel létrehozott, anyagban rögzült képek (fizikai valóság) és a modern technikai, digitális úton létrehozott, anyagtalan képek (metafizikai/virtuális valóság) közötti feszültség, dialógus megteremtése. Az elemzés Walter Benjamin A műalkotás a technikai sokszorosíthatóság korszakában című, korszakos írásának és Polányi Mihály Személyes tudás című művében kifejtett, a hallgatólagos tudásra vonatkozó elméleteinek hermeneutikai, esztétikai, kurátori és szociokulturális szempontú alkalmazásával történik.
Művészettörténeti és esztétikai kontextus
A sorozat egyértelműen Ország Lili kései, „nyomtatott áramkörös” korszakához kapcsolódik, aki a technológiai motívumokat a labirintus-élmény és ősi írások vizuális megfelelőjeként alkalmazta. Alföldi munkái a „Hommage á Ország Lili” sorozat részeként értelmezhetők. A művész célja azonban túlmutat a puszta motívumátvételen; azt kutatja, hogyan vihető tovább ez a technikai újdonság „nem csupán külsőségként” az alkotói gyakorlatban.
Esztétikai szempontból a mű a „strukturális absztrakció” körébe sorolható. Alföldi a fizikai anyagra (papírnyomat alap, kollázselemek) és a technológiai struktúrákra helyezi a hangsúlyt. A felhasznált anyagok (nyák-lapok, alaprajzok, nyomtatott betűk) a modernitás és a digitális kor lenyomatai, amelyeket a művész manuálisan rendez, tudatosan választva a nehezebb utat a digitális képalkotás könnyedségével szemben. Ez a tudatosan vállalt ambivalencia az anyag fizikai tulajdonságainak (textúra, faktúra, tónusérték) differenciált voltát helyezi előtérbe, szemben a digitális kép uniformizált, információszerű jellegével.
Hermeneutikai és pozicionális szempontok: Benjamin és Polányi
Walter Benjamin A műalkotás a technikai sokszorosíthatóság korszakában című munkája vetette fel először a műalkotás eredetiségének és „aurájának” elvesztésének problémáját a gépi reprodukció korában. Alföldi művei erre a problémára reflektálnak: egyrészt keresi azt a „fizikai anyaghoz kötődő pluszt”, amit csak az eredeti mű tud megadni, másrészt érdekli ugyanannak a fizikai anyagnak a variációkból adódó metafizikai (szellemi) gazdagsága. A művész a „félig manuális és félig technikai, gépi megoldással” hozza létre a munkáit, tudatosan kiélezve Benjamin problémájának továbbgondolását.
Polányi Mihály hallgatólagos tudás (tacit knowledge) elmélete kínál megoldást a művész által is érzett problémára, miszerint az ösztönös alkotói periódusban felhalmozódott anyag összefüggéseit nehezen tudja explicit módon (szavakkal) megfogalmazni. A „többet tudunk, mint amennyit el tudunk mondani” elv itt azt jelenti, hogy a művész a manuális, kényszer-neurotikus rendezgetés során egy intuitív, személyes tudásra támaszkodik. A variálható, „pszeudo-mobil-kollázs” jelleg (3-as alap, 4-es, 5-ös, 7-es variációk) a tudás folyamatos keresésének metaforája. A néző az anyagi részletekből (szubszidiáris tudatosság) jut el a mű átfogó jelentéséhez (fókuszális tudatosság) a saját személyes, hallgatólagos tudása révén.
Kurátori és szociokulturális szempontok
A művek prezentációja (kurátori szempont) szorosan összefügg a szociokulturális közeggel, az internet és a közösségi média térhódításával. Alföldi tudatosan használja a Facebookot az érdeklődés felkeltésének eszközéül, de a mélyebb elgondolkodást a blog írásán keresztül célozza meg. A közösségi oldalakon a kép „információvá egyszerűsödik”, „jellé redukálódik”, és elveszíti fizikai tulajdonságainak egy részét. A méret, szín és textúra változása miatt a hangsúly a formatartalomról a tartalom formájára tevődik.
A művész a variálhatóság lehetőségét látja a nyitottabb dialógusra: akár kiállításon sorozatként, akár virtuális térben verbális szöveggel alátámasztva. A kurátori gyakorlatban ez a folyamatszerűség bemutatását teszi lehetővé a „kész kép” rögzült álláspontjával szemben, új nézőpontokat kínálva a művészettörténészek számára is A „Hallgatólagos rend” vagy „Integrált struktúrák” címek is megerősíthetnék ezt a kurátori pozíciót, amely a folyamatot helyezi előtérbe a statikus végtermékkel szemben.
Esszé: A rögzült anyag és a szellem játéka
Képzeljünk el egy műtermet, ahol a csendben a gondolatok súlya nehezedik a falakra. Alföldi László András képzőművész nem a könnyű utat választja. Két világ határán egyensúlyoz: a kézzel fogható, illatos papírnyomatok, a manuális kollázsok fizikai valósága, és a képernyő hideg fényében villódzó, anyagtalan digitális képek világa között. Ez a határvonal adja munkássága lüktetését.
A kiindulópont Ország Lili szellemisége, aki a technológiát a titkok és labirintusok modern írásjeleként használta. Alföldinél ez a vonal tovább él, de új dimenziót kap. A képei nem csupán áramköri lapok lenyomatai; a digitális kor lenyűgöző, mégis rideg struktúráit emberi léptékűvé, személyessé teszi. A „Strukturális absztrakció” cím, amit korábban már pedzegettünk, itt nyeri el igazi értelmét.
De mi az a „plusz”, ami a manuális képben lakozik? Walter Benjamin az „aurát” hiányolta a sokszorosított művekből. Alföldi ezt a hiányt úgy tölti ki, hogy a technikai lehetőségeket aknázza ki, de az alapot mindig az egyedi, fizikai matéria adja. A kollázs mozgatható elemei, a „pszeudo-mobil” jelleg a művész gondolkodásának folyamatát teszi láthatóvá. A néző nem egy lezárt, kész művet kap, hanem egy lehetőséget, egy párbeszédet.
Polányi Mihály „hallgatólagos tudása” adja a legszemélyesebb kulcsot. Mindannyian tudunk többet annál, mint amit szavakba tudunk önteni. Amikor a művész ösztönösen elhelyez egy formát a papíron, vagy éppen megváltoztatja a kompozíciót, egy mély, intuitív tudás szól belőle. Ez az a belső iránytű, ami az egész sorozatot összefűzi. A kiállításra járó néző, aki a képernyőn csak az információvá egyszerűsödött verziót látja, a fizikai térben szembesülhet ezzel az „anyagi plusz”-szal, a textúrával, a fénnyel, ami a mű igazi, személyes valóságát adja. A praxis és a teória itt egybeolvad: az alkotás maga az elméleti kutatás, a két világ közötti finom, de határozott egyensúlykeresés. A falak nem börtönök, mint Ország Lilinél, hanem nyitott rendszerek, amelyek a befogadó bevonásával válnak teljessé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése