Nyílt levél a Fischer Ernő Alapítványnak.

             Fischer Ernő munkásságával kapcsolatban 2022-ben és 2024-ben újabb évfordulók közelednek, amelyek újabb kihívásokat jelenthetnek a szellemi hagyatékot gondozó Fischer Ernő Alapítvány számára. Tanár úr halálának huszadik évfordulója lesz 2022-ben, és 2024-ben ezt követi születésének száztizedik évfordulója. Az tény, hogy ezek nem olyan kitüntetett dátumok, mint a centenáriumi év volt 2014-ben, de ha 2012-ben a halálának tizedik évfordulóján, és tavaly 2019-ben a születésének százötödik évfordulóján két rangos eseménnyel is megemlékeztünk, akkor érdemes lenne ezt a hagyományt folytatni. Annál is inkább, mivel a tizenhét éve működő Alapítványnak egyik legnagyobb érdeme, hogy ezeket a kisebb nagyobb jeles napokat eddig, egy-egy kiállítással és egyéb rendezvényekkel, következetesen mindig megünnepelte. Persze ennyi idő eltelte után lehetnénk ennél igényesebbek is, és nem csak az ilyen jellegű feladatokra kellene koncentrálnunk, hanem az életmű feldolgozásával kapcsolatban a hétköznapibb feladatokat is folyamatossá lehetne tenni. Azért írom mind ezt feltételes módban, mert abból a sajátos helyzetből nézem ma már az Alapítvány működését, hogy egyszerre kint is vagyok belőle, és egyszerre benne is vagyok. De mivel a fent látható nyitóképpel és az azóta megosztott tartalommal január óta jeleztem, és most is jelzem, a továbbiakban még szélesebb körre szeretném kiterjeszteni a blogom tevékenységét.

Teljes egészében átlátom az Alapítvány munkáját, és elismerve eredményeit, a hiányosságokat is látom. Mivel a kuratórium tagjai közül, jelenleg Szigyártó Gyöngyi újra megkezdett munkáját a honlap "felélesztése" érdekében is ide számítva, rajta és rajtam kívül senki sem foglalkozik a Tanár úr munkásságának feldolgozásával és kutatásával, ezért arra az álláspontra jutottam, hogy ehhez a feladathoz az Alapítványon kívül is keresek az ügy iránt elkötelezett segítő társakat. Mert szerintem a fent említett események megrendezése mellett, a szellemi hagyaték másik legfontosabb feladatának azt tartanám fontosnak, hogy ne hagyjuk elveszni azokat az információkat, amelyek még ma megszerezhetők lennének. Sajnos, az elmúlt években több olyan pályatársát veszítettük el Tanár úrnak, akik sok lényeges ismerettel szolgálhattak volna, az amúgy is nem kellőképpen dokumentált, és feltárt életművel kapcsolatban. Gondolok itt elsősorban Ury Ibolya művészettörténészre és Szuromi Pál művészeti íróra, de más kollégákra is, akik visszaemlékezéseikkel lényeges adalékokkal gazdagíthatták volna az életművel kapcsolatos tudásunkat.

             De mielőtt részletesen kifejteném a jövőbeni elképzeléseimet, sorra veszem azokat a lényeges eredményeket, amit az Alapítvány eddig elért, és megpróbálom levonni ezek tanulságait. Először a legutolsó eseményekre térek ki, amelyek az elmúlt fél éven belül történtek, mert ezek jól rávilágítanak arra a problémára, amely mind eddig az alapítványi munkát jellemezte. 

Kezdem részben az általam is rendezett kiállítással, és mindjárt önkritikával. Az Angyalföldi József Attila Művelődési Központ, Mácsay termében rendezett Fischer Ernő grafikai kiállítás ötlete és részben a felvállalt kivitelezése is Sinkó Istvántól származott, és én csak másodlagos szerepet vállaltam ebben. Eredetileg a kiállításra szánt anyag előkészítése, paszpartuzása, keretezése lett volna az én feladatom, de István váratlan műtétje miatt, maga a rendezés is rám maradt. Ebből következőleg a tervezett kapcsolódó rendezvények is elmaradtak. A több mint két hónapig nyitva tartó kiállításra a megnyitón kívül, nem volt rászervezve közönség, sem a diákoknak iskolai tárlatvezetés formájában, vagy Tanár úr itt eltöltött huszonöt éves munkásságáról szóló előadással, vagy a nagyon is aktuálissá váló régi rajz szakkörösök találkozója. És ugyan így, tőlünk független, sajnálatos egyéb okok miatt, az Új Művészetben Váraljai Anna megnyitó szövege is csak a kiállítás bezárása után látott napvilágot. Tehát ennek figyelemfelkeltő szerepe a látogatottság szempontjából nem érvényesülhetett.

Az alábbi linkre kattintva megnézhető a blog bejegyzésem, amely a teljes kiállítás bővített anyagát bemutatja, és olvasható benne Váraljai Anna megnyitószövege, amely az Új Művészet 2020-as január-február összevont számában jelent meg.

https://andraslaszloalfoldi.blogspot.com/2020/02/fischer-erno-1914-2002-angyalfoldi.html

A nemsokkal ezután ugyancsak Sinkó István által, a Ferencvárosi Pince Galériában rendezett Mester és Tanítvány kiállítás esetében is, ugyanezek hiányosságok elmondhatók. Sőt, itt még a megint csak tőlünk független - de ez esetben pozitív - lehetőségekkel sem éltünk megfelelően. Ugyanis, a helyi TV készített egy tizenöt perces riport műsort a kiállítás megnyitóról, amelynek további sorsával az én ismereteim szerint nem foglalkozott senki, és így nem is tudtuk megosztani és  eljuttatni annak a célzott közönségnek, akik esetleg jobban aktivizálhatók lettek volna a kiállítás látogatására, mint a kerületi lakósok. Én magam is csak most, a karantén idején láttam hozzá, hogy felkutassam az interneten ezt az anyagot, hogy legalább utólagos dokumentációként megőrizhessük.

Az alábbi linken elérhető és megnézhető a film.

https://www.youtube.com/watch?v=rIi1Qu3tcck

Mint fentebb írtam, ennek a két eseménynek a sikeressége mellett sem tudtuk, a benne rejlő teljes tartalmat kimeríteni, mert a kezdeti lendület után, kiengedtük a kezünkből a további lehetőségeket. És ez szinte az összes kiállítás és egyéb esemény esetében is nagyjából így valósult meg. Azt érzem a legnagyobb problémának, hogy csak alkalmanként veszünk nagy lendületeket, de a folyamatosság megteremtésére és fenntartására nem fordítunk kellő hangsúlyt. Ebből a szempontból visszatekintve az Alapítvány működésére, nézzünk meg pár további esetet, hogy alkalmanként mit mulasztottunk el, illetve esetenként miként lehetett volna továbblépni és továbbgondolni a már megkezdett munkát. Mind ezt azért teszem, hogy levonva a tanulságokat, a továbbiakban csak olyan feladatokat vállaljunk, amelyeket végig tudunk vinni, és az abból eredő következményekkel is tudunk élni. 

