Hölgyeim és Uraim,
Kedves Barátaim,
ha jól megfigyeljük, a szem kalandozásainak igen gazdag terepet nyújtanak
Alföldi László művei. A részletről-részletre vándorló tekintet, a látás számára új
meg új mozzanatot kínáló felületek, a sorra megnyíló belső terek, a képi séta
során felmerülő vizuális meglepetések messzire vezető gondolattársításokat
indukálhatnak, töprengő kérdéseket vethetnek fel. És ámbár a szemlélődésből
fakadó vizuális élményé az elsőség, meg kell állapítanunk, hogy igen
gondolatébresztőek ezek a képek, és az általuk keltett gondolatok sokfelé
vezethetnek bennünket.
Néhány példa. A fal. A töredék, a rom. Anyag és virtuális anyag. A sík, a
mélység, a rétegek. Faktúra és felület. A talált és a csinált. A véletlen és a
szándékos. A szándékos véletlen. Tudatos és ösztönös. Állandó és változó.
Bomlás és építés. Ábrázoló, nem ábrázoló. Eredeti és másolat. Nyomat és
lenyomat. Rész és egész. Egy szerény, pár perces megnyitó meg sem kísérelheti,
hogy végiggondolja mindet.
És a kérdések, melyekre nem biztos, hogy tudunk felelni. Miért tetszik
nekünk olykor a töredék, a rom? Mi az, ami abban megragad? Pontosabban,
mikor tetszik, és mikor nem? Az biztos, hogy az ikertornyok romjai nem
tetszettek, Pompeji viszont egészen más. Alföldi László Pompeji vázlatoknak
nevezi sorozatát. Évszázadok alatt elenyészett a Vezúv katasztrófájának
borzalma, rárakódott viszont, amit azóta írtak, mondtak, festettek, fotóztak róla.
Ami megmaradt, történelem és művészeti emlék, romantikus hangulat és
beleérzés. Romantika! Valahol itt kell keresnünk a rom- és töredék-kultusz
eredetét, a 18. században. A romantikus parkokban mű-romokat emeltek. De
már előbb, a manierizmus és a barokk idején szenvedélyesen rajzolták,
metszették Itáliában a római romokat, majd Európa-szerte divat lett a gótika is.
A klasszikus múlt iránti érdeklődés vegyült a romok „festői”, pittoreszk
mivoltával. Nehezebb kérdés, mi a festői, miért festői a rom, a fragmentum? Az
egyik válasz az lehet, azért, mert a rom mint monumentális töredék praktikusan
értelmetlen, funkciótlan, és a figyelem a tárgy képzőművészeti vonatkozására
tud összpontosulni. A romantika után nagy szünet, és a töredék, a dirib-darab
hulladék csak a korai avantgárd, a dada, a szürrrealizmus kifejező eszköze,
tárgya és motívuma lesz, akár kollázsban, akár térbeli művekben. Ide nyúlik
vissza a pop art töredékkultusza a második világháború után.
A puszta fal mint önálló látványelem viszont legkorábban csak az új
avantgárd idején jelenik meg. Régebbről Leonardo feljegyzését ismerjük a
penészes fal foltjaiba belelátható dolgokról. Őt még az ábrázolás érdekelte
ebben. A gyanúm az, hogy kezdetben volt a megfestett festményrész, sík felület,
mondjuk egy csendélet háttere, és később figyeltek fel arra, hogy a valóságban is
előfordulnak hasonló, az idő által szépen megmunkált síkok. És ezzel a
kerülővel kerülhetett vissza a művészetbe a fal mint a mű tárgya, motívuma, sőt,
egyes művészeknél faldarab, vakolt felület mint maga a mű.
Mindezt persze azért hozom elő, mert első benyomásként mintha falakat,
romos fal-töredékeket látnánk Alföldi László képein. Jól látjuk? Vagy csak arról
van szó, hogy modern képeket nézünk, amelyek ennek megfelelően síkszerűek, a
távlatuk nem a hagyományos perspektíva. Így aztán a lapos, kopott, roncsolt
felület a „fal” képzetét kelti. De hiszen a sorozatcím Pompejire utal. Néhol meg
mintha ablakot, ajtót látnánk. Áthatja az egészet bizonyos konstruktív rend, ami
az építészet sajátja. És a dolognak van valami kézzelfogható, majdhogynem
tapintható faktúrája, anyagisága, valószerűsége. Nem túlzás talán, realitása.
Akkor mégis lehet a dologban valami. Azt kell mondanunk, hogy két-
háromszoros természete van Alföldi László képeinek. Anyagszerű, de nem maga
a matéria. „Ugyanaz és más.” Virtuális anyag, ami egyszersmind témája és
tárgya a képnek. És ha tetszik, „fal”-ra asszociálunk. Ugyanakkor egy önállósult
tárgyat vehetünk kézbe, ami már nem a fal, nem papír, nem festék: kép.
Kívül sérülések, roncsolásnyomok, foltok, hibák, különböző sűrűségű
felületek; szélük foszlik, rojtosodik. Ezek jelenítik meg a képek epidermiszét,
ezek keltik az időmarta fal látszatát. Nemcsak szomszédos falakat láthatunk, de
egymás mögötti falakat is. Síkok, rétegek, köztük átjár a levegő: mélység van
közöttük. Mintha nem rideg megtervezettség, hanem véletlen hatás alakította
volna ezt így. Szándékos, előidézett véletlenekről van szó, az alkotó folyamat
során keletkező, előre pontosan nem látható mozzanatokról, melyek a művész
sajátos, paratípiának nevezett eljárásából, réteget rétegre emelő technikájából
adódnak. Az akarva-akaratlan véletlenek a következetes, rendszerszerű alkotó
folyamat rotációjának következményei. A roncsolás, rongálás-újraépítés mind-
untalan ismétlődik, a nyomtatott magazinkép rommá válik, majd új formához és
megnyugváshoz jut a kompozícióban; a töredék ismét egy egész értelmes része
lesz. Talán érezhető mindebből, hogy véletlenszerű mozzanatok és tudatos
meggondolások szétválaszthatatlan egysége adja az alkotás folyamatát. Többé-
kevésbé tudatos latolgatás során kerülnek helyükre a ragasztott, applikált részek,
melyek ellenpontjaivá válnak a nyomott felületeknek. Színes magazinkép-
eredetű mind a kettő; de a készen talált és manipulált, az ábrázoló és nem-
ábrázoló ellentéte feszül közöttük. Ez a jótékony feszültség a kép lüktető
realitásának fontos eleme.
Hölgyeim és Uraim, Kedves Barátaim,
talán a kelleténél több elméleti fejtegetés hangzott el eddig Alföldi László művei
kapcsán. Úgy gondoltam azonban, hogy ezeknek az eredeti technikájú és hatású
műveknek a mélyebb megközelítése érdekében néhány percre igénybe kell
vennem a figyelmüket. Bevallom, mégis maradt hiányérzetem, volna még mit
elemezni a művész munkáin. De végülis nem a töprengés ideje ez most, hanem
az értő szemlélődésé. Azt javaslom, hogy félretéve művészettörténetet és
elméletet, nézzük friss szemmel, elfogulatlanul Alföldi László képeit, és hagyjuk
a látvány örömét átáramlani szellemünkön.
Hotel Mercure Museum, 2012. február 6.
Kováts Albert
Novotny Tihamér
Együtt „ugyanaz és más” - T. Horváth Éva és Alföldi László kiállítása
Újlipótvárosi Klub-Galéria, 2012. február 9 - március 3.
Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a tisztelt tárlatlátogató három
különböző helyszínre és időpontra szóló három meghívót tarthat a kezében
egyszerre. Az elsőn és a harmadikon, amely a Pompeji vázlatok I. és II. címet
viseli és Alföldi László két kiállítására, míg a másodikon, amely T. Horváth Éva
és Alföldi László Együtt című tárlatára invitál, a következő magyarázó sorokat
olvashatjuk: „Ez a kiállítás része T. Horváth Éva és Alföldi László »Ugyanaz és
más« című kiállítás-sorozatának, amelynek másik két kiállítása, részben
ugyanebben az időpontban itt és itt - természetesen a megfelelő helyszíneket
értelemszerűen cserélve - látható."
Most tehát egy olyan kiállítás-sorozat középső állomásához érkeztünk, amelyen
a művészházaspár az 1997 és 2012 között készült munkáikból mutat be egy-egy
válogatást - mellesleg Alföldi László többek között a Pompeji vázlatok egy
másik szekvenciáját -, és amelyet ráadásul két általuk tisztelt és nagyra tartott
mester emlékére rendezett. Ez a két mester: Fischer Ernő (1914-2002) és Kovács
László (1944-2006), akiktől ízelítőül szintén látható néhány munka a galéria
falán.
A nézőben ezek után óhatatlanul merülnek fel a következő kérdések:
Miért Pompeji vázlatok Alföldi László három részben bemutatott ciklusának a
cime?
Miért pont Ugyanaz és más a kiállítás-sorozat egyik hívószava?
Miért pont 1997-től a műtárgyválogatás?
Miért pont Fischer Ernő és Kovács László a példa T. Horváth Éva és Alföldi
László számára?
És miért Együtt a kiállítás címe?
Próbáljunk meg válaszolni mindjárt az első két kérdésre.
Persovits József A papírnyomat-alapú képépítés művészete, az „Alföldi-típia"
vagy „Paratípia” című írásában, amelyben a hagyományos sokszorosítási,
másolási eljáráshoz hasonlító, valójában fordított, visszafelé építkező műveletre
utal, a következőket írja Alföldi László technikájáról: „a már egyszer valamilyen
nyomtatási eljárással papírra készült nyomat képi egészének vagy részleteinek,
még pontosabban a festékrétegeknek a visszaemeléséről beszélhetünk. Ez az
úgynevezett visszafelé építkezés, amely több lépcsőben történik. A
végeredmény egy új, de mégis véletlenszerű alkotás. Új, mert az eredetitől eltérő
lesz, és véletlenszerű, mert a visszaemelés során más és más hatás érhető el az
egymásra kerülő nyomatrétegekkel, színel:kel. ( ... ) Az eljáráshoz [Alföldi]
nyomdafestéket használ. Abból is kiemelt jelentőséggel bír a fekete, valamint a
transzparens fehér, de természetesen színes festékek is vannak."!
Ugyanakkor a Persovits-féle tanulmány előzményének tekinthető, az alább
következő Somhegyi Zoltán-féle értelmezés, amely éppen a művész Pompeji
vázlatok sorozatát mutatja be, már eredendően utal arra, hogy Alföldi László a
kiállításait sokszor az „ugyanaz és más” alcímmel látja el. Íme: „sok műre, s
nemcsak Alföldiére, jellemző, hogy kiindulópontjában, inspirációs forrásában,
tematikájában, vagy - ahogyan nála is - alapanyagában valamire hasonlít, és
mégsem az. Ugyanaz és más. De mondhatnánk úgy is: ugyanaz, DE más.
Ugyanaz, és MÉGIS más. Más, és ami még fontosabb: TÖBB."2
Alföldi László „paratípiái” azonban bőven élnek a dadaizmus, a pop art és az
újrealizmus valamikori képviselőinek hasonló és más eszközeivel is. A kapott
levonat-variációkból ugyanis kollázs-képeket épít, ragaszt össze, majd ezeket,
ha kell, újra roncsolja, tépi, csiszolja, koptatja, „dekollázsolja”, öregíti, ily
módon sűrítve, gazdagítva felületrétegeinek asszociációs vonatkozási rendszerét.
A kollázzsal ellentétes technikai művelet kifejezésére - a dekollázsra - állítólag
Wolf Vostell akadt, akinek a Párizsban felfedezett letépett plakátok látványa
szebb volt bármely absztrakt festménynél. De az újrealisták ún. „plakátosai” -
Raymond Hains, Jacques Villeglé, François Dufrên, Mimmo Rotella és Gil
Wolman - is böven alkalmazták a tépés, szakítás, hasítás, vakarás, kaparás
műveletét, sőt sokszor magát a talált tárgyat, tehát a plakáttöredék-felületet
vitték műalkotás gyanánt a kiállítótermekbe.
Alföldi László címadásának tehát - Pompeji vázlatok - egyszerre van valami
frivol és szakrális íze: kiásni, megmutatni, feltárni, újra előállítani valami
olyasmit, ami egyszer már volt, létezett, de közben láthatatlanná vált,
elfelejtődött, titkon átalakult, megváltozott, és most, az elmúlt és a jövendő
időket és tereket összesűrítve, újra megmutatja álomszerűen átmódosult,
mágikusan töredékes régi-új arcát.
A harmadik kérdésünkre adandó válaszban azonban -, hogy miért pont 1997-től
a műtárgyválogatás? - még más vonatkozásban is előjön ez az „ugyanaz és más"
probléma. Tudniillik a két művész ezt az évszámot tekinti önállósodása
kapujának, amelyen keresztüllépve a saját teremtett világába érkezik. Magyarán,
a két Fischer Ernő tanítvány, aki mellesleg Kovács László inspiratív
szuggesztiója alatt is él, képes elszakadni a két mester külön-külön is rendkívül
egyedi világától, hogy saját univerzumot alkosson magának.
Ha a múltat nézzük, amelynek természetesen máig ható kisugárzása van, akkor a
fö találkozási pontokat négyük között a rétegzett anyag és a sűrített felület,
valamint a formakereső rajz és a jelképteremtő vonal viszonyában kell
keresnünk. S ezzel egyúttal a negyedik kérdésünkre is megkaphatjuk a választ.
Fischer Ernőnél - ahogy Nátyi Róbert írja - „az évek múlásával a faktúra egyre
érettebbé, a színkezelés egyre igényesebbé válik. ( ... ) A rajz, a kalligrafikus
jelleg ugyan erősödik, hiszen a kifejezés erejéhez szüksége van a vonalban rejlő
metafizikus tartalmak illúziójára, de ez nem megy a kolorizmus és a festőiség
rovására." Így a Fischer képek szükségszerüen rendelkeznek azzal a
képességgel, „amellyel egyik »létsíkból« egy másikba váltanak és változnak át.
A meghatározottból a meghatározhatatlanba és fordítva: az egyértelműségből a
többértelműségbe, az anyagiból a szellemeibe, a »véges tér-időből a végtelen
tér-időbe«."3
Kovács László sgraffito képeinél ugyancsak színes, bár bizonyos értelemben
pigment szegény anyagrétegeket találhatunk, ahol a szimbolikus formákat,
jelképesszenciákat alkotó intellektuális és filozofikus természetű vésett és
karcolt vonal, akárha áttetsző, zárt rendszerű világgömbre vagy élő térformára
rajzolódna, s csak azután vetülne rá a síkra, ahogy egy leeresztett léggömböt
vagy egy tetovált, lenyúzott állatbört szögezünk a falra.
T. Horváth Éva és Alföldi László rengeteget dolgozott Fischer Ernő keze alá.
Valósággal gyártották azokat a leleményes rétegfelületeket, amelyeket aztán a
mester mint festményalapokat felhasznált, továbbépített, továbbgondolt
transzcendentális ihletettségű, átszellemített, néhol az absztrakció határáig vitt,
szimbolikus formákat teremtő, mitologizáló képeihez. Nehéz volt hát
kiszabadulniuk Fischer archaizáló, de a modern újításoktól sem elzárkózó,
festődoktori bűvköréből.
T. Horváth Éva rendkívül gazdag és sokrétű, kiterjedt életművében mára
egyrészt - megszabadulva a túlesztétizált felületektől - majdhogynem az
önkivületig vitt, erőteljes expresszív anyaghasználat, másrészt a
természetanalízis felé vette az irányt. „Bármely szél sodorta rongydarab lehet
olyan szép, mint egy absztrakt festmény. A szépség és a csúnyaság - egyazon
paraméter" - jelentette ki a Létet a Termék elébe helyező Wolf Vostell.4
Ugyanakkor a vonal és a folt szenvedély- és hangulatkiiró, valamint szimbolikus
formateremtő szerepét ma sem felejtette el. Teresztenye című sorozata például
az a szekvencia, amely már független entitásként emlékeztet bennünket Fischer
Ernő és Kovács László rajzi gondolkodására, alapállására.
Alföldi László Fischer Ernőtöl történő személyes szecesszióját ráadásul még az
is nehezítette, hogy a mester korán elveszített édesapját helyettesítette. Kovács
Lászlónak pedig hosszú ideig a dokumentátora és beszélgetőtársa, konzultánsa
és barátja volt.
„Ugyanaz és más” - mondja a kiállítás egyik hívószava.
Valóban, itt mind a négy résztvevő ugyan es mégis más.
A dolgok lényegét, alapjait tekintve itt minden ugyanaz, csak egy kicsit
másképpen.
A művészkarakterek együvé is tartoznak, de külön-külön is állnak és élnek.
Így áll együtt és válik értelmezhető egységgé ez a kiállitás.
A felület mélysége
Alföldi László művei elé
Furcsa szemmozgást igényelnek Alföldi László művei. Szinte valóban érezzük látószervünkben, hogy a szokásos felületi letapogatás helyett más irányban: mélységében akarjuk megragadni az alkotásokat. Érdekes érzés, hiszen képek szemlélésénél megszoktuk, hogy szemünket a mű felületén végigfuttatva látjuk és azonosítjuk az elemeket, és így kezdjük értelmezni az alkotást. Ne tévesszen meg minket, hogy Alföldi László képei elsőre nem látszanak alátámasztani ezt a látásmódot, és – talán éppen hangsúlyos horizontalitásuk miatt – olybá tűnnek, mintha folyamatosan kéne végigkövetnünk a rajtuk látottakat. Mégis, Alföldi László képeit alaposabban szemlélve arra kell rájönnünk, hogy itt nem a megjelenített elemeken, hanem azok viszonyán van a hangsúly. Ráadásul nem is egyszerűen csak azok egymáshoz való viszonyán, hanem a kép alapfelületéhez való viszonyán.
Már-már azt mondhatjuk, hogy a motívum szinte nem is érdekes. Nézzük meg például a betűk vagy a képben lévő képtöredékek szerepét. Kell-e a betűknek a hozzájuk tartozó értelem, olvassuk-e őket vagy csak látjuk? Úgy tűnik, ezek értelmét vesztett elemek, nem betűként és főleg nem szövegként van értelmük, hanem képi elemként, jelként, jelentés nélkül. Ugyanígy, ha a darabkákat, vizuális idézeteket nézzük, azok nem feltétlenül állnak közvetlen tematikus összefüggésben. Sokat közülük felismerünk, vannak köztük a populáris kultúrából vagy egyenesen a reklám világából érkező elemek és magas művészeti alkotások reprói is, középkori freskók és római császárok, szentek és divatmodellek kerülnek egymás mellé, mégis, érezzük, hogy nem csupán az elemek jelentésében van a mű kulcsa. Sokkal inkább az általuk létrejövő rétegzettség válik elengedhetetlenül fontossá. A komolyan megalapozott művészettörténeti és művészetelméleti erudícióval rendelkező alkotó jól láthatóan mindent megtanult az avantgárdból, amit tudni érdemes, annyira, hogy meg is haladta azt: az az érzésünk, mintha azzal kísérletezne, hogy miként lehetne fordított felvetések alapján és a még nehezebb alapállásból dolgozni: ha a térviszonyokat nézzük, az avantgárd számos alkotója folyamatosan kilépett a térbe: megbontotta a kép felületét, horizontálisan tágította például a keretre festéssel, illetve a kép harmadik dimenziójának hangsúlyozásával: Schwitters egyre nagyobb darabokat, három dimenziós tárgyakat épített kollázsaiba, Arp már síkplasztikákat készített, Fontana pedig éppen a másik irányba keresett továbblépést a vászon kihasításával. Mindannyian azt keresték, hogy hogyan lehet minél jobban és látványosabban térbe léptetni az eredetileg sík felületet.
Alföldi László hozzájuk képest másik irányban gondolkozik: miként lehet a képsíkon belül maradva kialakítani a legtöbb réteget? Hogyan lehet a legváltozatosabb mélységviszonylatokat belevinni a kétdimenziós műbe úgy, hogy mégis megmarad a két dimenzióban. Számtalan módon alakítja ki a felüleletet, ráadásul a kialakítás itt a legtágabb értelemben veendő, hiszen van, amikor elvesz belőle, van, amikor hozzáad. A kettő közül talán az elvétel a különlegesebb, hiszen a papír olyasminek tűnik, amiből többet már nem lehet elvenni, és valóban, a legtöbb esetben hozzáadni szoktunk, ceruzával, ecsettel vagy – kollázs esetében – más papírral. Mégis, itt a feltépésekkel, visszahúzásokkal azt mutatja be, hogy miként lehet az abszolút vékonyat, felbonthatatlant tovább szedni, további rétegekre fejteni. A már-már végtelen képtérre bontott képsíkot tovább bővíti olyan beragasztásokkal, amelyek még inkább a belátás képzetét erősítik: egyes töredékek ablakként nyílnak a kép terébe.
Alföldi László művészeti alapállásának és a képről alkotott felfogásának egyik alapvető kifejezése, amellyel több sorozatát is megnevezte: ugyanaz és más. A kép látszólag az, ugyanaz, ami elsőre látszik, de mégis más, több, további, különösebb. Sík, de mégis tér. Felület, de mégis mélység. Alakuló de mégis alakított, a véletlen irányítja, de a tudatosság felüldolgozza, őrködik a képi egyensúly kialakításán, hiszen hiába több, különösebb, más, végeredményben mégiscsak képet kell alkotni. Képnek kell lennie, hogy az ugyanaz mássá válhasson.
Somhegyi Zoltán művészettörténész és esztéta
Budapest, 2012.02.20.Budapest, 2012.02.20.
.png)
Nátyi Róbert művészettörténész megnyitó beszéde
Videó felvételen a Youtube-on is megnézhető:
https://www.youtube.com/watch?v=4wKWdK92nR0&t=34s
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Amint megnézik a kiállítást, nem olyan könnyű dolog ennek a megnyitója. Hiszen én arra gondoltam, hogy egy egészen széles művészettörténeti kontextusba fogom helyezni, és azután így fogok közeledni és így fogok eljutni Alföldi László művészetéig, és megpróbálom elhelyezni a művészetét egyáltalán a magyar művészeti életben, illetve ennek a szellemi hátterében. Néhány cím párt már kiválasztanék, ugyanis az a címadás, hogy Pompeji vázlatok ez nagyon szépen szól mindenképpen, a képeket látva nem föltétlen, de mégis olyan, hogy valaki a huszonegyedik század elején, a kétezres évezred fordulóján miért a Pompeji az antikvitás településhez nyúl, ez egy fontos kérdés.
Ugyanis Pompeji számunkra sok mindent jelent, legalább annyi réteg van Pompeji fölött, filozófiai és ismeretelméleti értelemben, mint ahány réteg volt földtani értelemben. Hisz 79 augusztus 24 én tudjuk jól , hogy a Vezúv kitörése által ez a város és az antikvitás eltűnt, és azóta sok minden rakódott rá, sok konnotáció, sokféle tudományos ismeret, minden korszakban mást jelentett.
A tizennyolcadik században tárták föl, nyilván a tizennyolcadik században egy Winkelmann-nak az antikvitás újra értelmezését jelentette, az ezernyolcszázas évek fordulóján a romantikának egy egészen másfajta történeti ismeretet, a romhoz, a romkultuszhoz való kapcsolódást, tényleg romantikusan, a tizenkilencedik századi tájkép festőinek is mást jelentett. Onnan kezdődik magyarország Pompejihez való művészeti kapcsolata, Kollár Józsefnek vannak képei pompejiről és néhány kiválló tájkép festőnknek, a történeti festészet időszakából. A szecesszió, a századforduló inkább az erotikus tartalmakat hívta életre, ehhez kapcsolódott. A huszadik századi avantgárd tudjuk jól, hogy nagyon sok mindent próbált ebből fölépíteni. Aztán a huszadik század második felében megjelent Ország Lili, aki kimondottan kapcsolódik a hatvanas években Pompeji utazásai kapcsán magához a városhoz, a településhez. Az ő esetében egyfajta művészeti terápiáról van szó. Hiszen az ő nagyon furcs bipoláris egyénisége, a betegsége miatt fontos volt az a tartalom amit maga Pompeji jelentett.
És ehhez kapcsolódik valamilyen módon, Alföldi László az elmúlt évtized művészetével, ezzel a Pompeji sorozataival. Ugyanis nagyon sok rétegzettség ez a fajta művészet. Ha megnézzük a képeket, szó szerint is így gondolom, művészeti értelemben. A képek technikájáról, erről a paratípiáról nem fogok beszélni, mert egyrészt egy bonyolult eljárás, de minden esetre egyfajta monotípia. Hisz színes folyóiratok lenyomatáról van szó, és ezeknek a lenyomatoknak, a különféle divatlapoknak a lenyomataiból, a betűkből, a betű halmazból, a képekből alakul át a művész alkimista műhelyében, és itt szó szerint értem az alkímiát, az átalakulást, egyfajta új tartalommá, újfajta minőséggé. A formából a tartalomhoz kapcsolódik egy fajta jelentés.
És itt kapcsolódik Fischer Ernőhöz, amit Aranyi Sándor is mondott, hogy Alföldi László Fischer tanítvány volt, tehát Fischer egyik legtehetségesebb tanítványáról beszélünk.
És az a fajta gondolatiság, amely Fischernek talán a legfontosabb gondolata, vagy egyik legfontosabb gondolata, a szimbolikus formateremtés képessége a művészetben, azt én úgy gondolom, hogy Alföldi László maximálisan és mélyrehatóan elsajátította. Ugyanis ebben a filozófiai rendszerben vagy mátrixban, maga a tárgy tartalommal telítődik, jelképpé válik, és a maga jelképiségében egy újfajta dimenzióba lép át, újfajta létsíkba. Ezt ontológiai értelemben is lehet elemezni, nyilván nem egy megnyitónak a feladata. És Alföldi László is ezt teszi meg, ez a nagyon sok réteg olyan mint a régészek munkája, szinte Pompejit igy tárták föl, évszázadról évszázadra, rétegről rétegre bontották le, Alföldi László pedig megfordította a folyamatot.
Az a vizuális hulladék, ami között élünk, rengeteg folyóirat színes képei, információi, ezen mi túllépünk, gyorsan eldobjuk, és ezekből a folyóiratokból ami haszontalaná válik, Alföldi László kiválaszt képeket és ezekből a képeket olyan módon írja át, hogy Pompejit kezd jelenteni. Hozzá kell tennem, hogy Alföldi László saját bevallása szerint nem járt Pompejiben, és ez nagyon fontos, ugyanis a képeknek pont az a jelentősége, nem Pompejit szeretné visszaadni. Tehát nem az a kérdés, hogy kulturális értelemben mit jelent számunkra Pompeji, itt nem a turistáknak a kedvenc tér pontjai jelennek meg, de aki keresi az a képeken ott találja, minden képen ott van, de nem a Vettiusok házát látja, nem a Jupiter vagy az Apolló templomát és nem a többi, a liceumot, nem a Iseum szentélyt és a többi épületet és fantasztikus freskókat látja, hanem hatásában.
Bár vannak bizonyos pontok ahol van összekapcsolódás, mint egy művészettörténeti parafrázis, gondolok az olyan csendéletekre amelyek a kiállítás elején vannak, hogy különböző IKEÁS csendéletek jelennek meg, ismert architektúrák között, ezek az IKEÁS csendéletek tényleg olyanok mint Poppea oplontisi villájában az úgynevezett fény csepp freskók, amelyek olyan freskók, amelyek az antik világ hatását, az antik világ szellemiségét sugallják. Voltaképpen a két világ között van összekapcsolódás, lehet művészetszociólógilag értelmezni ,hiszen a régi Pompeji az egy üdülőterület volt. Olyan mint most Montecarlo, a fogyasztói társadalom arisztokratái, ugyanúgy a római társadalom elitje, ez egy vigalmi negyed volt, és ez a világ elpusztult. A mai környezetünk is valami hasonló fogyasztásra épült, reméljük nem lesz új vezúv kitörés, nem lesz ez a probléma, de természetes itt van egyfajta összekapcsolódás pont.
Amit még fontosabbnak tartok, és itt nagyon sok mindent kéne mondani, de ezt egy megnyítóban nem lehet összefoglalni. Két olyan pont, Fischer Ernőn és Ország Lilin kívül, a filozófiából, ami mindenképpen hatással van, és erre föl kell hívnom a figyelmet, ez az eddigi recenziókban, a rólad megjelenő kiállítás megnyitókban, és amit te szerkesztesz az az, hogy kapcsolódnak Heideggerhez, a dologisághoz, ugyanis ezek a képek dologiak, a szó heideggeri értelmében. Dolog, úgy ahogy ezt heidegger gondolja, ahogy leírja a Lét és időben, és aztán kifejti a Műalkotás eredete című munkájában. És tanítványa tovább viszi, Hans Georg Gadamer tovább viszi Heidegger gondolkodás módját és ad egy egészen olyan új aspektust, amit most itt ki szeretnék emelni, mégpedig azt, hogy a kultúrának a tradíciónak van egy fontos üzenete a század számára is. Ezt ő horizontális összeolvadásnak nevezi. Nagyjából azt jelenti, hogy a különböző korok között, egy-egy antik korszak, vagy a mostani korunk között vannak kapcsolódási pontok, az antikvitás, vagy a középkor, bármilyen művészettörténeti korszak, új impulzusokat ad felénk. Ezek az új impulzusok természetesen új jelentéstartalommal is bírnak. Egyszerűen a mi korszakunkból nézve is lehet a modernitás értelmében is használni, fölhasználni ezeket az alkotásokat, ezeket a kulturális kincseket.
Voltaképpen Alföldi László ezt teszi, viszont nem pompeji fotókat emel ki, hanem teljesen másból, és ezért az alkímia abszolút de másból alakítja ki ezeket a formai sajátosságokat, és ebből máskor egy újfajta tartalom lesz, olyan mintha itt Pompejit látnánk. Alapvetően azt gondolni is, - és nem árulunk el nagy titkot, - hogy Alföldi László az intellektuális művészek közül való. Tényleg olvasta Gadamert is, és olvasta Heideggert is. És ha bele vesszük még azt az ógörög gondolkodót is, vagy annak a töredékeit is, akinek a gondolataival szeretném befejezni a megnyitót, mégpedig egy öreg Efezusi filozófust választottam, immár az időszámításunk előtt a hatodik századból, tehát preszókratikus, Hérakleitoszt, aki azt mondta, “minden egy.” És ebenafajta körforgásban a változásban és sokféleség állandó mozgásában látva a világ teremtő erejét, ez erre a fajta művészetre is vonatkozik, és amikor Alföldi László képeit megnézik, akkor ne felejtsék el, hogy “ hen panta enai”, minden egy.
Köszönöm a figyelmüket.
Nátyi róbert művészettörténész
Szeged, 2013
Ha jól belegondolok, kisiskolás kortól, lassan hatvan éve vajúdok azon, hogy mi módon legyek festő, vagy mi módon ne legyek az. Mivel máig nem tudtam eldönteni, nem látom nagy valószínűségét annak, hogy életem hátralévő éveiben, ebben a kérdésben előrébb jutok. Ezért e tekintetben ma már feladok minden járhatónak tűnő utat, és úttalan útakon bolyongva keresem tovább azt, amit a kezdeteknél már megtaláltam. Azt a titkot, amit számomra csak a kép tud megadni, hogy megállítja az időt. De itt nem a bennem kavargó mentális képek tovatűnő idejére gondolok elsősorban - pedig néha milyen jó is volna a fényképező ember naiv hitével egy-egy szép pillanat megállítása – hanem az alkotott módon az anyagban rögzített képek idejére, és azok számon kérő és sokszor kínzó visszapillantására. Mert a legörömtelibb kép, ha szép is, a mélyén magában hordja az idő elvesztésének pillanatát, és ez által szembesít a múlandóságunkkal, ami elégikus lehet, de örömteli nem.
Mert az álló idő időtlensége csak a képzőművészileg megalkotott képben tud megmutatkozni – bármilyen technikával készüljön az – az alkotó és befogadó egyaránt csak itt tudja átélni. Ezért aztán mindegy, hogy festő e valaki, vagy csak a kép szemlélője, ha belemélyed egy-egy alkotás látványába, pár pillanatra rátalál az örökkévalóságra, az álló időre, de hosszabban elidőzve, ott is tovább bolyongva, megfejthetetlen titkokra talál. Mert a megalkotott művek tükrében láthatjuk magunkat igazán, ahol az anyagban megformált kép belső történései, és külső történetisége sokszor valóságosabb, mint mi magunk vagyunk. A mentális pillanatokon túljutva, megmutatja a bennünk összesűrűsödött időt. Felráz az itt és most kábulatából, és a saját történetiségünkbe lök. Ez az a pont, ahol mindegy, hogy festő vagyok vagy nem, és hiába próbálok menekülni a megalkotott kép számon kérő tekintetétől, a művel szembesülni kell.
Ezt tudva ősz fejjel, lassan szabadulok vajúdó pályaválasztási dilemmáktól, és nyugodt szívvel hagyom el azokat az utakat, amelyek eddig sem vittek közelebb a festővé váláshoz. De járatlan utakon keresem tovább a kép egzisztenciális titkait, ami a kezdetektől magával ragadott. Mert akár az én alkotásom, akár másé, ma is szellemi létkérdés számomra az alkotott képpel való találkozás, az időtlenségben való szemlélődés, és ez által a pillanatnyi időből való kiszakadás.
Így visszatekintve alkotói múltamra, és az itt látható Pompeji vázlatokra, kezdem érteni, hogy az utóbbi években - annak ellenére, hogy sohasem jártam ott – miért éppen Pompejinél kötöttem ki. Mert számomra az álló idő és Pompeji egy. Ezért az idő problémáját felvető elmélkedéseim egyrészt a Hommage a Fischer Ernő címhez köthetők, másrészt pedig ebben a fogalomban sűrűsödik az a legáltalánosabb szellemi örökség, amit a Mestertől a saját képi világomban realizálható. Mivel nekem Pompeji nem lehetett turisztikai látványosság, benyomások alkotásra inspiráló élménye, vagy topográfiai látlelet, amely ábrázolása megreked a külsőségekben. Ezért számomra csak belülről megélt képi metafora. Egymásra rétegzett saját időtapasztalat, ami a halottnak hitt ókori városban, az odalátogatóknak oly eleven élő valóság tud lenni. Az anyagban rögzült idő kisugárzása, a felület és a mélység együtt lüktető valósága, és a megállt idő lassú mozgása., a száguldó pillanatnyiság itt és mostjában.
Az egyes művek alapjául szolgáló színes magazinok újság lapjainak gyorsan elenyésző matériája, és az egyik hétről a másikra aktualitását vesztő tartalmisága, a merített papír és a szegényes csomagolóanyag esendősége, valamint a smirglivel koptatott festékréteg, már eleve magában hordozza a mulandóság felidézésének lehetőségét. A hordozó anyagra festett vagy nyomtatott vizuális tartalom fragmentálása pedig csak tovább fokozhatja ezt az érzést, és egyben betekintést enged a dinamikus képi történés mélyebb rétegeibe. Ezzel szemben viszont a kompozíciós megoldások feszes geometriát követő szerkezetisége, a maga statikusságával az állandóságot sugallhatja. Az absztrakt megjelenésükben is egymásnak feszülő ellentmondások, így egyensúlyozva megállíthatják az időt, ami csak a vizuális megjelenítésben valósítható meg. De mivel nincs kép előzmények és következmények nélkül, ezért tágabb összefüggésben, az egymáshoz való viszonyuk még öntörténetükben, és történeti beágyazottságukban is megértésre szorul.
A Struktúra című alkotás, épp huszonöt évvel ezelőtt, 1990-ben készült. Ez volt Fischer tanár úrral való alkotói együttműködésem első éve. Fontos állomása ez az életemnek, mert több évtizedes előkészület és tanulás után, a festészet területén itt váltam nagykorúvá. Ugyanis 1989 tavaszán, a Mester hetvenötödik születésnapjára rendezett kiállításán kért meg arra, hogy élete hátralévő éveiben legyek segítségére abban, hogy néhány régebbi alkotásának felnagyított változatát létrehozhassa. Tanár úr számára ez az együttműködés alkotásokban gazdag tizenhárom évet jelentett még, nekem pedig nagy tapasztalatot az alázat megélésében és a művészet megértésében.
De ha tovább vizsgáljuk a képet, jól látható, hogy itt a hagyományos olajképre jellemző, ecsettel való festéssel nem nagyon találkozunk. Főleg az íróka használatával kialakított rajzi réteg az, ami uralja a felületet, és csupán az alsó rétegek maradványaiból következtethetünk egyéb technikai megoldásokra. Mert valamikor ez is tisztességes olajképnek készült, de aztán rákerült egy csomó kollázs, amit újra lefedett több lazúr réteg, és végül az egészet ellepte az a vonalháló, amely részben még ma is látható. A képnek nem volt a kezdetekben sem a valóság látványára visszautaló motívuma, mert eleve absztrakt strukturális tanulmánynak indult. Viszont az évek alatt rárakott rétegek egyre jobban lemerevítették, és láthatóvá tették kínlódásaim eredményét, illetve eredménytelenségét – mondhatnám visszanézett a kép –amíg az egészet vissza nem smirgliztem. Ez jót tett a felületnek, mert homogenizálta és összeérlelte az anyagokat, leegyszerűsítette a mondanivalót, és így újra életre keltette a képet. Most már nem csupán csak az én görcsös szándékomat tükrözte, hanem belső tartalmának áramlását is láthatóvá tette. Ebből a kettős küzdelemből született ez az alkotás, amit Tanár úr ugyanolyan etalonként állított elém, mint az előzőleg bemutatott Becehegyi Tájat Csengery Bélának. Nekem is azt mondta, ez nincs befejezve, de ehhez ne nyúljak, tegyem el és időnként nézegessem. Azóta is ezt teszem.
Ezzel még nem fejeződött be ennek a képnek a története – sőt, talán itt kezdődött – mert ha megnézzük a Fischer Ernő által 1994-ben festett, Organikus formarendszer szürkében, és az 1992-ben készített Káosz című művét, akkor sok hasonlóságot fedezhetünk fel a három kép szellemi rokonságát illetően. Persze ez sem véletlen, ha figyelembe vesszük azt, hogy Tanár úr mindkét képének, és több hozzájuk hasonlónak az alapját abban az időben én készítettem. Ha szemügyre vesszük a 2007-ben készített Mérőpontok című képet, akkor azt is láthatjuk, hogy tizenhét évvel később miként használom fel az előbb elemzett befejezetlennek nyilvánított alkotás tanulságait. Ami korábban a tétova és görcsös útkeresés véletlenjéből fakadt, az most már felszabadult tudatos képi építkezés eredménye.
A Telihold címet viselő mű, viszont már más technikával készült, ahol az anyaghasználat kerül előtérbe. Ezért ezt inkább T. Horváth Éva munkáival lehetne rokonítani, mint Fischer hatásról beszélni. Látszatra nagy az eltérés a festékkel megmunkált felületű alkotások, valamint a hulladék papírból összeállított kép között, pedig vizuális tartalom tekintetében közel állnak egymáshoz. Mert a rétegzettség, és az anyagok keveredéséből összeállt üzenet az a közös nevező, amely összeköti a különböző időben és technikával készült műveket.
Ugyanez mondható el a legújabb 2015-ben készült alkotással kapcsolatban is. Pedig itt már nemcsak, hogy a matéria változott meg, hanem a közvetett kézimunka is eltűnt – persze az alkotott lét változatlansága megmaradt – és helyébe a digitális technika lépett. De a mondanivaló most is a szövedék rendszer struktúrájában van elrejtve.
Ha összegezni szeretném saját, és az alkotótársak alkotásainak együtthatóját, akkor megint csak Fischer Ernőhöz jutunk vissza, aki anyagban és időben is nagymestere volt a sokrétegű művek létrehozásának. Mi is ezt tanultuk tőle. Sokszor évekig festett egy-egy képet, de voltak olyanok is, amelyeken egy évtizedig folyamatosan dolgozott, vagy másokat évtizedenként újra elővett, és átfestett. Így talán alig van végérvényesen befejezett alkotása. Adódott ez abból a művészetfelfogásból, amely nem csupán a zseni genetikailag kódolt tehetségéből származtatja a művét, hanem több tényezősnek tekinti azt. Ezért többek között számol a saját rendszerén belül a fejlődő és változó tudattal is. Mert az így egymásra rakódott ismeretek az idő haladtával a képességet és a tehetséget is módosítják, és jó esetben egyre differenciáltabb látásmódot eredményeznek. A művek belső rétegeiben ezek a változások fellelhetők, ami által az idő dimenziói is érzékelhetővé válnak. Tehát úgy, ahogy az Pompejiben történt két évezred alatt, hasonlóképpen az egymásra rakódott anyagi és szellemi rétegeknek nagy jelentősége van ebben a képi világban, amely megmutatkozik Fischer Ernő és az „Öten” alkotó csoport munkáiban.
Alföldi László András, 2015.
KÉT–SÉGEK
T Horváth Éva és Alföldi László kiállítása
A modern magyar képzőművészet legismertebb házaspárjai Anna Margit és Ámos Imre, Schaár Erzsébet és Vilt Tibor, Szenes Zsuzsa és Erdély Miklós. A kortárs festők közül is sokakat sorolhatunk, például Mauer Dóra és Gáyor Tibor, Vojnich Erzsébet és Szüts Miklós, Mózes Katalin és Turcsányi Antal. Óhatatlanul felmerül a kérdés, hatottak-e egymás képi szemléletére, kimutathatók-e közös nyelvi elemek a kompozíciókban. T. Horváth Éva és Alföldi László 1997 óta élnek együtt, de már 1986-tól ismerték egymást a Fáklya Klub szakkörében, 1985 és 1996 között tagjai voltak a Fischer Ernő által vezetett Budaörsi Műhelynek, együtt dolgoztak a nyári műhelyekben (Sopron, Budaörs Neupack), mindketten két évtizede részt vesznek a Magyar Festők Társaságának csoportos kiállításain. Eddig két közös kiállításuk volt: Kép-más-ok címmel 2001-ben az Artus Stúdió Galériában és 2012-ben Együtt címmel az Újlipótvárosi Klub Galériában. T. Horváth Éva legújabb, 2015-ben és 2016-ban festett függőleges tekercsképei láthatók az Artézi Galériában. Ezek folytatásai az elsőként 2005-ben a Nyírő Galériában bemutatott, hasonlóan keskeny formátumú vízszintes tekercsképeknek (szélességük 40 - 50 cm, hosszúságuk 5-6 métertől 10-12 méterig terjed). Az európai művészetben szokatlannak számító tekercsképek az ázsiai kultúrák, vallások hagyományos műfajai, amelyeket eleinte selyemre, vászonra, majd finom papírra festettek. A kínai és a japán festők körében a XX. században is és ma is népszerű forma. Vannak úgynevezett „hegyfestők” (Tibetben már a III-IV. század óta), a vízszintes tekercsképeken belül egy sorozatnyi hegy-képet hozott létre T. Horváth Éva (Kék hegyek, Repülő hegy, Őshegy stb.), amelyeken festészetének más fontos motívumai is jelen vannak (madarak, lények, fejek, szörnyek és így tovább). Azonosíthatóságuk, az alakzatokká összeálló színfoltok, vonalstruktúrák ellenére félfigurálisak és nonfiguratív művek, a teljes absztrakcióhoz sokféle átmenettel. A kiállításon szereplő függőleges tekercsképeken csak nagyon áttételesek az utalások, a lényeg hordozói az érzékeny színátmenetek, a különös foltok, a lírai megfestés mód maga.
Alföldi László harminc éve készíti egyedi technikájú munkáit, ahogy ő fogalmazta meg blogjában: „a kollázs és a montázs különböző útjain”. Korai kollázsai még az orosz avantgárd hatását mutatják. A konstruktív figurativitástól lépésről lépésre távolodva jut el az első látásra csaknem nonfiguratív, szigorú fegyelemmel alakított kompozícióig. Tudatosan és sokszorosan át- meg átalakított felületek, amelyekből nem zárja ki a véletlenek szerepét sem. Réteges struktúrák, visszafogott, tartózkodó, gyakran monokróm színvilág. A geometrikus absztrakt formavilág mögül felsejlenek, kibontakoznak azonosítható alakzatok, figurák, árnyak, betűk, faltöredékek, kapuk. Utalások Ország Lili labirintusainak mitologikus szereplőire, sőt, popartos tárgyfétisekre is. Intellektuális alapú, gondolati megközelítést igénylő művek, miközben az esztétikus faktúra, a felület megmunkálás szenzitív hatásokat vált ki. Mindketten használnak kollázs-elemként régebbi műveik feldarabolásából elemeket, színes újságpapírokból és reklámokból abszurd részleteket, átdolgozott, visszatépett felületeket helyeznek egymásra és egymás mellé, szítanak, gyűrnek, elsimítanak, bele festenek, átrajzolnak, kísérleteznek az anyagokkal, a faktúrával, keverik a technikákat. A művek létrehozásában vannak hasonló elemek, a munkához, alkotáshoz való hozzáállásukban is, szellemi el kötelezettségükben is, még ha a végeredmény látszólag nagyon is különbözik. T. Horváth Éva meg is fogalmazza: „célom a kísérletezés, a felfedezés”. Ezt mindkettőjük nevében írhatta volna.
T. Horváth Éva világa tágasabb, nyitottabb, sokrétűbb, színesebb, érzelem telibb, beszédesebb. Alföldi László zártabb, zárkózottabb, befelé fordulóbb, meditatívabb, hallgatagabb. Ha csak a vonalaikat figyelem: T. Horváth Éváé szerteágazó, folyam- és folyondárszerű, kusza, élő, Alföldi Lászlóé szögletes, derékszögű, kontúros, egyen súlyos, szerkesztett. T. Horváth Évánál a folthatás, a szétterülő színek, a színárnyalatok, Alföldi Lászlónál a nagy formák, a zárt alakzatok a jellemzők. A rendszertelenségben és a rendszerben is kiszámíthatóság, tisztaság, bizonyosság. Sok a közös elem: falak, kapuk, labirintusok, betűk, írástöredékek, vonalhálók, geometrikus alakzatok és alig megközelíthető, nehezen megfejthető figurák. Kötődés a kultúra mélyrétegeihez, világunk poétikus és zenei struktúráihoz.
Budapest, 2016. január
S. Nagy Katalin
Párkapcsolatok
Egy nő és egy férfi kiállítása nyílt meg az Artézi Galériában 2016. március 19-én, S.Nagy Katalin rendezésében. T. Horváth Éva és Alföldi László évtizedek óta együtt alkot, és kivételes harmóniában, párkapcsolatban él. A képzőművészet eleve titkos, többdimenziós párkapcsolat, amely a művész és a többféle, tetszés szerint választott anyag között alakul ki, egyszeri és megismételhetetlen valóság formájában. Majd az alkotás és a néző között is létrejön a kapcsolat, esetleg már egy másik gondolat-érzés, abból a vizuális valóságból kiindulva, amelyet eredendően a művész hozott létre, amikor gondolatait érzéseit képi nyelvre fordította.
Kapcsolatok, hálózatok bonyolult rendszerében élünk. A „network” mindennapjaink számtalan dimenziójában markában tart minket - a civilizációval sújtott-áldott embert. A szolgáltatások, eszközök, társadalmi hiearchiák, a pénz, a politikai döntések, a környezet védelme vagy rongálása mind-mind érint minket. Igazi, szerzetesi magány a szó fizikai értelmében a civilizáción belül már nincs. Bíznunk kell a villamosvezetőben, az ügyvédben, orvosban, könyvelőben, hentesben, szabóban, akikre rászorulunk magasabb sebesség fokon. A Beatles zenéje már lassú és monoton, a pixelek és a filmbéli akciók száma nő, egyáltalán a mérhető paraméterek folyamatos gyarapodása zajlik körülöttünk. Ugyanakkor a fizikai létezés szövevényes kapcsolataival fordított arányban áll a lelki létezés sivárosodása, izolálódása, sőt degenerációja. Zsugorodik az építő, a gyógyító, a tisztázó, a felemelő párbeszéd ember és ember között (short message, sms-kultúrába sorvadunk, minimális szókinccsel, sebesen emailezünk stb.).
Az apokaliptikusnak tűnhető atmoszférában ellenszerként hat az Artézi Galériában most bemutatott kiállítás.
T. Horváth Éva már 50 éve éli át, amire mindig is vágyott: az alkotás szabadságát, a múlt, a tapasztalás beépítését a jövőbe, a szoros kötődés okán szinte soha be nem fejezett képi megjelenítést.
Alföldi László zsigereiben, álmaiban folyamatosan képzőművész volt, akkor is, amikor kertészként vagy terapeutaként kellett a megélhetésért dolgoznia. Végül is 50 éves korától állít ki önállóan, s azóta magát határozottan vállaló művész, egyedi technikákkal, sokgyökerű koncepcióval. Közös mérföldkő a két művész életében a budaörsi művésztelep és Fischer Ervin mester. Mindketten jó alappal rajzottak ki ebből a közösségből. T. Horváth Éva munkásságának első részében, 20-25 év alatt végigjárta a klasszikus modernizmus útját vizuális nyelvi, kifejezésbeli értelemben. Megtanulta a látvány rögzítését, elsajátította a műfaji jellegzetességeket (akt, portré, csendélet, tájkép), de, ahogy magáról írja: „a valósághű ábrázolás már a kezdetektől csak a felszín megértését jelentette". A formák felbontása, távolodás a figurativitástól, majd a kísérletezések a kilencvenes években a modernitás utáni eszköztárral - ezek alakítják mai napig művészetét. Közel kerültek hozzá a japán és kínai művészek, elsősorban a kalligráfiák, Európában szokatlan formátumú tekercsképeket hozott létre. Anyaghasználatában bátor, a papír, festék, gyűrés, vágás, szilárd anyagok felvitele, korábbi munkákból vágott részek felhasználása, átfestések, kollázs, íróka, textíliák rendszertelen felsorolásával csak a halmazt kívánom érzékeltetni, amelyet a pontos kifejezés érdekében alkalmaz. Megfogalmazott elve a tisztelet minden létező iránt, ami akár a felejtés, akár a szemét kategóriába kerülhetne, ha a művész nem emelné be az alkotásába, új valóságot teremtve.
Alföldi László 40 éven át tanulta a szakmát, a mesterséget. Ami ezekből a hosszú évtizedekből született, egészen más, mint társáé, T. Horváthé. Az elszakadás a valósághű ábrázolástól törvényszerűen Alföldinél is megtörtént. Számára a nyomda mint eszköz, lehetőség, technika jelentett új utat, inspirációt. A körülötte lévő írott sajtótermékek mint alapanyagok jelennek meg, amelyek megmunkálásával, kollázsolásával, visszakaparásával, egy:egy szín meghagyásával/felvitelével új valóságot hoz létre, jóllehet áruhazi katalógus vagy divatlap volt a kiindulási anyag, amely egyébként a szemetestárolónkat bélelte volna. Maga „paratípiának” nevezi ezeket a zárt, fegyelmezett alkotásokat. Az alapanyag ållagának változtatásával, kombinálásával, olykor pop-artos elemek felhasználásával döbbenetes hatások születnek. Távolról tekintve (fizikai és esztétikai értelemben is) Ország Lili szellemisége sejthető egyes Alföldi-munkákon. Érdekes egy művészpár képeit, eltérő világukat egymás mellett látni. Mindkettőből többet meríthetnénk, azonban egy-egy önálló kiállítás alkalmával, amire remélhetően a közeli jövőben számíthatunk.
Cseuz Regina
Konzum és morál konfrontációja
::: Alföldi László Átírás című kiállítása elé
Művészbarátaim körében folytatott közvélemény-kutatásaim eredményeképpen arra a megállapításra jutottam, hogy munkamódszer tekintetében két nagy csoportba osztódunk. Egyikünk látja előre a festményt, szobrot, grafikát, amit meg akar csinálni, fegyelmezetten halad a megvalósítás irányába, s ha nem is zárja ki a tervmódosítás esélyét, viszonylag kevés teret hagy magának az improvizációra. Másik csoportunk minden alkalommal vakrepülést hajt végre. Eleinte többnyire fogalma sincs, hova megy, és egyedül az a halálosan biztos tudat vezérli, hogy valahova megérkezik. Egy ponton beindul egy folyamat, s ebből kisül valami a végén. Alföldi László minden kétséget kizáróan ebbe a csoportba tartozik.
Nem véletlen, hogy működése színhelyeit műterem vagy stúdió helyett nagyműhelynek és kisműhelynek nevezi. Mintha szüntelenül kovácsolna, szerelne, barkácsolna. Izgalmas lapjai tornyokban állnak ezekben, s gondolhat a látogató bármit, neki majdnem mindegyik befejezetlen. Valaminek a jó kezdete, de sosem a végleges alakja. Nehéz őt a nap végén elégedetten hátradőlve elképzelni.
Alföldi László: Átírás, 2017 (részlet a sorozatból)
Ez lehet a magyarázata, hogy bár már a hetvenes években viszonylagos rendszerességgel vett részt csoportos kiállításokon, 2000-ben szánta csak rá magát egy önálló bemutatkozásra. Nagy árnyékokat vető mesterekkel és példaképekkel a háta mögött nem szívesen kapcsol robotpilótára, és nagyon kevés dolgot hagy a véletlenre. Ez paradoxonnak tűnhet az után, amit az előszóban említettem, de korántsem az. Bár nem látja előre, mi lesz a végkifejlet, a kép végső minőségét tekintve vannak lefektetett paraméterei. Az út a lényeges. A kalandok, amik a kész műhöz vezetnek.
Hogy ez hol indul és merre vezet, már az első szóló kiállítás idején világos volt számára. Kutatása kezdettől a sokszorosított és az egyedi művek viszonyára, a reprodukción átment képek módosult változására, és a hagyományhoz való kötődés megtartása mellett egy saját, határozott képi identitás kialakítására irányult.
Tizenkilenc önálló tárlatából tizenegynek „Ugyanaz és más“ volt a címe. A témák változtak, az alkotói módszer konstans maradt. Monomániának tűnő kitartása, melyet a piciny elmozdulások és a repetitív összhang koalíciójának vizsgálatába fektet, meglepő sorozatok születését eredményezi. A mostani alcíme: Átírás. A korábbiaké többek között Fejek, Kép-más-ok, Kép-más-kép, Re-produkciók, Eredeti eredet volt.
Alföldi László: Átírás, 2017 (részlet a sorozatból)
Vagány kombinációiban – melyek kollázsai, papírnyomatai, valamint az általa kidolgozott és paratípiának elnevezett eljárással készült lapjaiból képződnek – vastagságok olvadnak egységbe. Két markáns téma köré épül ez a kiállítás. Közel lépve az első rétegekben folyóiratokból ismerős képi elemekre bukkanunk. Automatikusan elolvassuk és értelmezzük a felbukkanó márkaneveket, asszociációs mechanizmusok lépnek munkába az agyunkban. Ékszerek, drága órák, tévécsatornák nevei, celebek, gyümölcslé… Ezek a munkák részben Alföldi László Pompeji vázlatok című korábbi sorozatának egyenes folytatásai. Míg azokat egy valaha volt kultúra visszahozhatatlanul porrá vált öröksége inspirálta, mostani műveivel korunk eselékeit próbálja műhelyében rendszerezni. A Vezúv lávája által konzervált kisváros tragédiájából egyenesen a mába vezet minket. Egy katasztrófa sújtotta település lakóinak pánikszerű menekülése után visszamaradt civilizáció maradványait ragasztja, préseli egybe. Saját élményanyagunkból a fukusimai katasztrófa képei jutnak eszünkbe, az olaszországi földrengések és a kínai földcsuszamlások. Van, amiken még felismerhetők az összetevők, másokon az anyagok már összeolvadtak, összehumuszolódtak az anyafölddel. A sok elhagyott otthon, tengervíz mosta emlékek, a kioltott életek relikviái. Ahogy a rádióaktivitás miatt hátrahagyott fotóalbumokból örökre elvesztek egy valaha harmonikus és rendezett élet dokumentumai… Törékeny az életünk ezen a bolygón, bármikor vége lehet mindennek – hasít belénk a felismerés.
Alföldi László: Átírás, 2017 (részlet a sorozatból)
A művész másik nagy vizuális témája a nyomtatott áramkör. Írjuk be az Instagram keresőbe, hogy „#printed circuit”, nyomtatott áramkör. Kockaképek százai mutatják, mi mindent lehet csinálni feleslegessé vált nyomtatott áramkörökből s azok mintázatából. Míg a hetvenes években a nyomtatott áramkörökkel csak egy viszonylag behatárolt embercsoport találkozott, Ország Lilinek a labirintus jutott eszébe róluk. Forradalmi ötlet volt ez akkoriban. Ma, amikor majdnem mindenki kicserélt már ezt-azt valamelyik elektromos berendezésében, tudjuk, mi ez. Mi már másra asszociálunk, ha ilyesmit látunk. Alföldi nyomtatott áramköröket megjelenítő sorozatát nézegetve mi már a Gutenberg Galaxis szúette járataiban tévelygünk.
Az internet a globális tudás lexikona lett, szent könyvek helyett Krisztus digitalizált sziluettje bukkan elő. Hit és hitetlenség, konzum és morál konfrontálódik a szembeállított képcsoportokban.
Alföldi László: Átírás, 2017 (részlet a sorozatból)
Míg egy festő kitalál és megfest, addig a kollázsművész rátalál a nyersanyagára és addig dolgozik vele, amíg olyat alkot, amivel új összefüggésbe helyezi a meglevőt, s új tartalmat ad neki. Míg egy festőnél a színhasználat és az ecsetkezelés adja a lényeget, Alföldi Lászlónál a technika egyedisége. Nehéz definiálni a műfajt, amiben dolgozik. Nem nevezném őt tisztán kollazsisztának, bár tudatosan kiválasztott, kivágott anyagokat használ, de nem nevezném festőnek sem, noha képátviteli technikájának egyes mozzanatai igényelnek ilyen természetű ismereteket és a kész kép sok esetben kifejezetten festmény-élményt nyújt. Ugyanígy kicsit grafikus is ő, hiszen nem kevés sokszorosítói tapasztalat tükröződik a munkákon. Kevesen uralnak és használnak szimultán ilyen szuverén módon ennyiféle eljárást.
Egy folyamatosan alkotó ember egy idő után leszakad a mesterekről. Valódi művésznél ez elkerülhetetlen folyamat. A szerzett tudás beépül saját eszköztárába, a tanult módszereket saját kísérletező kedve tökéletesíti tovább. Témáit maga találja, sorozatait önálló döntések mentén viszi végig. Nem igényli többé, hogy másokhoz mérjék, benne van a korban, amiben él, azt ereszti át szellemi szűrőjén.
Szándékosan nem említem Alföldi László mestereit és szellemi vezéreit. Mi, akik eljöttünk, hogy megnézzük legújabb munkáit, már régről saját magához mérjük az alkotásait. Akik pedig ma találkoznak vele először, azoknak nem ajánlok mást: hagyják, hogy hassanak rájuk a munkák.
Lakner Zsuzsa
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése