A maradék tartás - esszé

Alföldi László András: “A maradék tartás”, digitális kollázs, kinyomtatva 30 x 20 cm, 2015. A maradék tartás

A maradék tartás 

Ő már úton van. Nem siet, de nem is habozik. A test enyhén előredől, mintha a mozgás nem döntés, hanem következmény lenne. Valaha talán császár volt – vagy legalábbis annak képi megfelelője. A fej profilja még őrzi a hatalom klasszikus ívét: az érmék, reliefek, szobortöredékek emléke dolgozik benne. De ez már nem az a fej, amely parancsot ad. Ez az a fej, amely számol: lépésekkel, távolsággal, hátralévő idővel. 

 A táska a karján nem attribútum. Nem jelöl rangot, nem árul el hivatást. Zárt. Nem tudjuk, mi van benne, és talán nem is kell tudnunk. A kép itt különösen kegyetlen és pontos: nem kínál fel olvasatot. A táska lehet emlék, lehet maradék, lehet teher vagy túlélőkészlet. Egyetlen dolgot biztosan tudunk: nem dísz. Aki díszt hord, az megáll. Aki csomagot, az megy. 

 A lábszár csupaszsága nem szegénység-metafora, hanem időjel. Mintha az anyag egyszerűen elfogyott volna a történelem végére. A hosszúnadrág nem hiányzik, hanem lemaradt. Nem drámai gesztus ez, inkább adminisztratív. A birodalom már nem fizet, a ruha nem követi az eszmét, a test viszont megy tovább. És ebben a továbbmenésben van valami meglepően fegyelmezett. 

 Mert a tartás még megvan. Ez a kép valódi állítása. Nem az, hogy volt hatalom, hanem hogy maradt testemléke. A gerinc nem rogyott össze, a váll nem esik előre. Nem büszkeség ez, inkább beidegződés. A hatalom nem mint jog, hanem mint izomemlékezet él tovább. Úgy tartja magát, ahogy egykor tanulta, még akkor is, amikor már nincs mihez. 

 Művészettörténeti értelemben ez egy kifordított uralkodóportré. Nincs trón, nincs háttér, nincs narratíva. A kép nem reprezentál, hanem kivon. Esztétikailag szikár, majdnem kegyetlen. Hermeneutikailag zárt: nem magyaráz, csak enged követni. Kurátori szempontból pedig veszélyes, mert nem kínál fel könnyű azonosulást. A néző nem csodálhatja, nem ítélheti el. Csak eldöntheti, hogy vele tart-e. 

 És itt jön a döntés. 

 Ha maradunk, akkor múzeumot csinálunk belőle. Ha megyünk, akkor elfogadjuk, hogy a kép nem lezárt múlt, hanem folyamatban lévő pozíció. Hogy a császárság nem történelmi kategória, hanem átmeneti állapot. Hogy mindannyian hordozunk egy táskát, amelyről nem tudjuk pontosan, mit tartalmaz, csak azt, hogy nem tehetjük le bárhol. 

 Ezért megyünk vele. Nem azért, mert tudjuk, hová tart, hanem mert a mozgása még értelmes. Mert a tartás nem múlt idő. Mert vannak alakok, akiknek nem a céljuk fontos, hanem az, hogy nem ülnek le. 

 És amíg nem ül le, addig ez a kép sincs befejezve.