Leíró képlátás
Nézzük meg, hogy néz ki a belátó kilátás a Barkaszból a Trabantba. Kint már tavasz van, de bent a kopár fák ágai látszanak. A két évszak között lesz még nyár is? Költői kérdés? Egy bizonyos korban talán nem, mert minden elmúlik egyszer. A tavasz, a nyár, az ősz és a tél is. És mi marad akkor negyven év után? A Trabant kormánykereke? A sebváltó és kint az árválkodó visszapillantó tükör? Ülés nélkül a kárpitozott ajtó, és az ablaktekerő kallantyú? Talán ennyi is elég, hogy felidézze a nyári nyarakat, a napsütötte eget, nekünk a napsütötte tengert, és az NDK-soknak a Balatont, mint jobb híján a tengert. Mert bent feloldódik a fényben és a visszaemlékezésben minden, és csak egy kép marad. Kép, amely ismételten makacsul állítja, hogy minden megmarad, semmi sem változik, mindig lesz tavasz, nyár, ősz és tél is, de mi leszünk-e? Egy ív, egy kapó és egy lefelé mutató szögvas mit üzen a Trabant belsejében? Mert már elhomályosodott a kint, és átláthatatlan lett a bent is. De ha kijövünk, és újra betekintünk a Barkasz ablakán, ott is a kormánykereket látjuk és kint a Trabantot, amely a Barkasszal együtt örökre itt maradt. Hol vagyunk akkor, kint vagy bent, vagy talán már seholse? Bízzunk abban, hogy a képen legalább a nyári emlékeink tavasszal, ősszel és télen is megmaradnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése