Szent és profán, kéz a kézben

Alföldi László András: Örök jelen, kinyomtatva 50 x 35 cm, digitális kollázs, 2015.

Szent és profán, kéz a kézben 

 Van egy pillanat a képtörténetben – és talán a kultúra történetében is – amikor a szent és a profán már nem egymással szemben állnak, hanem egymás mellé sodródnak. Nem harcban, nem vitában, hanem szinte természetes közelségben. Nem kioltják egymást, hanem együtt vannak jelen: kéz a kézben. 

 Ez a kép – és azok a képek, amelyek ebbe a sorozatba illeszkednek – nem ítélkezik e találkozás fölött. Nem mondja, hogy a szentség elveszett volna, és nem állítja azt sem, hogy a profán felemelkedett volna. Inkább azt mutatja meg, hogy a kettő már nem választható szét. A kultúránk vizuális emlékezete olyan mélyen rétegzett, hogy a szent formái akkor is velünk maradnak, amikor a hozzájuk tartozó hitrendszerek elhalványulnak. 

 A középkori ikon arca – időtlen, személytelen, pszichológia nélküli – itt nem a transzcendens közvetítője, hanem egy emlékezetlen emlékezet hordozója. Egy forma, amely túlélte saját korát, és most egy másik világ gesztusai között folytatja életét. A mai testek mozdulatai, ruhái, intimitása a jelen idejéhez kötnek bennünket, míg az ikon arca makacsul ellenáll minden aktualizálásnak. Nem idomul, nem kommentál, nem reagál. Csak jelen van. 

 Ebben a feszültségben születik meg a kép valódi tere. Nem a múlt és a jelen szembeállításában, hanem az egymásra csúszásukban. A szent itt nem „tartalom”, hanem vizuális nyelv, amelyet tovább használunk akkor is, amikor már nem vagyunk biztosak a jelentésében. A profán pedig nem ellenpont, hanem hordozófelület: az a közeg, amelyben ezek a régi formák tovább mozognak. Esztétikailag a redukált, grafikus megoldás ezt az átmeneti állapotot erősíti. A kép nem akar illúziót kelteni, nem kínál mélységi teret, nem csábít bele a történetbe. Inkább emlékeztet: amit látunk, az összeillesztett világok lenyomata. A kontúrok egyszerre kötnek össze és választanak el, a fekete-fehér kontraszt pedig megfosztja a jelenetet minden romantikus nosztalgiától. 

 Hermeneutikai értelemben ezek a képek nem „értelmezést kérnek”, hanem értelmezési helyzetet teremtenek. Arra kényszerítenek, hogy újragondoljuk: mit jelent ma egy ikon, mit jelent ma a szentség képi formája, és mit kezdhetünk azokkal az öröklött vizuális struktúrákkal, amelyek tovább élnek bennünk – hit nélkül, de jelentés nélkül soha. 

 Kurátori és pozicionális szempontból ez a megközelítés tudatosan kerül minden pátoszt és minden cinizmust. Nem siratja a szent eltűnését, és nem ünnepli a profán győzelmét. Ehelyett azt a köztes állapotot teszi láthatóvá, amelyben élünk: ahol a képek még működnek, de már másképp; ahol a hagyomány nem kötelez, de nem is enged el. 

 A „Szent és profán, kéz a kézben” nem kijelentés, hanem állapotleírás. Annak a felismerése, hogy a kortárs képalkotás egyik alapélménye nem a szakítás, hanem az együttélés. A régi és az új, a szent és a hétköznapi nem egymás ellenében, hanem egymás mellett léteznek tovább – gyakran zavarba ejtően, gyakran ironikusan, de megkerülhetetlenül. 

 És talán éppen ez a legpontosabb felütés egy ilyen sorozathoz: nem választani akar, hanem megmutatni, hogyan fogjuk egymás kezét anélkül, hogy pontosan tudnánk, hová tartunk.