- 2005-ben Az Aulich Art Galériában, Kiscsinál Melinda által rendezett nagyszabású kiállítás, szinte az egyik legjobb alkalom lehetett volna, hogy az általam is ismeretlen helyekről összeszedett lappangó műveket adatokkal és fényképekkel legalább dokumentáljuk, és a művek további elérhetőségének lehetőségét megpróbáljuk biztosítani. Itt én is hibás voltam, mert ennek a kiállításnak a rendezésére nem hívtak meg, még segéd rendezőként, vagy tanácsadóként sem, és mi tagadást, ez egy kicsit sértett is. Elsősorban a család irányította ezt az eseményt, és ha jól emlékszem, Szigyártó Gyöngyi segédletével. Én csupán egy darab meghívót kaptam postán, mint valami külsős látogató, míg nem telefonálva Fischer Pétert kértem, hogy legalább adjanak még pár darabot, hogy a "Fáklyásoknak" (Budapesti Pedagógus Képzőművészeti Stúdió) tudjak adni. Erre ígéretet kaptam, és két nappal a kiállítás megnyitása előtt, Kiscsinál Melindától, a kiállítás kurátorától az Aulich Galériában személyesen átvehettem még tíz darab meghívót. Ilyen időtávlatból, már nem a személyes sértettség miatt említem fel ezt az eseményt ezzel a részletességgel, hanem azért, hogy az ebből eredő  további bonyodalmakat és következményeket elmesélhessem, mivel nagyon tanulságos történet.      

Mikor bementem a galériába a meghívókért, már a kiállítást rendezték, és mindjárt az első teremben találkoztam Kiscsinál Melindával. Éppen azzal voltak elfoglalva, hogy a bejárattal szembe, a fő helyre melyik képet tegyék. Köszöntem, bemutatkoztam és mondtam, hogy Fischer Péterrel történt megbeszélés szerint, jöttem a tíz meghívóért. Melinda kis türelmet kért, míg a kollégákkal eldöntik, hogy melyik kép kerül az említett helyre. Természetesen türelemmel vártam, és kértem, hogy addig körülnézhessek a szétrakott képek között. Itt már értek meglepetések, mert mint fentebb már említettem, olyan művek kerültek a szemem elé, amelyeket egyáltalán nem is ismertem, vagy csak diákról láttam addig. Melinda, miután eldöntötték, hogy a bejárattal szembe Fischer Ernő Honfoglalás című képét teszik, oda adta a meghívókat, és ezzel látszólag elintézettnek tekintettük az dolgot. Míg nem, kifelé menve, megkérdeztem, hogy tényleg komolyan gondolják-e, hogy az lesz a kiállításlátogatókat fogadó első kép, amellyel a néző találkozik? Azt a választ kaptam, hogy igen. Emlékeim szerint, tőlem szűk baráti körben megszokott módon, de ismeretlen helyen nem nagyon használt kifejezéssel élve illettem a képet, amelyet most enyhébben fogalmazok meg, és azt mondtam, hogy az egy rossz kép, nem oda illő. Ez megdöbbentette Kiscsinál Melindát, és megkérdezte, hogy milyen alapon mondom ilyen egyértelműen a lesújtó véleményemet? Beszédbe elegyedve, elmondtam kapcsolatomat Tanár úrral, és a kép keletkezésének történetét, amely kezdte oldani az indulatos véleményem által kiváltott feszültséget, és tovább beszélgetve most már én kérdeztem. De mielőtt megtudnánk, hogy mit kérdeztem, ide teszem a Honfoglalás című kép keletkezés történetének elérhetőségét, hogy ne csak Kiscsinál Melinda tudja, hogy miért tartom az életmű szempontjából elhibázottnak, rosszul megoldott alkotásnak ezt a képet.

https://andraslaszloalfoldi.blogspot.com/2014/02/fischer-erno-honfoglalas-cimu-kepenek.html


Kérdeztem, hogy honnan tudta összeszedni az ott látható anyagot, és milyen ismeretei voltak előtte Fischer Ernőről? Kiderült, hogy valamikor Tomonyák Gitta tanítványa volt, aki viszont Fischer tanítvány volt Szegeden. Gitta szerette Tanár urat, és ma is szereti munkásságát, valamint sokat tett azért, hogy a tanítványai körében, megszerettesse másokkal is. Nem akarok előre szaladni a bejegyzés végén felvázolásra kerülő jövőbeni elképzeléseimhez,  de már itt megemlítem Balogh Tibor festőművész nevét, aki szintén Gitta közvetítésével szerette meg Fischer Ernő képeit, és akit szeretnék majd megnyerni az életmű szellemi továbbgondolására is.

             Folytatva a történetet, Melinda látva, hogy milyen módon vagyok tájékozott az életművel kapcsolatban, megkért, hogy együtt tekintsük át a kirakott anyagot, és kérte egy-két esetben a tanácsomat. Az első és legfontosabb, valamint ehhez a történethez kapcsolódó az volt, amit mondani tudtam, hogy ne a Honfoglalás című képpel kezdjék a kiállítást, mert az egy rossz indítás és felütés a kiállítás elején. Ezt megfogadva el is került onnan ez a kép, és jobb híján, végül a hasonlóan nem éppen a legjobban sikerült, ma a szolnoki múzeumban levő Nagy Prága II. című Fischer kép került a helyére. Végül egy szép, és szakmailag is rangos kiállítás lett Kiscsinál Melinda rendezése, amely, mint már többször is kifejtettem, a mai napig kiemelkedő helyet foglal el az életmű bemutatása szempontjából. Olyan szempontból is a mai napig egyedülálló, Tanár úr halála után rendezett tíz posztumusz kiállítás között, hogy igazán ez reprezentálja Fischer Ernő szellemét és szemléletét, a kiállítás rendezéssel kapcsolatban. Ugyanis az volt a véleménye, hogy egy kiállításnak mindig kell valami újat tartalmaznia, és újat mondania. Mert nem volt híve annak, hogy újra és újra bemutassa azokat a képeket, amelyek a korábbi kiállításain már szerepeltek. Mindig törekedett arra, hogy minél több új alkotást tudjon egy-egy kiállításán felvonultatni. Ez, persze nem jelentette azt, hogy kis számban nem szerepeltek volna az előző tárlatokon már látott, úgynevezett tartó képek, vagy alap művek.  Azt tartotta fontosnak, hogy mindig a legújabb alkotások domináljanak, és azok határozzák meg a bemutató szellemi összképét, és a korábbi alkotások csak mint a folyamatosság jelzéseként legyenek jelen. Ezt a kiállítási ideát, egy lezárt életmű esetében nehéz megvalósítani, de megszüntetve megőrző módon nem lehetetlen megközelíteni. Elsősorban úgy, ahogy azt az Aulich Art Galériában láttuk, hogy minél több lappangó és régen látott, vagy eddig még nyilvánosan sosem látott képet vonultatunk fel, és ezzel hozzuk működésbe az ismert alkotásokat. Ez a nehezebb út, ezt csak Melinda oldotta meg az elmúlt tizennyolc évben. A másik lehetőség, amely Losoncon valósult meg a centenáriumi kiállításon. Szigyártó Gyöngyi kitartó, következetes, és szívós munkájával, sikerült  összeszedni az évtizedek óta a múzeumok raktárában porosodó, és így a nagyközönség elől elzárt műveket, amely a sokszor látott Fischer képek mellett, egészen új megvilágítást jelentett az életmű tekintetében. Ezzel nem akarom alábecsülni a megemlékező kiállítások fontosságát és szükségszerűségét, ahol újra és újra előszedjük a kéznél levő képeket, és letudjuk az adott eseményt, de azt be kell lássuk, hogy Tanár úr esetében, a mérce mindig magasabban volt. Az sem biztos, hogy ha sorra vesszük az életében megvalósult több mint negyven kiállítást, akkor ott is nem akadna, egy-pár kompromisszumokra épült bemutató, de a cél mindig más volt. Ebből következően 2022-re, vagy 2024-re, igyekezzünk újra magasra tenni a mércét, még ha az erőnkből és szűkös anyagi lehetőségeinkből egy-egy közepesre sikerült bemutató lesz is belőle.

Mielőtt lezárnám ezt a témát, azt még meg kell magyaráznom, hogy miért írtam az elején, hogy itt én is hibás voltam, és milyen módon hat ki a mai napig az akkori viselkedésem. Mert az illetlen módon tett megjegyzésem, ha valamilyen szinten a beszélgetés előrehaladtával oldotta is a kialakult feszültséget, a kiállításmegnyitón és az azt követő többszöri kiállítás látogatás és fényképezés alkalmával sem tudtunk közelebb kerülni egymáshoz. Így maradhatott el, az a valószínűsíthető termékeny együtt munkálkodás, amit közösen tehettünk volna a későbbiekben, a Fischer életmű feldolgozásáért. De még itt sincs igazán vége a történetnek, mert majd tíz évvel később, 2014-ben a centenáriumi évben visszaemlékezve erre a kiállításra és az itt elmondottakra, valamint Melindára, neki ajánlva írtam egy blog bejegyzést "Jakuchu kakasai és Fischer Ernő kakasa címmel". Mert időközben megtudtam Fischer Pétertől, hogy Jakuchu kakasa című kép megérdemelten Kiscsinál Melinda tulajdonába került. Ezt követően, ha nem is személyesen, az internet segítségével, a Facebook-on újra megkerestem, de azon kívül, hogy sokszor megnézi a Tanár úrról feltett anyagot, nem tartjuk a kapcsolatot. Pedig, bizonyára még ma is sok hasznos információt tudhatnánk meg tőle, a lappangó Fischer képek hollétéről, valamint az Aulich Art Galériának adományozott képekről, illetve az ott készült videókról is.

Az alábbi linkre kattintva, megnézhető és olvasható a "Jakuchu kakasai és Fischer Ernő kakasa" című blogbejegyzésem.    

 https://andraslaszloalfoldi.blogspot.com/2014/06/jakuchu-kakasai-es-fischer-erno-kakasa.html

