2001. Zichy Major, Budaörs: T. horváth Éva, Múló jövő című kiállítása
Horváth Zoltán megnyitója: Aznapi vonalak - T.Horváth Éva képei közben -
Miért nem mutatod meg nővérkém a világnak? – nyaggattam sokáig, nem értve,
hogyan nem áll ki a produkciókkal, ha már megcsinálta. A válasz akkor is, és néha
azóta is egy: még nincs kész. És valóban, mint valami gyakorlott mesélő, bárhol,
bármikor ejtette el a fonalat, képes volt megtalálni a korábbiakhoz történő
csatlakozást, folytatni, továbbszőni, - építeni a már késznek tetszőt is. Na de hát,
kérdezhetnők, mi lesz így a művészet szent komolyságával? A lezártság, a
befejezettség megváltoztathatatlanságának értékképző, forintosítható , sőt
eurósítható mítoszával? És egyáltalán: követelhet-e magának bárminemű tiszteletet
holmi – még oly műgonddal és szakismerettel előállított – úgymond félkész termék,
amin az alkotó, még önmagát is felülbírálva, bármikor változtathat? Megfelelhet-e
bárminemű statikus szépség-közeszménynek, ami pillanatnyi hangulatok, új
impressziók hatására többszörösen is átépülhet? Szóval: amiről hiányzik az
öröklétbe fagyasztó zárópecsét…
Kezdetben valószínűleg nem tudott válaszolni ő sem. Ezért őrizte, tartotta maga
mellett – miközben nevelte, építette – minden egyes képét. Mint a féltékeny szülő,
aki nem kívánja elengedni maga mellől a /ráadásul bevallottan/ saját maga
gyönyörűségére szült magzatjait.
Az persze még nem változott, hogy mindenfajta öntisztelet nélkül kész bármikor
felülírni önmagát, elhelyezni képein az aznapi vonalait. Ám ezek a „mozgó” képek
újabban végre mégiscsak kiléphettek a publikum elé, és alkotójuk immár hajlandó
megmutatni tegnapi, tavalyi, egykori magát. Az egymásra rakodó egymást kiegészítő
jelek azóta már nem csak előkészítőjük számára teszik láthatóvá egy érzelem – az
olykor egymást takaró rétegekben elrejtett – fejlődését. Lelkileg persze mindenképp
át kellett hangolódni ahhoz, hogy a „valami csinálás” gyönyörűsége ne csupán
öngyógyító , szorongásoldó gyónás lehessen. Amiben nyilván az is sokat segített,
hogy a képek nem csupán önreflexiókként épülnek, hanem olyan külvilági
élményekre, mint Oravecz Imre Halászóember, Szabó Ildikó Kedd-versei, vagy –
mint most júniusban az Újlipótvárosi Klub-Galériában közszemlére tett képeken is –
Rakovszky Zsuzsa lírája. Így és itt lett vezérgondolattá Rakovszky verssora is: A
múlt nem múlik el… Így váltak az egyes képek az érzés, a gondolat
bontakozásának, átváltozásainak időbeli metszeteivé, egymásutánjuk pedig lépésről
követhető folyamatábrákká.
A képek készítője a testvérem. Ami csak azért lényeges megjegyzés, mivel
születésem óta ismerem. Ekként tanúsíthatom, és hitelesíthetem, hogy
jelbeszédének minden időmetszetében pontosan fogalmaz. De legfőképp őszintén.
Horváth Zoltán 2001
Horváth Zoltán megnyitója: Elhangzott 2001. május 3-án 18 órakor, Budaörsön a
Zichy Majorban a Budaörs Fesztivál keretén belül megrendezett, T. Horváth Éva
Múló jövő című kiállításán, és közölve lett az Élet és Irodalom XLVII. évfolyam, 25.
számában, 2003. június 2o-án.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése