2012. Újlipótvárosi Klub-Galéria, Budapest: T. Horváth Éva Együtt című kiállítása (Alföldi Lászlóval közösen)
Novotny Tihamér: Együtt „ugyanaz és más” T. HORVÁTH ÉVA ÉS ALFÖLDI LÁSZLÓ KIÁLLÍTÁSA
Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a tisztelt tárlatlátogató három különböző helyszínre és időpontra szóló három meghívót tarthat a kezében egyszerre. Az elsőn és a harmadikon, amely a Pompeji vázlatok I. és II. címet viseli, és Alföldi László két kiállítására, míg a másodikon, amely T. Horváth Éva és Alföldi László Együtt című tárlatára invitál, a következő magyarázó sorokat olvashatjuk: „Ez a kiállítás része T. Horváth Éva és Alföldi László »Ugyanaz és más« című kiállítás sorozatának, amelynek másik két kiállítása, részben ugyanebben az időpontban itt és itt - természetesen a megfelelő helyszíneket értelemszerűen cserélve - látható."
Most tehát egy olyan kiállítássorozat középső állomásához érkeztünk, amelyen a művészházaspár az 1997 és 2012 között készült munkáikból mutat be egy-egy válogatást - mellesleg Alföldi László többek között a Pompeji vázlatok egy másik szekvenciáját -, és amelyet ráadásul két általuk tisztelt és nagyra tartott mester emlékére rendezett. Ez a két mester: Fischer Ernő (1914-2002) és Kovács László (1944-2006), akiktől ízelítőül szintén látható néhány munka a galéria falán.
A nézőben ezek után óhatatlanul merülnek fel a következő kérdések: Miért Pompeji vázlatok Alföldi László három részben bemutatott ciklusának a címe?
Miért pont Ugyanaz és más a kiállítássorozat egyik hívószava?
Miért pont 1997-től a műtárgy válogatás?
Miért pont Fischer Ernő és Kovács László a példa T. Horváth Éva és Alföldi László számára?
És miért Együtt a kiállítás címe?
Próbáljunk meg válaszolni mindjárt az első két kérdésre.
Persovits József A papírnyomat-alapú képépítés művészete, az „Alföldi-típia“vagy „Paratípia” című írásában, amelyben a hagyományos sokszorosítási, másolási eljáráshoz hasonlító, valójában fordított, visszafelé építkező műveletre utal, a következőket írja Alföldi László technikájáról: „a már egyszer valamilyen nyomtatási eljárással papírra készült nyomat képi egészének vagy részleteinek, még pontosabban a festékrétegeknek a visszaemeléséről beszélhetünk. Ez az úgynevezett visszafelé építkezés, amely több lépcsőben történik. A végeredmény egy új, de mégis véletlenszerű alkotás. Új, mert az eredetitől eltérő lesz, és véletlenszerű, mert a visszaemelés során más és más hatás érhető el az egymásra kerülő nyomatrétegekkel, színekkel. [ ... ] Az eljáráshoz [Alföldi] nyomdafestéket használ. Abból is kiemelt jelentőséggel bír a fekete, valamint a transzparens fehér, de természetesen színes festékek is vannak."
Ugyanakkor a Persovits-féle tanulmány előzményének tekinthető az alább következő Somhegyi Zoltán-féle értelmezés, amely éppen a művész Pompeji vázlatok sorozatát mutatja be, már eredendően utal arra, hogy Alföldi László akiállításait sokszor az „ugyanaz és más” alcímmel látja el. Íme: „sok műre, s nemcsak Alföldiére jellemző, hogy kiindulópontjában, inspirációs forrásában, tematikájában vagy - ahogyan nála is - alapanyagában valamire hasonlít, és mégsem az. Ugyanaz és más. De mondhatnánk úgy is: ugyanaz, DE más. Ugyanaz, és MÉGIS más. Más, és ami még fontosabb: TÖBB."
Alföldi László „paratípiái” azonban bőven élnek a dadaizmus, a pop art és az újrealizmus valamikori képviselőinek hasonló és más eszközeivel is. A kapott levonatvariációkból ugyanis kollázsképeket épít, ragaszt össze, majd ezeket, ha kell, újraroncsolja, tépi, csiszolja, koptatja, „dekollázsolja”, öregíti, ily módon sűrítve, gazdagítva felületrétegeinek asszociációs vonatkozási rend-szerét. A kollázzsal ellentétes technikai művelet kifejezésére - a dekollázsra - állítólag Wolf Vostell akadt, akinek a Párizsban felfedezett letépett plakátok látványa szebb volt bármely absztrakt festménynél. De az újrealisták úgynevezett „plakátosai” - Raymond Hains, Jacques Villeglé, François Dufrên, Mimmo Rotella és Gil Wolman - is bőven alkalmazták a tépés, szakítás, hasítás, vakarás, kaparás műveletét, sőt sokszor magát a talált tárgyat, tehát a plakáttöredék-felületet vitték műalkotás gyanánt a kiállítótermekbe.