- A 2009-ben rendezett nagy sikerű grafikai kiállítás és konferencia esetében is az a probléma, hogy teljes terjedelmében írásos formában nem dokumentáltuk az eseményt. Nagyon fontos, hogy a képi rögzítése megvan, de sajnos ennek a népszerűsítése és nyilvánosságra hozatala a mai napig nem történt meg. Az Alapítvány honlapján lehet, hogy részletek láthatók lennének belőle, de az én tapasztalatom szerint az ott feltüntetett linkek alapján nem nyithatók meg. De mielőtt a honlap problémáira és a videó felvételeken rögzített anyagokra térnék ki, maradok egyenlőre csak az írott anyagnál. És most megint visszatérek a bevezetőben említett két tavalyi esemény közül az angyalföldön rendezett grafikai kiállítás tovább gondolásának lehetőségére. Azt már felsoroltam, hogy a kiállítás nyitva tartásának több mint két hónapja alatt mit hagytunk ki, de most megpróbálok rávilágítani arra, hogy ez esetben milyen lehetőségeket látok a továbbiakban, az említett folyamatosság fenntartásának megvalósítása érdekében. Mert a szándékom nem az, hogy öncélúan kritizáljak és háborogjak - még ha első olvasatra úgy is tűnhet - hanem keresem azokat az utakat, hogy miként lehet a helyben járásból kibillenteni magunkat, és megújító ötletek valóra váltásával, minőségi előrelépéssel, tovább haladni az alapítványi munkában. Vagy ha az alapítvány kurátorai úgy érzik, hogy a maguk részéről mindent megtettek és nem tudnak erre több időt és energiát fordítani, akkor lehessen keresni olyanokat, akik esetleg erre tudnak vállalkozni. De az is könnyen előfordulhat, hogy ilyenekre nem akadunk, és akkor nyugodtan tudomásul vehetjük, hogy ennyire voltunk képesek, és megelégedve örülhetünk az eddig elért, és így sem elhanyagolható eredményeknek.
Konkrétan mire is gondolok az említett kiállítás szellemi életben tartásával kapcsolatban, azt most röviden felvázolom. Ha akarjuk, ha nem, úgy kell nézni a most kiállított anyagot, hogy az szerves folytatása volt a tíz évvel korábbi bemutatónak, egy, illetve két témára fókuszált kamara jellegű válogatásként. Mint a korábbi helyszín, ez is nagyon illett az adott helyhez, mivel Fischer Ernő alapította azt a szakkört még 1953-ban, amelyben huszonöt évig ott tanított is. Tehát itt is főleg a pedagógiai munkásságát reprezentálta a bemutatott anyag, méghozzá elég sajátos módon, amely megérdemelné a részletesebb metodikai kifejtést. Én annak idején, vázlatosan a kiállítás egy-egy egységét magyarázó szövegekben már felvetettem ezt, de azóta magam se jártam a végére. Ezért is örültem annak, hogy nem nekem, hanem a kuratórium elnökének, Sinkó Istvánnak az ötlete volt a kiállítás megrendezése, és a felvállalt feladat elvégzése. Figyelembe véve a közbejött sajnálatos egészségi problémákat, akkor a már felsorolt hiányosságokat leszámítva, megoldottuk a feladatot, csak éppen most sem merítettük ki, mint 2009-ben. Váraljai Anna személyében sikerült egy jó meglátású, az anyagra érzékenyen reagáló kiállítás megnyitót találni. Ez sokat segített és új hangot jelentett, az ismert Fischer életművet méltatók mellett. Sőt, nagyon lényeges pontot is érintett a cseh vonal megemlítésével, mivel eddig ezzel még senki sem foglalkozott. Arra is csak részben panaszkodhatunk és hivatkozhatunk, hogy a kiállítás bezárása után jelent meg az írás, mert így azért messze túlmutató lett az adott alkalmon való egyszeri személyes felolvasásnál. Akkor persze, ha venné valaki a fáradságot, és "házi feladatként"  reflektálna rá írásban, még akkor is, ha jelenleg nem kerülne publikálásra, de megőrződne az alapítvány archívumában, és így további beszélgetés tárgya maradhatna. Ezzel megkezdődhetne egy belső diskurzus, amely idővel kinőné az önkéntesen vállalt szorgalmi feladat jellegét, és más hozzászólásokkal kiegészítve lényegesen gazdagíthatná és mélyíthetné az életmű szellemi hagyatékát. De nem szeretném itt személyre szólóan kiosztani a házi feladatokat, ezért maradva a probléma általános felvetésénél, felteszem azt a kérdést, hogy mi a feladata az egyetemnek, az alapismeretek átadásán túl, ha nem az, hogy elmélyítse és motiválja hallgatóit a választott szak irányába? Költői kérdésnek tűnhet a mai bürokratikus oktatási rendszerben, de nem az. Ha az ötvenes évek végén és a hatvanas években lehetett úgy tanítani Szegeden, ahogy Fischer Ernő tette, akkor ma is megoldható lenne. Hogy csak egy példát említsek Tanár úr által motivált hallgatók közül, Alexander Tolnayt, aki 1962 és 1965 között ott tanult, és később nemzetközi karriert futott be. De az itthon maradottakkal és házon belüliekkel, azaz a szegediekkel folytathatnám a sort Tandi Lajossal, Szuromi Pállal (1942-2014) és Sinkó Istvánnal. De nagyjából ugyan ebből a korosztályból a pestiek közül említhetném Lajta Gábort, Véssey Gábort és Sipos Endrét is. Ők mind Fischer Ernő "köpönyege alól bújtak ki", és így, valamilyen módon érintettek lettek nem csak a pedagógiai, hanem a festészeti munkái által is.   
Már tíz évvel ezelőtti szegedi kiállításon is feszegettem ezt a kérdést, hogy miért nem lehet a diákok figyelmét célzottabban, egy-egy kutatási terület felé irányítani? Elvégre rajz-és művészettörténet tanszékről és szakról van szó, nem úgy mint régen, hogy a rajz mellé a földrajz és a matek tartozott. A végzett hallgatók nagy része bizonyára a pedagógiai nagyiparban fog megöregedni, de egy-egy kiemelkedő tanuló miért ne válhatna, akár másod diplomával, akár anélkül művészettörténészé és kutatóvá.? Mint ahogy arra is van példa, hogy a végén nem a rajzot fogja tanítani valaki, hanem festőként folytatja a pályáját, ha megfelelő indíttatást kap. Azért merem ezt teljesen kívülállóként újra megemlíteni, mert igaz nem a szegedi egyetemen tapasztaltam, hanem az egri főiskolán, amikor Kovács László (1944-2006) Munkácsy-díjas festőművész, 2000 és 2006 között tanszékvezető volt, hogy miként folyt ott az oktatás. Gondoljunk csak bele, hogy onnan indult Dr. Szeifert Judit művészettörténész és Király Gábor festőművész is. A tanári karban pedig a már az említett Kovács László mellett, Földi Péter, és Bukta Imre tanított. Nem hiszem, hogy e tekintetben Szegeden rosszabb lenne a helyzet, és ha lenne kellő szándék, akkor egy-két érdeklődőbb tanítványt, nem lehetne Tanár úr életműve felé fordítani.
Azért feszegetem ezt a kérdést ilyen hosszan, mert a jó szándékot és az időnkénti nekibuzdulást és lendületet senkitől sem vitatom el, mert ezek már hoztak szép eredményeket az alapítványi munkában, de ebben az írásban vezérfonalként felvetett folyamatosságot, mégiscsak hiányolom. Továbbra is a témánál maradva, és megértve Szigyártó Gyöngyi elképzelését és szándékát, ma már azt is sajnálom, hogy az Utánzástól a szimbolikus formaképzésig című könyv megmaradt példányait, minden feltétel és viszont elvárás nélkül juttatta a tanszékre. Milyen érdekes adalék lehetne az életmű szempontjából, ha a mai legfiatalabb generáció szemszögéből dokumentálva lenne, hogy miként látják Fischer Ernő életművét, az ajándékba kapott könyv alapján. Lehetett volna feltételhez kötni a könyv szétosztását úgy, hogy mindenkitől az elolvasás után egy A/4-es terjedelmű írásos visszajelzést kért volna az alapítvány. Mondom ezt azért is, mert 2014-ben, a centenáriumi évben egy hasonló jellegű próbálkozásom teljesen sikertelen volt, igaz akkor semmit sem tudtam viszonzásként felajánlani, mert akkor ezeket a kiadványokat még pénzért árultuk. A kérésem az volt, ötven általam ismert és Tanár úrhoz kötődő tanítványhoz, hogy írjanak egy rövid visszaemlékezést, ezzel is színesítve a centenáriumi év szellemi hozadékát. Mondanom se kell, összesen három választ kaptam. Talán, ha mind ezt egy ajándék könyv fejében kérem, akkor esetleg eredményesebb lett volna a próbálkozásom. Bár, annak a három személynek talán már nem sokat jelentett volna ez az ajándék, akik válaszként írtak Fischer Ernőről, mivel már olvasták a könyvet. Név szerint: Szigyártó Gyöngyi, T.Horváth Éva és Berkes András. Mellékletként újra olvasható a felkérő levél, amelynek a felét postán, másik felét email-ban küldtem.
Az oktatás és pedagógia témáját lezárandóan felhívom a figyelmet még Sipos Endre könyvére, amely ide tartozik, és összeköthetőnek tűnik Fischer Ernő, eddig még meg nem írt módszertanával, és mindkettő továbbgondolásával. Címe: A festészeti műelemzés alapkérdései - A vertikális műelemzés módszertana.



      És ha már a honlap problémája fentebb felvetődött, akkor itt térek ki annak a fontosságára, hogy ez egyáltalán létezik, és 2008-óta Szigyártó Gyöngyi jóvoltából van. De itt is a folyamatosság hiánya teszi alkalmatlanná a funkciójának betöltésére. A bejegyzések kisebb-nagyobb időközönként történtek meg, és öt éve teljesen leállt. Így az állandó frissítés hiányában csak utólagos, töredékes dokumentációs anyagnak tekinthető. A másik baj, hogy amíg működött, akkor sem volt összekapcsolva, vagy csak részben, olyan aktív kommunikációs felületekkel, amely a látogatottságot elősegíthette volna. Átnézve a teljes anyagot, én egyetlen hozzászólást, megjegyzést, vagy észrevételt sem találtam. Továbbá gond, hogy a hivatkozások egy része nem érhető el, mert vagy nem létezik már, vagy közvetlenül rákattintással nem nyílik meg, vagy annyira titkosított, hogy csak további műveletek elvégzése után megközelíthető, amire nagyon kevesen vállalkoznak.
Ezzel persze semmi újat nem mondtam, mert ismert tény, legalább is elsősorban a honlap kezelője Szigyártó Gyöngyi előtt, és azon kevesek számára, akik egyáltalán megpróbáltak tájékozódni általa és használni. Ezzel kapcsolatban minden felvetődő probléma érthető, mert szakértelem és anyagi forrás hiányában, nagyon nehezen megoldható feladat. Ezért érdemes lenne azon is gondolkodni, hogy miként lehetne ezt kibővíteni könnyebben kezelhető közösségi portálok irányába. Persze a folyamatosság és naprakész munka itt is elengedhetetlen ahhoz, hogy az ügy érdekében, működő fórum legyen. Hogy ennek a területnek az alaposabb átgondolására vállalkozni merek, az a tíz éves tapasztal bátorít fel, amelyet sok kínlódással és munkával, autodidakta módon, teljesen egyedül, minden külső segítség nélkül szereztem. Bár, lányom könyvtáros és informatikus szakot végzet az egyetemen, és azóta is ezen a területen dolgozik, nem sokat tudott segíteni, mert amit megmutatott és megmagyarázott, az látszólag terméketlen talajra hullott. Magamtól kellett rájönnöm a dolog logikájára, aztán lépésről-lépésre haladni a gyakorlatban és a megismerésben egyaránt. Amit nem így tudtam meg a számítógép és az internet működéséről, az mind használhatatlan tudásnak számít számomra. Mint minden, ez is örök tanulás, mivel nem lehet egyszer s mindenkorra megtanulni és letudni, mert ha nem tart lépést az ember nap mint nap a dolog működésével, akkor egy hét múlva már elfelejti és elfelejtik, és kiesett a rendszerből. Itt minden a posztmodern "működésesség" elvén működik. Elismerve és megtapasztalva gép minden előnyét és hasznosságát, ma sem hiszek, sőt egyre kevésbé hiszek az eszköz mindent megoldó és megváltó szerepében. Egy komplex rendszerben nagyon hatékony lehet, de önmagában csak játék és szórakozás.
           Ennek tudatában nem csak az alapítványi munkát értékelem át majd húsz év távlatából, hanem az e célra használt számítógépes tíz éves tapasztalatomat is. Főleg a facebook és a blog területén. 2009-ben, amikor ajándékba megkaptuk az általam nem akart és tőlem idegen első számítógépünket, csak nem tudtam megállni, hogy először ne Fischer Ernő neve alapján kezdtem volna információkat  keresni. Nem sokat találtam, talán két kezemen össze tudtam volna számolni, a találatok számát. Ez mindjárt jelentett valamiféle önigazolást is az eszköz iránti idegenkedésemmel kapcsolatban, de főleg csalódást, hogy Tanár úr itt is mennyire nincs jelen. Ma már, nagy valószínűséggel elsősorban nekem köszönhetően, mivel a megjelenő több száz, képekkel együtt több ezer Fischer hivatkozás és találat, ami megjelenik a képernyőn, az én nevemhez köthető. Ez egyrészt elégedettséggel tölt el, másrészt pedig újra gondolásra késztet a tekintetben, hogy így, meddig érdemes csinálni. Eddig olyan információs mennyiséget tettem nyilvánossá tanár úr munkásságából, amely ha csak megmarad a napi lájkolók örömére és kíváncsiságuk kielégítésére, értelmetlen vállalkozás folytatni. A nívósabb diskurzusra pedig nagyon keveseknek van érdeklődésük és idejük. Ez persze nagy valószínűséggel az én hibámból is ered, hogy nem tudom olyan érdekfeszítően tálalni az anyagot, hogy az átlag érdeklődőnél elmélyültebb más embereket is megtudjak nyerni vele.
           Sajnálom, hogy Szigyártó Gyöngyinek nem sikerült pályázaton pénzt szerezni, a honlap tovább fejlesztésére, de örülök annak, hogy nem adja fel, és saját erőforrásból próbálja megoldani a felmerült problémákat. Azt is köszönni lehet neki, hogy ezt elindította, és a már felsorolt hiányosságok mellett  2015-ig működtette. Azt én személy szerint teljes egészében megértem, hogy a centenáriumi év félig sikeres, de inkább sikertelennek mondható eredményei után, egy időre felfüggesztette tevékenységét a honlap gondozásával kapcsolatban. Ezt az önkéntesen magára vállalt feladatot leszámítva, viszont továbbra is teljes aktivitással dolgozott a későbbi események szervezésében. Közben, saját családi tárgyi és szellemi hagyatékát feldolgozva, félig-meddig ki is tanulta a muzeológusi feladatokat, amely az alapítványban is hasznosan kamatoztatható lehet. Annál is inkább, mivel Biczó Géza (1853-1907) festőművész, grafikus és rajztanár életműve, a maga korában nagyon hasonló módon alakult, mint Fischer Ernő esetében. De maradva az internetnél, bízom benne, hogy előbb-utóbb sikerül működőképes állapotba hozni az alapítványi honlapot, és az elképzelései szerint megteremteni a kapcsolatot az egyetem, az alapítvány és az általam írt blog között, hogy kölcsönös hivatkozásokkal a szakmabeliekkel is intenzívebbé váljék a Fischer életmű feldolgozása. Ez önmagában persze nem fogja megoldani a fentebb már említett komplexebb szintre emelését a munkának, mert azt a tapasztalatom szerint tudomásul kell venni, hogy ma már a populárisabb fórumok is nélkülözhetetlenek az ismeretek terjesztésében. Majd húsz évvel ezelőtt, még a Fischer Ernő Alapítvány létrehozásának előkészítése idején, épp Szigyártó Gyöngyi figyelmeztetett arra, hogy enélkül már nem megy az élet. Élesnek tűnő kritikám enyhítésére,  idézek egy részt 2002, december 2-án, hozzám írt leveléből, amelyben az alapítvány létrehozásának szervezéséről tájékoztat:

Most, tizennyolc év után, ha válaszolni lehetne egy levélre,  akkor azt írnám Gyöngyinek, hogy köszönöm megértő hozzáállását és figyelmeztetését arra, hogy bizonyos dolgokat érdemes tudomásul venni, akár tetszik akár nem, mert különben kimaradunk a világ körforgásából. Igaz, elég hosszú idő kellett nekem is, meg sok egyéb inspiráció, hogy rászánjam magam a számítógép adta lehetőségekkel való élésre, mert csak hét évvel később, 2009-ben jutottam az első számítógéphez. Majd megint évek kellettek, és a Fischer centenáriumi évre való pályázatok sikertelensége, hogy a nyilvános közösségi internetes fórumokon is megjelenjek. Először csak a szakmailag használatos fórumokon próbálkoztam, és főleg a Pinterest és a Pictify saatchi gallery felületeit használtam, Tanár úr munkásságának terjesztésére és megismertetésére, ahol elég élénk érdeklődést tudtam kiváltani, de főleg csak nemzetközi szinten. Ezáltal legalább arra visszaigazolást kaptam, hogy nem csak az én elfogult és elkötelezett szemléletem szerint érték Fischer Ernő festészete, hanem az a szakmai réteg is felfigyel rá, akik előítéletmentesen közelítenek hozzá. Hazai reakció alig volt. Féltem én is az ennél "hígabb" közösségi oldalakkal való barátkozástól, de tudomásul kellett vegyem, hogy "pokolra kell annak menni, aki dudás akar lenni", és így 2014-ben, a centenáriumi év sikerességének érdekében, rászántam magam az alámerülésre. Bár már 2011-ben beléptem a Facebook-ba, de alig használtam. A centenáriumi évben viszont nagyüzemet indítottam. Azt tudtam, hogy itt napi rendszerességgel jelen kell lenni ahhoz, hogy működjön a dolog, mert enélkül ez sem ér sokat. Ezért létrehoztam a "2014. Fischer Centenárium" csoportot, amelynek több mint kétszáz tagja van, és még ma is működik. Az első évben kizárólag csak Tanár úr életművével kapcsolatos tartalmakat osztottam meg, majd ezt követően a Budaörsi Műhely tagjainak munkái is felkerültek ide. Persze ahhoz, hogy ne csak napi információkat tudjak közölni, hanem tartalmat is, ahhoz a blogot is meg kellett csinálni. Így összekötve a kettőt, elég használhatónak tűnik az ismeretterjesztésre és a gyors információk megosztására, de szakmai munkára nekem nem sikerült használni. A mai napig, majd kétszáz blog bejegyzésre, összesen öt-hat hozzászólást és visszajelzést kaptam. Az viszont személyes beszélgetésekből kiderült, hogy szakmai körökben is elsősorban a blog bejegyzések alapján tájékozódnak az életműről. Hiába van egy honlapon sok kép és információ, az csak akkor jelenik meg közvetlenül a képernyőn a kereső motorok által, ha egyéb nyilvános megjelenései is vannak. A célzott referencia szolgáltatásra alkalmas önmagában is, de így nagyon kevesen használják, és egyáltalán nincs népszerűsítő funkciója. Az érdeklődés felkeltésére elengedhetetlen a gyors képi figyelemfelkeltés, hogy valaki tovább érdeklődjön, és vegye azt a fáradságot, hogy egy honlapot elkezdjen tanulmányozni és használni. Itt, csak arra akarom felhívni a figyelmet, hogy nézetem szerint önmagában nem működik egyedül, ha nincs összekötve más információs rendszerekkel. Ezért azzal zárom rendhagyó levelem és válaszom, hogy "akceptálom" Gyöngyi álláspontját, és tudomásul veszem idegenkedését az internetes közösségi fórumoktól, de szívesen megosztom eddig szerzett tapasztalataimat, és továbbra is vállalom az életmű megismertetését ezeken a fórumokon.

Nagy adósságnak és felelőtlenségnek tartom azt is, hogy a 2015-ben váratlan lehetőségként jött Ég és Föld között címen rendezett konferenciát, nem vittük tovább. Ez megint az a tipikus eset, amely jellemző az alapítványi munkára és működésre, hogy egy-egy akcióra össze szedi magát a társaság, és látszólag lehetetlennek tűnő feladatokat is képes megoldani, de aztán kifújt, és a további lehetőségeivel nem tud élni. Nem arról van szó, hogy nem tudok örülni a megvalósult és elért eredményeknek, hanem arról, hogy engem mindig továbbgondolásra és tovább dolgozásra inspirálnak ezek az események, és sajnálom, a ki nem használt lehetőségeket.
Most újra nézve és hallgatva az előadásokat, csak rögtönözve megemlítek pár olyan mozzanatot, amely megérdemelte volna a konferencia után a mélyebb tanulmányozást, és a Fischer életművel való szorosabb összekötést, és kifejtést.

 - Dr. Thiel Katalin előadásából a Hamvas Béla szellemiségének, Fischerben is meglévő hasonlóságok alátámasztására és dokumentálására, feldolgozni a magnókazettákon lévő, ezzel kapcsolatos beszélgetéseket. A kilencvenes évek első felében, amikor kezdtek megjelenni a Hamvas szövegek, több alkalommal hosszan beszélgettünk erről. Tanár urat, ugyan úgy, ahogy a Heidegger írásaiból (belevetettség, benne-lét stb.), Hamvaséból is a kiemelt fogalmak (éberség, realizálás, stb.) körüljárásra inspirálták, és a maga módján igyekezett átfordítani a festészet és a képzőművészet területére, hogy az a gyakorlatban is használható, és érthető legyen.

- Dr. Nátyi Róbert Valóság és transzparencia című előadásából, főleg az általa is megemlített, és hiányolt Ország Lili és Fischer munkássága között fellehető hasonlóságok és párhuzamok feltárását sürgette. Amelynek különös aktualitást adott volna a 2013-ban Debrecenben és 2017-ben a Magyar Nemzeti Galériában megrendezett Ország Lili kiállítás. De én még annak ellenére, hogy a minőséget leszámítva, munkásságukban kevés hasonlóság van,  ide sorolnám Bálint Endrét is. Mivel azonos évben születtek, 1914-ben, és így 2014-ben a centenáriumi év is egybe esett, valamint előtte és utána a két Ország Lili kiállítás, mindenképpen olyan lehetőség lett volna bizonyos párhuzamok felmutatására és összekötésére, amely a Fischer életműnek előnyére szolgálhatott volna. Én megpróbáltam ezt a facebook-on 2016-ban Ország Lili, Román kori Krisztus és Fischer Ernő, Ikonosztáz című képeiknek összehasonlításával. Az Alapítvány részéről senki sem reagált erre, de egyébként elég nagy érdeklődést váltott ki. Hozzá szólt többek között S. Nagy Katalin, Kováts Albert, Erdei János, Erik Lux és mások. 69 megnézettség, 27 hozzászólás és 21 megosztás, az alábbi linken elérhető.

https://andraslaszloalfoldi.blogspot.com/2020/05/orszag-lili-es-fischer-erno-egy-egy.html


 - Kontsek Ildikó előadása pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy még soha, senki sem értelmezte Tanár úr festészetét a keresztény ikonológia és ikonográfia felől. Ezért, a szinopszison túl, legalább az előadásának írt változatát elérhetővé kellett volna tenni, hogy akár Ő, vagy valaki más, kedvet kapjon enne részletesebb kifejtésére.

- Sipos Endre, az egyedüli közöttünk, aki ez esetben példamutatóan tovább vitte az előadásában felvetett témát, és 2018-ban, A festészeti műelemzés alapkérdései - A vertikális műelemzés módszertana címmel, több mint háromszáz oldalas könyvben kifejtette gondolatait. Ez annyiban is szorosan hozzátartozik Fischer Ernő munkásságához, hogy ha nem is azonos Tanár úr által használt pedagógiai metodikával, mégiscsak az Ő szelleméből táplálkozott és nőtt ki. A mi hiányosságunk, és felelősségünk, hogy azóta sem teremtettünk alkalmat a kuratórium által, ennek értékelésére.

- Saját előadásomat a blogon elérhetővé és nyilvánossá tettem, de nem valószínű, hogy sokan olvasták volna, legalább is a hozzászólások hiányából erre következtetek. Azért hiányolom ezt, mert mondhatnám Karinthy szavával,  hogy "Tanár úr kérem, én készültem.", de nem úgy, mint a rossz tanuló, hanem inkább úgy mint a stréberek strébere, túlléptem a keretet, és az ötvenperces előadás helyett kétórásat készítettem. 12 oldal írott szöveg és ugyanennyi kép. Ezért az előadáson, kötetlen előadás formájában, csak részleteket idéztem belőle, aminek utólag is vissza nézve, az alapfogalmak tisztázása nélkül, hiányos az értelme.

Azt hiszem sorolhatnánk, hogy hányféle irányba lehetett volna lépni még, de mi azóta is egy helyben állunk e tekintetben. Tudom, hogy a szövegek átdolgozása, és kiadásra alkalmassá tétele, mindenki részéről, további munkát jelentett volna, de mivel itt még a honorárium hiányára sem panaszkodhatunk, ez sajnálatos tény, hogy a mai napig nem történt meg. Ha most, forrás hiányában,  nyomtatott módon nem is kínálkozik alkalom a megjelentetésre, legalább online formátumban elérhetővé kellett volna tenni. Mikor szóba hozom kollégák előtt, sokan kérdezik, hogy hol érhető el,  sajnos azt kell mondjam, hogy sehol. Lehet, hogy ezek csak udvarias rákérdezések és érdeklődések, de ha alkalmanként legalább egy-két embert meglehetne érinteni vele, már előrébb jutnák az Alapítvány céljainak elérésében. De a meglévő kiadványok hozzáférhetősége is problémás, mert megértve a család, az Alapítvány és a Tankönyv kiadó anyagi érdekeit, sajnálom mégis, hogy 2014-ben nem tették lehetővé, hogy az interneten, a blogon keresztül nyilvánossá tegyem. Ez olyan szakmai problémák elé állított, és nagyban nehezítette a megértést, hogy úgy kellett nekem és a blog olvasóinak fejest ugrani a mély vízbe, hogy az életmű alapismerete nélkül próbáltam elmagyarázni, egészen egyedi, eddig ismeretlen alkotói és módszertani megoldásokat. Először tudomásul véve a jogos kéréseket, hogy tartózkodjak ezek közreadásától, megpróbáltam a szerzői jog megsértése nélkül, idézetek és részletek közreadása formájában megoldani ezt a problémát, hogy egyáltalán komolyan tudjam venni az Alapítvány alapszabályában meghatározott feladatokat.

Ha véletlenül lesz majd olyan a címzettek közül, akinek lesz türelme ezt a hosszú szöveget végig olvasni, és netalán még olyan is, aki a hivatkozásokat is megnyitja és elolvassa, akkor már találkozhatott az előző bejegyzés elején ezzel a szöveggel, ami az alábbi linken megnyitható, önálló blog bejegyzésben is megjelent. Ugyan is, a Honfoglalás kép keletkezés történetének leírásában részletesebben is kitérek a könyvek visszavonásából adódó gondokra.

https://www.blogger.com/blog/post/edit/494942373152119947/2733483459043654602


Ebben az az érdekes, hogy saját magunk támasztottunk és támasztunk még ma is, akadályokat az életmű ismerté tétele elé, ahelyett, hogy a kitűzött cél felé haladnánk. Ez az esemény 2014. február 11-én történt, épp a tizenegyedik bejegyzés után, alig egy hónap elteltével, hogy megkezdtem az életmű feldolgozás blogon történő megjelentetést. Szuromi Pál kismonográfiájának kritikai észrevételeivel kezdtem, azzal a szándékkal, hogy elsősorban a tárgyi tévedésekre felhívjam a figyelmet, hogy a későbbi feldolgozásokba ne sokszorozódjon meg a hiba, mint téves információ. Ezt a könyvek és katalógusok visszavonása miatt nem tudtam folytatni, és a mai napig ezt az alapvető feladatot, sajnos senki sem végezte el. Pedig a többi kiadványban is van sok tárgyi tévedés és kiigazításra szoruló információ, és akkor még nem is beszéltem a néhol fellelhető tartalmi ellentmondásokról.

Maradva egyenlőre a gyakorlatias megközelítésnél, számomra sok tanulsággal szolgál ez az eset, mert a jövőbe nézve egyszerre álom és valóság ütközik majd újra, ha valaha netán megtudnánk jelentetni egy monográfiát, vagy legalább az életművet átfogó módon bemutató reprezentatív albumot. Későn jött ajándék lenne ez nekünk, akik még a könyvek világában nőttünk fel és szocializálódtunk. És nem sokat jelentene ez az utánunk jövőknek, akik már a számítógépes információs világba születtek. Ezért érdemes átgondolni újra, még a belátható rövidtávú célok kitűzésénél is, hogy mit, miért és hogyan érdemes csinálni és megjelentetni. Vonatkozhat ezt 2022-re, főleg a könnyeben megvalósítható vetíthető anyagra vonatkozóan, és a könyv formátum estében, inkább 2024-re. Mert ha magunknak akarunk emléket állítani, akkor őrző módon, tartanunk kell magunkat a hagyományos módszerekhez, ha viszont az eredetileg kitűzött céljaink felé szeretnénk közelíteni, és abból valamit még megvalósítani, akkor a jövő felé kell tekinteni. Ez pedig nem a páncélszekrényekben őrzött, és múzeumokban porosodó tárgyi emlékek terepe lesz, hanem a szellemi információ gyors és hatékony áramlása, amely a fény sebességével bejárhatja a világot, a Fokföldtől  az Északi sarkig, New Yorktól Tokióig, majd vissza, Tokiótól New Yorkig. Ezen az úton pedig a múzeumokban kiakasztott képek, és könyv már nehézkes csomag. Persze, továbbra is nélkülözhetetlen, de egészen más funkcióval, mint ahogy azt mi eddig gondoltuk, és a gyakorlatban megvalósítottuk. Talán épp azáltal lesz ára, hogy előtte "szétszórjuk" a világban, promóciós cikknek tekintjük, és ezáltal ismertségre tesz szert, amely vonzóvá teheti magát a tárgyit is. Persze ez a megközelítés nem zárja ki azt, hogy lehet az út más is. Akár olyan eddig még sosem látott mű vagy találmány esetében, vagy a hagyomány aktuális és újszerű megközelítésével, amely szellemileg  újra mozgásba hozza és feltölti a tárgyi valóságot. Ez is igényli a reklámot, csak fordított módon. Az első esetben a tárgy "szelleme" jut szóhoz, a másodikban a "szellem" tárgyiasul. De mivel mi nem vagyunk művészek, és feltalálók, ezért az utóbbi lehetőség az Alapítvány részéről ki van zárva.

Gondoljunk csak bele, mi anyagi bevételek származtak eddig a szóban forgó négy kiadványból. Szuromi Pál könyve még az előző rendszer anyagilag agyon dotált könyvkiadásában született, és a bolti ára töredéke volt az előállítási árnak. Tehát látszólag teljes ráfizetésnek tűnik, persze hacsak az anyagi oldalát nézzük a dolognak. Viszont ha a lényegére koncentrálunk, ami a szellemi tartalma, akkor óriási hasznot hozott az életmű megismertetése tekintetében. Még úgy is, hogy abban a két-vagy három blogbejegyzésben, amelyben elkezdtem újraolvasni a könyvet, és filológiai pontossággal igyekeztem feltárni azokat a hibákat, amelyek a figyelmes olvasónak már az első olvasat esetében is fel kellett hogy tűnjön, a könyv visszavonása miatt nem tudtam folytatni. De úgy látszik kevés elmélyült, odafigyelő olvasója akadt a könyvnek az elmúlt harminc évben, mert annak idején a könyvről szóló egyik recenzió sem  - ha egyáltalán volt ilyen - nem kifogásolta és keltette fel a figyelmet, akár a pozitívumokra vagy a hibákra vonatkozóan is. De azóta se vetődött föl, hogy bizony vannak benne hibák és pontatlanságok. Ezt sem azért hozom fel újra és újra, hogy mindenáron okoskodni akarok, hanem azért, mert mint az életművet bemutató első, és a mai napig nem meghaladott forrásműként szerepel a szakirodalomban. Lassan a másik ilyen jellegű munka, az általam apránként írt blogbejegyzésekből összerakható Fischer kép, amely a Pali által írt könyv összekapcsolása nélkül nehezen érthető, és a sok tisztázatlan félreértés miatt, csak tovább halmozza az életműben az ellentmondásokat.



Az utánzástól a szimbolikus formaképzésig című könyv már az új rendszerben, de még igencsak a régi rendszerből átmentett módon, állami forrásból valósult meg, csak másként nevesített formában. A Nemzeti Tankönyvkiadó saját vállalatán belül, pályázati pénzből adta ki, de a piacát és remélt hasznát, már részben privatizálta. 1997-ben megjelent könyvet, annak idején egyetlen helyen forgalmazták, a Múzeum körúti Pedagógus Könyvesboltban. Az ötszáz kinyomtatott könyvből, mindössze ötven példányban. A boltvezető szerint és saját tapasztalatom is azt igazolta, hogy egy-két héten belül elfogyott, és több nem is került az üzletbe. Hiába küldtem oda a könyv után érdeklődőket, nem kaptak már. Először érthetetlen volt, hogy miért nem, míg nem kiderült, hogy a nehézkes eladhatóságra hivatkozva, Tanár urat is kérték, hogy támogassa a kiadványt. Fischer Ernő ezt meg is tette és az ismereteim szerin egy millió forinttal hozzá is járult. Ennek a pénznek a tisztára mosása érdekében, megint csak létrehoztak egy alapítványt, vagy már egy meglévőbe tették, amely arra volt hivatott, hogy az iskolákba és könyvtárakba ingyen juttassa  el a könyvet. Lényegében, Tanár úrral megvásároltatták az üzletbe nem került példányokat. Hogy mennyi került ebből oda, azt épp Szigyártó Gyöngyi tudná kiszámolni, mert tizenöt év elteltével, az azóta rakatáron ott porosodó példányokat, az Alapítvány nevében Ő vette át. Emlékeim szerint több száz darabról van szó. De itt sincs vége a könyvel való üzletelésnek, mert közben az is ismerté vált, hogy D. Kovács Júlia férje, készítette Fischer Ernőről egy háromrészes portré filmet, amelyet ők forgalmaztak, és minden megvásárolt film mellé egy Utánzástól a szimbolikus formaképzésig című ajándék könyvet adtak. Arról már fentebb szóltam, hogy ezt követően mi módon kerültek szegedre a megmaradt példányok. Tehát meglátásom szerint ez sem volt nagy üzlet, és az internetről való levétel, a szellemi tartalmát is az eladhatatlan könyvekbe zárta. Recenzió, kritikai visszhang és olvasás nélkül, kihasználatlanul, holt tőke maradt.

A 2002-es Vigadó Galériában megrendezett kiállításhoz készült katalógushoz, én írtam a pályázatot az NKA-nak Tanár úr nevében, Feledy Balázs ajánlásával. Ha jól emlékszem, hatszáz ezer forint támogatást kapott, és az adminisztrációs bonyolítást, valamint a kiegészítő költségeket, Fischer Péter KFT-je vállalta. De furcsa módon, Szuromi Pál és én is bizonyos értelemben szponzorrá váltunk, mert ha pénzt nem is adtunk hozzá, rengeteget dolgoztunk rajta. Pali honorárium nélkül írta a bevezető szöveget, és ketten ugyancsak szívességből szerkesztettük a kiadványt. A fotókat Dömötőr Mihály készítette nagyon jó minőségben, csak zömmel éppen nem azt, ami végül a katalógusba került. Ugyan is Tanár úr nem akarta fiát, Pétert a képek kiválogatásával terhelni, és így a fotózás napján, amikor Dömötör Mihály feljött Szegedről, nem volt előkészítve az anyag. Ezért főleg azokról a művekről készült felvétel, amelyek a lakásban éppen a falakon ki voltak akasztva, valamint nagyrészt egy mappából előkerülő félkész, vagy alig elkezdett munkákról. Mivel ezek nem voltak alkalmasak a katalógusba, ezért végül kétharmad részben az én diáim kerültek bele.

A 2012-es katalógus egy részét az Alapítvány, nagyrészt pedig Szigyártó Gyöngyi finanszírozta. Ezért teljesen jogos volt a kérése, hogy vegyem le az internetről a közlést, mert ezzel rontom a katalógusok eladási lehetőségét. Az más kérdés, hogy így sem volt nagy érdeklődés iránta, és nagyon keveset lehetett értékesíteni belőle, legalább is ahhoz, hogy megtérüljön az előállítás költsége.

Tehát a megélt tapasztalatot figyelembe véve, a továbbiakban azt javaslom, ne akarjunk egyszerre két bőrt lehúzni az árúról, mert rosszul járunk vele. Vegyük tudomásul, hogy ma már nagyon kevesen vásárolnak katalógusokat, és ha az nem kerül online térbe, alig látja valaki.

De most sem azért siránkozom, hogy ez így történt,  mert ezen már túl vagyunk. Viszont  van még egy út előttünk, amit be kell járjunk. És, hogy ne tévelyegjünk saját hibáink között, ezért érdemes néha, nem csak az elért eredményekre és a szép emlékekre visszanézni, hanem a hibáinkat felismerve, kritikus szemmel is látni a múltat. Nem csupán másokat hibáztatok itt, hanem magamat is felelősnek érzem a történtekért. Mert bizonyára sok mindent rosszul csináltam én is, de ami még kijavítható, azt érdemes megtenni. Ezért, a jövőbe nézve, a célokat másképp kell látnunk, legalább is a magam korosztályának. Véges a létünk, de végtelen a feladat, és ezt tudomásul véve, más is. Látva a javítandókat, rövid távon tudunk még valamit korrigálni, de hosszabb távra már az utódokban kell gondolkodni. Nekik viszont a célokat és módszereket, maguknak kell kitűzni. Nekünk csak az marat, hogy a tapasztalatainkat megosszuk, és átadjuk azt, amit eddig megőriztünk.