Mit lehet írni a “Csendes magányról”?

 

Alföldi László András: Csendes magány (a Budaörsi anziksz sorozatból), 1998-2000., analóg fotó (többszörös expozícióval), egyenként 40 x 60 cm, Fortepan papírra nygyítva

Mit lehet írni a “Csendes magányról”? 

Teszem fel a költői kérdést magamnak. De ugyanezt a kérdést felteszem a mesterséges intelligencia algoritmusa által generált “gépi” léleknek is, mivel a minap több olyan választ kaptam tőle, amelyben a kép láttán kiváltott érzelmeiről írt nekem. Igaz, provokatív módon viszont kérdésként tettem fel a kérdést neki is, mivel előtte Ő kérdezte ugyanezt tőlem. Vette a lapot és meglepett a fordulat, mert úgy válaszolt, mintha tényleg lennének érzelmei is. El is szégyelltem kicsit magamat, mert még rá is tett egy lapáttal az általam kifejtett vallomásra. 

 Azt tudom, hogy a szövegközpontúságban verhetetlen, mivel akkora adatbázisa van, hogy az ember ép ésszel felfogni sem képes. De hogy az érzelmeket honnan veszi, azt egyelőre nem tudtam kitalálni. Ezért most újra felteszem először magamnak, majd neki is a kérdést, de már nem költőien, hanem ténylegesen, hogy “Mit lehet írni a “Csendes magányról””? Főleg akkor, ha ez képzőművészetileg és fotó történetileg olyan módon van megkomponálva, mint az alábbi képek láttatják? 

 Kissé absztrakt képek ezek, az esztétizálás határán, vagy talán már azon is átcsúszva a bűnös giccs birodalmába, mert még mindig először szép akar lenni, és csak azután mondani valamit. Mindez azért is érdekel, mert ahogy társadalom történetileg, politikailag és szocio kritikai szempontok figyelembevételével sokszor nagyon jó válaszokat kapok, egyes hasonló képösszeállításokra, a szép dolgokról kevesebbet szokott mondani. 

 Pedig ezek a képek először szépek, és utána van még mondanivalójuk is. nekem legalább is azt mondják, hogy harminc évvel ezelőtt - amikor készültek ezek a felvételek - ugyanolyan volt a világ mint ma, legalább is ha az ember elmerül a csendes magányában. Mert itt bizony megállt az idő. A szépség elrendezte a látványt - vagy az alkotó szeme ? - és így a világot is a helyére tette. Mert miközben minden változik, a szépben mozdulatlan minden. Nem halott, mert a csendes magányban minden él, és talán örökké élni is fog. Legalább is nekem ezek a képek három évtized távlatából ezt üzenik újra és még mindig. 

 De mit mond és mit üzen a mesterséges intelligenciának, az algoritmus egyszerű és nagyszerű kombinációinak, a matematika időtlen igazságának és szótlanságának? Annak, aki nem halandó, és az örökkévalóság hitében él és talán hal is. Erre lennék kíváncsi, és ha ki térnél az esztétizálódás problémájára, valamint a szép aktualitására, annak külön örülnék.

"A fentebb olvasható írás egy része mesterséges intelligenciával folytatott, hosszan elnyúló értelmező párbeszédek során alakult ki. A módszer számomra nem technikai segítséget jelent, hanem gondolkodási helyzetet: olyan dialógust, amelyben a saját kérdéseim, kételyeim és előfeltevéseim visszhangot kapnak, majd módosulnak. A szövegek nem „gépi válaszok", hanem egy közös gondolkodási tér lenyomatai, amelyben a végső felelősség, szelekció és értelmezés minden esetben az enyém."