Antológia (XXVII.) - T. Horváth Éva munkásságáról - Intermezzo

 A baloldali képen balról sorban: Alföldi László, Kölűs Judit (1950-1994, Fischer Ernő (1914-2002) és T. Horváth Éva, 1990-ben Éva zsámbéki kiállításán. A jobb oldali képen csak a bal oldalon történik váltás, helyemre Csengery Béla állt be és én fényképezek.

Látszólag nem tartozik abba a sorozatba ez a két kép, amelyet hetek óta posztolok a facebookon. Sajnos nincs meg az a kézirat, amely rögzítette a 35 évvel ezelőtti megnyitó beszédét Fischer Ernőnek (1914-2002), amely itt elhangzott T. Horváth Éva zsámbéki kiállításán, 1990-ben. Viszont számunkra a két kép mégis beszédesebben összefoglalja azt a mondanivalót, amely ezen az eseményen megtörtént.

Ugyanis a nyolcvanas évek közepén, - negyven évvel ezelőtt - 1984 és 1986 között találkozott és jött össze az a csapat, amely azóta meghatározó módon befolyásolta és befolyásolja a mai napig, az élők és holtak további sorsát is. Mert ezen a két fényképen látható tulajdonképpen az úgynevezett "Vinklikör" magja, és egy személy kivételével, ebben az időben alakult "Öten" alkotócsoport összetétele. Itt, Bíró Jutka (1956-1992) hiányzik, de ha Tanár urat is beleszámoljuk az "Öten" alkotócsoportba - és mi ide tartozónak tartjuk - akkor a matematika ellentmondása ellenére, az "Öten", ez esetben az hat!

Sőt, tovább bonyolódik a számháború, ha azt vesszük, hogy ma már az öt és a hat, már csak három! Ugyanis Kölűs Judit (1950-1994) és Fischer Ernő (1914-2002) is távozott az élők sorából, és így maradtunk hárman: T. Horváth Éva, Csengery Béla és én, Alföldi László.

Fentebb azt írtam, hogy ezen az eseményen valami megtörtént. De mi is ez a valami!? Mielőtt ezt kifejtem, kissé módosított változatban idézem Hans Georg Gadamertől származó, számomra ars poeticának tekinthető mottót, miszerint: “Igazi szándékom azonban filozófiai: a kérdés nem az, hogy mit teszünk, és mit kellene tennünk, hanem az, hogy akarásunk és tevékenységünkön túl (megértsük, hogy) mi történik velünk.”

Fél életet, negyven évet kellett együtt megélni ahhoz, hogy egy harmincöt évvel ezelőtt készült fénykép által felidézett esemény mélységét, külső és belső tartalmát megértsük. ugyanis az előtérben álló személyek látszólag, - hat mínusz három - félig még ma is a főszereplői a fényképen látható eseménynek. A háttérben, a kiállításon, a paravánokon látható képek a statiszták, a néma szereplők. Viszont az idő múlásával, lassan és szinte észrevétlenül változik a helyzet. Megszólalnak a képek, mert Ők nem változnak, és őrzik az időkapszulába zárt esemény történetét. Egyre inkább élettel telítődnek, - az alkotó életével - és újra élővé válnva mesélnek, együtt történnek tovább.

Mindez azért jutott eszembe, mert Éva november 6-án nyíló kiállítása a meghírdetett különös címkéjével, a “retrospektív jellegű” voltával és az utóbbi tíz év munkáinak előtérbe helyezésével, számunkra ezt a kettős életet példázza. Mert, hogy mit teszünk és mit kellene tennünk az egy ilyen eseménynél nagyjából kiszámítható, de hogy közben, előtte és utána összességében mi történik velünk, az már kiszámíthatatlan és nem csak rajtunk múlik. A megértés viszont rajtunk múlik, és a mi feladatunk.

1990. Tanítóképző Főiskola, Zsámbék: Őrzők 

 T. Horváth Éva írása saját kiállításához.

A Zsámbéki Tanítóképző Főiskola kápolnájában kiállítani nem pusztán kiállítási lehetőség, hanem próbatétel és szembesülés a hely szelleméhez kötődő értékekkel. Kiállják-e a művek a minőség próbáját, vagy könnyűnek találtatnak. Ezek a képek nem a kereskedelem mérlegére készültek, hanem egy alkotocsoport egymást segítő, bíráló együttműködésének és útkereső eszmélkedésének egyéni megnyilatkozásai. Itt nincs lehetőség megelégedetten ismételgetni a jól sikerültet, mert a kérdésfeltevésekre a maga módján mindenkinek választ kell adnia. Ehhez a közös munkához és a saját alkotói pályám kibontakozásához igen nagy segítséget ad Fischer Ernő festőművész.Az itt kiállított képek egy részét kifejezetten ebben a csodálatos teremben történő bemutatásra szántam, elfogadva a kápolna alkotásra ösztönző kihívását. 

 T. Horváth Éva 1990 

Antológia (XXVI.) - T. Horváth Éva munkásságáról

 

2012. március Új Művészet 48. szám, T. Horváth Éva és Alföldi László Együtt című kiállítása

Sinkó István Együtt, távolodva 

 T. Horváth Éva és Alföldi László Kiállításai Újlipótvárosi Klub-Galéria 2012. 02.-09 - 03.-05. Boltíves Galéria, 2012. 02.-06 - 03.-03.

Kétszereplős, ám néha önálló, néha négyesben zajló kiállítássorozat nézői lehettek az érdeklődők februárban. Alföldi László képzőművész és művészpárja T. Horváth Éva jelentős szervezéssel és elszántsággal vetették bele magukat az év eleji kiállítási életbe. A művészházaspár az Újlipótváros Klubgalériában korai és újabb műveikből adott válogatást, s a tárlat egyben tisztelgésül szolgált két mesterük, a 2002-ben elhunyt Fischer Ernő és a 2006-ban távozott Kovács László előtt. Fischer-növendékeknek vallották magukat, s a kiállításon valóban felbukkantak - Fischer Ernő néhány finom műve környékén - Alföldi és T. Horvát „epigonista”munkái. Kovács Lászlóhoz fűződő szakmai-baráti viszonyuk kevésbé volt tetten érhető munkásságukban, a most a Klubgaléria falain feltűnő Kovács-sgrafitto inkább távoli asszociációkhoz segít minket a művész-házaspár munkásságának jobb megértésében. E rendezési ötlet, mely a kiállítást is kreáló Alföldi javaslatára alakult így, érzékeltetni kívánta, honnan és milyen utakat járt be a művészpár a fischeri életmű hatásának át-transzformálása során. Az önállósodás - elszakadás érzékeny fejezeteiből néhány megragadóan fontos kép került a falra az első teremben s egyben az a vezérlő elv is, mely a szekvenciamunkákat egymással szembe állítva érzékeltette, T. Horváth és Alföldi a sorozatok létrehozásában érzi jól magát, itt tudják mindketten elmesélni választott formai és tartalmi ötleteiket.

 Alföldi sorozatai most a Pompei töredékek címet viselik, s ebből az anyagból láthattunk három variációsort a Mercure-ban és a Boltíves Galériában is. Sajátos, a festészet és a grafika határmezsgyéjén egyensúlyozó munkák ezek. Pompeihez mint valódi motívumhoz nincs közük, Alföldi hol frivolabban, hol komolyabban az enyészet, a töredékesség, a fragmentáció kapcsán választhatta a címet. No meg azért, mert kérgek, hámló vakolatok, kulturális és szubkulturális rétegekben bányászik alapvetően vízszintes elrendezésű fekete-fehér papírmunkáin (kollázs és dekollázs egyaránt). E rétegek újságpapírok nyomdafestékkel történő bomlasztása, szaggatása nyomán rendeződnek újra, új festékrétegek kerülnek a már felragasztott, átalakult, képes és szöveges részekre. A papír szálirányban történő, festék általi roncsolás folyamata amaga aprólékosságában legalább olyan hatású műveket eredményez Alföldinél, mint egykoron Országh Lili nyomtatott áramkörökkel létrehozott nyomott felületei. És falai is labirintusszerűek, akár a nagy magyar festőnőé. Elmúlásról, az egzisztencia folyamatos elbizonytalanodásáról, a kultúra és a civilizáció folyamatos újrarendeződéséről szólnak e lapok. Geometriája szikár, szerkesztése bonyolult, s a színhasználat, akár az újságképek színeit manipulálja a szürkék-feketék közé, akár színes festéket alkalmaz, mindig redukció eredménye. Nincs harsány menynyiségi, csak minőségi színkontraszta felületeken. Az építészeti tér is festői absztrakcióba fordul. Reliefszerűsége még inkább érzékelteti a széttartást múlt és jövő között.

T.Horváth Éva inkább az organikus művészet irányába lendült el a Fischer életműtől. Teresztenyei rajzai - a kis falu látványának apropóján - a hullámzó mozgásban rejlő szerves konstrukciókat ragadják meg. Ezek a hullámzások azután átkerülnek újabb festményeinek világába is. T. Horváth korábban érzéki vörös-kék-fehér színorgiákban fejezte ki mondandóját, most drámai fehér-fekete vásznak repdesnek a fekete alapú vásznakon. Vásznak a vásznon, megtépett ruhadarabok, fonalak, gyűrött drapériák. Mintha a most elhunyt Tapies köpenyéből bújtak volna elő, s válnának egy szegény-szegény létforma képpé merevült objektjeivé. T. Horváth puritanizmusa végletekig fokozódik az Újlipótvárosi Klubgaléria pincemélyében. Izgalmas párosítások, remek továbbgondolás lehetőségek rejlenek a művészpár közös s Alföldi László két egyéni kiállításán. A mai magyar középnemzedék igényes alkotópárosa szembetűnően erős dinamikával alakítja saját művészeti világát.

 Sinkó István  

 

Antológia (XXV.) - T. Horváth Éva munkásságáról.

 

2017. november 15-én Fuga Budapest, T. Horváth Éva Otthon lenni 

 Kemény Zoltán: Élni hagyni az anyagot 

 Nem a képekről fogok beszélni, hanem az alkotóról és egy mesterségről. 

Kaptam egy könyvet. T. Horváth Éva a címe, és S. Nagy Katalin írta. Kinyitottam. A Tisztelet Paizs Lászlónak című festménnyel kezdődik. Ismertem Paizs Lászlót, jóban voltunk. Róla mindenkinek a plexitömbök jutnak eszébe. Először. Majd mindaz, ami azokba öntődött. Összetaposott kólás doboz, az Est vagy a Magyar Hírlap első oldala szarvasbogarakkal, égetett könyvek, csipeszek, ezüstszövet, ruhafogas, nadrágakasztó és még sok minden más. A gondosan kitalált összevisszaság precíz kompozíciói. Címei is igazodnak maga teremtette világához: Atomfelhő rézből. Például.

  „… a gyűrt, roncsolt, átlyuggatott, barázdált felület a véletlenek folytán egyszer csak lélegezni, beszélni kezd. A durván megsebzett, hétköznapi matéria transzcendens, ünnepi ruhát ölt” – írta Végh András festőművész Paizs műveihez.

Nincs ezzel egyedül THÉ. Eszünkbe juthatnak Bálint Endrének a Zsennyén, konyháról elcsent vágódeszkái vagy a kidobott, öreg parkettadarabok. Birkás István szülőfalujában gyűjtött, talált, régi tárgyai, bútortöredékei. Barabás Márton zongoraalkatrészei. Hogy csak pár példát említsek. Itthonról. Ismerem ezt az érzést. Bóklászok a Szentendrei szigeten, recsegnek a gallyak a lábam alatt, és az idő rágta fadarabok, a folyó ajándékozta, partra vetett deszkák. Egynémelyikükből talált tárgy lesz. De, ha jobban belegondolok, nem is én találom a tárgyakat, ők találnak meg engem.

THÉ is gyűjtögető életmódot folytat. Vászon a könyvkötészetből, lomtalanításból származó ajtószárny, szekrényajtó, fiókok és karton, és tapéta, és mindenféle papírok, rongyok, szakadozott lepedő. Az anyagot élni kell hagyni, vallja THÉ. Minden anyag másként viselkedik, mást enged, másnak áll ellen – az anyag után kell menni. Meg kell tanulni őket. Majd következik az ihletett pillanat, a kép összeállítása, a kompozíció felépítése. A belelátás. Az anyag után megyeket, az élni hagynit, az ihletett pillanatot és a belelátást THÉ-től idéztem. 

Minden ott van THÉ keze ügyében. A talált és a választott tárgyak, a műhöz elengedhetetlenül szükséges eszközök, anyagok… És kezdetét veszi valamiféle intenzív öröm – hogy ismét THÉ-t idézzem. A mű születésének örömteli pillanatai a legfontosabbak. Az út – mint tudjuk Buddhától –, maga a boldogság. Az út, az alkotás folyamata. Egy gondolat felszabadult materializálása. A cél, az maga a mű. Amikor THÉ abbahagyja, jól látható helyre teszi. Nézegeti napokig, hetekig. Ahányszor csak elmegy előtte. Javítgatná. Hozzátenne, elvenne belőle. Soha nem lehet befejezni. Kész mű nincsen. Ez bizonytalanságot szülhet. A folyamatos felülírás. Ötven esztendő gyakorlata után is, rengeteg és sokféle alkotással a háta mögött is. De, így van ez majd’ mindenkivel. 

 Pedig az alkotással eltelt csaknem fél évszázad igazán határozottá tehette volna őt. Nem tette. De tökéletes érzékkel választotta ki a követendőket, akik gondolkodásmódjukban, alkotási metódusaikban igazi lelki társaivá váltak THÉ-nek. Antoni Clavé tépett papírkollázsaival. Manolo Millares kifeszített, szaggatott, festett rongyokból álló képeivel. Antoni Tàpies, aki képeihez cementet, homokot, sarat, testes festékanyagokat használt. Alberto Burri, az arte povera mestere, varrott zsákvászon darabjaival és az égetett textíliákkal. Vagy Joseph Cornell a dobozaival. És a már említett Paizs László. A felsorolás természetesen nem törekszik teljességre.

Igazi mesterének a képeivel éteri világot teremtő Fischer Ernőt tekinti, aki először vette komolyan alkotásait, és már sok évtizeddel ezelőtt érett festőnek nevezte THÉ-t. Nem maradhat ki a sorból társa, Alföldi László sem, akivel egymást segítő, igazi alkotópárosként dolgoznak, élnek együtt. Vegyük sorra, hogy különböző alkotói korszakaiban milyen fajta műveket hozott létre THÉ? Lepedőképek, rajzok, tekercsképek, művészkönyvek, leporellók, paravánok, anyagképek és dobozképek.

 Igen. Ez nagyon sokfajta irány, sokfelé visz. Így nem biztos, hogy minden esetben az alkotóra jellemző művek fognak születni. Elnézést, ha ismét magamat említem példának. Lévén tervezőgrafikus, az ötleteimből élek. A megbízástól a leadásig rendelkezésemre álló, nem túl hosszú idő alatt végig kell járnom az utamat az ötlettől a nyomdában kinyomtatható végeredményig. 

Ennek következményeit nem kell sokáig keresgélni párhuzamos létemben, ez meghatározza képzőművész-gondolkodásomat, látásmódomat is. Nem létezik felismerhető, meghatározó stílusom, motívumkészletem, színeim, kompozíciós metódusom. Mindenféle festéket, mindenféle anyagot, mindenféle szoftvert, nyomtatót, lézert használok. Így aztán mindenféle alkotások születnek, születhetnek. Nem vagyok azonosítható műveimen keresztül.

THÉ-nek nincsen hasonló párhuzamos élete. (Hacsak alapos kalaposságát nem említem.) Mindenféle festéket, mindenféle anyagot használ ő is alkotásaihoz, de sokkal többfélét, mint én. Ráadásul folyamatosan kutat, kísérletezik. Az anyag, a technika és a forma szabadsága az igazán fontos számára. Idén nyáron lendületes portrékat, madarakat rajzolt, nagy felületeken kívánja megjelentetni azokat. Tervekben és alkotóerőben nem szenved hiányt. Hogy a ma használatos szerszámokkal hasonlítsam THÉ készletét, azt kell mondanom, hogy a lézervágó a keze, a szoftver a szeme és a számítógép a feje. Mindehhez a táp a szíve. Ő viszont akármiből, akármivel, akármilyen művet alkot, az tévedhetetlenül azonosítható. Szignó nélkül is.

 Már csak azt kell kitalálni, hogy mi az, ami feltétlenül szükséges a zavartalan alkotás lehetőségének megteremtéséhez. Álljon itt egy javaslat André Kertésztől – egy javaslat, amely ugyan egy másik műfajt említ, a fotográfiát, de a lényege általánosítható bármely művészeti ágra. Bármikor. „A legjobb megoldás az, ha az ember talál egy számára elviselhető állást, amiből meg tud élni, és a maradék idejét és energiáját a fotográfiának szenteli. Ilyen módon nem szükséges semmiféle kompromisszum. Ha valakinek nincs elég pénze, akkor nehéz jó fotókat csinálni. Ha a fotográfiával kell pénzt keresni, akkor az embernek túl sok kompromisszumot kell vállalnia. Kommersz fotósoknak ki kell elégíteniük megrendelőiket, hiszen nekik dolgoznak. Csak az amatőr teheti azt, amihez kedve van. Ebben valódi boldogság rejlik. Mindenkinek csak azt ajánlhatom, hogy maradjon amatőr. Ez a legjobb verzió.”

Professzionális amatőr, mint THÉ. Kaptam tőle egy könyvet. Kinyitottam. A hatodiktól a százötvenegyedik oldalig egy alkotó élet ötven esztendejét lapozhattam végig. Gyűrt, tépett vásznak, égetett lyukas papírdarabok, göcsörtös festékfelületek, lágy, kacskaringós vonalak, harmonikus, könnyű színek, mindenféle tárgyakkal telizsúfolt dobozok, becsukódó vagy nyíló ajtók. 

 Minden mű mesél. THÉ-ről mesél. 

 Kemény Zoltán 2017

Elhangzott 2017. november 15-én Budapesten, a Fugában, T. Horváth Éva Otthon lenni című kiállításának megnyitójaként, és megjelent a Képírás internetes folyóiratban 2017.11.19.

Antológia (XXIV.) - T. Horváth Éva munkásságáról

 Alföldi László: T. Horváth Éva képzőművész Hommage a Fischer Ernő című kiállításának megnyitója 

     Tisztelt Megjelentek, kedves Barátok és Kollégák!

Bizonyára sokak előtt ismeretes, hogy T. Horváth Éva ma megnyíló tárlata annak a kiállítás sorozatnak a része, amelyet Fischer Ernő születésének centenáriuma alkalmából, tavaly decemberben indítottunk el, itt a budaörsi Könyvtár Galériában. Azért fontos ezt újra hangsúlyozni, mert a mester és tanítvány viszonyt bemutató, egymást követő hat kiállítás olyan egységet kíván felmutatni, ahol a részek egymáshoz kapcsolódásából végül majd csak az egészből visszafelé nézve bontakozik ki a teljes kép. Persze ez nem jelenti azt, hogy az egyes kiállítások magukban ne képeznének egységet, csupán annyiban módosul a szerepük, hogy egyszerre több feladatot látnak el. Elsősorban - de nem kizárólag - az alkotó egyéni törekvései kerülnek előtérbe, másodsorban a mesterhez való viszony, harmadsorban pedig a tanítványok munkáinak egymáshoz való kötődése. 

E rövid bevezetőből, és az Hommage a Fischer Ernő, azaz tisztelet a mesternek címből is kitűnik, hogy T. Horváth Éva jelenlegi egyéni kiállítása, nem csupán a legutóbbi időben készült műveinek egységét kívánja felsorakoztatni, hanem részben visszatekintés is akar lenni, hogy eleget tehessen a fentebb vázolt hármas feladat egységének. A kamara jellegű kiállítás keretei között túlzó lenne visszamenni teljesen a kezdetekhez, de a dolgok összefüggésének megértéséhez, azért itt is legalább két évtizeddel korábbról származó művel kell indítani. A terem végében látható virágcsendélet a kilencvenes évek közepe táján készült, amikor Éva esetében a „Fischer korszak” éppen befejeződött. Érdekes kapcsolat volt ez mester és tanítvány között, mert míg a hetvenes években a szegedi főiskolán tanszékvezetőként semmiféle hatást nem gyakorolt Fischer Ernő Éva munkáira, a nyolcvanas évek közepétől a Budapesti Pedagógus Képzőművészek Stúdiójában, mint érett alkotót jelentősen befolyásolta. A kilencvenes évek kezdetétől pedig a Budaörsi Műhelyben való együttmunkálkodás bizonyos értelemben már kölcsönössé tette az egymásra hatást. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a zongora fölött reprodukcióként bemutatott, 1999-es Fischer Ernő Virágcsendélet, ami történetesen éppen az itt látható kép analógjaként, Éva által festett alapra készült. Emellett a mesterhez való közvetlen alkotói kapcsolatot több közös munka is példázza, de a továbblépés szempontjából csupán két művet szükséges még bemutatni, hogy a közvetett kapcsolatok is érthetővé váljanak az utóbbi években készült alkotások láttán. Ugyancsak a zongora fölött, reprodukcióként láthatjuk Fischer Ernő Archaikus mozgás című, 1997-ben készült művét, amelynek az alapját is Éva készítette. Igaz, ennek a képnek az alcíme - Golgota - utal még a reális történésnek valamiféle szimbólumára, de lényegében már szinte teljesen absztrakt képnek tekinthető. Az előző kiállításon bemutatott Kölűs Judit képeinél láthattuk már, hogy a mester és tanítvány alkotói módszerében egyre inkább teret nyer a képi történés előtérbe kerülése, ami az Archaikus mozgásnak is a lényege. T. Horváth Éva is innen lép tovább, de nem teljesen elhagyva a szimbolikus formaképzés és a képi történés tanulságait, kilép a térbe, és alkotásaival a látvány metaforái felé veszi az irányt. A kétezres évek elején Labirintus címmel, elkészít egy több tucatból álló nagyméretű - egyenként kétszer egy méteres terjedelmű - paraván rendszert, amelynek felállítására legalább száz négyzetméteres kiállító tér szükségeltetik. Sajnos ennek bemutatására azóta sem tudott megfelelő méretű kiállító teret biztosítani. Ezért a későbbiekben redukálta a méreteket, de továbbra is tartotta az irányt a térben való terjeszkedést illetően. A posztamenseken látható három dobozkép már ezt az időszakot mutatja. 

 A képzőművészetben Marcel Duchamp 1910-es években alkotott munkáitól - épp száz éve - a talált tárgy - mint műalkotás - közismert és elfogadott műfaj, amelynek a pop art óta a doboz is egy továbbgondolt változata. Látszólag Éva dobozai ide sorolhatók lennének műfajilag, ha egy lényeges pontban nem különböznének tőle. Itt a dobozok - ez esetben konkrétan kiselejtezett íróasztalfiók - már nem csupán csak talált tárgyként szerepelnek, hanem főleg hordozó eszközzé válnak egy térbe kiterjedt táblakép számára. Természetesen tartalmához szorosan kapcsolódik a kiválasztott tárgy formája, mérete, arányrendszere és elhasznált, szegényes anyagszerűsége, de a ráfestett és kollázsozott rétegek lényegében felülírják azt. A mögöttük lévő tükör pedig még tovább bonyolítja a helyzetet, mert a konkrét téri és plasztikai viszonyokat kiegészíti egy virtuális dimenzióval, amely együtt végképp a látvány metaforájává változtatja az alkotást. Tehát nem posztamensre helyezett szobrot, és nem keretbe zárt festményt látunk, hanem a térben szétáradó doboz-kép látványát, amely esztétikai szempontból magában őrzi az előbbi műfajok sajátosságait, de lényegében átlépi azok határait, és szintézist teremt a látvány egységében. A hordozható úti oltárok mintájára készült, ami sok rokonságot mutat az 1987-ben készült Fischer Ernő Hommage a Van Eyk című művével. 

Az ajtó melletti falon lévő középső alkotás, már egy későbbi időszakot reprezentál, és visszalépést jelent a térből a síkba, de nem annyira, hogy a hagyományos értelemben vett táblakép műfajába sorolható lenne. Itt az egymásra rétegzett anyagok olyan felületi, térbeli mozgást eredményeznek, hogy sokkal inkább tekinthető domborműnek, vagy Kováts Albert festőművész szóhasználatával síkplasztikának, mint csupán síkbeli alkotásnak. T. Horváth Éva utóbbi években készített nagyméretű képeire főleg ez a technikai megoldás jellemző, de a hulladék papír mellett az anyaghasználata bővül a különféle módon megmunkált textilekkel, és egyéb applikált tárgyakkal. 

Ezzel elérkeztünk a negyedik műcsoporthoz, a pizzás dobozokhoz, ami lényegében a kiállítás nagy részét kitölti. Mint láthattuk az előző három fázis formaalkotása önmagában is nagy utat járt be a szimbolikus formaképzés módszerével elkészített virágcsendélettől, a téri alkotások látvány metaforáján át, az anyagok metamorfózisáig, vagy, ahogy Szilágyi Ákos költő nevezte: az anyag apoteózisáig. De most újabb váltással találkozhatunk. Ha szemügyre vesszük az itt sorozatokba rendezett kisméretű dobozokat, és egyedi alkotásokként is szemléljük őket, akkor láthatjuk, hogy az előző állomások minden tanulságai összegződnek bennük. Éva legutóbbi évek munkái ezek, és bármilyen furcsán is hangzik, kis méretüket csupán gyakorlati megfontolások indokolják. Fentebb nem véletlenül említettem már az itt nem szereplő paravánokat, mert azóta fokozatos méret csökkentés és a reális kiállítási viszonyokhoz való igazodás jellemzi Éva munkáit. Ezt részben úgy oldotta meg, hogy az ugyancsak itt nem bemutatott, több száz oldalas művészkönyv és leporelló sorozataiba préseli képi fantáziájának szétáradásából eredő, vizuális vágyálmait. 

Visszatérve a pizzás dobozokhoz, arról is szólni kell, hogy miképp is sűrítik ezek az alkotások mind azt az alkotói tapasztalatot, amit az elmúlt húsz év távlatából felvázoltunk, nem is beszélve az azt megelőző időszakról. A pizzás dobozok esetében is három egységet láthatunk, amelyek ugyancsak egy-egy szemléletbeli megközelítést példáznak. Az első csoport még részben kötődik a virágcsendélet hagyományos festői megoldásához, amit mutat az is, hogy itt és a második egység alsó sorában bizonyos virág motívumok fellelhetők az egyes képeken. A második csoport felső sora az absztraktabb mivoltával jobban érvényre juttatja az anyaghasználatot, és ezzel előtérbe helyezi a formatartalom sajátosságait. Sok esetben nem titkolt módon eddig is látható a pizzás doboz, mint hordozó anyag, mert lefedettségük ellenére ott lapul mind a két egységben, de igazán tartalmi jelentőséget csak a harmadik sorozatban kap. 

A fekete képeknél visszatérünk a talált tárgyak világához, és olyan műalkotásokat szemlélhetünk Éva alkotásaiban, amelyeknél nem szorul már háttérbe a köznapi, elhasznált szegényes hordozó anyag, hanem főszereplővé válik. Redukálódik az esztétikai megmunkáltság, és ezáltal az érzékileg felfogható esztétikai tartalom helyébe egyre inkább a gondolatiság kerül, és így a szimbolikus forma részben allegorikussá válik. Ez egyben azt is jelenti, hogy egyre jobban távolodik mestere világától, és egykori alkotó társainak ma is használt szemléletbeli megközelítésétől. Ez utóbbi bizonyosságát láthatjuk majd az elkövetkező két tárlat alkalmával, Csengery Béla és Alföldi László munkáiban. Az előző két kiállítás - Fischer Ernő és a Budaörsi Műhely „Öten” alkotó csoportjának közös bemutatója, és Kölűs Judit tárlata - még esetleg azt engedte sejtetni, hogy Budaörsön annak idején a kilencvenes években valamiféle Fischer iskola volt kialakulóban. Most viszont ennek a társulatnak kapcsán láthatjuk, hogy milyen távolságba kerülhetnek egymástól a mester és tanítvány, valamint a tanítvány és tanítvány azonos alapokból induló egyedi törekvési. Így ha iskola nem is jött létre, Éva munkái mégis azt igazolják, hogy miként lehet megszüntetve megőrizni azokat az általános értékeket, amelyek messze túlmutatnak egyes korok adta lehetőségeken, és gondolatilag hogyan lehet tovább vinni, talán az idők végezetéig. Mert, ahogy Fischer Ernő hitt az örökkévalóság ígéretében, a tanítványokra is jellemző, ha nem is a hit, de legalább a vágy, ennek beteljesülésére. Áttételesen, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint T. Horváth Éva 2003-ban megjelent katalógusában, ars poeticaként megfogalmazott néhány sora. 

Befejezésül ezt idézem: „Festőként a képzőművészet határterületei vonzanak. Síktól a térig és vissza, és majd azon is túl. Az anyagok találkozása, ütköztetése, de harmóniává oldva, asszimilálva őket. A nemtelen anyagok felragyogtatása a valamivé válás során. Az esendőség, csúnyaság mégis szépségéről szeretnék valamit elmondani." 

Alföldi László Budaörs, 2015. február 4. 

T. Horváth Éva: Hommage á Fischer Ernő - 2015 című kiállítás

 

T. Horváth Éva: Hommage á Fischer Ernő - 2015 című kiállítás videója.

Éva - Hommage a F. E., Budaörs 2015

Antolólgia (XXIII.) - T. Horváth Éva munkásságáról.

Szilágyi Ákos, Ligai Csilla és T. Horvát Éva a kiállítás megnyitón

 

2003. Újlipótvárosi Klub-Galéria, Budapest: T. Horváth Éva Katona - Kresz Géza sarok című kiállításának megnyitója, kat. T. Horváth Éva 

 Szilágyi Ákos: A nemtelen anyag ikonképe 

 „Amikor a jövő vonzása már erőtlen, 

 mágnesként kezd el vonzani a kezdet." 

 (Rakovszky Zsuzsa: Gravitáció) 

Van az efféle kiállítás-megnyitóknak egyfajta rítusok, vagyis előírt rendjük. A szanszkrit „rita" szó eredetileg pontosan ezt is jelenti: szent rend, olyan rend, amelynek eredetije az égben van, s amelyet a rendes embernek követnie kell. A megnyitás rítusa általában azzal kezdődik, hogy valaki - egy művészettörténész, egy interpretátor, akárki - elébe áll a képeknek, és szántszándékkal feltartóztatja a kiállítás közönségét, hogy gátlástalanul nekiessen a képeknek, a szemek lakomájának. A képek és a közönség közé áll. Mintegy közvetítőleg. Értelmez. bevezet, beavat, felkészít, útravalót ad, felcsigáz, fokozza az étvágyat, főként pedig a türelmetlenséget. Tulajdonképpen nem is az a fontos, amit mond, hanem az, hogy elállja a képekhez vezető utat. Nem lehet csak úgy, minden további nélkül a képekhez lépni. Csak őrajta keresztül. Mindennek megvan a maga ideje, a maga rendje. És mint tudjuk: rendnek köll lenni.

Nos, ezúttal az én megbízatásom, hogy értelmezésekkel, vagyis szövegekkel álljam el egy pillanatra a közönség útját a képekhez. Csakhogy ezek a képek - alkotójuk kinyilvánított szándéka szerint - igénylik a szöveget, a beszédet, a megnevezést.Rakovszky Zsuzsa nagyszerű költészetének soraival nevezik meg, s ezzel egyben értelmezik is magukat. Nem megfejtik, hanem feltalálják magukat a Szóban. A világot teremtő költõi Szóban. A képek nem szótlanok. Nem állhatnának fenn szavak nélkül. Igénylik, előhívják, keresik a szót, saját eredetük titkát. Mert nélküle - az értelemadó, megvilágító, teremtő erejű Szó nélkül - káoszba hullana a kozmosz, s még szenvedölegesen, megtöretett anyagiságában, romjaiban, töredékesen sem lenne fenntartható a világ képe. Logosz nélkül az anyagi világ, melynek lényegi vonása a mulandóság, nem válhatna ikonná, mert egyszerűen nem volna szemlélhető. Csak azt láthatjuk, ami megkülönböztethető alakká, formává áll össze szemünkben, aminek körvonalai a lét felfoghatatlan ábrájából szemünkkel - nem pusztán optikailag - kivehetők. Ám semmi nem vehető ki, semmi sem fogható fel szemünkkel, ami túl van, vagy innen van a nyelv értelmi világán. Még az „értelmetlen” és az „értelmen-túli” is az értelem tartományai csupán, hiszen csak hozzá képest határozhatók meg vagy írhatók körül.

T. Horváth Éva tündöklő és dinamikus - a középkori freskók és domborművek, a bizánci ikon és tárgyomamentika formáit és színeit idéző - festői világának talán legszembetűnőbb vonása: a képek leplezetlen, sőt, felfokozott anyagszerűsége vagy inkább az anyagszerűségnek a megformálás által elért festői hatása. A képek anyagszerűségén azt a módot értem, ahogyan az értelemadó formák és színek mintegy birtokba veszik az anyagot - a méltatlan és megvetett anyagot, a szegény, szerencsétlen, megalázott és megbántott anyagot, a minden moccanásában és rezdülésében szeretnivalóan igaz anyagot -, hogy felszínre hozzák a mulandóság drámáját, az örök passiót. De ez a birtokbavétel már nem lehet tökéletes, csak addig a határig juthat el, ahol láthatóvá válik a kettősség és a dráma, és éppen ezáltal nyerhet formát, ezáltal magasztosulhat föl e világ szenvedő anyagisága. A forma és a szín nem győzhetik le, nem vehetik fel, nem szívhatják magukba maradéktalanul a mulandósággal, a halállal, az incerciával, a testi szenvedéssel eljegyzett anyag sötét és vészterhes valóságát, mint egykor, a klasszikus művészetben. Átlátszik rajtuk, kilóg, kitüremkedik belőlük, tapinthatóvá válik a világ megszüntethetetlen anyagisága.

 A művészi megformálás, maga a formáló erő ez esetben mintha épp ellentétes utat járna be, mint rendesen: nem az anyagtól halad a forma, hanem a forma felől az anyag, az időben kibontakozott lét felől az időn-kívüli eredet, az abszolút kezdet felé. Az alkotási folyamat egyfajta archeológiává válik, a rétegek visszafejtésévé, a kezdethez való - önfeltáró és önértelmező - visszahátrálássá, a szenvedésből és megszenvedettből a születéselőttibe való visszahelyezkedéssé, oda, ahol még nem volt idő és nem volt anyag, s igy meghasonlás és szenvedés sem volt, ahol még - így képzeljük - együtt volt és egy volt minden

Ez a visszafele tartó mozgás tárul fel a képeken, ahogyan a - csonkaságként, gyűrődésként, tépettségként, érdességként, elsötétülésként - anyagba vésődött szenvedés mögött feldereng vagy áttör az abszolút Kezdet paradicsomi ragyogása, ahogyan a fény és a színek mintegy beragyogják a Véletlen Keresztjére szegezett, sorsát vesztett, megnémult, megvakult, megcsonkitott anyagi világot. Kezdet és vég helyet cserélnek egymással. Az abszolútum minden időtől, minden mulandóságtól megváltó igazsága nem a jövő, hanem a múlt felől világítja meg a szenvedő világot. Ez a megforditás azonban nem melankólikus és nem szentimentális jellegű, nem a jelenben vagy jövőben csalódott romantikus szellem meneküléseként kell elképzelnünk ősvilágok és közösségek bontatlan egységébe és teljességébe. Ezen túl vagyunk és minden ilyen mozgás - Nietzschével szólva - „rák-mozgás", merő látszat. Nem egyéb egyhelyben topogásnál és a jelen sarának tengerré dagasztásánál. Ami ebben a megforditásban, az időben kibomló anyagi létezésnek a kezdetbe, a születés-előttibe, az elkülönböződés előttibe visszahelyezésében új, művészileg termékeny és szellemileg felemelő, az az útnak, a belső erőfeszítésnek a megjelenése az ábrázolás síkján.

Az abszolút kezdet ugyanis nem elvontan, nem aranykorként, retrospektív utópiaként jelenik meg a képeken, hanem az időfolyamat visszaforditásában, ahogy az anyagi-testi létezés visszamúlik a kezdetekig. Szellemileg - a művészi képzelőerő révén - helyreáll az, aminek az anyagi világban már csak puszta hiánya áll. Az elsötétült, halott anyagon igy mégis az időtlen szellem fénye hatol át és bontakozik szét színekké és formákká, az anyag - éppen mint szenvedő, minden rosszat magába fogadó anyag - megdicsőül. A képek pátosza az ikonok világát idézi, noha szemléleti alapjukat nem a vallási hit vagy a teológiai dogma képezi. Mégsem önkényes, nem pusztán a személyes ízlés véletlenén alapul az ikonok szinvilágának és egy-egy jellegzetes ikon-kompozíciónak vagy figurális elemnek a felidézése.

  Az ikon T. Horváth Éva képein sohasem kulturális idézet vagy kulturális játék. Azt demonstrálja, ahogyan az anyag által mulandóságként elszenvedett idővel szemben az örök alak, a forma és a szín eidosza ellenáll, anélkül, hogy ehhez bármilyen erőfeszítésre lenne szüksége. Csak az időnek van szüksége erőfeszítésre az anyaggal szemben (éppen ez az erőfeszités vésődik az anyagba mulandóságként, szenvedéstörténetként, ez individualizálja az anyagot). Az örökkévalóság erőfeszítés nélküli győzelmet arat az időn. Nem igéretként, hanem valóságosan: e világ anyagiságába írva jelenik meg. A művészet csodájaként. Nem csalás, nem ámitás. Itt van, egészen láthatóan, hétköznapi és mégis ünnepi módon. Innen e festészetnek alapvetően örvendező és ünnepi jellege. Az ünnep az időtlen és személytelen igazság átragyogása az anyagon, a szenvedésen, a nyomorúságon, az éjszakán. A kezdet felé fordulás biztositja azt a perspektivát, amely vallási transzcendencia nélkül is fenntartja a másik világ létezését, amennyiben az abszolút kezdet az időt - és igy a szenvedést, megtöretést, oszlást és foszlást - még nem ismeri. Lelkileg megmártózni a kezdetben, visszatémi az eredeti időbe, hogy általa és benne erősödjünk meg és képesek legyünk elviselni az időben létezés iszonyú és gyönyörűséges terhét. 

 Szilágyi Ákos 2003

 

Antológia (XXII.) - T. Horváth Éva munkásságáról

 

2016. Radnóti Miklós Művelődési Központ, Budapest: Utak és találkozások 

T. Horváth Éva: A rajzok, vázlatok, kisképek című kiállítás képeiről. 

A rajzok, vázlatok, kisképek című kiállítás sok éven át más technikával és megnevezéssel készült sorozatok együttese. A kiindulás mindig aktuális érzelmek, élmények, gondolatok képi megfogalmazása. Nem tudom pontos évszámok közé szorítani őket, de nem is akarom, mert több mint húsz év alatt készültek és alakultak. Nem alla príma módon, hanem hozzáadással és elvétellel. Vannak olyanok, amelyek puritánok maradtak, és vannak olyanok is, amik színessé váltak. Előzetes koncepció nem kötötte őket, csak a sok éves tapasztalat újakkal való gazdagodása. Többségük kollázzsá alakult, ami a jelentésüket módosította. Nem absztrakt képek, de absztrakt szemléletűek. Nálam ez az értelmezési tér tágítását szolgálja. Fejek Kalaposok, Üzleti rajzok 

Fejek 

Kalaposok, Üzleti rajzok 

Itt átfedés tapasztalható a fejek sorozattal, de más a megközelítésük. Azért kapták ezt a címet, mert a kalapüzletemben készültek, egyszerű eszközökkel, amik mindig kéznél vannak (toll, ceruza). Bizarr viseletek, soha nem hordott fejdíszek, amik a fejet, arcot különössé, fantasztikussá, meseszerűvé változtatják. Ez azzal jár, hogy a környezet is eltávolodik a valóságtól, szürreálissá válik. 

Teresztenye 

Ismeretlen, gyönyörű pici zsákfalú, ahol azóta már talán állandó lakos sincs, és a turizmus vette birtokba (Aggteleki karszt, Miskolctól északra). Ez természetesen nem a legjobb megoldás, de a teljes megsemmisülésnél mégis jobb. Tíz nyáron művésztelepeztünk ott, és bebarangoltuk az ember léptékű és formájú tájat. Erről az élményről szólnak a rajzok. Tisztelet Teresztenyéne 

Szűk tér, Színtér 

Ez a sorozat a helyzeteinkről szól. Bizonytalan ideig összezárva vagy szorulva. Ismeretlenekkel egybe kényszerülve nem szeretünk lenni, a feszültség kiterjed, kémiai folyamatok zajlanak le. Szabadulni volna jó, de nem lehet. Városi életérzés. Egy barátságos gesztus, mosoly oldaná a helyzetet. De nehezen érkezik. Nem ellenség a mellettem álló, hanem sorstárs. 

 T. Horváth Éva 201  

A képen S. Nagy Katalin, T. Horváth Éva és Mélyi József látható 2016-ban a RaM Colosseumban, Éva Rajzok, vázlatok és kisképek című kiállításán és könyvbemutatóján. 

Antológia (XXI.) - T. Horváth Éva munkásságáról

 

2017. december 1. Élet és Irodalom 

 SINKÓ ISTVÁN: Rétegek, tört töredékek

Az utolsó öt év terméséből válogatott T. Horváth Éva Fúga-beli bemutatkozására. Festmények, plasztikus képek, néhány leporelló látható a két teremben. Erős felütéssel indítja a fekete terem bejárati két oldalfalát fehér, belülről is fényt idéző kollázsa, festék-, szén- vagy ceruzavonalak bontanak ki egy megfoghatatlan, érzéki csoportképet. T. Horváth az anyagok mestere, olyan alkotó, aki a kép témáját az anyagon keresztül választja ki, ha nem is a „mire hasonlít" leegyszerűsítő módszerrel, de a megfogalmazás módjának intenzitása befolyással bír a képtéma formálódásához. T. Horváth gyűrt, töredezett, hulladék anyagokkal dolgozik leginkább. Kartonlapok, pizzásdobozok, repedezett faanyagok adják munkáinak fő elemeit. Már a kiválasztás módja is determinálja a majdani képet. Arte povera, art brut, ezek a művészeti irányok nem állnak távol T. Horváthtól, ugyanakkor nincs egyetlen olyan munkája sem, mely a brutalitást, a szennyet, a pusztulást ábrázolná.

Inkább felfokozza, nemesíti a repedezett, töredezett anyagokat. Nyomdafestékkel, fekete akrillal, tussal szövi át a gipszes, ragasztott rongyokat, arany foltokkal „nemesíti” a látványt. Pszeudoikonok, népi szentképek világa idéződik meg, még akkor is, ha kollázsaiban újságok, képeslapok elemeit helyezi el.

Artisztikus - mondanánk, de ezzel élét vennénk T. Horváth eredeti szándékának, a festői nyelv egy sajátos megnyilvánulásának. Kígyózó, szecessziós vonal ágbogai, díszítményszerű színes foltjai, montázselemei nem az artisztikum, hanem a totális anyaghasználat irányába mutatnak. Egykori mestere, Fischer Ernő is hajlamos volt a „teljesség felé” törekvés jegyében a rétegről rétegre, anyagról felületre halmozás „bűnébe” esni. T. Horváth már rég nem Fischer nyomdokain halad, de néha Tàpies anyaghasználatát idézve szinte barokkosan túlozza a kitűnő spanyol mester módszerét. Ugyanakkor egy másik remek művész, a belga Alechinsky (a Cobra csoport egykori tagjának) erőteljes folt-vonal világát is felidézik T. Horváth munkái.

Erős szociális érzékenysége, kritikai szemlélete és iróniája azonban T. Horváthot megkíméli a „követői” attitűdtől. Sokkal fegyelmezettebb és sokkal energikusabb is az ő művészete annál, mintsem hogy irányok mögé álljon. A Fuga falain látható néhány sorozat - mert T. Horváth sorozatokban gondolkodva alkot - leginkább az Anyagképekre épül, de sorozatokon kívüli munkák is szép számmal jelennek meg a kiállításon.

 „A közép-európai létezés megtanított a barkácsolásra" -mondja a művész ironikusan. Valóban, a drága, nemes anyagokat pótló kartonok, lomtalanításból előbukkanó asztalfiókok, pizzásdobozok eleve determinálják a „semmi mibenlétét”(S. Nagy Katalin) feszegető léthelyzet-analíziseket. Mivel egy-egy szó, mondattöredék is felbukkan a kollázsképeken vagy épp az azok alapjául szolgáló dobozokon, így a korszak beazonosítása azonnal megtörténik. Igen a huszadik-huszonegyedik század határmezsgyéjének jobb-rosszabb közérzete válik képelemmé, képtartalommá, képformává. T. Horváth kiállítása rámutat arra a dilemmára, hogy alkotó és alkotás milyen mértékben fonódik össze korával, milyen feltételrendszerek alapján jön létre egy mű, műsorozat. T. Horváth szegényes anyagai, gazdag eszközrendszere és hol lírai, hol kritikai felfogású témái egy komplex világlátást és annak adekvát anyaghasználatát mutatják meg. T. Horváth nem szegényes művészetet hoz elénk, s nem is a szegények művészetét. Ő a század művészetét mintegy a maga tökéletes kihívásában érzékeli, a szakrálist, a világit, szociálist és a lírait. Mindez itt, e falakon műről műre megtalálható, felfedezhető és töredékességében teljes totális alkotói magatartásként kiolvasható. Ilyen módon az absztrakciótól a figurativitásig, a technikai bravúrtól a gesztusig mindent megtalálhat a néző T. Horváth Éva válogatott munkáinak kiállításán. És mindezt egy egységes, konzekvens festői magatartás elemeiként. 

 Sinkó István 2017

 

Antológia (XX.) - T. Horváth Éva munkásságáról

2017.Tanulmány T. Horváth Éva munkamódszeréről 

 Készítette: Szalay Gyöngy 

 „Munkáim nem installációk, és ha rokonságot is mutatnak az environmentekkel, nem azok, mert műigényességgel készülnek". 

 1. Bevezetés 

1.1. A viszonylag fiatal kollázs technika a 20. század elején keletkezett. A kubisták a képre felragasztott fragmentumokban a bizonyosságot láttak, ahogyan Georges Braque a valóság kifürkészésének eszközeként használta a technikát. Bármilyen anyag felhasználható és méltó arra, hogy sikok egymásra helyezésével kialakuljon az újfajta képi tér, amivel a világ sokszínűsége kifejezhető. Ezen az úton haladt Kurt Schwitters, amikor anyanyelvi biztonsággal használta a technikát, és korlátoktól mentes személyiségével, hulladék anyagokból alkotott Mertz-eivel privát műfajt teremtett. Max Ernstnek képbe applikált tárgyai gyakran önálló jelentéssel bírnak, ezek inkább a montázs elvén működnek. Forgács Éva szerint a már önmagában álló palackszáritótól csak egy lépés volt az assemblage több tárgyból álló kompozíciója, aztán még egy lépés az environment. Az „emberi környezet kínosan hű mását"2 életre keltette a happening, mindezek, mint a kollázs „késői hajtásai“3 jelentek meg.

1.2. „ T.Horváth Éva a hetvenes-nyolcvanas években a tanítóképzőben, a tanárképző főiskolán, aKépzőművészeti Főiskolán és rajzszakkörökben, szabadiskolákban mindent megtanult a képzőművészetről és a művészettörténetről, ami rajzpedagógusok, festőmesterek, tankönyvek, műtermi gyakorlatok által elsajátítható a szakmáról. Három évtizeden keresztül készült arra, hogy az anyagismeret, technikai eljárásmódok, eszközhasználat ne akadályozza, ne korlátozza a maga vizuális nyelve létrehozásában, abban, hogy szabadon fejezhesse ki belső világát, a kinti és benti látványok összekapcsolását a közlendői, a kifejezés érdekében. Lassú, türelmes, sokféle kitérővel tarkitott utazás fejeződött be a kilencvenes évek közepére, hogy elinduljon önmaga útján, amely máig és feltehetően még hosszan tart."4 

1.3. Választásom azért esett T. Horváth Éva - THÉ munkáira, mert kevés olyan művészt ismerek, aki ilyen szeretettel és gyöngédséggel polemizál az anyaggal egy művészi pályán és egy életen át, ami nála egybeforrt. 2006-os, Daedelus vázlatok - Paravánok és könyvtárgyak sorozatából választottam ki 3 munkát és tettem a művészi technika vizsgálati tárgyává. Nem bánják, ha külön életet élhetnek. Munkamódszerem az volt, hogy a kiválasztott képek (sorozat darabok) alapján elkészítettem egy vázlatot, majd megállapításaimat egy interjú keretében egyeztettem a művésszel. Az általa tett kiegészítéseket, pontosításokat és változtatásokat dőlt betűvel jeleztem a hitelesség érdekében, és mert azt gondolom így az alkotói folyamatba is némi bepillantást nyerünk, ami különösen izgalmas egy olyan rejtőzködő, szemérmes művész esetében, amilyen THÉ. Ellenőrizhettem magam, hogy ne fantázia irányította következtetéseket vonjak le, hanem a valóságos anyaghasználatának módszere legyen tetten érhető mélyebben és részleteiben, mint ahogy az a kész műből visszabontható a szemnek. További haszna volt a munkamódszernek, hogy a művész elárult műhelytitkokat.

 A protofázis 

THÉ-nél nagyon indokoltnak érzem ezen szakasz beiktatását a konkrét technika vizsgálatok elé. A művészi munka azon részét nevezem így, ahogyan a művész elsőre megközelíti tárgyát. A koncepció első felütése, mint invenció jelentkezik, vagy egy hosszabb meditatív folyamat után közelít az anyaghoz, mielőtt a megdolgozás elindul. Az a mozzanat lehet ez, amikor kiemel valóságos szeleteket, tárgyakat, fragmentumokat reménytelen helyzetükből, még nem is feltétlenül fizikai értelemben, de ami már festői gondolkodásának körvonalain belül történik, azaz bennük és általuk valamilyen festői probléma fészkelődik, keresi megoldásait. Lehet, hogy maga az anyag inspirációja, sugárzó energiaszintje olyan magas, hogy meghatározza a további lépéseket szinte törvényszerűen.

Valóban így van, sohasem a nulláról indulok, van egy előképem, amibe persze már belelátok dolgokat. A telekszomszédom szemétdombját nem kerüli el a szemem, ha kilépek az utcára. 

1. fázis A cselekvés ideje ez, amikor összeszedegeti, kiválasztja a szükségeset, vagy megkeresi az éppen odaillőt. Nem dob ki semmit, fontos lehet akár a pizzás doboz, egy csomagolópapír, szakadt notesz-, vagy újságlap, gyakorlatilag bármi, amiben azt érzi, létrejöhet a különös szimbiózis anyag és megformálója között. Úgy képzelem, THÉ válogatási módszere rokonságot tarthat az ikonfestők táblakeresésével. Itt nincs jelentősége a szent és profán distinkciójának, végső soron minden a van-t, a létezés-t, a jó-t dicséri szépségben, kifinomultságban, egyszerűségben, szegénységben, mulandóban egyaránt. Az anyag tiszteletében az ember és a művészet tisztelete fogalmazódik meg szerényen és érzékenyen, de rendkívül határozott attitűddel. Mégsem mondhatjuk, hogy modern ikon.

Örülök a hasonlatnak, mert ez nagyon igaz. Én akkor is szakrális képet csinálok, ha a téma nem az. Lelkében ikon, a belső tisztelet az anyag iránt, végső soron teremtés megszakadva, változtatva, visszatérve, eltörve. De nem keresem kifejezetten az anyagot, rátalálok.

2. fázis 

Az anyagvizsgálat fázisában mielőtt a megmunkálásához kezd, kiteríti, gondosan megvizsgálja a felhalmozott valóságszilánkok tulajdonságait, megtapogatja, végigsimít a textúrán, és kezével, szemével, lelkének sugaraival egyaránt birtokba veszi a „nyersanyagot”. Az érzéki tapasztalás olyan kiindulópontja lehet, ami keresi a kapcsolatot a közben formálódó vággyal a „valami” konkretizálására. A papír, a textil mérete, alakja bármilyen lehet, homogén, színes, az egymásra találás pillanata a lényegi és meghatározó.

Dédelgetem a tekintetemmel, mielőtt fizikailag találkozunk én és az anyag. Mélyen tisztelem őt. Ami nem akadályoz meg abban, hogy kellően meggyötörjem, kínozzam, ahogy ő kínoz engem, hiszen ez egy intim viszony. 

3. fázis 

Az előkészítés során nézegeti, lapogatja, forgatgatja, letép belőle egy darabot, hozzáragaszt, gipszbe mártja, felgyűri, áztatja, megfesti. Ezekről a műveletekről bőven szó esik még, ezért külön nem tartom szükségesnek továbbontani e helyen. 

 4. fázis 

A kép „megnyitásával“: a fizikai, szellemi, érzelmi szféra összekapaszkodik a koncentrációban, kizárva a külvilágot. Amikor a kis vésőt a festő szerzetes a kezébe veszi már kiválasztotta a tökéletes hordozóanyagot, tudja, hogy majd a kész kép festékrétegein át hogyan fogja megtörni a fényt a magasan vésett, enyhén hullámzó felület, éteri finomságú hatásokat eredményezve. Ezzel csak azt szeretném jelezni, hogy tudni és ismerni kell az anyag minden látható és rejtett tulajdonságát, viselkedését, számítani kell cseleire, játékára.

Ez itt egy kicsit másképp van. Én az anyagot figyelem, miközben változik. Nincs nekem előre 10 lépésem, nem tudom mit játszik a partner, csak azt tudom, amit én játszom, és amire ő válaszol, aztán én is újra. Így jön létre egy állandó párbeszéd köztünk, amiből, ha jó megfigyelő vagyok, és nem kapkodom el, akkor valami tényleg kialakul. Ehhez az kell, hogy figyeljek a tempóra, ne szaladjak előre, mert már látni szeretném a végeredményt. Ez nehéz, mert itt már nem az történik, amit én akarok, ez már a „sugallat” determinációja, ami csak nekem jön. Félreteszem, hagyom, hogy megnyugodjunk mindketten, és én meglátom ebben a lassuló-gyorsuló folyamatban, hogy igen, most jó az irány.

5. fázis 

Képépítés hosszas megszakításokkal, elbizonytalanodásokkal terhes szakaszában rétegek kerülnek egymás fölé, a legújabb képeken inkább ez az irány érvényesül. A rétegek viszonyba kerülnek - vagy látjuk, vagy nem - az egymásra felrakott anyagok minőségi tulajdonságaitól, a felvitt kötőanyagtól, a művész szándékától és a véletlentől függően.    

Igen, sok képem úgy épül, mint a japánkertek kövei, aminek a csúcsa látszik csak, de alatta ott vannak a felhalmozott kövek, amit a végeredményből már nem tudunk rekonstruálni, én sem tudom a képen. A rétegmozgások dinamikája fontos nekem. 

Daedelus vázlatok - Paravánok és könyvtárgyak

A míves THÉ-s technika általános jellemzőinek megismerése után rátérek a művész hatalmas oeuvre-jének általam választott és lényegesnek gondolt sorozatára, melynek 3 képéből kívánom technikai ismereteimet tovább bővíteni. Azt gondolom, lazán tartoznak csak össze az egyes képek, megbonthatók, hiszen ahogy a művész írja a 2006-os kiállításának katalógusában „képi utazások” ezek, egy utazásból pedig hol ez, hol az ragadja meg az embert. A kiállításon a művek leporellószerűen felállítva jelentek meg a kiállítótérben, mintha díszlet falak lennének egy színpadtérben. A szcenírozás egyrészt háromdimenziós térélményt nyújtott, másrészt ennek köszönhetően a fotókon látható (de ott ekként nem értelmezhető) lyukak megtörték a zárt áthatolhatatlan képfelületet és a mögöttes zónába vezették a szemet. Szemmel láthatóan a gyűrés kedvelt munkamódszere itt is főszereplő. Színes papírok hajtogatott, zsugorított formában épülnek be a képekbe, hol teljes felületük színes, és barna, vörös reneszánsz drapériákra emlékeztetnek, máskor a hajtásokba festékcsikok ülnek meg. Keveretlen vörös akrillal, máshol erősen higítottal vagy kevert színekkel dolgozik, egészen különleges hatásokat ér el, hús-, vagy lazacos színeivel.

Drapéria mindig van a képeimen, ha megtalálom azt a színes papírt vagy textilt, ami kell nekem, nem használok festéket. Azt a haladást, amit a gyűrődés enged, gyakran követem, dombra fel, dombról le. A festéket a mondottak szerint használom, sok pirosat, sárgát, feketét, de a vörös itt krepp papír, amit nagyon szeretek, mert átengedi az alatta lévő színt, áttetsző, egészen egyedi hatásokat eredményez. 

Az fent ismertetett technikai megoldásokat ezeken a képeken is hasonlóan alkalmazza, pontosabban inkább minimalizálja, amennyiben nagy üreseket-levegőket hagy a két-három dimenzióban. Az előkészítő szakaszok hasonlóan zajlanak. A fehér gouache-al kerülnek fel a csúcsfények, ha lehet ezt mondani és esetenként ceruzarajzzal egészülnek ki sziluettek. Fekete grafitceruzát használ, a ceruzarajzban rejlő lendületességet hasonlóan engedi el és fékezi meg Lossonczy Tamás" eleven rajztechnikájához. Használ puha és kemény ceruzát vastagon vagy kevésbé erőteljesen rányomva a sima (máshol hullámpapír, szétszedett doboz) hordozóra, vonaltáncot járó mozgató keze tudatosan tör be a kollázsolt felületbe, máskor gondosan elkerüli, a képen belül tiszteletben tartja a részlet autonómiáját, mert különben zavar támadna, a betőréssel értelmét veszítené a szándékoltan kiemelt státusz. Ez pontosan megfigyelhető e sorozat négyzeteinél. A sorozat darabjain az üresen hagyott felületek ugyanolyan súllyal vannak jelen és ugyanolyan „gondosan munkáltak”, mint a más képein előálló, megépülő horror vacui, egyensúlyt teremtenek. A horizontálisan elnyúló képek egyikébe beleapplikált Balaton térképrészlet tépett szélét egy gyors ceruzavonallal a tó formájára gömbölyíti. Felragasztott eredeti vagy átfestett újságpapírfoszlányok amorfra csipkedett formái láthatók, a geometrikus sikidomok néhol olló használatára engednek következtetni. A gondosan megkomponált reguláris egységeket vőrös kréta-, vagy ceruzavonallal húzott átlók emelik a fókuszba. Lazúrosan felvitt foltok egész rendszere, égetéssel készíthetett lyukas papír, kockás füzetlap, betűk és ábra, a képi struktúra kialakítása általuk és velük történik a kép plasztikus sikjában. Viszonyba kerülnek egymással a létezés morzsái a számukra optimális képszeglet megtalálásával. Bekerülhet egy értelmesnek tűnő, ám inkább vicces szóösszetétel, a „házi vízmű”, talán véletlenül, talán nem.

Érzem én is, hogy nem akarom minden esetben, hogy „elszabaduljon“ a néző, amolyan Ariadné fonala ez a vörös ceruzabéllel húzott (nem krétával, azzal nem lehet ilyet) vékony vonal, ha a követés nem lenne elég erős. A kompozíció nekem az összhangzattan. Ragasztót általában nem használok (néha tapétaragasztót), a festék miatt ragad rá (máshol gipsztől) a felületre az anyag. Igen, használok gouache-t és krétát mondhatjuk csúcsfénynek, a papír formálásához ollót vagy más idegen segédeszközt a legritkább esetben. Ez a kiégett lyukas papírtechnika nem égetett, "guberált". Áztatom az esőn is őket. A gyűrtség nemcsak kézzel készül, a szerzett, kapott, kidobásra ítélt papírokat a szőnyeg alatt tartom, tapossuk, nyomkodjuk, ez a titkos módszerem. És a poén néha jólesik, ha nem rontja le a képi világot, megtartom.

Egyszerre épül a kép, nem részleteiben, minden pontjára figyel, megkeresi a színben, faktúrában odaillőt, az egységet minden fázisban mutatnia kell. A selejtes anyag jó alapanyag lehet, de ezen munkák alapjai szín és minőség szerint összeragasztott homogén papírok, mint régi megsárgult, elárvult könyvek lapjai, amire rákerül a többi fragmentált képelem robbanó színeivel. Kézírások, pöttyözések, sűrűsödő vonalhálók, majd váratlan fejformák, végtagtorzókká érő vonalak alakítják a képet. 

Igen, írok, és van pici vonal, pont, vagy gubancok lesznek úgy, hogy beleszervüljenek a mellettük lévő felületbe és még formát is tudok ezzel adni. Ha egy jó pacni kerül fel, megpróbálom türelmesen megvárni, míg megszárad. Fontos, hogy elfogadják egymást az alkotóelemek, ezért forgatom, nézegetem, kihasználom a véletlent, egyszerre dolgozom a képen és csak akkor hagyom abba, ha elfogy az energia

Kevésbé maradandó anyagra dolgozik, vegyes technikai megoldásai, szegény anyagok használata technikájának velejárói. Nem igazi efemer, a műnek igénye van a neki kiszabott időre és ezt ki is használja, akár egy hagyományos táblakép. Egyedi, kísérletek sorozatán át megszületett technika a THÉ-technika, mely folyamatosan változik, megújul rendszeresen ma is, ami legutóbb nyomon követhető volt a Fugában (2017.11.15-12.10.) megrendezett nagyszabású kiállításán.

1 Lásd: (T. Horváth 2005, 2) 

 2 Lásd: (Forgács 1976, 24) 

 3 Uo. 

 4 Låsd: (S. Nagy 2016, 2) 

 5 Lásd: (Sulcz 2017) 

 6 Lásd: (Lossonczy 2004) 

 7 (T. Horváth 2017) 

Irodalomjegyzék

Forgács, Éva. Kollázs és montázs. Szerkesztette: Ágnes Körber. Budapest: Corvina, 1976. 

Lossonczy, Tamás. A vízió állandóan változik. Budapest. S. Nagy, Katalin. Idő, képek, könyv. Budapest: Alapos Kalapos Bt, 2016. 

Sulcz, Roland. Daedalus vázlatok. 2017.július 17. https://youtu.be/BppOlnGkuyE, 2017. 

T. Horváth, Éva, kérdező: Gyöngy Szalay. Fuga Budapesti Építészeti Központ, (2017. december 10). „Daedelus vázlatok - Paravánok és könyvtárgyak.” Szerkesztette: Alföldi László. Fordította: Danó Orsolya. Budapest: T. Horváth Éva, 2005. 

Video Sulcz, Roland. Daedalus https://youtu.be/BppOlnGkuyE, 2017.

 

Antológia (XIX.) - T. Horváth Éva munkásságáról

 

2018. április 12. Arnolfini Szalon, Párosesszé 

 Kölüs Lajos: Kitárulkozás ::: Párosesszé T. Horváth Éva Befele című kiállításáról  

Összegzés ez a kiállítás, a választott és alkalmazott művészi technika csúcsra járatása, egyfajta tökélyre törekvés, a burjánzó belső látomások szalagra fűzése, vonalak közé terelése, kordában tartása, a gondolatok kirajzásának nyomon követése, feltérképezése, szabadon engedése. A művész önmagába tekint, mert keresi az önmagán túli világot, a metafizikai valóságot, a tapasztalat bilincseit levetve. Az idő szívet szorító fogyásával néz szembe, mintha szerzetesi magányban élne, kódexet rajzolva (Kódex töredék), pingálva, jeleket értelmezve, jelekbe rejtve saját létezésének nyomait, az én világát. Kitárulkozás ez, a rivaldafényre vágyó ember magabiztosságában észrevesszük a szemérmes meghúzódást, félszegséget, a hallgatást, a meg nem szólalás erejét (Lótné).

 Nem Dante Isteni színjátékára gondolok, T. Horváth Éva nem az élete felénél tart, és el sem tévedt a sűrű erdőben. Az élet bonyolultságát megértve, a sokoldalú emberi viszonyok és szerepek világában tekint szét, nem ítélkezik, de témaválasztása, a motívumok megformálása, a képek narratívájának felépítése, végig gondoltsága jelzi, a pokolra szállás sohasem egy időponthoz, időszakhoz kötődik, az folyamatos művészi tett, meg nem spórolható, egyben folyamatos kihívás is: Színjáték (Művészkönyv), 32 oldal. 

A befelében ott a labirintus, az önmagára maradt ember cselekvése, magának kell harcolni az ismeretlennel, aminek maszkja van, változó teste, változó létformája. Kell a házirend, valamiféle belső rend, mert a befelében a rend utáni vágyat fedezhetjük fel, a tisztázást, mintha egy piszkozatot másolna, tisztázna le, újra és újra, de sohasem ugyanúgy, mindig másként: Befele (Művészkönyv), 20 oldal. A befele hitvallás is, hiszen az ember egész élete a befele tartás, önmaga keresése és megtalálása, sőt elvesztése, ahogy a kígyó is levedli bőrét, új bőrt vesz magára. A külső forma, a test mindig más és más, változik, ahogy a belső, az emberi lélek is alakul, ha integritásának fenntartása, az én megőrzőse, függetlenségének fenntartása, kinyilvánítása, akár anyagi helyzetének rovására. 

 T. Horváth Éva munkáiban a szövőszék világát fedezem fel, a szövőnőt, ideértve a Párkákat is, akik folyton elvágnak egy-egy szálat, ezzel eldöntve, befolyásolva a földi ember sorsát (Angyali üdvözlet I-II.). Női érzékenysége, f inomsága, elmélyültsége már-már a tudományok világába elmerült embert jelenti számomra, aki mér, rajzol, kiszámol, megoldást keres, és folytonosan töpreng valamin, ésszel és szívvel. Nem az égboltra tekint, nem az űr világát csodálja, hanem a színjátékot, az emberi világot, ennyiben a shakespeare-i ént fedezhetjük fel benne, aki átlát az emberi szövevényeken, részletről részletre halad, építkezik, hol csigalassúsággal, dacolva az idő fogyásával, a művész tetterejével, hol összerántja a dolgokat, a tárgyakat, mert belső kohéziójuk ezt követeli meg, már nincs távolság, csak közelség, csak egymásmellettiség: Postai küldemény (Művészkönyv), 26 oldal. 

A műsorozatok a művész fáradhatatlanságát jelzik, elkerülve az önismétléseket, a kifáradást, az örökös egy helyben járást. Racionalitását nem tagadja le, de a folytonos lebegései, függőjátszmái, vonalai, az el-elfutó görbék, testek a belső tartást, a belső törvényt hordozzák, ezért csak látszólagos a szétesés, az össze nem tartozás látványa, érzete. Nem a művészi technika, az alkotást hordozó anyag a fontos, nem általuk tudunk a művek lényegéhez hatolni: Hazám (Művészkönyv), 20 oldal; Madárszeretők (Művészkönyv), 42 oldal. 

Fontos a technika, a hatvanas években Barnard professzor másként operált szívet, mint a mai szívspecialisták.  

A technikát, az anyagot mindenkor az ember oldalára, szolgálatába kell állítani, ahogy ezt T. Horváth is teszi, csodáljuk a kreativitását, új és újabb ötleteit, de nem gondoljuk, hogy Kerouac után, aki WC-papírra írta meg az Úton című könyvét, pusztán ettől a gesztustól válna a szöveg maradandóvá. Exkluzivitás ez, ahogy éttermi szalvétára rajzoltak fel építészeti gondolatokat, terveket. T. Horváth anyagkezelése az anyag tisztelete is, esetében bármiféle anyag hordozhat vonalakat, művészi üzeneteket, képírásjeleket. Gesztusa emberi gesztus, a hulladék felhasználása, hasznosítása, korunk pazarló világának megfricskázása, hogy így is lehet (Színjáték (Művészkönyv), 32 oldal; Genezis I–IV.).

Alakjai nagyvonalúan megrajzoltak, inkább tudatosan elrajzoltak, levegősek, színükkel jelzik, közük van az emberi lélekhez, az emberi világhoz: Töredezett világ (Művészkönyv), 24 oldal. Színeket is látunk, érzékelünk, de mégsem mondhatjuk, hogy világunk felhőtlen, szivárványos lenne (Cirkusz I–III.). T. Horváth Éva csal egy kicsit, művészi módon, mert szivárványa kissé komor, felhős, fátyolos színű, törékeny és esendő. Mintha csirkét boncolnánk fel, tépnénk, trancsíroznánk darabokra, vér folyik és alvad meg. Belső drámával bírnak a rajzok, kollázsok. T. Horváth drámai festő, aki tisztában van a kép dramaturgiájával, a jelenség világával, a színpad látványával, a színpadiassággal, a hazugság építményeivel, ködével, bénító erejével (Kódex töredék).

Figurái örökös mozgásban vannak – A béka meséje (Művészkönyv), 16 oldal –, nem a mozgás iránya a fontos, a cél sem az, hanem a mozgás szabadsága, lehetősége. Levegőt – kiáltott fel J. A., T. Horváth Éva is ezt teszi képeivel. Ösztöneit engedi szabadjára, mintha önmagát falná fel, kerítené körbe, ez én vagyok, ez lehetek én. A néző tekintetét úgy engedi be a színpadára, hogy lássa a művész töprengését, toporgását, a döntés kockázatát és lehetőségét. Az útválasztás kényszerét és szükségszerűségét. Kibeszéli és felfedi magát a művek által, miközben elmélkedik, önmagára, az anyagra, a formára, a motívumra figyel: Postai küldemény (Művészkönyv), 26 oldal.

 Kölüs Lajos 2018 

Antológia (XVIII.) - T. Horváth Éva munkásságáról

 

2018. április 12. Arnolfini Szalon, Párosesszé 

 Abafay-Daák Csillag: A belső csend ::: Párosesszé T. Horváth Éva Befele című kiállításáról II.

T. Horváth Éva befelé lépdel, önmaga irányába. Nem kettőzi meg önmagát, kint is van, bent is van. Zárt téren belülre tart, saját testéhez közelebb. Szokásos hely ez számára, szokásos helyzetéhez közelít. Nem fordít be semmit, sapkát, sálat, mellényt. Önmagát fordítja be és ki, s csodálattal vesszük tudomásul, mire képes. Gondolataiba mélyed, érzéseire figyel, úgy f igyel a külvilágra, hogy magáról sem feledkezik el. Önmagát is külvilágként nézi.

Távolság ez, hol mérhető, hol nincs rá mérce. Hol a határ, kérdezzük, és tudomásul vesszük, hogy nincs határ. Halad a vonal, görbül, hízik, aztán hirtelen elfogy vagy kifut a kép, a rajz, a kollázs teréből, egy olyan térbe, ami már a nézőben születik meg, illetve a nézőben folytatódik, a néző fantáziájában. Először az anyagra nézünk, barna, barnás, sötétebb színű, kopott, kukázott, elcsent, megőrzött, kidobott anyag. Kartonpapír, rétegezett, fel-feltöredezett. Kisméretűek, összehajtogatottak, lapozni lehet őket, mint egy könyvet. Könyvet lapozunk, napló, de lehet, hogy egy kódexet, amelyben nincs szöveg, csak jel és vonal van. 

T. Horváth Éva alkalmazkodik az anyag felületéhez, domborulatához, hiányosságához, hiányához. Eggyé válik az anyaggal, lelket ad neki. Életre kel az anyag, már nem is csomagolópapír, nem kartonpapír, hanem nemes felület, vászon, sőt vitorlavászon, amit nem passzát szél fúj, lebegtet, hanem a művész lehelete, mozgása, lendülete, szárnyalása. Uralom ez, uralom az anyagon, a felhasználás, a kidolgozás technikáján: Damovni rad (Leporello). Saját találmány, saját feldolgozási módszer, saját know-how, az anyag ismerete, tapasztalata. Megtapasztalás ez, felismerés, miként is szolgálhatja az adott anyag a művészi elképzelést. T. Horváth Éva nem konceptuális művész, referenciális kapcsolatot tart fenn a látható, tapintható „valósággal”, közölni akar valamit a világról, saját magáról. Úton van, belső úton, de nem a keleti filozófiák szerint járja be, teszi meg belső útját: Befele (Művészkönyv), 20 oldal.

Számára minden évben új tavasz jön, egy időszak kezdete, egy évszak eleje, tart valahová, és tudja, bár a közepe felé jár, a megteendő út időben rövidebb, mint amit eddig bejárt. Végtelen ez a belső út, nincs vége, nincs belátható tere, csak jelene, csak a mában létezik. Misztikusnak látom alkotásait, titkokat rejtőknek. Látszólag minden olyan egyszerű, megfejthető a látvány, a kép terébe helyezett formák, motívumok. Ezek a művek nemcsak arról szólnak, hogy T. Horváth Éva befele fordult, és intenzív belső életet él: Hazám (Művészkönyv), 20 oldal.

Képeinek színpadán érződik az emberi jelenlét, az emberi közelség, az ember társas volta. Madárszeretők. Madárcseresznye, gyümölcse apró, előbb sárga, majd élénkpiros színre érik be. T. Horváth Éva színei beérnek, hol sárgák, hol pirosak. Ezzel is jelzi, hogy tévedés az, hogy nem akar a figyelem középpontjában lenni. Mint a fa, a növény, T. Horváth Éva is imádja a napfényt, más emberek szeretetét, megbecsülését. Kreativitása nem a külső elismerésből táplálkozik, lesz erősebb, energetikusabb, hanem a befelé tartó úttól, és hogy a befele után van egy kifele tartó út is. Mint ez a kiállítás. Itt már kint van a művész. Konstatáljuk, hogy nyitott az új dolgokra, vagyis kifelé is f igyel, extrovertált művészember: Madárszeretők (Művészkönyv), 42 oldal; Töredezett világ (Művészkönyv), 24 oldal.

T. Horváth Évát minden érdekli, ami a formálandó anyaghoz kötődik, ahogy feldolgozza az információkat. Nem kapkod ide vagy oda, hol ebbe, hol abba. Műveivel kommunikál, teremt kapcsolatot a világgal, a nézővel. Érzelmileg kitárulkozik, és ez a kitárulkozás, ez az intimitás az, ami a kiállítás meglepetése: A béka meséje (Művészkönyv), 16 oldal; Dobozvilág (Művészkönyv), 4 oldal. Közel engedi magához az anyagot, de nem csak azt, hanem a nézőt is. A művek sokasága tetterejéről árulkodik, pezseg a lelke, amikor alkot, az izgalmas esemény. Olykor vállalja, hogy mer lassú, várakozó lenni (Angyali üdvözlet I-II.).

Tényszerű és tárgyilagos, alaposan körbejárja a választott témát, kibontja, miként kibomlik a rügy virágzáskor. Anyagismerete mély és mélyebb, személyes terekben rögzül, olykor mintha menekülne valamitől, a kép, a forma tömege légiessé válik, eltűnik a vonal, marad az üres tér, az üres hely. Mint a tenger hulláma, amikor visszahúzódik a fövenyről. Az ember végül homokos, szomorú, vizes síkra ér, szétnéz merengve és okos fejével biccent, nem remél (József Attila: Lassan, tűnődve). Szerénységét dicsérem, de ez a szerénység tudatosságot rejt, elmélyülést, pontosságot és precizitást, vagyis racionalitást. Meg csendet, belső csendet. A kiállítás másik rétege, felülete a csend. A belső csend. Nem fél az ismétléstől, az csak a szem káprázata, ahogy a fák levelei sem egyformák (Genezis I–IV.).

Keresztény spiritualitás-mitikusság ez, közösségi dimenzióval. Talán ezért nem nevezném T. Horváth Évát individualistának. Személyes lelkisége közösségi mozzanatokat rejt, mondhatjuk, hogy az élet színpadját, a szereplők lelkét: Színjáték (Művészkönyv), 32 oldal. Művei (rajzai, kollázsai) rituálék is, hagyományt teremtenek és hagyományt őriznek. A művészkönyvek narratívák is, lapozni lehet bennük, kibontja a belső terüket, irányukat, kapcsolatukat. Átadnak valamit, megajándékozzák a nézőt annak felismerésével, hogy önmagát is láthatja, önmagát is felfedezheti ezekben a művekben. Művei túlmutatnak önmagukon, kontextusuk szélesen értelmezhetők, nyitottak (Magány; Nórák XII./7). 

Metaforikus jelképrendszert épített fel és ki (Köves út; Az úton). Követhető ez a nyelv, mert modern, mert nem kirekesztő. A művek jellemzője a részletezés, a kibontás, a szerves kapcsolatok láncolata. Az egyes motívumok egyre összetettebbé válnak. Rítus, szakralitás lesz belőlük, a változások rítusa, lehetősége, tapasztalata (Cirkusz I–III.; Anubisz; Lótné; Tanítványok II.). A mozgás örök, normaként van jelen T. Horváth Éva műveiben. A mozgás összeilleszt, de meg is különbözteti a mozgás tárgyát és alanyát. Feszültségekkel teliek az alkotások, új formákkal és értelmezésekkel. A dinamikus formák katartikus élményt hordoznak, a lét valóságát és önmagunk megélését, felfedezését. 

 Abafáy-Deák Csillag 2018

Antológia (XVII.) - T. Horváth Éva munkásságáról

 

2023. Arnolfini Fesztivál, Szigetszentmiklós 

 Zsubori Ervin: Pizzeria dell’arte : T. Horváth Éva kiállítása elé

A pizzásdoboz a négyzetes forma egyik archetípusa. A gasztrogeometria alapköve, amelyből az az út van kikövezve, amelyen a pizzába oltott ízkomplexum eljut a végső fogyasztóhoz: hozzánk. A pizzásdoboz értelme tehát a szolgálat, ugyanakkor nem tudjuk nem észrevenni, hogy amit felszolgál, jelesül a pizza, kör alakú… Olyannyira az, hogy okkal említhetjük a körforma esszenciális reprezentánsai között. Mondjuk ki: a pizza a kör maga.

A pizzásdoboz így voltaképpen egy ellentmondás – a tartalom és forma paradoxona. Annak látványos felmutatása, hogy bizonyos esetekben a kör alakú tartalomhoz a négyzet a tökéletes forma. És innentől tulajdonképpen szabad kezet kaptunk: bármi megtörténhet.

 T. Horváth Éva képzőművészként nem azon filozofál, van-e a fenti paradoxonnak megoldása. Őt ebben a szituációban a kör egyáltalán nem érdekli – vagy legfeljebb csak addig, amíg éhét csillapítja néhány cikkelyével –, ő kimondottan a négyzetre utazik. Vagyis a dobozra. És rögtön a lényegét ragadja meg; azt, hogy itt egy hordozóról beszélünk. Valamiről, amit alapesetben a pizzafutár hordoz. Igen ám, de mi legyen a hordozóval, ha már kiettük belőle a pizzát? – teszi fel a kérdést T. Horváth Éva, akiben alkatilag fel sem merül, hogy egy ilyen tökéletes forma a kukában végezze. És a válasza egy újabb paradoxont hoz be a képletbe: a doboz ezután is hordozzon, de ne belül, hanem kívül. Azaz ne magában, hanem magán, ne védelmezőként, hanem megtartó alakzatként. És ezzel meg is érkeztünk a Pizzeria dell’arte kockás abroszokkal terített, tágas termeibe.

T. Horváth Éva artisztikus éttermének újrapapírra nyomtatott étlapján tehát nem pizzák, hanem pizzásdobozok szerepelnek. A Pizzeria dell’arte attól különleges, hogy itt minden egyes felszolgált tétel valóban valódi műalkotás, minden fogás egyedi, és bármiből lehet feltét. Értsd: bármiből.

Az alap itt nem paradicsomos vagy tejfölös, hanem neccharisnyás, gézes, reklámújságos vagy kifliszacskós, az öntetek közül pedig az ínyencek választhatnak krumpliszsákos vagy vöröshagymaszatyros verziót is. És hát a feltétek! Azok között valóban minden elképzelhető, a tejeskupaktól a teafilteren és a ragasztószalagon át a ruhacímkéig, sőt, igen, a válltömésig. És ne feledkezzünk meg a banánhéjról sem, amely több specialitásban is felbukkan, méghozzá a maga mumifikálódott valójában. Mindez jólesően megfűszerezve fűrészporral, bőven meglocsolva festékkel, teleírva titkos szavakká összeálló betűmorzsákkal, felvonalazva kiismerhetetlen hálózatokkal. És mehet is a vendég elé…

 Mint a felsorolásokból is látszik, a Pizzeria dell’arte stílusából nem hiányzik a humor, a groteszk derű és a felszabadult alkotásvágy, a szabadság intenzív megélése. A recept azonban ennél jóval összetettebb. T. Horváth Éva ugyanis nemcsak a pizzásdobozokat menti meg az enyészettől azzal a művészi gesztussal, hogy mintegy élettel (s nem mellesleg: étellel) alapozott, sorssal bíró vászonnak tekinti őket, hanem az összes rávalót is. Ezek többsége ugyanis szintén rövid úton a szemetesben kötne ki, pusztulásra lenne ítélve. 

És itt jön be a történetbe a harmadik paradoxon. T. Horváth Éva ihletett munkájának köszönhetően a használhatatlanná lett használati tárgyak új értelmet kapnak, az értéktelenből értékes lesz, a tucatáruk egyedivé nemesednek, a penészedés megáll, a hulladékból központi képalkotó elem válik. Azaz megtörténik a csoda, amit maga az alkotó – ahogyan az S. Nagy Katalin róla készült monográfiájában olvasható – így fogalmaz meg: „A nemtelen anyagok felragyogtatása a valamivé válás során. Az esendőség, csúnyaság mégis szépségéről szeretnék valamit elmondani.” 

A látszólag könnyű kézzel felszórt alapanyagokból nem káosz lesz ugyanis, hanem harmónia. A Pizzeria dell’arte asztalai körül maradva így mondhatnánk: egyéni íz. Amelyhez jó újból és újból visszatérni, mert ismerős lesz ugyan, de tudjuk előre, hogy sosem lesz ugyanaz. 

Amint pedig törzsvendégekké váltunk ebben a dobozokra épített magánuniverzumban, egyfelől kiélesedhet a szemünk a részletekre, másfelől egyre inkább összeáll a kép. Felfedezhetjük például, hogy a falakon szemlélhető menüválasztékból helyenként markáns arcok, figurák, fejek rajzolódnak ki. Szakasztott a Commedia dell’arte klasszikus karakterei. A stabil alapokra, magabiztos mesterségbeli tudásra építő, de az előadásokat rögtönzéssel felpörgető és egyedivé nemesítő „hivatásosok színházából” egy sor szereplő visszaköszönhet T. Horváth Éva dobozairól, ha egy kicsit odafigyelünk rájuk.

A zsugori és öntelt kereskedő, Pantalone – fél szeme behunyva, fogsora kivillan – haragosan bámul, mert rájött, hogy ismét lóvá tették. A szájhős Capitano és a tudálékos Dottore ugyanazon a dobozon kvaterkáznak, az elcsábítható fehérnépet mustrálva. A gyámoltalan, de vidám parasztlegény, Arlecchino barna szőrcsuhában, bordó nadrágban somolyog a színpadon. A mindenre kapható, agyafúrt Brighella kutyaképű maszk mögé bújt, a kedves és okos szolgálólány, Colombina – telt, vörös ajkakkal – aligha kérne tőle randevút.  

Ami pedig a sorsűzött szerelmespárt illeti, a modoros és nevetséges Aurelio – aki nyilván toszkánai tájszólással szólalna meg, ha tudna – zöld fejfedőben feszít. Áhítottja, a szép fiatal lány, vagy épp az érzelmes, könnyelmű asszony pedig bezsongja az egész teret, ott van szinte mindenütt: a neve Margherita… 

 Zsubori Ervin 2023

Antológia (XV.) - T. Horváth Éva munkásságáról

 

2023. december, kézirat, megjelent a Kultúra és Közösség című folyóiratban 2024-ben 

 S. Nagy Katalin: Művész házaspárok. T. Horváth Éva és Alföldi László

A kortárs magyar képzőművészet művészházaspárjainak bemutatását Schaár Erzsébet és Vilt Tibor, szobrász házaspár bemutatásával kezdtük, majd Mózes Katalin és Turcsányi Antal festőkkel folytattuk. Ez az írás T. Horváth Éva és Alföldi László képzőművészek egymást a műveik létrehozásában és kiállításokon való bemutatkozásában is segítő emberpárról szól.

 A modern magyar képzőművészetben az elismert és kevésbé ismert alkotók között számosan osztották meg műtermeiket házaspárjukkal vagy dolgoztak egy fedél alatt. Néhányan közülük: Dénes Valéria és Galimberti Sándor, Anna Margit és Ámos Imre, Vajda Júlia és Vajda Lajos, Gráber Margit és Perlott Csaba Vilmos, Modok Mária és Czóbel Béla. A kortársak közül Mauer Dóra és Gáyor Tibor, Vojnich Erzsébet és Szűts Miklós, Soós Nóra és Győri Márton és sokan mások.

T. Horváth Éva (Budapest, 1945- ) először 1972-ben a Szegedi Tanárképző Főiskolán szerzett rajz szakos tanári diplomát, majd a budapesti Képzőművészeti Főiskolán. Szeretett tanítani, így érthető, hogy kötődött a pedagógusoknak kulturális programot kínáló budapesti Fáklya klubhoz. Esténként itt rajzolt és 1987-ben itt rendezett kiállítást Szakrális képek és 1994-ben Lepedőképek címmel. 1986-ban itt ismerkedtek meg Alföldi László festőművésszel.

Alföldi László (Budaörs, 1948– ) apja korai halála miatt nem folytathatott hivatására felkészítő iskolákat, kertész lett. Az angyalföldi József Attila Művelődési Ház rajzszakkörében tanult Fischer Ernő festőművész irányításával, majd a Budapesti Pedagógus Képzőművész Stúdióban tanulta a mesterséget (1984 és 1995 között). Az Oktogon közelében az 1900-as évek eleje óta működik művészeti és zenei központként, ami az ötvenes évektől lett Fáklya-klub néven a pedagógusoknak kulturális programokat, továbbképzéseket kínáló központ. 1965 és 1991 között Pedagógus Művelődési Központként működött. Jogutódja Fáklya Klub Egyesület, amelynek egyik tagozata a Pedagógus Képzőművész Stúdió. 

Talán szükségszerű, hogy a tanulásnak és tanításnak annyira elkötelezett két festőművész, T. Horváth Éva és Alföldi László éppen a Fáklya klubban ismerkedett meg és lettek tanítványai a kiemelkedő pedagógusi képességekkel rendelkező Fischer Ernőnek (Losonc, 1914– Budapest, 2002, lírai absztrakt festőművész, 1959-től 1974-ig a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskola Rajz tanszékén tanított). Mindketten részt vettek 1985 és 1995 között Sopronban a Fischer Ernő irányította nyári művésztelepen, együtt dolgoztak, vettek részt a művészetről szóló beszélgetéseken. Fischer Ernő mindkettőjüknek tanára, mestere, példaképe volt évtizedeken keresztül. Véleménye, gondolkodásmódja, festő látásmódja formálta T. Horváth Éva és Alföldi László festésmódját, alkotói folyamatát, pályájuk alakulását, de közvetlen hatás, erősebb befolyás csak az együttműködésük korai szakaszában mutatható ki műveikben. Alföldi László, aki nemcsak festőművész, rajzpedagógus, hanem művészeti író (érzékeny műelemző), gyakran írt Fischer Ernőről. 1989-ben mesterük 75. születésnapjára, az Esztergomi Keresztény Múzeumban rendezett kiállítás kapcsán fogalmazta meg: „A Mester és Tanítvány viszony bonyolult emberi kapcsolatot jelent”

Mindketten saját arculatuk, útjuk formálásán dolgoztak szokatlan munkatársként, a szakma iránti elkötelezettséggel. A „Mesterrel”, tanárukkal való kapcsolat kettőjük szakmai és baráti kapcsolatuk elmélyülésében is szerepet játszott. T. Horváth Éva édesanyjával és fiával bensőséges családi kapcsolatban élt, valamint kiváló intellektusú bátyjaival is (fiából ismert fotóművész lett). Alföldi László felesége, Kölűs Judit festő volt, ő is Fischer Ernő tanítványa. Betegsége alatt férje ápolta és nevelte lányukat, aki könyvtáros lett és négy gyermek édesanyja. Fiatalon halt meg (1994-ben) tehetsége nem tudott kibontakozni. Természetesen ő is tagja volt a Budaőrsi Műhelynek, ami azoknak a Fischer-tanítványoknak a köréből alakult ki, akik a nyolcvanas évek végétől hétvégeken rendszeresen találkoztak Alföldi László műtermében. Ez akkor és ma is abban a házban volt, amelyben Alföldi született, felnőtt és szüleitől örökölt, amelyben kialakította műhelyét és műtermét. Ő nevezi 2014-ben a Budaörsi Műhely emlékezete című kiállítás megnyitójában posztgraduális képzésnek a szakmai beszélgetéseket, melyeken rajta kívül rendszeresen szerepelt T. Horváth Éva, Kölűs Judit, Bíró Judit, Csengery Béla, Fischer Ernő (Bíró Judit 1992-ben meghalt, 35 éves volt, Kölűs Judit 1994-ben, 44 éves volt). 1990-től maguknak rendeztek kiállítást és beszélgettek egymás munkáiról. Először 1990-ben mutatkoztak be Zsámbékon a Tanítóképző Főiskola kápolnájában, Kép és zene címmel rendezett kiállításon, majd 1991-ben Angyalföldön a József Attila Művelődési Házban Töredékek, 1992-ben Zalaegerszegen a Zsinagógában Öten címmel, 1996-ban Budaörsön a Könyvtár Galériában (később többször is) kiállítottak. Az alapító tagok öten voltak, a műhely tagjai 15–20 fő.

 T. Horváth Éva és Alföldi László 1997 óta élnek együtt. Három helyen alakították ki közös otthonukat és műtermüket. Az egyik a Nyugati pályaudvar közelében egy igényes polgárház polgári lakásában. A másik Gödön egy kertes családi házban. Alföldi László pedig felújította, átalakította a budaörsi hagyományokat, jellegzetességeket őrző családi házat. Nemcsak egy térben dolgoztak, hanem egymás közelében anélkül, hogy zavarnák egymást. (Sőt! mondanák most egyszerre mind a ketten). Kapcsolatuk kötőanyaga a festésnek való elkötelezettségük. Meg persze az egymás iránti megbecsülés, tisztelet, elismerés és a szeretet. Alföldi László természetesen nemcsak Fischer Ernőről és a Budaörsi Műhelyről írt tanulmányokat, elemzéseket, hanem T. Horváth Éva művészi tevékenységéről igényesen, elmélyülten. (A nemtelen anyagok felragyogtatása, kiállítás megnyitó, Budaörs Könyvtár Galéria, 2015).

Annak, akinek olyan szerencséje van, mint nekem, hogy ismeretségünktől kezdve folyamatosan követhettem kettőjük kapcsolatát, valahogy meg kellene fogalmazni, milyen ritka az olyan minőségű párkapcsolat, mint az ő kettőjüké. Szeretet, család (hat unoka), barátság és egymást támogató, segítő munkakapcsolat, szövetség. 2015-ben és 2016-ban hónapokon keresztül minden hétfőn reggeltől a T. Horváth Éváról készült könyv előkészítésén dolgoztunk. Mindkettőjük munkabírásán túl számomra szokatlan volt a hozzám való türelmük, kedves udvariasságuk és az egymás közötti értő, elfogadó stílusuk. Mindhárman elmúltunk 70 évesek. Alföldi László emelgette, mutogatta a festményeket, rajzokat (a tekercsképek hosszúak, az anyagképek és a lepedőképek nehezek) és ami a legfontosabb: ő készítette a könyvhöz– profi módon a reprodukciókat. Soha egyetlen hangos szó nem hangzott el, vitatkozni is csak én vitatkoztam.

Ritkán láttam, éltem meg hosszú életem során olyan derűs, egymásra hangolódó felnőtt emberekhez méltó kapcsolatot, mint a kettőjüké. Nemcsak a műalkotásokat néztük és nemcsak a művészetről beszélgettünk, hiszen kávéztunk is, ebédeltünk is, üldögéltünk a budaörsi és a gödi kertben is. A közös munka eredménye az Írók Boltjában 2016 májusában bemutatott monográfia T. Horváth Éváról, melyet Zsubori Ervin tervezett és Szilágyi Ákos mutatott be. Ide kívánkozik T. Horváth Éva vallomása a festésről, melyet az Arnolfini Szalon Esszéportál felkérésére írt: „Amikor festek, szabadnak érzem magam. Olyan szabadság ez, amely a repülésre emlékeztet; arra, hogy elemelkedve a földtől, más törvényszerűségek között létezem. Nincs bennem aggodalom a kudarc miatt, mert sikervágy sincs, a dolgok egymásból következnek, mintha tagjaim meghosszabbításai lennének. A világ többi része szorongások tere, itt biztonságban érzem magam.” (2014) 

Közösen használt műtermük Budaörsön, Gödön és a pesti lakásukban kialakított munkahely rendezettsége, tárgyai, felszereltsége, otthonossága sugallja fegyelmezett, gondos munkaviszonyukat, technikai, eszközhasználati és felületalakítási érdeklődésüket, a vizuális megjelenítés sokféleségéhez való vonzódásukat. 2019 novemberében Mű-terem címmel rendeztem tíz képzőművész, a témához kapcsolódó műveiből kiállítást. Mindegyikük alkotómódszerét régóta jól ismertem és műtermeiket, környezetüket is, ahol a művek létrejöttek. Alföldi László A történet vége című, vegyes technikával készült kollázsai konstruktív, puritán, intellektuális gondolkodásmódjának képi tükörképei. Akárcsak T. Horváth Éva vegyes technikával készült Mű-Terem című lírai absztrakt függőleges tekercsképei. Mindkettőjüknél a legfőbb kompozíciós elem a rendtevő vonal, a képépítő elemek, mely egymással is párbeszédet folytatnak és a nézőt is határozottan megszólítják. A műterem mint a műteremtés szinte mágikus színhelye a festészetet teremtőket és a festményeket kedvelőket egyaránt vonzza, hangsúlyozta megnyitó beszédében dr. Cseuz Regina főorvos, műgyűjtő is (2019, Arnolfini Szalon esszéportál). A tíz éve működő Artézi Galériában hét csoportos kiállítást rendeztem, egy-egy témához kapcsolódó művekből (Együtt egyedül, Közel? Távol, Tükör stb.) Ezeken Alföldi László és T. Horváth Éva munkái is szerepeltek.

 Mindketten aktív kiállító művészek, T. Horváth Éva 1972 (Művészeti Ház, Abasár), Alföldi László 1993 (Könyvtár Galéria, Budaörs) óta. Mind a ketten rendszeresen bemutatják műveiket egyéni kiállításokon (Budapesten, Budaőrsön, Szegeden, Szentendrén, Zsámbékon stb.) és csoportos kiállításokon is (Magyar Festők Társasága, Budaörsi Műhely, Országos Papírművészeti Triennálé, Magyar Művészkönyv Alkotók Társasága, Matéria Művészeti Társaság, MAOE és így tovább). „A majd négy évtizedig tartó tanulóidőszakot követően csak ötven éves korom után szántam rá magam, hogy nagyobb nyilvánosság előtt is bemutassam műveimet. Azóta húsz önálló kiállításom volt, és több mint ötven nemzetközi, országos és budapesti csoportos kiállításon szerepeltek alkotásaim” fogalmazza meg Alföldi László az Artézi Galéria katalógusában (2016) kettőjük kiállítása kapcsán. Mindez annak is bizonyítéka, hogy folyamatosan, rendszeresen, fegyelmezetten dolgoznak, együtt készülnek a nyilvános bemutatkozásokra, rendkívül elkötelezettek saját szakmájuknak. Kísérletezők, formateremtők, igényesen kivitelezett műveiket szívesen szembesítik a nézőkkel. Már volt szó a Két-ségek című közös kiállításukról az Artézi Galériában. Ahhoz kapcsolódóan jelent meg a Corn & Soda című kulturális magazinban interjú Alföldi László képzőművésszel, melyben a közös gyökerekről, az egymásra hatásról és az alkotási folyamatról is beszélgettek. Itt is elhangzik, hogy a kilencvenes évek óta dolgoznak együtt, de azt megelőzően külön-külön is volt kapcsolatuk Fischer Ernővel, aki aztán közös mesterük lett. T. Horváth Évának a hatvanas évek végén Szegeden a Tanárképző Főiskolán volt tanára és tanszékvezetője, Alföldi Lászlónak pedig kora ifjúságától– az ő megfogalmazása szerint– „szellemi irányítója”. A nyolcvanas évek második felében a Budapesti Pedagógus Képzőművész Stúdióban mind a ketten nála rajzoltak (erről is volt már szó). „Saját másságunkat és azonosságunkat keressük minden helyzetben az alkotásaink révén”– állítja Alföldi, elismerve különbözőségeiket és hasonlóságaikat. „Számunkra a kölcsönös inspiráció még ma is fontos tényező az alkotás folyamatában. De ami még fontosabb egy művészházaspár esetében, hogy továbbra is első kézből kaphatja azokat a szakszerű kritikákat, amelyeket régebben a mestertől kapott.” A kiállítás kapcsán a Librarius kortárs kult magazinban Hogyan hat egymásra a házaspár, ha mindketten képzőművészek? címmel jelent meg ismertető, amelyben a „párkapcsolat” kap különös hangsúlyt, ezen belül is a két alkotó kapcsolatának visszatükröződése a művekben. Szerintük a két képi világ a kollázs technika ellenére nagyon különböző: Alföldié „zárkózottabb, geometrikus és gyakran monokróm formák jellemzik”, T. Horváthé „nyitottabbak, színesebbek, szerteágazóbbak”. Ugyanakkor „néhány apró elem – egy-egy írástöredék, labirintus és nehezen megfejthető figura – mégis mutatja a kapcsolatot a két világ között.”

 A Két-ségek a harmadik közös kiállításuk volt. 2012-ben mutatkoztak be az Újlipótvárosi Galériában Együtt címmel. A Galéria a XIII. kerületi művészek egyik kiállítóterme (T. Horváth Éva–Alföldi László otthonának, műtermének is ez a színhelye), itt 1994 óta rendeznek kiállításokat, ők ketten többször is szerepeltek csoportos és egyéni kiállításokon. A másik helyszín a RaM Colosseum, ahol T. Horváth Évának 2011-ben, 2016 májusában a róla szóló monográfia megjelenésekor, és 2018-ban is volt egyéni bemutatója. A Klub-galériában a közös kiállításukat Novotny Tihamér nyitotta meg. A szerző ismerteti azt a papírnyomat alapú képépítést, amely Alföldi László jellegzetes technikája (paratípia elnevezéssel). Sinkó István az Új Művészet 2021 márciusi számában írt a kiállításról Együtt, távolodva… címmel.

2001 decemberében az Artus Stúdió Galériában Kép-más-ok címmel volt az első közös kiállításuk. Megnyitotta Goda Gábor, aki a címre utalva hangsúlyozta: „Csak más van és hasonló van. A hasonlóság azonban csak másságukat bizonyítja. Nincs azonos arc, azonos kép, azonos arckép. Csak kép-más van. Arc: más-kép.” Ez akár mottója is lehetne Alföldi László és T. Horváth Éva évtizedek óta tartó páros életének és a közös műtermekben folyó munkáknak. A 2001-es kiállításon összesen száz portré szerepelt (50+50). Kiemelendő Alföldi Vajda sorozatából néhány Vajda Lajost bemutató portré. T. Horváth Évától pedig a kis méretű expresszív fejek sorozat. A 2001. óta összesen három (Együtt, 2012 és Két-ségek, 2016) rendhagyó bemutatkozás vallomás önmagukról, a közös életükről, együttműködésük eredményességéről. A munkához, festéshez, az önmagukhoz és a másikhoz való kötődésükről. Együttesükről.

Pedig alkatilag, megnyilvánulásaikat, viselkedésüket, kultúrájukat, családi hátterüket tekintve is nagyon különböznek egymástól. Sok közös vonzódás, érdeklődés, folytonos párbeszéd képesség mellett. Munkamániások, kísérletezők, nyitottak mindenre, ami festészet, szenvedélyes olvasók. T. Horváth Éva szép nő, esztétikus megjelenésű, igényes külsejű, rendkívül művelt (nemcsak a képzőművészetben, a szépirodalomban és a zenében is). Folyton tevékenykedő, állandóan rajzoló, alkotóként nyugtalan, impulzív. Budapesti polgári családban nőtt fel, a háború végén született fél-zsidó családban, a zsidó sors áldozataként pusztították el anyai rokonai egy részét. Bátyjai vezető értelmiségiek lettek, fia fotóművész. Ha csak műfaji besorolását tekintjük– lepedőképek, tekercsképek, leporellók, paravánok, művészkönyvek, anyagképek, dobozképek és persze a korai olajfestmények, triptichonok– szinte felfoghatatlan a spektrum tágassága tematikus és technikai, kivitelezési értelemben is. És még nem is említettük rendkívül sok és változatos rajzsorozatait. A nézőt is emocionális megnyilvánulásra késztető, összetett szimbolikájú művek és eklektikusak, mint a bonyolult közeg, környezet, amit az ember évezredek óta épít és rombol összekötve múltat, jelent és a bizonytalan jövőt.

  Alföldi László testtartása, ereje, stabilitása megőrizte a sokáig fizikai munkából (kertész, betegápolás és munkaterápia) származó energiákat. Budaörsi kézműves, kisiparos családban nőtt fel.14 éves volt, amikor apja meghalt, így nem folytathatott képzőművészeti tanulmányokat. Szakmát tanult, pénzt kellett keresnie. Nemcsak a képzőművészetben, művészettörténetben képezte magát magas szinten, hanem filozófiában és esztétikában is. Jóképű, férfias, akiből sugárzik a segítőkészség, a mások iránti figyelem. Hosszú ideig gondozta, majd ápolta feleségét, aki fiatalon halt meg. Tanár egyéniség, csoportok szervezője, számos kiállítás rendezője. Tanárként, kiállításrendezőként, művészcsoport működtetőként nyitott, kommunikatív, beszédes, képzőművészként zárt, fegyelmezett, konstruktív, meditatív. Leginkább a geometrikus absztrakcióba sorolhatók puritán, szűkszavú struktúrái. Gondolkodó, intellektuális művész, a nézőt elmélyült elemzésekre készteti, nem engedi felületes megközelítésekre.

Alföldi László 2015 áprilisában fogalmazta meg saját kiállítása megnyitóján: „Kisiskolás koromtól, lassan hatvan éve vajúdok azon, mi módon legyek festő, vagy mi módon ne legyek az… Már a kezdeteknél rátaláltam azonban egy titokra: a kép megállítja az időt.” Szemlélődés az idegenségben, Arnolfini Szalon Esszéportál). A konkrét, kézzel fogható idő, ami itt kiemelődik: 1990, mely Fischer Ernő festőművész tanárral való együttműködésének első éve. Fischer a 75. születésnapjára kérte meg Alföldit, hogy segítsen neki néhány régebbi kis méretű képe felnagyított változatának létrehozásában. Ebbe az áldozatos munkába T. Horváth Éva is bekapcsolódott s ez az évtizedes közös tevékenység egyrészt még közelebb hozta őket egymáshoz, másrészt a tanulást, a műalkotások mélyebb megértését mind a kettőjük számára. Megfogalmazza a hatást, a kölcsönhatást, ami hármuk művészetét– Fischer Ernő utolsó periódusát, T. Horváth Éva akkori anyaghasználatát és Alföldi László geometrikus formarendjét szemléltetik. Alföldi hármójuk között tartalmi rokonságot lát, „a mondanivaló… a szövedékrendszer struktúrájában rejtőzik.” Szerinte Fischer Ernő „anyagban és időben nagymestere volt a sokrétegű műveknek. Mi is ezt tanultuk meg tőle.”

 2020-ban jelenik meg Alföldi László írása az Arnolfini Szalon Esszéportálon, amelyben beszámol arról, hogy hosszú évtizedek után végre abbahagyhatták az egzisztenciájukat biztosító munkákat, 70 évesen áttérve a nyugdíjas életformára. Az azt megelőző húsz évben mindketten T. Horváth Éva családjától örökölt Váci úti kalaposüzletben dolgoztak „a nap egyik részében továbbra is kötött munkaidőben… de a másik felében már szabadok voltunk, és tudtunk a művészettel intenzívebben foglalkozni”. (Munkarend és életrend– ugyanaz és más, 2020). Soha nem a festészetükből éltek meg, erre nem is törekedtek, nincs galériás kapcsolatuk. „Életünk szerves része a művészet, annak ellenére, hogy a művészeti életben periférikus helyet foglalunk el. Anyagi megélhetésünket mindig és még ma nyugdíjas korunkban is más tevékenységből biztosítjuk, és így az alkotói tevékenységben sohasem voltunk ráutalva a külső körülményekhez való igazodáshoz”– nyilatkozta 2016-ban Alföldi egy vele készült interjúban (Corn & Soda kulturális magazin).

Páros kapcsolatukról és annak kimutatható hatásáról műveikben többen is beszéltek megnyitóikban, írtak műelemzéseikben (dr. Cseuz Regina, Molnár Eszter, Zsubori Ervin, S. Nagy Katalin, Kováts Albert, Novotny Tihamér, Somhegyi Zoltán, Urbán Gyula, Szilágyi Ákos, Kemény Zoltán, Fischer Ernő, Kelle Antal, Kassai-Farkas Ákos, Goda Gábor, Darits Ágnes, Orbán Tibor, Horváth Zoltán, Sinkó István, Zsubori Ervin, Abafáy-Deák Csillag és Kölüs Lajos). A hasonlóság és a különbözőség egyaránt foglalkoztatta a művészetükről gondolkodókat. Többen is kiemelik, hogy mindketten szívesen alkalmazzák a kollázs technikát a művek létrehozása során. Az a munkamódszer, ahogy felépítenek egy képet sok réteg egymásra applikálása– magától értetődően alkalmazza ezt a technikát. Alföldi képeinek alapját képezik a ragasztott újságok, magazinok lapjai, T. Horváth Évánál többféle anyag kerül egymásra, ragasztott és applikált elemek. Bár Alföldinél konstruktívabb, szikárabb, meditatívabb a végeredmény, T. Horváthnál bonyolultabb, organikusabb (szinte szürreális, dadaista), érzelemgazdagabb, mindkettőjükre jellemző a montázs-szerű képi gondolkodás.

A kollázs a kubisták (elsősorban Braque és Picasso), itthon Kassák Lajos óta népszerű műfaja a modern képzőművészetnek, nagyon sok kortárs magyar képzőművész számára is természetes technika, papírt, fényképet, textilt, fát, más anyagokat illesztenek össze, miközben természetes módon használják a hagyományos kifejezésmódokat is (Vojnich Erzsébet, Mózes Katalin, Wahorn András, fe Lugossy László, Huber András, Kováts Albert és még sokan mások).

 „Az anyagokhoz való vonzódásom vezetett a kollázshoz. Tulajdonképpen azzal a természetességgel használtam gyerekkoromtól a rendelkezésemre álló dolgokat képek, plasztikák létrehozására, mint manapság”– írja 2016-ban T. Horváth Éva (Miért a kollázs?, Képírás). „A kollázs anyaga túlmutat önmagán is, mert magában rejti a kort, a környezetet, annak állapotát, szellemét, az alkotó viszonyát ezekhez.”

A kollázs népszerű téma ma is, a csoportos kiállításokon ők ketten is szerepelnek kortársaikkal együtt (például Győrben 2004-ben a Magyar Kollázs kiállításon, 2012-ben a Új kollázs címmel a Vízivárosi Galériában a II. kerületben, 2019-ben a IX. kerületi Mester Galériában, ugyancsak 2019-ben az Óbudai Artézi Galériában a Műterem című kiállításon.

Három művész házaspárról jelent meg eddig bemutató a Kultúra és Közösségben. Három féle párkapcsolat, hat féle életút, eltérő művészi szemlélet. Ami közös mind a háromszor két fél esetében: a munkacentrikus életmód, az elkötelezettség az alkotó tevékenység iránt. És mindegyik emberi kapcsolatban döntő szerepe van a munkának, az egymás segítésnek. Az ő életük elválaszthatatlan a képzőművészettől.

 S. Nagy Katalin 2023. december

Felhasznált irodalom: 

Alföldi László: Munkarend és életrend, ugyanaz és más, Arnolfini Szalon Esszéportál, 2020. 

Budaörsi Művészek, katalógus, Budaörsi Művészek Egyesület, 1999. 

Forgács Éva: Kollázs és montázs, Corvina Kiadó, 1976. 

Molnár Eszter: Angyalszárnyú kollázsesszék, Arnolfini Szalon Esszéportál, 2019. 

S. Nagy Katalin: T. Horváth Éva, Alapos Kalapos, 2016. 

S. Nagy Katalin: Kétségek, katalógus, Artézi Galéria, 2016 

T. Horváth Éva: Amikor festek, Arnolfini Szalon, 2014. 

Művész házaspárok. T. Horváth Éva és Alföldi László