Antológia (III.) - T. Horváth Éva munkásságáról

 

2011. RaM, Radnóti Miklós Művelődési Központ, Budapest: T. Horváth Éva Leletek - Tünetek című kiállítása 

Novotny Tihamér: Leletek - tünetek

Mi az a látványelem, mi az az alap- benyomás T. Horváth Éva kiállításán, ami az embert virtuális értelemben karon ragadja, és akár a semmiből felbukkanó váratlan kérő, örvénylő vizuális táncba rántja, s viszi magával a frissen képződő asszociációk és emlékhelyzetek vehemens világába?

Ez a váratlan kérő maga az expresszív anyaghasználat. Tudniillik itt minden képi-festői elem az anyagok konkrét és halmozott, s egyben fel fokozottan heves, nyers és átszemélyesítetten átértelmezett nyelvén beszél. Minden más vizuális elem - a rajz, a vonal, a halványabb színfolt - jószerével csak illedelmes, járulékos kiegészítője a tobzódó materiális jelenlétnek. Mert itt az anyag: minden; a matéria a mindenható. Például a talált textil- és esedékanyagok képében, amelyekhez valami különös oknál fogva ragaszkodik az alkotói szándék és emlékezet.

De itt vannak a művészettörténetből merített ismereteink is, az avantgárd és neoavantgárd művészet körülbelül egy évszázados példatárából, már ami a fogyasztói társadalommal keletkező anyagi valóság folytonos betolakodását, szurrogátumszerű beszüremkedését jelenti a modern művészetbe (Schwitters, Oldenburg, Dubuffet, az informel, a tasizmus és az újrealizmus protagonistái, az arte povera mesterei).

Természetesen az expresszív anyaghasználatot előnyben részesítő képzőművészek közül nagyon karakteres magyar példákat is lehet említeni. Egészen konkrétan Frey Krisztián Kombiné című képét 1966-ból; Konkoly Gyula Szent József a gyermek Jézussal című tábláját 1967-ből; vagy Altorjai Sándor Sugármeghajtású koporsó, kék leopárddal, vágtató rongy képében ... című opusát 1979-ből. Mindhárom mű jellegzetessége, hogy ruha- vagy rongydarabokat alkalmaz képépítő elemként. 

Merthogy történetesen T. Horváth Évánál is ezt tapasztaljuk. Ő ugyanis - minden, a keze ügyébe kerülő papírfecnin, kartondobozon és bordázott hullámpapíron túl - előszeretettel applikál képeire ruhadarabokat. Mi több: ezekkel az előzetesen ragasztó- és kötőanyagokkal lágyított és átitatott, s esetleg más töltelékanya- gokkal hizlalt és elfedett matériákkal „festi” és formázza síkplasztikává, háromdimenziós relieffé alakított táblaképeit, doboztárgyait és szobrait. 

Az ő képépítő programja azonban talán nem is az avantgárd és neoavantgárd művészet előbb vázolt nyomvonalain haladva, hanem egy általa nagyra becsült mester, Fischer Ernő művészetszemléletén és képépítő technikáján nevelkedve, hosszú fejlődésúton kristályosodott ki és vált önállóvá. Ez a munkálkodási módszer és technika azonban - melynek egyik fő veszélye a túl esztétizálásban rejlett - mára szembeötlő módon leegyszerűsödött. A valamikori árnyalatosan gazdag, sok-sok transzparenciával is rendelkező járulékos színek jószerével a fehérre, feketére és pirosra redukálódtak, s esetenként azok szegényes változataiba, például angolvörösbe, barnába, illetve a szó szoros értelmében vett alkalmazott anyagok anyagszíneibe költöztek. Ezáltal mintegy megnőttek a domborműszerű expresszív képtárgyak rituális tartalmai és jelentései, illetve felerősödtek azok drámai funkciói és üzenetei, amelyek az egyes művekben - mintegy az emlékezés funkcióit is működésbe hozva - a személyes lélekszituációk hely, idő és cselekmény mikroeseményeiben realizálódnak. 

 NOVOTNY TIHAMÉR 2011