Zrínyi napernyő alatt (Esszé II.) (A kultusz, amely nem tud úszni – és ezért megtanul)

 Alföldi László András: Zrínyi Miklós strandra megy, 30 x 20 cm, papír, kollázs, 2010.

Zrínyi napernyő alatt (Esszé II.)

(A kultusz, amely nem tud úszni – és ezért megtanul) 

 A „Zrínyi Miklós strandra megy” című kollázs egyik legnagyobb erénye, hogy nem egyszerűen kifigurázza a nemzeti emlékezetet, hanem működés közben mutatja meg. A kép nem Zrínyiről szól, hanem arról a Zrínyiről, ahogyan mi használjuk őt – és ahogyan nem tudunk mit kezdeni vele. 

 A magyar történeti kánon Zrínyije nehéz anyagból van. Kőből, bronzból, tankönyvi papírból. Arcát évszázadok óta ugyanaz a tekintet merevíti meg: komoly, elszánt, kissé szomorú, mindig készen arra, hogy újra meghaljon a hazáért. Ez az arc nem izzad, nem pihen, nem unatkozik. Ez az arc nem megy strandra. 

 És éppen ezért revelatív, amikor mégis ott találjuk. 

 Alföldi kollázsa nem rombolja le a Zrínyi-kultuszt, hanem leülteti egy törölközőre, és ezzel váratlanul emberi közelségbe hozza. A kultusz működési elve ugyanis az érinthetetlenség: a hős addig hős, amíg nem él közöttünk. Amint hétköznapi helyzetbe kerül, azonnal kérdések támadnak. Mit csinál itt? Mit néz? Zavarban van? Mi vagyunk zavarban? 

 A bikini-testre illesztett barokk fej groteszksége pontosan ebből a zavarodottságból fakad. Nem a test profán, hanem a helyzet. A strand a modern kor egyik legdemokratikusabb tere: itt mindenki levetkőzik, rang, szerep, narratíva szerint. A strandon nincs eposz, legfeljebb napló. Zrínyi itt nem hadvezér, hanem test – és ez a váltás sokkal radikálisabb, mint bármilyen ironikus gesztus.

A posztmodern itt nem gúnyol, hanem összeütköztet. A kollázs azt kérdezi: mi történik, ha a nemzeti pátosz nem találja meg a saját helyét a jelen vizuális kultúrájában? Ha a 17. század hőse nem tud mit kezdeni a 21. század képeivel – és fordítva? 

 Ebben az értelemben a mű nem Zrínyit relativizálja, hanem a kultusz merevségét. A kép azt sugallja, hogy a hős akkor válik igazán idegenné, ha nem engedjük meg neki az átalakulást. Alföldi Zrínyije nem kisebb lesz, hanem más: nem emlékmű, hanem montázs. És a montázs – ellentétben a szoborral – mindig mozgásban van. 

 A gender-játék itt új jelentést kap. A női test nem pusztán provokáció, hanem a hősi narratíva ellentéte: nem halált, hanem életet, nem áldozatot, hanem jelenlétet képvisel. Zrínyi arca ezen a testen nem nevetséges, hanem zavarba ejtően csendes. Mintha magasem tudná, hogyan kell ebben a korban létezni. 

 És talán ez a kép legfontosabb állítása: a múlt nem akkor él tovább, ha változatlan marad, hanem akkor, ha kénytelen alkalmazkodni. A „Zrínyi Miklós strandra megy” nem a nemzeti emlékezet elleni támadás, hanem egy ironikus túlélési kísérlet. Egy mentőöv – ahogy a fájl címe is sugallja –, amelyet a történelemnek dobunk, hogy ne fulladjon bele saját komolyságába. 

 A kép után Zrínyi többé nem csak hős. Hanem kérdés is. És ez talán a legposztmodernebb állapot, amibe egy nemzeti ikon kerülhet.