Szilágyi Ákos, Ligai Csilla és T. Horvát Éva a kiállítás megnyitón
2003. Újlipótvárosi Klub-Galéria, Budapest: T. Horváth Éva Katona - Kresz Géza
sarok című kiállításának megnyitója, kat. T. Horváth Éva
Szilágyi Ákos: A nemtelen anyag ikonképe
„Amikor a jövő vonzása már erőtlen,
mágnesként kezd el vonzani a kezdet."
(Rakovszky Zsuzsa: Gravitáció)
Van az efféle kiállítás-megnyitóknak egyfajta rítusok, vagyis előírt rendjük. A
szanszkrit „rita" szó eredetileg pontosan ezt is jelenti: szent rend, olyan rend,
amelynek eredetije az égben van, s amelyet a rendes embernek követnie kell. A
megnyitás rítusa általában azzal kezdődik, hogy valaki - egy művészettörténész, egy
interpretátor, akárki - elébe áll a képeknek, és szántszándékkal feltartóztatja a
kiállítás közönségét, hogy gátlástalanul nekiessen a képeknek, a szemek
lakomájának. A képek és a közönség közé áll. Mintegy közvetítőleg. Értelmez.
bevezet, beavat, felkészít, útravalót ad, felcsigáz, fokozza az étvágyat, főként pedig
a türelmetlenséget. Tulajdonképpen nem is az a fontos, amit mond, hanem az, hogy
elállja a képekhez vezető utat. Nem lehet csak úgy, minden további nélkül a
képekhez lépni. Csak őrajta keresztül. Mindennek megvan a maga ideje, a maga
rendje. És mint tudjuk: rendnek köll lenni.
Nos, ezúttal az én megbízatásom, hogy értelmezésekkel, vagyis szövegekkel álljam
el egy pillanatra a közönség útját a képekhez. Csakhogy ezek a képek - alkotójuk
kinyilvánított
szándéka szerint - igénylik a szöveget, a beszédet, a
megnevezést.Rakovszky Zsuzsa nagyszerű költészetének soraival nevezik meg, s
ezzel egyben értelmezik is magukat. Nem megfejtik, hanem feltalálják magukat a
Szóban. A világot teremtő költõi Szóban. A képek nem szótlanok. Nem állhatnának
fenn szavak nélkül. Igénylik, előhívják, keresik a szót, saját eredetük titkát. Mert
nélküle - az értelemadó, megvilágító, teremtő erejű Szó nélkül - káoszba hullana a
kozmosz, s még szenvedölegesen, megtöretett anyagiságában, romjaiban,
töredékesen sem lenne fenntartható a világ képe. Logosz nélkül az anyagi világ,
melynek lényegi vonása a mulandóság, nem válhatna ikonná, mert egyszerűen nem
volna szemlélhető. Csak azt láthatjuk, ami megkülönböztethető alakká, formává áll
össze szemünkben, aminek körvonalai a lét felfoghatatlan ábrájából szemünkkel -
nem pusztán optikailag - kivehetők. Ám semmi nem vehető ki, semmi sem fogható
fel szemünkkel, ami túl van, vagy innen van a nyelv értelmi világán. Még az
„értelmetlen” és az „értelmen-túli” is az értelem tartományai csupán, hiszen csak
hozzá képest határozhatók meg vagy írhatók körül.
T. Horváth Éva tündöklő és dinamikus - a középkori freskók és domborművek, a
bizánci ikon és tárgyomamentika formáit és színeit idéző - festői világának talán
legszembetűnőbb vonása: a képek leplezetlen, sőt, felfokozott anyagszerűsége vagy
inkább az anyagszerűségnek a megformálás által elért festői hatása. A képek
anyagszerűségén azt a módot értem, ahogyan az értelemadó formák és színek
mintegy birtokba veszik az anyagot - a méltatlan és megvetett anyagot, a szegény,
szerencsétlen, megalázott és megbántott anyagot, a minden moccanásában és
rezdülésében szeretnivalóan igaz anyagot -, hogy felszínre hozzák a mulandóság
drámáját, az örök passiót. De ez a birtokbavétel már nem lehet tökéletes, csak addig
a határig juthat el, ahol láthatóvá válik a kettősség és a dráma, és éppen ezáltal
nyerhet formát, ezáltal magasztosulhat föl e világ szenvedő anyagisága. A forma és
a szín nem győzhetik le, nem vehetik fel, nem szívhatják magukba maradéktalanul a
mulandósággal, a halállal, az incerciával, a testi szenvedéssel eljegyzett anyag sötét
és vészterhes valóságát, mint egykor, a klasszikus művészetben. Átlátszik rajtuk,
kilóg, kitüremkedik belőlük, tapinthatóvá válik a világ megszüntethetetlen
anyagisága.
A művészi megformálás, maga a formáló erő ez esetben mintha épp ellentétes utat
járna be, mint rendesen: nem az anyagtól halad a forma, hanem a forma felől az
anyag, az időben kibontakozott lét felől az időn-kívüli eredet, az abszolút kezdet felé.
Az alkotási folyamat egyfajta archeológiává válik, a rétegek visszafejtésévé, a
kezdethez való - önfeltáró és önértelmező - visszahátrálássá, a szenvedésből és
megszenvedettből a születéselőttibe való visszahelyezkedéssé, oda, ahol még nem
volt idő és nem volt anyag, s igy meghasonlás és szenvedés sem volt, ahol még -
így képzeljük - együtt volt és egy volt minden
Ez a visszafele tartó mozgás tárul fel a képeken, ahogyan a - csonkaságként,
gyűrődésként, tépettségként, érdességként, elsötétülésként - anyagba vésődött
szenvedés mögött feldereng vagy áttör az abszolút Kezdet paradicsomi ragyogása,
ahogyan a fény és a színek mintegy beragyogják a Véletlen Keresztjére szegezett,
sorsát vesztett, megnémult, megvakult, megcsonkitott anyagi világot. Kezdet és vég
helyet cserélnek egymással. Az abszolútum minden időtől, minden mulandóságtól
megváltó igazsága nem a jövő, hanem a múlt felől világítja meg a szenvedő világot.
Ez a megforditás azonban nem melankólikus és nem szentimentális jellegű, nem a
jelenben vagy jövőben csalódott romantikus szellem meneküléseként kell
elképzelnünk ősvilágok és közösségek bontatlan egységébe és teljességébe. Ezen
túl vagyunk és minden ilyen mozgás - Nietzschével szólva - „rák-mozgás", merő
látszat. Nem egyéb egyhelyben topogásnál és a jelen sarának tengerré
dagasztásánál. Ami ebben a megforditásban, az időben kibomló anyagi létezésnek a
kezdetbe, a születés-előttibe, az elkülönböződés előttibe visszahelyezésében új,
művészileg termékeny és szellemileg felemelő, az az útnak, a belső erőfeszítésnek
a megjelenése az ábrázolás síkján.
Az abszolút kezdet ugyanis nem elvontan, nem aranykorként, retrospektív
utópiaként jelenik meg a képeken, hanem az időfolyamat visszaforditásában, ahogy
az anyagi-testi létezés visszamúlik a kezdetekig. Szellemileg - a művészi képzelőerő
révén - helyreáll az, aminek az anyagi világban már csak puszta hiánya áll. Az
elsötétült, halott anyagon igy mégis az időtlen szellem fénye hatol át és bontakozik
szét színekké és formákká, az anyag - éppen mint szenvedő, minden rosszat
magába fogadó anyag - megdicsőül. A képek pátosza az ikonok világát idézi, noha
szemléleti alapjukat nem a vallási hit vagy a teológiai dogma képezi. Mégsem
önkényes, nem pusztán a személyes ízlés véletlenén alapul az ikonok szinvilágának
és egy-egy jellegzetes ikon-kompozíciónak vagy figurális elemnek a felidézése.
Az ikon T. Horváth Éva képein sohasem kulturális idézet vagy kulturális játék. Azt
demonstrálja, ahogyan az anyag által mulandóságként elszenvedett idővel szemben
az örök alak, a forma és a szín eidosza ellenáll, anélkül, hogy ehhez bármilyen
erőfeszítésre lenne szüksége. Csak az időnek van szüksége erőfeszítésre az
anyaggal szemben (éppen ez az erőfeszités vésődik az anyagba mulandóságként,
szenvedéstörténetként, ez individualizálja az anyagot). Az örökkévalóság erőfeszítés
nélküli győzelmet arat az időn. Nem igéretként, hanem valóságosan: e világ
anyagiságába írva jelenik meg. A művészet csodájaként. Nem csalás, nem ámitás.
Itt van, egészen láthatóan, hétköznapi és mégis ünnepi módon. Innen e festészetnek
alapvetően örvendező és ünnepi jellege. Az ünnep az időtlen és személytelen
igazság átragyogása az anyagon, a szenvedésen, a nyomorúságon, az éjszakán. A
kezdet felé fordulás biztositja azt a perspektivát, amely vallási transzcendencia
nélkül is fenntartja a másik világ létezését, amennyiben az abszolút kezdet az időt -
és igy a szenvedést, megtöretést, oszlást és foszlást - még nem ismeri. Lelkileg
megmártózni a kezdetben, visszatémi az eredeti időbe, hogy általa és benne
erősödjünk meg és képesek legyünk elviselni az időben létezés iszonyú és
gyönyörűséges terhét.
Szilágyi Ákos 2003
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése