Megnyitó szöveg
Kamarakiállítás I. – Választás előtt / Választás után / Tessék választani! (Budaörsi anziksz, anno 2000)
Tisztelt Néző, kedves Látogató – vagy inkább: kedves Olvasó, hiszen ez a kiállítás most nem egy térben, hanem egy felületen, a digitális nyilvánosság sajátos közegében nyílik meg.
A most látható kamarakiállítás nem egy lezárt műegyüttes bemutatása, hanem egy hosszabb folyamat első állomása. Egy olyan sorozaté, amely több mint huszonöt évvel ezelőtt kezdődött, és amelynek anyaga most – kisebb egységekre bontva – újra láthatóvá válik. Nem változatlanul, hanem új kontextusban, új kérdések felől olvasva.
A Budaörsi anziksz című fotósorozat 1998 és 2000 között készült. Egy helyhez kötődik – Budaörshöz –, de valójában nem a hely dokumentációja. Sokkal inkább annak a sajátos tapasztalatnak a lenyomata, ahogyan egy ember végignézi egy település, egy közösség, és közben saját maga átalakulását. Vagy talán pontosabb így: nem átalakulását, hanem rétegződését.
Mert ami ezeken a képeken történik, az nem egyszerű változás. Nem fejlődéstörténet. Inkább egymásra rakódó időrétegek láthatóvá válása. Az, ami megmarad a falakon, a felületeken, a plakátokon – és az, ami rajtuk keresztül bennünk is megmarad.
A most bemutatott válogatás ezen belül egy különösen éles metszetet kínál: a választási plakátok világát. „Választás előtt – választás után – tessék választani!”
A felirat első pillantásra egyszerű, már-már banális. De a képeken valami elcsúszik. A plakátok egymásra ragadnak, foszlanak, átfedik egymást, eltakarják és felfedik egymást egyszerre. Az ígéretek rétegei összekeverednek, a jelentések elhasználódnak, majd újra előkerülnek – de már torzulva, felismerhetetlenül.
Ez a vizuális jelenség túlmutat a konkrét politikai helyzeten. A képek nem egy adott korszakról „szólnak”, hanem egy működésmódról. Arról, ahogyan a nyilvánosság képei keletkeznek, terjednek, majd eltűnnek – és közben nyomot hagynak.
A többszörös expozícióval készült analóg fotók itt különös szerepet kapnak. Nem egyszerűen technikai eljárásként működnek, hanem a látás metaforájaként. Mintha a szem nem tudna egyetlen képnél megállni, hanem egyszerre több időt, több állapotot, több jelentést lenne kénytelen befogadni.
Ez a látásmód szoros kapcsolatban áll azzal a későbbi képi gondolkodással, amely az alkotó festészeti munkáiban – különösen a Pompeji vázlatok sorozatban – teljesedik ki. Ott a kollázs, itt a fotó; ott a felület visszacsiszolása, itt a képek egymásra exponálása. De a kérdés ugyanaz:
hogyan válik láthatóvá az idő a képen?
És talán még fontosabb:
mit kezdünk ezzel a láthatóvá vált idővel?
A most induló kamarakiállítás-sorozat ezt a kérdést teszi fel újra. Nem egyetlen nagy, összefoglaló bemutató formájában, hanem kisebb egységekben, tematikus csoportokban. Mintha maga a kiállítás is követné azt a módszert, amely a képeket létrehozta: rétegekben, részletekben, visszatérésekben.
Ez az első egység – a választási plakátok világa – talán a legközvetlenebbül szocio-kritikai. De ha tovább nézzük, kiderül, hogy nem csupán a politikai nyelv kiüresedéséről van szó. Hanem arról a tágabb jelenségről, amelyben élünk: a képek túltermeléséről, a jelentések gyors elhasználódásáról, és arról, hogy mindez hogyan rakódik ránk – mint egy láthatatlan, de mégis érzékelhető réteg.
És itt válik személyessé a történet.
Mert ezek a képek nem kívülről néznek rá erre a világra. Nem leleplezni akarnak, hanem megmutatni. Azt, hogy az, amit látunk, az bennünk is történik. Hogy a rétegek nemcsak a falakon vannak, hanem a tekintetünkben is.
Ezért ez a kiállítás – bármennyire is konkrét képeket mutat – valójában nem a múltról szól. Hanem arról, hogy hogyan nézünk ma.
És ha már a cím felszólít: „Tessék választani!” –
akkor talán nem is a plakátok közül kell választanunk, hanem a látásmódok közül.
Hogy elhisszük-e a képek felszínét, vagy megpróbáljuk meglátni azt, ami a rétegek alatt – és közöttük – történik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése