A teher arca - esszé

Alföldi László András. A teher arca, digitális kollázs, kinyomtatva 30 x 20 cm, 2015.

 

 A teher arca 

 Ez az alak nem mozdul. Nem azért, mert nem tud, hanem mert nem kell. A test tartása nem cselekvésre utal, hanem állapotra. Olyan, mintha a mozdulat már régen megtörtént volna, és most csak a következménye maradt itt: a súly, amelyet kézben kell tartani. 

 A figura ikonográfiája első pillantásra ismerős. A glória, a frontális beállítás, az aránytalanságok mind egy régi képi rendet idéznek. De ez az ismerősség azonnal el is bizonytalanodik. A kézben tartott tárgyak nem attribútumok a klasszikus értelemben. Nem azonosíthatók, nem nevezhetők meg, nem vezetnek vissza egy történetre. Nem jelképeznek – terhelnek. 

 A kövek nem eszközök és nem szimbólumok, hanem tömbök. Anyaguk van, súlyuk van, és nincs nyelvük. Ebben az értelemben a kép egyik legfontosabb gesztusa az, hogy megfosztja a szentséget a beszéd jogától. Az arc nem közvetít üzenetet, nem hív, nem áld. Csak néz. A tekintet nem felfelé irányul, nem transzcendens, hanem szinte emberien tompa. Mintha maga az ikon is elfáradt volna attól, hogy jelentést kell hordoznia. 

 Ez a fáradtság azonban nem hiány, hanem állítás. A kép nem a hit elvesztéséről beszél, hanem arról a kulturális állapotról, amelyben a hagyomány formái tovább élnek, miközben már nem tudjuk pontosan, mit kellene kezdenünk velük. A szent alak itt nem tanít, hanem cipel. Nem vezet, hanem megtart. 

 Grafikailag a redukció nem esztétikai spórolás, hanem etikai döntés. A vonalak nem szépek, hanem következetesek. A felület nem gazdag, hanem kimerült. Ez a kimerültség válik a kép valódi tartalmává. A technikai „hiányosság”, amely egykor kizárta ezt az anyagot a mű státuszából, most értelmezési kulccsá alakul: a kép pontosan annyit tud, amennyit elbír. 

 A kézben tartott súly így válik a kép középpontjává. Nem tudjuk, honnan jön, és nem tudjuk, hová tart. De tudjuk, hogy nem lehet letenni. Ez a gesztus – a megtartás gesztusa – kapcsolja össze a képet a jelen nézőjével. Mert a néző is hasonló helyzetben van: örökölt formákat tart a kezében, jelentések nélkül, mégis felelősséggel. Ebben az értelemben A teher arca nem vallásos kép és nem ironikus parafrázis. Inkább egy csendes diagnózis. Arról szól, hogyan válik a szentség hordozássá, a hit emlékezetté, az ikon pedig emberivé – nem az érzelmein, hanem a súlyán keresztül. 

 És talán itt történik meg az, amit te „életre keltésnek” nevezel. Nem a kép válik teljessé, hanem a viszony közte és a jelen között. A kép már nem akar több lenni annál, ami: egy megtartott forma. De éppen ez elég ahhoz, hogy el lehessen engedni.