Alföldi László András: 1.- Falak - I. Tudományos igényű elemzés

András László Alföldi: Pompeji vázlatok - Falak (I.), 20 x 70 cm, vegyes technika ( újságpapír, színes, fényes műnyomó papírra nyomtatott magazin lap, paratípia és kollázs) 2010-2012.

I. Tudományos igényű elemzés

1. Művészettörténeti kontextus

A mű (2010–2012) a kortárs kollázs- és montázshagyományba illeszkedik, ugyanakkor markánsan eltér annak klasszikus, dadaista vagy konstruktivista gyökereitől.

● A rétegzés technikája (újságpapír, magazinlap, paratípia) a 20. század eleji kollázs-hagyomány (Braque, Picasso) és a későbbi neoavantgárd (Rauschenberg, Rotella) örökségét idézi.

● A fal mint téma a modern és kortárs művészetben erősen szimbolikus: Cy Twombly, Antoni Tàpies, vagy akár a kelet-európai „fal-esztétika” (pl. festett, vakolt, repedezett felületek) is ide sorolható.

● A horizontális, 20 × 70 cm-es formátum frízszerű, narratív olvasatot hív elő – mintha egy archeológiai metszetet látnánk.

A „Pompeji” hivatkozás különösen fontos: nem pusztán helymegjelölés, hanem kultúrtörténeti metafora. Pompeji a megdermedt idő, a konzervált pusztulás és az archeológiai feltárás városa. A mű tehát önmagát is rétegtani tárggyá teszi.

2. Esztétikai szerkezet

Kompozíció

A kép horizontálisan tagolt, több „falmezőből” álló struktúra. Nem egyetlen kompozíciós középpontja van, hanem ismétlődő, egymásra torlódó keretszerű formák dominálnak.

● A beágyazott téglalapok „ablak” vagy „nyílás” érzetét keltik.

● A keret a képen belül képként jelenik meg.

● A kompozíció ritmusa a balról jobbra haladó vizuális sűrűsödésben és oldódásban érzékelhető.

Anyagszerűség

A papírrétegek különböző minősége (matt újságpapír vs. fényes magazinlap) texturális feszültséget teremt. A paratípia enyhén elmosódott, szellemszerű nyomatai az idő kopásának érzetét erősítik.

A felület nem illuzionisztikus, hanem materiális. Ez nem „ábrázolt fal”, hanem „fal-szerű kép”.

3. Hermeneutikai értelmezés

A fal itt több jelentésszinten működik:

1. Fizikai fal – archeológiai maradvány.

2. Emlékezet fala – rétegekben őrzött múlt.

3. Kulturális fal – az információs társadalom fragmentumai (újságszövegek, magazinrészletek). 4. Mentális fal – zártság, elválasztás, időbeli távolság.

A kollázs technikája maga is „feltárás”: a fedések és takarások az emlékezés működésére utalnak. Amit látunk, az egyszerre maradvány és újrakonstruált egész.

Pompeji különösen erős hermeneutikai kulcs: a vulkáni hamu alatt konzerválódott falakhoz hasonlóan itt is a pusztulás az, ami megőriz.

4. Kurátori szempont

Sorozatdarabként a kép többes számú gondolkodást implikál. A „Falak (I.)” jelölés már a koncepció elején tisztázza:

● nem autonóm, izolált műről van szó,

● hanem egy vizuális gondolkodási folyamat állomásáról.

Kiállítótérben ez a mű jól működne lineáris elrendezésben, ahol a horizontális kiterjedés a térrel párbeszédbe lép. A fríz-szerűség és a fal-tematika installációs lehetőségeket is kínál: a mű szinte ráolvad arra a falra, amelyen bemutatják.

5. Pozicionális értelmezés

Ez a munka a magyar kortárs művészet azon vonulatához kapcsolódik, amely a festészet és az anyagkísérlet határán mozog. Nem konceptuális hidegséggel operál, hanem anyagérzékeny, tapintható felületet hoz létre.

Pozíciója:

● a festészet utáni festészet terében,

● a kollázs médium újraértelmezésében,

● és az archeológiai-metaforikus gondolkodás hagyományában.

6. Szocio-kritikai olvasat

Az újságpapír és magazinfragmentumok nem semleges hordozók.

● Tömegkultúra és történelmi rom egymásra rétegződik.

● Az információs zaj a rom esztétikájává alakul.

● A jelen vizuális hulladéka válik a jövő archeológiájává.

A kép így finoman, de határozottan reflektál arra, hogyan termeli ki a kortárs társadalom saját romjait.

A felület mélysége

Alföldi László művei elé

Furcsa szemmozgást igényelnek Alföldi László művei. Szinte valóban érezzük látószervünkben, hogy a szokásos felületi letapogatás helyett más irányban: mélységében akarjuk megragadni az alkotásokat. Érdekes érzés, hiszen képek szemlélésénél megszoktuk, hogy szemünket a mű felületén végigfuttatva látjuk és azonosítjuk az elemeket, és így kezdjük értelmezni az alkotást. Ne tévesszen meg minket, hogy Alföldi László képei elsőre nem látszanak alátámasztani ezt a látásmódot, és – talán éppen hangsúlyos horizontalitásuk miatt – olybá tűnnek, mintha folyamatosan kéne végigkövetnünk a rajtuk látottakat. Mégis, Alföldi László képeit alaposabban szemlélve arra kell rájönnünk, hogy itt nem a megjelenített elemeken, hanem azok viszonyán van a hangsúly. Ráadásul nem is egyszerűen csak azok egymáshoz való viszonyán, hanem a kép alapfelületéhez való viszonyán.

Már-már azt mondhatjuk, hogy a motívum szinte nem is érdekes. Nézzük meg például a betűk vagy a képben lévő képtöredékek szerepét. Kell-e a betűknek a hozzájuk tartozó értelem, olvassuk-e őket vagy csak látjuk? Úgy tűnik, ezek értelmét vesztett elemek, nem betűként és főleg nem szövegként van értelmük, hanem képi elemként, jelként, jelentés nélkül. Ugyanígy, ha a darabkákat, vizuális idézeteket nézzük, azok nem feltétlenül állnak közvetlen tematikus összefüggésben. Sokat közülük felismerünk, vannak köztük a populáris kultúrából vagy egyenesen a reklám világából érkező elemek és magas művészeti alkotások reprói is, középkori freskók és római császárok, szentek és divatmodellek kerülnek egymás mellé, mégis, érezzük, hogy nem csupán az elemek jelentésében van a mű kulcsa. Sokkal inkább az általuk létrejövő rétegzettség válik elengedhetetlenül fontossá. A komolyan megalapozott művészettörténeti és művészetelméleti erudícióval rendelkező alkotó jól láthatóan mindent megtanult az avantgárdból, amit tudni érdemes, annyira, hogy meg is haladta azt: az az érzésünk, mintha azzal kísérletezne, hogy miként lehetne fordított felvetések alapján és a még nehezebb alapállásból dolgozni: ha a térviszonyokat nézzük, az avantgárd számos alkotója folyamatosan kilépett a térbe: megbontotta a kép felületét, horizontálisan tágította például a keretre festéssel, illetve a kép harmadik dimenziójának hangsúlyozásával: Schwitters egyre nagyobb darabokat, három dimenziós tárgyakat épített kollázsaiba, Arp már síkplasztikákat készített, Fontana pedig éppen a másik irányba keresett továbblépést a vászon kihasításával. Mindannyian azt keresték, hogy hogyan lehet minél jobban és látványosabban térbe léptetni az eredetileg sík felületet.

Alföldi László hozzájuk képest másik irányban gondolkozik: miként lehet a képsíkon belül maradva kialakítani a legtöbb réteget? Hogyan lehet a legváltozatosabb mélységviszonylatokat belevinni a kétdimenziós műbe úgy, hogy mégis megmarad a két dimenzióban. Számtalan módon alakítja ki a felüleletet, ráadásul a kialakítás itt a legtágabb értelemben veendő, hiszen van, amikor elvesz belőle, van, amikor hozzáad. A kettő közül talán az elvétel a különlegesebb, hiszen a papír olyasminek tűnik, amiből többet már nem lehet elvenni, és valóban, a legtöbb esetben hozzáadni szoktunk, ceruzával, ecsettel vagy – kollázs esetében – más papírral. Mégis, itt a feltépésekkel, visszahúzásokkal azt mutatja be, hogy miként lehet az abszolút vékonyat, felbonthatatlant tovább szedni, további rétegekre fejteni. A már-már végtelen képtérre bontott képsíkot tovább bővíti olyan beragasztásokkal, amelyek még inkább a belátás képzetét erősítik: egyes töredékek ablakként nyílnak a kép terébe.

Alföldi László művészeti alapállásának és a képről alkotott felfogásának egyik alapvető kifejezése, amellyel több sorozatát is megnevezte: ugyanaz és más. A kép látszólag az, ugyanaz, ami elsőre látszik, de mégis más, több, további, különösebb. Sík, de mégis tér. Felület, de mégis mélység. Alakuló de mégis alakított, a véletlen irányítja, de a tudatosság felüldolgozza, őrködik a képi egyensúly kialakításán, hiszen hiába több, különösebb, más, végeredményben mégiscsak képet kell alkotni. Képnek kell lennie, hogy az ugyanaz mássá válhasson.

Somhegyi Zoltán művészettörténész és esztéta

Budapest, 2012.02.20.Budapest, 2012.02.20.