Alföldi László címadásának tehát - Pompeji vázlatok - egyszerre van valami frivol és szakrális íze: kiásni, megmutatni, feltárni, újra előállítani valami olyasmit, ami egyszer már volt, létezett, de közben láthatatlanná vált, elfelejtődött, titkon átalakult, megváltozott, és most, az elmúlt és a jövendő időket és tereket összesűrítve, újra megmutatja álomszerűen át módosult, mágikusan töredékes régi-új arcát.
A harmadik kérdésünkre adandó válaszban azonban - hogy miért pont 1997-től a műtárgyválogatás -még más vonatkozásban is előjön ez az „ugyanaz és más" probléma. Tudniillik a két művész ezt az évszámot tekinti önállósodása kapujának, amelyen keresztüllépve a saját teremtett világába érkezik. Magyarán, a két Fischer Ernő-tanítvány, aki mellesleg Kovács László inspiratív szuggesztiója alatt is él, képes elszakadni a két mester külön-külön is rendkívül egyedi világától, hogy saját univerzumot alkosson magának.
Ha a múltat nézzük, amelynek természetesen máig ható kisugárzása van,akkor a fő találkozási pontokat négyük között a rétegzett anyag és a sűrített felület, valamint a formakereső rajz és a jelképteremtő vonal viszonyában kell keresnünk. S ezzel egyúttal a negyedik kérdésünkre is megkaphatjuk a választ.
Kovács László sgraffitoképeinél ugyancsak színes, bár bizonyos értelemben pigmentszegény anyagrétegeket találhatunk, ahol a szimbolikus formákat, jelképesszenciákat alkotó intellektuális és filozofikus természetű vésett és karcolt vonal, akárha áttetsző, zárt rendszerű világgömbre vagy élő térformára rajzolódna, s csak azután vetülne rá a síkra, ahogy egy leeresztett léggömböt vagy egy tetovált, lenyúzott állatbőrt szögezünk a falra.
T. Horváth Éva és Alföldi László rengeteget dolgozott Fischer Ernő kezealá. Valósággal gyártották azokat a leleményes rétegfelületeket, amelyeket aztán a mester festményalapokat felhasznált, továbbépített, továbbgondolt transzcendentális ihletettségű, átszellemített, néhol az absztrakció határáig vitt, szimbolikus formákat teremtő, mitologizáló képeihez. Nehéz volt hát kiszabadulniuk Fischer archaizáló, de a modern újításoktól sem elzárkózó, festődoktori bűvköréből.
T. Horváth Éva rendkívül gazdag és sokrétű, kiterjedt életművében mára egyrészt - megszabadulva a túlesztétizált felületektől - majdhogynem az önkívületig vitt, erőteljes expresszív anyaghasználat, másrészt a természetanalízis felé vette az irányt. „Bármely szél sodorta rongydarab lehet olyan szép,mint egy absztrakt festmény. A szépség és a csúnyaság - egyazon paraméter"- jelentette ki a Létet a Termék elébe helyező Wolf Vostell. Ugyanakkor a vonal és a folt szenvedély- és hangulatkiíró, valamint szimbolikus formate-remtő szerepét ma sem felejtette el. Teresztenye című sorozata például az a szekvencia, amely már független entitásként emlékeztet bennünket Fischer Ernő és Kovács László rajzi gondolkodására, alapállására. Alföldi László Fischer Ernőtől történő személyes szecesszióját ráadásul még az is nehezítette, hogy a mester korán elveszített édesapját helyettesítette. Kovács Lászlónak pedig hosszú ideig a dokumentátora és beszélgetőtársa, konzultánsa és barátja volt.
Alföldi László Fischer Ernőtől történő személyes szecesszióját ráadásul még az is nehezítette, hogy a mester korán elveszített édesapját helyettesítette. Kovács Lászlónak pedig hosszú ideig a dokumentátora és beszélgetőtársa, konzultánsa és barátja volt.
„Ugyanaz és más” - mondja a kiállítás egyik hívószava.
Valóban, itt mind a négy résztvevő ugyanaz és mégis más.
A dolgok lényegét, alapjait tekintve itt minden ugyanaz, csak egy kicsit másképpen.
A művészkarakterek együvé is tartoznak, de külön-külön is állnak és élnek.
Így áll együtt és válik értelmezhető egységgé ez a kiállítás.
Novotny Tihamér
(Újlipótvárosi Klub-galéria, 2012. február 9 - március 3.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése