2025. november 24., hétfő
Szilágyi Ákos: Megmutatkozás és látszat - T. Horváth Éva festészete
2023. február 16., csütörtök
%20m%C3%A1solata.jpg)
Egészen kivételes pillanat, hogy egy alkotói élet műve − és maga ez az élet is, mint mű − a maga egészében, tehát egészként mutatkozhasson meg, és mint egész válhasson szemlélhetővé. Ilyen kivételes pillanat részese lehet most az, aki ezt a T.Horváth Éva fél évszázadot átölelő életművét egyetlen könyvtekercsként kiterítő monografikus munkát − S.Nagy Katalin átfogó életmű-bemutatását és életmű-értelmezését – kezébe véve, kész átadni magát a benne megmutatkozó egész szemlélésének.
1 A szöveg az S.Nagy Katalin: T.Horváth Éva című monográfiájának bemutatóján, 2016. május 18-án, az Írók Boltjában elhangzott bevezető teljes változata. A bemutatóról lásd: https://www.youtube.com/watch?v=h9jr-VkliiI
A képzőművészetben az életmű egészében, egészként való megmutatkozásának különös nehézsége magának e művészetnek a természetéből fakad. Az alkotó élete során elajándékozott, megvásárolt, szanaszét vándorolt műtárgyak egyszerisége, ismételhetetlen egyedisége azt is magában foglalja, hogy rendkívül nehéz, szinte lehetetlen – akárcsak egy kiállítás rövid idejére − egy helyen összegyűjteni, megmutatni őket és így az életműnek mint egésznek mindig csak egy részlete villanhat fel a kiállító termekben, magángyűjteményekben, lakások falán, a kézbe vehető képekben, mű-tárgyakban, kiállítási katalógusokban. Lehetetlen egy helyen, egyetlen térben összegyűjteni és egyszerre megmutatni, pontosabban hozzáférhetővé tenni. De az összes mű hozzáférhetőségének biztosítása csak mennyiségi és technikai értelemben vett megmutatkozás. Csak előfeltétele az egészként való megmutatkozásnak, ami nem az időben egymást követő művek valaminő leltárba vételét jelenti, hanem létrejövésük és
2
együtt-létezésük eleven szellemi összefüggésének feltárulását, az egyes művek belső vonatkozási rendszerének megmutatkozását. Erre kerül sor a T. Hováth Éva életművéről szóló monográfiában, amely már az életművet konceptuálisan keretező cím hiányával is világosan jelzi, hogy a kiváló művészettörténész, S. Nagy Katalin nem saját értelmezői konceptusának fogalmi hálójával akarja beteríteni az egészet, hanem − mintegy szellemileg belehelyezkedve az életműbe − igyekszik lehetővé teszi, hogy az maga tárja fel magát egészként, úgy vegye birtokba szellemileg, olyan nézőpontból „pillanthassa meg” önmagát, ahogyan belülről, az egyes alkotások és alkotói időszakok nézőpontjából soha nem látható.
Van azonban a megmutatkozásnak egy másik, egy általánosabb nehézsége is, ami már korunk minden művészetére áll, és a „későmodernnek” nevezett társadalom természetéből fakad, hogy ugyanis a megmutatkozás összekeveredik a látszással, hogy a látszást azonosnak tekintik a megmutatkozással, sőt, a látszás a megmutatkozás helyére lép, jóllehet, a látszásban nem mutatkozik meg semmi – még a semmi sem!
3
A megmutatkozás − a lét látszása: az igazság mint az elrejtettségéből előlépő lét, ahogyan azt Martin Heidegger tanítja A műalkotás eredetében a görög alétheia szó szemléletes létontológiai aktualizálásával. A látszás ezzel szemben az igazság színében tetszelgő nem-igazság: a létfeledés, a léthazugság, a megtévesztés és csalás, az önmegtévesztést és öncsalást is beleértve. A megmutatkozást − tehát az igazságot − ellehetetlenítő mediatizált piaci tömegkultúrában az az erős, de éppannyira hazug látszat keletkezik, hogy csak az létezik, ami látszik, ami nem látszik, nem létezik. Elég látszanod, létezned tulajdonképpen nem is kell. Mennyi minden, mennyi mindenki látszik a simulacrumok vakító tükörlabirintusában, hacsak egyetlen percre is, holott nem illeti meg semmiféle igazság, holott puszta kép csupán, holott látszik csupán, de nem létezik.
Látszani – vagyis képbe kerülni – rendkívül könnyű: megmutatkozni – vagyis kikerülni e látszatvilágból, nem lenni képben, széttörni a látszatokat, kitartani a totális látszatvilággal szemben az igazság mellett − végtelenül nehéz. Nemcsak abban az értelemben nehéz, hogy a megmutatkozás a látszatok világában nem látszik vagy elnyelik a látszatok, hogy a látszat egyetemes csábításának a legnagyobb alkotók is ki vannak téve, hogy az igazságot is a látszat csomagolópapírjában hozzák forgalomba, különben a puszta látszat és a mindenáron látszani akarás uralta világban a kutya sem venné észre. Kérdés persze, hogy a látszat édes ostyájában, megmaradhat-e szemernyi is az igazságból.
4
A látszat – noha ezzel áltat és talán ez a legveszedelmesebb látszat – nem teremt létezést. Minél inkább csak látszik valaki, annál kevésbé létezik. A nagyformátumú alkotó – a nagy tudós, a nagy államférfi, a nagy művész – látszatát, a tudomány, a művészet, a vallás látszatát soha nem volt még könnyebb létrehozni, mint manapság. A művészet nem látszó igazigazságához, a léthez ezzel szemben csak gyötrelmes út vezet. Máskülönben nincsen valóságos létezés, hiteles egzisztencia, nem lehetséges igaz művészet, máskülönben csak látszólagos létezés van és pszeudo-művészet lehetséges, amit kellőképpen mutat a globális méretekben termelt giccs világuralma. Persze, a látszat – a valóságos jelenlétet és igaz megmutatkozást, a valóságos teljesítményt helyettesítő látszat – bódító tudata nemcsak a létezés hiányáért kárpótol, hanem a piaci megjelenés és haszonszerzés eszköze is, mivel igen kelendő valami: minél megnyerőbb valaminek a látszata, annál többen akarják látni, megvásárolni, birtokolni. A látszatok világát az árupiac generálja, ahogyan a
5
siker, a győzelem látszata is merőben piaci: az a látszat győz, amelyet egységnyi idő alatt a legtöbben vesznek meg, vagy amelyért a legnagyobb árat hajlandók kifizetni. A látszat világa – a világ mint szimulakrum − a lehető legközvetlenebbül a pénz világához kapcsolódik, amely hiszen maga is látszat. A pénz látszatánál erősebb látszat nem létezik ma, ez a látszat uralkodott és uralkodik mindmáig az egész modern világon. A látszat hatalma az emberi világban mindig is erősebb volt az igazság hatalmánál. Az igazság – akár vallási, akár filozófiai vagy erkölcsi köntösben mutatkozott is meg – mindig gyengébbnek bizonyult a hazugságnál. A látszat már pusztán azzal megnyerőbbnek és népszerűbbnek bizonyult, hogy győzelemmel, sikerrel kecsegtetett, míg az igazság mindenféle győzelmet és sikert látszatként foszlatott szét. Az igazság menekült a győztesek és sikeresek táborából, az igazság a vesztesek, a gyengék oldalán állt, éspedig nem valamilyen morális megfontolásból, hanem egyedül azért, mert a győzteseknek és a sikereseknek ezen a világon nem lehet igazuk.
6
Látszólag elkanyarodtam tárgyamtól – T. Horváth Éva életműve megmutatkozásától a róla szóló monográfiában – valójában éppen ez a kitérő segíthet közelebb kerülni hozzá, az életmű egészét átható igazságkereső pátoszhoz – a művészi formában rejlő pátoszához! − , amely semmibe veszi a puszta látszat világát, és minden egyes műben a megmutatkozás, az esztétikailag megmutatkozó igazság mellett kötelezi el magát. Nem látszani akar, nem a külső sikerességet hajszolja, hanem lenni akar és lenni mer, élete és művészete egész értelmét a megmutatkozásban ismerve fel.
7
De hiszen – rezervátum, múzeum, skanzen − épp a látszatok világához tartoznak, és − egyebek mellett − azt a látszatot hivatottak kelteni, hogy van még helye a világban az igazságnak, a művészetnek, a szellemnek, bár ha persze már csak a holt múlt, letűnt korok, gondosan védett-őrzött-tárolt emlékeként. Ilyen körülmények között a művészet, az igazság, a szellem számára csak a kivonulás marad: az igazság kivonulása a bálványok
8
földjéről. A modern művészet szinte egész története a kivonulások
– a látszatok hazug világából kivonulások − történeteként beszélhető el: kivonulásként a győztesek akadémiáiból, a
diadalmaskodók államművészetéből, a sikeresek piacáról, kivonulásként az igazság éltető sivatagába, hogy itt, ezen a helyen alapítsanak másik világot, létező és igaz világot. Mert „egy hazug világból – mint Kafka írja − a hazugságot még az ellentétével sem irthatjuk ki; csak úgy, ha egy igaz világra váltjuk.” Azt gondolom, és látom, tapasztalom is, hogy minden igaz műalkotás, minden igaz könyv, kép-mű, színházi előadás, mozifilm, zenemű ezt teszi. Ezért válik minden igaz mű elkerülhetetlenül kivonulássá: az igazság kivonulásává a hazug és magát mindegyre újabb és újabb hazugságokkal tetéző világból.
Kivonulás ez a könyv, ez az életmű és alkotói élet is. Kivonulás, mert minden egyes alkotása: a megmutatkozás helye. Az egészként és igazságként megmutatkozás helye ugyanis nem itt van. A látszás világában nincs megmutatkozás. Megmutatkozni csak az igazság mutatkozhat meg. A látszás világában tehát a
9
műalkotás – lévén igazság − nem mutatkozhat meg, mivel csak lenni képes, látszani nem.
Kétféle ember van: az egyik magát töri át a világon − a dolgokon és körülményeken −, hogy én-jét mint igazságot érvényre juttassa. De mivel olyan igazság, hogy „én” − nincsen, az áttörés merő látszattá válik. Csak akaródzás, erőlködés és erőszakoskodás lesz belőle, az ilyen látszólagos áttörés összes romboló anyagi és vigasztalan erkölcsi következményével: a világból kő kövön nem marad. Fiat Ego, pereat mundus!
A másikfajta ember olyanná próbál válni, hogy az igazság áttörhessen rajta. Ehhez azonban Én-jét kell széttörnie, ami nem erőszakot, hanem csak leválást, lemondást jelent, szabadulást az Egó fogságból: az igazi én, személyen-túli önmaga megtalálását. A művészetben, ha az a lét megmutatkozása, mindig ez történik, függetlenül attól, hogy ezt a személyen-túli intezitást, kitágulást képes-e valaki mindennapi életében is fenntartani, vagy sem. Akár eleve médiumnak, közvetítőnek születik egy művész, akár nem, az alkotási folyamatban mindenképp azzá kell válnia, hogy a látszat szétoszoljon, és a benne magában rejlő, de személyen-túli igazság feltárulhasson alkotásában. Ami azonban látszani akar, és csak
10
látszani tud, az a műről leváló alkotói szubjektivitás, az Én, vagyis a nemlét. Minél tökéletesebb a mű annál inkább leválik a névről, a személyiségről. „A szépség és igazság valódi otthona – mondja egy helyen Simone Weil − a névtelen és személytelen dolgok birodalma. (...) Szépség és igazság mindig személytelen. (...) A tökéletesség személytelen.”
2025. november 22., szombat
Ki vagyok én? - T. Horváth Éva önéletrajza
%20m%C3%A1solata.JPG)
.jpg)
Eléggé rejtőzködő módon kezdődött T. Horváth Éva 2025. november 6-án nyíló kiállítása Budapesten az Újlipótvárosi Klub-Galériában. Már hetekkel korábban az internet különböző fórumain - facebook, blog, instagram stb. - látható volt a kiállításra egy reprezentatív katalógus készülése, annak részletei, egyes oda szánt alkotás idő előtti bemutatása, de sokkal többet nem lehetett tudni. Mígnem eljött az ideje a kiállítás meghívójának küldésére, annyi kiderült, hogy lesz kiállítás, hol és mikor, ki nyitja meg, ki rendezi és egy egyszerű de nem sokat mondó kiállítás cím: T. Horváth Éva - 2025. Aztán a megnyitó előtt napokkal korábban, fokozatosan feltárult a katalógus címoldala, majd a hátsó borítója, az előszóból kiemelt és idézett rövid részlettel. A következő nap kinyílik a katalógus és jobb oldalon ott látjuk az alkotó portréját, nevét, a kiállítás helyét és időpontját, most már nem csak a 2025-ös tömör dátummal, - mint a címoldalon - hanem annak hónapra és napra megadott pontosságával. Persze ennyi információnk részletekből összerakva eddig is volt a kiállításról, ezért sok újat itt sem kaptunk, - sőt a helyszín és a dátum a meghívóból óra pontossággal eddig is tudható volt - tehát itt csak a portré tette láthatóvá az alkotót. Ha tovább lapozunk, a bal oldalt látható lapon viszont, annak rendje és módja szerint az impresszum már sok mindent elárul. Kik támogatják a kiállítást és a katalógus megjelentetését, ki írja az előszót és ki a kurátor és a rendező, valamint, hogy ki tervezi a kiadványt és mi a címe a külső borítón látható képnek. Természetesen a hivatal által elvárt ISBN számmal kiegészítve.
%20m%C3%A1solata.jpg)
A jobb oldalon Lakner Zsuzsa: Az áradás művészete címmel és Útmutató T. Horváth Éva univerzumához, alcímmel a bevezető olvasható. Ez a szövegközi képekkel együtt öt lapot foglal magában, és szól Éva munkásságáról. Majd következik 78 egész oldalas reprodukció, amely a külső borítón elő és hátoldalán látható képpel kiegészülve 80 oldalt jelent. Aki a számmisztikát kedveli - elárulom, a katalógus tervezője ilyen - az ebből már gyanakodhatott valamire. Főleg ha napról-napra figyelmesen követte az ugyancsak általa szerkesztett és a facebookon részletesen taglalt felvezető szövegeket. Ott megemlíti, hogy itt kerek évfordulóról van szó. De, hogy mi ez a kerek szám, az egyelőre nem derül ki. Mert aki nem ismeri T. Horváth Éva bürokratikus módon és szakszerűen megírt önéletrajzát, - amit itt most majd a továbbiakban megismerhet - az nem tudhatja a születésének időpontját. Így a címoldalon a név után látható dátum, - 2025 - ebből a szempontból eléggé enigmatikus. Sőt, talán félrevezető is, mert úgy tünhet, hogy mivel ez is egy negyed évszázadot magába foglaló kerek év, így ide helyezte a hangsúlyt. A megnyitón sem hangzott el arra való utalás, hogy hány éves. Arra talán senki sem gondolt, hogy Éva a hófehér ősz hajával éppen most 25 éves. Ki-ki találgathatta a megnyitón, hogy akkor mennyi lehet? Egészen addig, amíg pár nappal megkésve, ki nem függesztettem a kiállító térben a fentebb már említett és az alább bemutatott önéletrajzot.
"T. Horváth Éva szakmai önéletrajz :
1945.06.26-án születtem Budapesten. Általános iskolát Újlipótvárosban végeztem. Kossuth Zsuzsa gimnáziumba jártam és ott szereztem gimnáziumi érettségit 1959-63 között. Ezután Budapesten Tanítóképző Főiskolába jártam 1963-66 között. Itt tanítói diplomát kaptam. Majd a Szegedi Tanárképző Főiskolán 1967-69 között tanultam, és rajz tanári diplomát kaptam. 1973-74 között Budapesten a Vámos Ilona Szakmunkásképző Intézetben kalapos szakmát tanultam.
Ezután 1977-80 között Budapesten a Képzőművészeti Főiskolán Képzőművészeti diplomát szereztem.
1966-68 között Cecén, 1974-től Kőbányán, 1976-82 között Újpalotán általános iskolában rajzot tanítottam. Majd 1987-93 között Budapesti Tanítóképző Főiskola esti tagozatán tanítottam.
Munka mellett évtizedeken át, szakmailag folyamatosan tovább képeztem magamat, és heti rendszerességgel jártam rajzolni különböző önképző körökbe, és művésztelepekre. Legmeghatározóbb az a tíz év volt, amit Fischer Ernő által vezetett, Budapesti Pedagógus Képzőművész Stúdióban töltöttem 1985-95 között, majd 2002-ig az ugyancsak általa irányított Budaörsi Műhelyben.
Szakmai testületi tagságok: Magyar Alkotóművészek Egyesülete, Magyar Festők Társasága, Matéria Művészeti Társaság, Dél-Buda Környéki Regionális Művészeti Egyesület, Budaörsi Műhely.
Díjak: 2004. A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztérium díja (megosztva) a Magyar Festők Társasága Labirintus című festészeti kiállításán. 2008. A Magyar Festők Társaság díja- a Társaság Fekete képek című kiállításán. 2014. Az V. Nemzetközi Spanyolnátha Küldeményművészeti Biennálé Nívódíja- a Miskolci Galériában rendezett kiállításon.
Művek múzeumokban: Szent István Király Múzeum, Székesfehérvár Městské Muzeum, Králíky (Csehország) T. Horváth Éva képzőművész Budapest, 2024. 05. 22.”
%20m%C3%A1solata.JPG)
A kiállító teremben kifüggesztett életrajz
Ez az életrajz, mint az aláírásnál a dátumból is látszik 2024-ben íródott, éppen ennek a kiállításnak a pályázatához szükséges dokumentumként. Ebből a tényszerű felsorolásból - ha kicsit késve is - sok mindent megtudhatunk, főleg az eddig keresett, kutatott életkort, amit a kiállítást felvezető eseményeket napról-napra rendszeresen követők már előbb is sejthettek, ha pontosan nem is tudhattak. Mert a megnyitót követő napon, megelőlegezve a finisszázsra szánt bemutatót, a You Tube-on már láthatták Éva testvére, Horváth Zoltán által készített 15 perces videó filmet, amelynek a címe: Éva '80 – 2025. Itt már nem nagy rejtély és titok, hogy 2025. június 26-án betöltötte a nyolcvanadik életévét. Ezzel az is kiderül, hogy itt a 2025-ös dátum ez esetben több funkciós. Egyrészt utal a XXI. század első negyedére, de másrészt 1945-től a XX. század második felének a bő fél évszázadára, azaz még két negyed évszázadra. Így hát az a több mint háromnegyed évszázad magában foglalja Éva életkorát is. De további kérdés, hogy ebből tudjuk-e a blog bejegyzés címében, az alkotó nevében feltett "Ki vagyok én?" kérdésre a választ? Hogy kimerítő választ tudjunk adni az itt felvetett kérdésekre, érdemes visszamenni egy évtizeddel korábbra, - 2015-2016 - amikor S. Nagy Katalin művészettörténész által írt monográfia megjelenéséhez, Éva arra kényszerült és kényszerítette magát, hogy a nagyközönség számára is megnyilatkozzon személyes életútjáról.
Ezt írja 2015-ben szakmai önéletrajzként a róla szóló monográfia Dokumentumok című fejezetben:
"Talán egész életemet meghatározza, hogy átszoktatott balkezes vagyok, tanítónő hátrakötötte a kezem. Egy nehéz, sérüléssel teli gyerekkor után, felnőttkoromban szoktattam magam vissza a főiskolán. Ebből a témából írtam szakdolgozatomat. Akkoriban (1965) kevés magyar szakirodalom volt erről, ezért angolt és németet kerestem (rövidített változata meg is jelent). Ez az időszak hozta meg számomra, hogy magamra találtam. Megnyílt és befogadott a világ. Felsorolni is nehéz volna, mi mindennel foglalkoztam. Ekkor kezdtem intenzíven rajzolni. Vörös diplomával végeztem. Utána egy barátnőmmel két évre vidékre, Cecére, egy gyönyörű dunántúli faluba mentem tanítani. Egy városi ember számára minden csoda volt. Még részesei lehettünk szokásoknak, hagyománynak. A természetet ott kezdtem rajzolni, festeni, és beiratkoztam a rajz szakra, Szegedre. Pataj Mihály tanított, főleg a gouache-t szerette, ami hozzám is közel állt. Cece után több helyen tanítottam Pesten, és intenzíven rajzoltam, festettem különböző körökben: Kőbányán, Pátzay Máriánál, Postás kör, Nagy B. Istvánnál, „Dési” Tamás Ervinnél, majd a Képzőművészeti Főiskolán Bráda Tibornál és Balogh Jenőnél. Végül a Fáklya Klubban Fischer Ernőnél.
Hárman vagyunk testvérek, bátyám tizenegy évvel idősebb, vegyész, közgazdász, iskoláit Svájcban végezte, mert itthon nem vették fel, „helyszűke miatt”. Doktori fokozatát is ott szerezte. Öcsém másfél évvel fiatalabb nálam, bölcsész, a HVG főszerkesztő-helyettese volt, a címlap tervezője, rendkívüli humorú ember. Mindketten segítő, jó testvéreim.
Gyermekkorom– szüleim nagy erőfeszítése árán– örökös tanulásban (zene, nyelvek torna, balett) telt, szigorú napirend szerint. Én jobban bírtam, mert erős megfelelési kényszerrel voltam megáldva. A művészetek minden ága érdekelt, de rendkívül gátlásos, befelé élő gyerek voltam. Az egyedüli, ami látványos ellenállásra bírt, az igazságtalanság volt.
Vidéki tanítóskodásom, talán felnőtté válásom hozta a mindent elsöprő felismerést: leginkább a képzőművészet érdekel. A hatvannyolcas tanévet Kőbányán kezdtem, már mint rajztanár, bár diplomám még nem volt, de sok elképzelésem, energiám igen. Egy egész aulát betöltő seccót festettünk a gyerekekkel, amit sajnos nem dokumentáltunk. Távozásom után az igazgatóhelyettes, aki nem kedvelte „túlságosan” gyerekközpontú pedagógiámat, gyors ütemben eltüntette, azzal az ürüggyel, hogy restaurálásra szorul. De a sok gyerek, aki csinálta, nem felejti el a hetekig tartó munkát.
1969-ben férjhez mentem Turay Jánoshoz (mérnök-tanár), 1973-ban született Balázs. Fiam születése után megtanultam szüleim szakmáját, a kalaposságot, mert kölcsönösen segítségre szorultunk. A sok évtizedes műhely, apámék szakmaszeretete vitt az újabb feladat felé, amit természetesnek találtam, és elfogadtam. Így alakult, hogy a tanítás, a festés, a kalaposság és nem utolsósorban a gyereknevelés között kellett az életemet megosztani. Férjem sajnos nem kívánt osztozni, csak a saját elképzelései vezérelték, így nyolc év múlva elváltunk. Eközben szakkörök, művésztelepek, kiállítások, egyéniek és csoportosok következtek. Ma nehéz elképzelni, hogy fért bele mindez. Éjszaka, ha úgy éreztem, hogy nem volt elegendő a teljesítményem, fölkeltem és folytattam az aktuális munkát. Sokféle anyaggal kísérleteztem, a textiltől az agyagig, fél évig egy keramikusnál is dolgoztam. A papír után megpróbáltam az olajt és a vásznat, ez néhány évig jó önfegyelmező eszköznek bizonyult. 1980-ban kaptam meg a Képzőművészeti Főiskolán a diplomámat. A kilencvenes évek elején még néhány évet tanítottam a Tanítóképző Főiskola esti tagozatán rajz szakos felnőtteket. Ez nagyon jó feladatnak bizonyult, mert a korkülönbség dacára együtt kísérletezhettünk, és megoszthattam velük tapasztalataimat, és megcsodálhattam sokféle tehetségüket.
1986-ban találkozásom Fischer Ernő festőművésszel a Fáklya pedagógusklubban nagy lendületet adott, mert gondos és törődő, szigorú szeretettel irányított. Az ott uralkodó légkör, különösen az úgynevezett Vinkli-kör szűkebb, egymásra figyelő csoportjában, tanár úr vezetésével végre igazi szellemi légkört teremtett. Ezután a Budaörsi Műhely 1990-ben, megjelenéseink Budaörsön, a műtermi közös munka, korrigálás, nagy beszélgetések, tervezgetés; életem legszebb időszaka volt. Amíg Ernő bácsi élt, igyekeztem nem okozni neki csalódást, de már érett bennem egy vadabb, ösztönösebb világ, amely közelebb van a mához, elutasítva nem az esztétikumot, hanem az esztétizálást. Kovács László budaörsi művész sokszor megmutatta munkáit, amelyek erősen hatottak rám. Alföldi Lászlótól nagyon sokat tanultam a dolgok racionálisabb megközelítésében, valamint a sok közös olvasás során (mind filozófia, esztétika, mind szépirodalom).
1997-től veszek részt, Kováts Albertnek köszönhetően, országos kiállításokon, ekkor hívott bennünket a Magyar Festők Társaságába, ez újabb kihívást jelentett.
Az alkotótevékenység számomra mindig a felfedezés terepe. Tulajdonképpen igazán a kezdet, az indítás izgalmas. Régóta sorozatokban gondolkodom, mert körbejárhatom a problémát. Ezt szolgálja a vegyes technika és a réteges építkezés is. Szeretem az átláthatóságot, amely a dolgok történetébe enged betekinteni. Itt jutottam vissza az igazság kereséséhez, ami gyerekkorom óta kísér. Sok munkám évekig alakul, mert újabb rétegek kerülnek rá, vagy éppen ellenkezőleg, visszafejtem, addig, míg visszaérek a hiteles szintig, ahol a helytelen irányt választottam. Egész eddigi munkacentrikus életemmel (többezres számnál tartok) most kerülök az elmulasztott önreflexió kényszerébe. Ez év tavaszán S. Nagy Katalin művészettörténésszel úgy határoztunk, hogy megpróbáljuk könyvbe rendezni a sok évtizedes munkát, amely az életemet jelentette. Ez nem könnyű feladat, mert az eddigiekben nem gondoztam az anyagot, csak az új dolgok létrehozásának láza hajtott.
T. Horváth Éva 2015"
"A SZEMLÉLETVÁLTÁS ELŐZMÉNYEI ÉS MOTÍVUMAI
Visszafelé olvasva a történetem, keresem a változásokat, mégis inkább az azonosságokat ta lálom jellemzőnek. Miután nem dobom el a rajzokat, hanem átrajzolom, átfestem, így bele látás nélkül merem állítani, hogy a kis részletek helyett az egész, a világ, a túlnani foglalkoztatott. A krokikat is a környezetükkel együtt rajzoltam. Rövidlátóságom dacára inkább levettem a szemüveget, hogy az apró részletek ne tereljék el a figyelmem. A tanulmányok rajzolását is ez a nagyra néző szándék vezette. A kezdő, az anatómiát alig ismerő rajzolótól furcsa ez az indíttatás. Ma visszanézve tanítványaimra, kollégáimra gondolva, ritkán láttam ezt a fajta szenvedélyes elkötelezettséget, ami engem már akkor is mozgatott. Miközben meg akartam felelni a mestereimnek, hamarosan elragadott a belső szándék, ami más irányba vitt. Ezért is csodálkozom, hogy Kiss Tibor és Pataj László, anatómiatanáraim a főis kolán, elfogadták ezt a belső vezérlésű rajzolási módot, ami akkor is jellemző volt rám.
Fischer Ernő festőművész, aki a kilencvenes évek közepéig mesterem volt, ezt az erős érzelmekkel, kevés fegyelemmel rendelkező alkotót találta bennem. Ebből próbált racionálisabb, higgadtabb festőt faragni. Az Ő szeretetteljes, odafigyelő törődése sokat alakított rajtam. A Fáklya Klubban találkoztunk. Itt már többen vették körül, Alföldi László, Kölűs Judit, dr. Csengery Béla és Bíró Judit, és még sorolhatnám a kedvelt kollégákat, de mi voltunk, akiket elkötelezetté tett iránta az a tartás, tudás, átadási vágy, amely olyan ritka volt hosszú tanulói utunkon. Ezt a kapcsolatot gazdagította még a nyári művésztelepek hosszú sora (1985–1995, Sopron), ahol a barátság szeretetté érett. A szinte huszonnégy órás együttlét Fischer Ernő minden oldalát meg mutatta a résztvevőknek. Ez sokkal több volt, mint tanulás, többet vártunk és kaptunk, emberileg és művésszé válásban is. A nagy beszélgetések, vetítések, esti séták, és még a borozások is, ahol én– antialkoholistaként– sok adomázás, vidámság részese lehettem.
A Budaörsi Műhely, amely az Ő vezetésével és irányításával munkálkodott, lett a hely és a szellem, ahol dolgoztunk. Erősen hatottunk egymásra– de ez a hatás az idős mesterrel is kölcsönös volt. Őt is vonzotta a mi fiatalos lendületünk, és kérte, hogy vázlatszerűen nagyítsuk fel néhány korábbi munkáját, amit továbbfestett és-alakított saját alkotássá. Ezenkívül saját munkáihoz felhasználta és befejezte a mi alapjaink közül azokat, amelyeket rendelkezésére bocsátottunk. Tanújává, cselekvő részeseivé váltunk alkotói folyamatának. Ez mindannyiunkra másképpen hatott, és a tanítványi viszony lassan kollegiálissá változott. Nekem elindította a Lepedőképek című sorozatomat, amely nagy méretével adekvát volt elfojtott energiáimnak. Először szén-, krétarajz volt, majd blindrámára felfeszítve, keretezve, konszolidálódott a Mester hagyományos képigényéhez. Így állítottuk ki. Ma is sok megőrződött ebben az állapotában, egy másik része folyamatosan továbbalakul változó szemléletemnek megfelelően.
Ezután jött a Neupack művésztelep a maga intenzív hat hetével, tobzódás az anyagokban, méretekben (hangárnyi). A kollégák is sokféle területről (szobrász, festő, papíros, grafikus), és mi, Alföldi Lászlóval függetlenként, kísérletezőként. Ez az alkalom biztosította, hogy felfedezzem az anyagok tág lehetőségeit, bevonását és alkalmazását alkotómunkámba. Továbbá az addig hagyományos műfajokban tágította festői gondolkodásomat, és ütköztettem a klasszikus eszközök használatával, aminek az eredménye gazdag lehetőségeket tárt fel. Ezt követő en tudatosan is törekedtem ennek továbbfejlesztésére, ami lassan átalakította egész festői látásomat. Itt kerültünk munkakapcsolatba Kovács László festőművésszel. Izgalmas, határokat nem tűrő művészetét már előzőleg is ismertük, amely további bátorítást adott a szemléletváltásra, és új lehetőséget találtunk kölcsönösen egymás munkáinak figyelésre. Ezt haláláig ápoltuk. Azóta is hiányolom udvariaskodástól mentes, szigorú kritikáját, amit Ő is elvárt.
Utoljára, de nem utolsósorban szeretnék röviden írni Alföldi László kollégámról és társamról mint szemléleti változást hozó alkotóról. Ő a ráció és érzelem jó arányú képviselője az életemben és a művészetben. Diploma nélkül hatalmas– túlzás nélkül– filozófiai és esztétikai tudással rendelkezik, amely szerves tartalma művészetének. Tudása nem könyvízű, mindig aktivizálható az adott helyzethez. Ráadásul mindenkor megosztja másokkal is, ha igénylik, és ösztönös pedagógiai érzékkel, pontos fogalmazással, a kérdező tudásszintjén, nem leereszkedve, meggyőzően bármikor átadja. Saját érdekeit háttérbe szorítva dolgozik Mesterünk, Fischer Ernő életművének tovább éltetésén. A most születő könyv sem jöhetne létre az ő munkája nélkül.
T. Horváth Éva, 2015"
%20m%C3%A1solata.jpg)
Itt már személyes hangvételben sok minden feltárul előttünk abból, hogy ki is T. Horváth Éva. Ha ehhez hozzávesszük még a tíz évvel később, 2025 augusztusában, testvére által készített videó felvételen hallható és látható önvallomását, akkor az előző két életrajzban leírt és itt elmondottakból megtudhatjuk, hogy tulajdonképpen ki is ő.
Ezen a linken is elérhető:
2025. november 13., csütörtök
Alföldi László: A megértés helye a művészetben (1996.)
Kovács László (1944-2006): Lila állat, 1995, sgraffito, 108 x 128 cm
(Fotó: Alföldi László)
Alföldi László: A megértés helye a művészetben
Gróf Bercsényi Zsuzsanna városi könyvtár, Budaörs, 1996. Kovács László kiállításán tartott előadás.
Ezzel a mai “Bevezetéssel” és beszélgetéssel, egy olyan sorozatot szeretnék elindítani itt a Könyvtár Galériában, amely a kiállításokhoz kapcsolódva, megpróbál választ keresni - és ha sikerül egyszer-egyszer választ is adni - olyan művészetelméleti kérdésekre, amelyeknek általános érvényű aktualitása van napjainkban.
Megközelítőleg ismerve az ezirányú magyar nyelvű szakirodalmat, nyugodtan mondhatom, hogy itt még sok a fehér folt, a felfedezésre váró terület, a megválaszolatlan probléma és a fel sem tett kérdések sokasága. Ezért, nem is elsősorban az egyértelmü válaszokra fogunk törekedni, hanem inkább az alkotói és befogadói részről egyaránt megfogalmazásra váró kérdések feltevéséig szeretnénk eljutni. Szükségét érzem ennek azért, mert a hosszú évek tapasztalatai számomra azt látszanak igazolni, hogy a művészettörténet, az esztétika és a művészet tudomány, vagy művészet filozófia elidegenedett az alkotói gyakorlattól, és így nem belülről - a dolog lényegét érintő módon - teszi fel kérdéseit, amiből már szükségszerűen következik, hogy a válaszai sem érhetnek célba. Ezért úgy néz ki sok esetben a művészetről szóló vita, - amit a tudósok a tudósok között folytatnak, saját premisszáik /kiinduló pontjuk/ szerint, és így az érintettek kimaradnak belőle.
Persze a művészeket sem kell félteni, mert az ő idegenkedésük az elmélettől közismert, ami valószínűleg indokolható az előzőekkel, az el tudományosodott gondolkodással. Azt azonban előbb utóbb a tudósok is be kell lássák, hogy a kiinduló pontnak mégiscsak a művészetnek kelleme lenni, ha már arról esik szó.
De nincs sokkal könnyebb helyzetben a jószándékú befogadó sem, mert a megértés látszatát keltő felszínes ismeretterjesztő művek, ugyanúgy nem érintik a lényeget,mint a szakemberek túlbonyolított szőrszálhasogatásai. Azonban festőnek és képnézőnek sem árt észre venni, hogy a túl merev elzárkózás az elmélettől, ezoterikussá /rejtetté/ teszi tevékenységét. Valószínűleg senkinek sincs királyi út a megismerésben, mert csak a maga által megszenvedett és megélt valóság lesz része, a másodkézből kapott világ tőle mindig idegen. De kell e egyáltalán a megértés, miért nem elég az esztétika által oly sokszor hangsúlyozott átélés, megélés és élményszerű befogadás és beleérzés?
Ezekre a kérdésekre kimerítő választ csak a sorozatunk előrehaladtával fogunk kapni, meghaladva az esztétikai szemléletet a hermeneutikai /megismerési/ nézőpont felől. Visszatekintve a múltba láthatjuk, hogy nem volt az elmélet és a gyakorlat mindig ilyen távol egymástól, mert olyan nagyságok mint, Leonardo, Delacroix és Klee, hogy csak néhányat említsek, egyaránt magas szinten művelte az alkotó gondolkodást, és a gondolkodva alkotást. De levelezéseikben és napló feljegyzéseikben olyan alkotóknál is tettenérhető ez, akik kevésbé vádolhatók teoretikus beállitottsággal, és inkább a zseni kétesebb értékű jelzőjével szoktuk illetni őket, mint Van Gogh, Gauguin, Cézanne, és mindkét típus ötvözeteként , - a teóriákat gyártó és Ferenc Józseffel levelező - Csontváry.
A kiragadott példák mutatják, hogy nem is éppen a művészet peremére szorult kismesterek, vagy az alkotásra alkalmatlan elvetélt zsenik vetemedtek e kétes területre, hanem olyan nagyságok kényszerültek a művészet belső törvényeinek megismerésére, akik alkotói gyakorlatban is letették névjegyüket. Gondoljunk csak Gotto Campanilléjére és Brunelleschi fölséges kupolájára. Gotto az európai "érzelmi" festészet megteremtője és atyja, mint mérnök, és Brunelleschi a "térenergia" mérnöke, kupolaépitő kőműves, a reneszánsz festészet világképének meghatárózója. Sokkal fontosabbak voltak ezek, mint Leon Battista Alberti építészetről szóló teóriái és matematikai számításai, - noha ez sem volt nélkülözhető - az új perspektivikus látásmód kialakulásához. Nem véletlenül sorolom ezeket a példákat, mert ma, amikor a komputer technika a fraktál geometriával és a képzeletet messze meghaladó módon, a végtelenségig szimulálható matematikai lehetőségekkel áll elő, akkor valami hasonló helyzetben érezhetjük magunkat. Mert itt a mi az igaz, kérdése vetődik fel, - ami látszólag már filózófiai probléma - amire ennek ellenére, mindig a művészeknek kellett a végleges választ megadni. Az egyik oldalon az elmélet kimeríthetetlen lehetősége, a másik oldalon a gúzsba kötött konkrét valóság, amin csak az igazi alkotó ember tud úrrá lenni, az alkotásában engedi az igazságot megtörténni. A firenzei dóm ilyen igazság és szépség, ahol nem a részigazságok viaskodnak, hanem a teljesség kap lehetőséget a létezésre.
Nem akarom ezeket a példákat abszolutizálni és mindenre és mindenkire kiterjedően általánositani, - tudom, hogy ellenpélda is akad bőven - mivel sokkal több talán az a művész, aki mit sem törődve az elmélettel, ugyanúgy maradandó alkotásokat hozott létre mint az előzőek. Az azonban mégis elgondolkodtató lehet, hogy épp az elméletet nélkülöző zseni típus, sokkal inkább ki van szolgáltatva a mindenkori interpretáció külső körülményeinek, a művészettörténeti és esztétikai elméleteknek. Egy-egy teória fényében felragyognak, majd újra félhomályba kerülnek. Olyan nagyságokkal is megtörténhet ez, mint Raffaeló és Rembrandt, a kicsikről nem is beszélve. Ma az előbbiről kevesebb szót ejtünk, és inkább kiemeljük az utóbbit, mig koránt sem volt ez mindig így. Jacob Burckhardt - a múlt század egyik legjelesebb művészettörténésze, a máig ható reneszánsz kultusz megteremtője - Raffaellót annak idején a festészet csúcsára helyezte, miközben akadémiai előadásában igy nyilatkozott: "Gondoljunk csak Rembrandtra ... fölöttébb hiányos perspektíva és anatómia tudására, és barokkos jelenet felfogásmódjára. A néző ne hagyja, hogy a műértők bele hajszolják az épp divatos Rebrandt-kultuszba ... megvan a joga az anti pátiához és az undorhoz is. Rembrandt minden egyszerű emberre taszitólag hat."
De hasonlóképpen vagyunk az évszázadokig elfelejtett Vermeer van Delft-tel is , - akinek idén nyáron rendezendő Hágai kiállítására, a múzeumok történetében talán először, elővételben minden jegy elkelt - és talán így leszünk idővel az elmélettel mit sem törődő Picassóval is.
Ezekből a felsorolt példákból az válhat világossá, hogy ha akarjuk - ha nem, ha tudomásul vesszük - ha nem, a mű és megértése, - vagy meg nem értése - szétválaszthatatlan. Mindig csak egy önmagán túlmutató szellemi egységben, egy tágabb horizonton szólal meg, válik üzenetté. De ennek az üzenetnek nem kivülről jövő interpretációnak kell lennie, - legyen ez akár vallási, művészettörténeti vagy esztétikai - hanem a kép lényegéből kell hogy fakadjon. Ha pedig ez így van, akkor miért nem segíthet bennünket a megértésben az elmélet, ami akár tudatosan, vagy tudattalanul, de összefügg és érintkezik a művel. Ez a határ, - az ösztön és az értelem, az érzékenység és a gondolatiság - vált ma központi problémájává a művészetnek és a filozófiának egyaránt. Túl az utolsó modernnek nevezett nagy izmuson - az absztrakt expresszionizmus értelmet és gondolatiságot elsőprő diadala után - a posztmodern korba érkezve, más kérdések vetődnek fel a festészet területén mint annak előtte.
Egyrészt itt van még az új szenzibilitás és az új szubjektivitás dekadens hulláma, másrészt olyan szélsőségek felé nyilt meg újra a képzőművészet, mint annak idején Marcel Duchamp WC-csészéjével és a dadaisták fellépésével. Természetszerüleg megint a művészet ténye kérdőjeleződik meg, csak még radikálisabban, mert az előző törekvések kacatjaival és talátt tárgyaival szemben, most már maga a tárgy tűnt el. Az egyik oldalon ott van a happening és a performance, a hatás és az átélés kiemelt szélsőségeivel, a másikon meg a minimal-art és a concept-art, a gondolatiság és a megértés túl hangsúlyozásával. Sokan legyintenek erre - sokszor én is ezt teszem - és azt mondják hogy ez már nem művészet, de ezzel magát a tényt nem szüntetjük meg. Lehetünk - konzervatívabb alapállásuak - szembesülnünk kell azzal, hogy az általunk művészetnek nevezett valami, már nem tud a teljességre választ adni. Kimarad belőle a hatás elementalitása és a gondolatiság összetettsége, ezért jöttek létre az említett törekvések.
Az elmúlt egy-két évszázadban az esztétikai látás előtérbe helyezte az élményt, és sok esetben nem látott mást a művészetben, mint eltárgyiasított önélvezetet, amin nem illett gondolkodni. De amíg a művészet ezt tette, addig a pszichológia területén megszületett a pszichoanalízis - ami meghatározó a XX.századi szellemtörténetben - és nem hogy a művet, de magát a tudatalattit is értelmezni kezdte. Igy kérdőjeleződött meg a felvilágosodás kori racionalitásra való törekvés egyoldalúsága, és az irracionalitással való kapcsolatának köszönhetően, egy differenciáltabb emberi valóságnak lett része.
Közben viszont a filozófia beleütközött a nyelv problémájába, és lassan be kell lássa, hogy a tudományos megismerés mellett, a művészi megismerés legalább olyan fontos, mivel - a vallás elvesztése után - ez az egyedüli olyan ismeretünk, amely a tapasztalatok semmiféle további igazolását nem igényli. Így - Platón és Hegel után - újra rehabilitálva a művészetet, az esztétikai látásmód helyébe a hermeneutikai /megismerési/ és a dekonstruktivista / elemző / szemlélet lépett. Ezek újszerűsége abban mutatkozik meg, hogy felhagynak az egyoldalúsággal, és az intuitiv és logikai oldalt egyaránt figyelembe véve, a dolog lényegéből kiindulva igyekeznek felfogni és megérteni a művet.
Ebből a szemszögből nézve a happening és a performansz, valamint a minimál art és a concept-art már tényleg nem művészet a szó klasszikus értelmében, mert a kisarkított szélsőségeivel, nem tud eleget tenni a teljesség igényének. Az előző a színház és a képzőmüvészet határmezsgyéjére kerül, az utóbbi meg a filozófia és az irodalom senkiföldjére. Igy voltunk ezzel egy évszázada a fotó és a film esetében. Egyik sem helyettesitette a festészetet, mint ahogy a TV sem szüntette meg a mozit és a színházat, hanem idővel kiépíti mindegyik a sajátos megváltozott műfaját. Megítélésem szerint efelé tartanak a képzőművészet említett törekvései, de mivel még nem váltak nagykorúvá, ezért keverjük őket a hagyományos festészettel. Azonban minden ilyen új forma kialakulásakor a régiek is átértelmeződnek. Így válik egyre világosabbá, hogy az át nem gondolt kép, a középszerű alkotás, nem eljátssza - mint a performansz - vagy nem csupán csak megtervezi, - mint a concept-art - hanem tárgyiasult formában ki is vitelezik, ami persze még nembiztos, hogy müvészet.
Meglátásom szerint, a korszerű képnek egyszerre kell kérdést felvetnie és a maga módján választ is adnia, az ismertre és az ismeretlenre, a tudhatóra és a tudhatatlanra. És ez nem csak a ma követelménye, hanem minden időben így lehetett, amióta művészet a művészet, mert a maradandó alkotások mindig a teljességre törekedtek és feleltek, amiből nem maradhatott ki az értelem és az érzelem se. Ezért egy művészeti ág érettségét az jelzi, amikor ezeket az ellenpontokat magába tudja süriteni, túllép a tagadáson és igy önálló állíitássá tud válni.
Az más kérdés, hogy a keretek a történeti koronként hogy változnak, miként alakult ki az őskori barlangrajzoktól - amelyek nagy valószínűség szerint egyszerre voltak képek és mágikus szertartások eszközei, - a különböző formációkon át, a mai táblaképig, ami már csak lóg a falon és nem bánt senkit. Mert ha a hagyományos festészet nem tud eleget tenni a kor kihívásának, a totalitás igény kielégítésének, akkor az új törekvések önállósulásával egyidőben meg is szűnnek, és az élet tágabb értelmezésében kapnak csak helyet.
Ezzel a továbbiakban mi nem kívánunk foglalkozni, mivel a tervezett kiállítások, mind benne foglaltatnak a klasszikusnak ítélt festészeti formába - a szakirodalom szerint a plasztikai momentumot képző alkotások sorába - a táblakép hagyományaiba. Viszont annál jobban fog bennünket érdekelni, hogy az adott mozgásteren belül, a külső szorításokat érzékelve, ki hogy él a kép lehetőségével.
Keresni fogjuk a választ, nézni fogjuk a művet, kérdéseket teszünk fel, hogy egyszere kielégítsük az átélés és a megértés igényünket. A nézésnek magának kell úgymond performansz, azaz eseménnyé válnia, és a beszélgetés általi megközelítésnek meg a concept-art megértés igényét kell kielégítenie. Így nem elválasztva a különféle módokat, egy egységesebb szellemi valóságban fedezhetjük fel újra a műveket.
Kovács László esetében egyrészt könnyü a helyzetünk, mert a képei a felvetett kérdéseknek majd mindenben tekintetben eleget tesznek, másrészt megnehezül a dolgunk, ha szóra akarjuk bírni azt, aki művészi ars poeticájában így fogalmaz: " Vagyok olyan kényelemszerető, semminek alaposan nem utánajáró, hogy mintegy rákényszerülve, csak az úgymond végső dolgok érdekeljenek, olyan balek, hogy örök vesztesként éljem végesre szabott teljességemmel társalkodásomat, s még béna is egy lapos megszólalásra, hisz csak a sorok közötti képtelen képben történik igazán az elmondhatatlan, ami egyedül szóra érdemes. Ennyi és pont, ha nem volna a művészet kép-lényben fogalmazott végtelen sűrűségű pontja, ahogy Mozart hallotta egyetlen pillanatba sűrítve a maga zenéjét, vagy János jelenéseiben, ez angyaltestté formált rettenetben, sikolyok közé szőtt égi szünetjelben, hogy egyként hol egyként suhint a kegyetlen és még kegyetlenebb (mint igaz és még igazabb?), a szerelemittas igazságosztó szeretet, - a bárány végítéletével.” (Kovács László, 1995.)
Ez önmagában már költészet, mit lehet ehhez még hozzá tenni, vagy minek ezt szétszedni? Ezt nem lehet és nem is kell, de akkor felvetődik az újabb kérdés, hogy mi a nyelv? Csak a költészet szerszáma lenne? Így a puszta beszéd már értelmetlen lenne, ha nem költészet?
Nem!
A nyelv a mondás eszköze, aminek nincs eleje és vége, nincs kezdete és befejezése, - bár én már mindjárt befejezem - mert ez heideggeri értelemben maga a világ. És ahogy értelmnélküli a világ előtti dolgokról szólni, ugyanúgy értelmetlen a világok utániakról is mondani valamit, hacsak nem költészetről van szó. Mert a nyelv a mi világunk, amibe bele vagyunk zárva, és ezen kívül nincs semmink se. Minden ami van a nyelv által van, az által, hogy megnevezzük és élünk vele. A művészet csak ezután, illetve ebben van. Így a nyelv létezhet művészet nélkül, - mint ahogy a hétköznapi életben sokszor halljuk és látjuk - de a művészet nem létezhet a verbális és a saját nyelve nélkül.
Ebből következően minden művészet lényegében költészet a szó átvitt értelmében, mivel olyan területet céloz meg, ami túl van a beszéden, ezért talán nincs is, tehát fikció, azaz semmi. De semmi e a semmi? Én kérdésként teszem fel, amit Tóth Endre - tavaly októberi műcsarnokbeli kiállításán - kijelentésként, predikátumként értelmezett. A bemutató cime is ez volt: A semmi sem semmi!
Pedig amit műként letett, arra nyugodtan mondhatjuk, hogy hagyományos képzőművészeti értelemben nem volt semmi se. Igaz, ez nem kérdőjelezi meg filozófiai mondanivalóját és értékét. Viszont amit előtte és utána össze írtak és beszéltek róla, az tényleg több volt a semminél, az átlagos megszólalásnál.
Tehát akkor hogy is állunk ezzel a semmivel? van, vagy nincs?
Valószínűleg van valami a mi világunkon túl is, ami már a verbális nyelvbe nem fér bele. Ezért a költészet, a zene , a festészet, és mindenféle más művészeti műfaj nyelvén kell elmondani őket, hogy egyáltalán legyenek. Viszont ami így van, arról már a köznapi nyelven is szólni kell, mert létrejöttük után csak a mondásban léteznek, élnek. Ez a körforgás a művészet és a nyelv örök éltetője, ez az örökmozgó állandóság, amit a metafizika nyelvén úgy mondunk, hogy a létező léte.
A megértés nem csak a verbális nyelvben történik, de mindig nyelvi, azaz a nyelv analógiája szerint történik. Ez pedig nem jelent mást, mint hogy adott jelek, önmagán túlmutató jelenségek, létrehoznak egy olyan értelem-összefüggést, ami már csak fikció a dolgokról, és nem maga a dolog. Az ember az egyedüli élőlény, - még akkor is ha csírájában megtalálható ez a rendszer nem csak élő más müködő valóságokban is - amely rendelkezik ezzel, és így önirányítóvá válhatott. Az állat ki van szolgáltatva a környezetének, az embernek meg egyre inkább ki van szolgáltatva a környezete, ami az önpusztítás veszélyét is magában rejti.
A művészi nyelv volt mindig a kultúra teremtő valósága, amely úgy tudta még szabályozni a környezetét, hogy annak ne is legyen teljesen kiszolgáltatottja, de az önpusztítás veszélyét is bizonyos mértékig kizárta, és egy ökológiai egyensúlyt tudott teremteni. A látás megértése itt abból áll, hogy a szem által felfogott optikai jelenséget, az agy azonnal értelem egységben igyekszik látni, ösztönösen keresi annak egységét, és a lehető legegyszerűbb értelmezhetőségét. Erre azért van szükség, mert csak igy adható cselekvő válasz a látottakra, vagy hallottakra, de a szagolt, ízlelt és tapintott, - azaz az érzékszervünkkel felfogott - dolgokra is.
Pszichológiai tesztek sorozata igazolja azt, hogy a látás nem csupán optikai észlelés, hanem mindig értelmi értékelést von maga után. Egy ismeretlen, vagy nem felismerhető látványt, addig nézünk - legyen az akár milyen dolog, de akár műalkotás is - amíg bizonyos aspektusait ki nem merítjük, azaz a cselekvés számára hozzáférhetővé nem tesszük. Amikor ez megtörtént, nevezhető a dolog ismertnek, még akkor is, ha ez az ismeret mindig csak viszonylagos lehet. A mű, a műalkotás itt kap kitüntetett helyet, mert olyan észlelési objektumot kell képeznie, ami kimeríthetetlen számú, az az végtelen felismerési összefüggéssel kell rendelkezzen úgy, hogy annak mindig legyenek állandó meghatározói is. Ez adja a művészet elévülhetetlenségét, az interpretáció végtelen lehetőségét, mert itt a kimondott és a kimondatlan, az el nem rejtett és az elrejtett, mindig egyensúlyi helyzetbe rendezhető. Az alkotónak ez felvállalt kötelessége, hogy a művében megteremtse, és a befogadónak lehetőség, hogy ezt felismerje.